2017. február 21., kedd

Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel




Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom és nekivágtunk az Andrássy-útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett és megengedte, hogy szeressem.
A fiatalemberrel a Dunaparton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc-, vagy csak tizenhétéves talán… még haboztam, nem mertem elhinni… el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilalás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett, hogy álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte és maga elé tartotta; ó, jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben…
A feleségem csodálkozva nézett rám és én hebegve mondtam:
– Kérlek… várj rám… beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel…
És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélnél nyugodtan megállt és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem… Nehéz, szorongó izgalom volt ez.
– Hát… nem látsz?… – mondtam végre halkan.
– De igen, – mondta, de nem fordult felém.
Zavartan hallgattam. Aztán elszégyeltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolcéves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell hogy találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.
– Azonnal megismertelek, – mondtam hangosan – amint elmentél mellettem.
– Tudom, – mondta.
– Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?
Nem felelt. Ideges lettem.
– Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme… Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme… Majd elmagyarázom neked… Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös… De hát miért nem nézel rám?… Nézd, bajuszom van… Huszonhatéves vagyok… De furcsa vagy! Haragszol rám?
Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.
– Eh!… – mondtam. – Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már… Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog… Nem látom, hogy sokat használt neked… A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni… Na, mi az? Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!
Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe, aztán elfordult.
– Sokat beszélsz – mondta szárazon.
Megsértődtem.
– Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak… érted? Végre, idősebb vagyok nálad… és én azóta sokat láttam… és sokat tapasztaltam… te gyerek vagy… mit tudod te…
Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem és egészen halkan és zavartan mosolyogtam és halkan és zavartan felemeltem a kezem és zavartan mosolyogva suttogtam:
-… Hát mit tegyek?… hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett… én próbáltam… de igazán nem lehetett…
Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.
– Hol a repülőgép? – kérdezte rekedten.
Zavartan dadogtam:
– Hát… mit tegyek… feltalálták… Farman… a Wright-testvérek… nem voltam ott… De hidd el, ők is elég jól csinálták… egész jó, aránylag… lehet vele repülni…
– Látom – mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. – Hol az északi sark?
Lesütöttem a szemem:
– Valami Peary elérte… Kérlek, hát nem volt időm… te tévedtél… nem lehet mindent… én akkor az egyetemre jártam.
– Úgy – mondta.
Aztán:
– Hol a büszke és szabad Magyarország?
– Kérlek alássan… igazán furcsa vagy… dolgozunk rajta… én is… de az nem megy olyan hamar… az embernek élni is kell.
Hadarni kezdtem:
– De látod… azért én igyekeztem… hogy legyen valami abból… amit neked megígértem… Írtam ám… Elég jó dolgokat írtam… Nézd meg csak kérlek a kirakatokat… a nevem ismerik… jónevű vagyok… ahogy te akartad… és az emberek eléggé tisztelnek… És látod, könyveket is írtam… ahogy te elgondoltad… nézd csak… itt van egy… elég jó…
Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amelyben humoros rajzok és novellák vannak és mutattam neki.
– Nézd csak… elég jó…
Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.
– Igen, láttam már – mondta kurtán. – Elég jó.
Kinyujtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.
– Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?
Elpirultam.
– Hát kérlek… azt nem lehetett… Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni… Te tévedtél… A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész… aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj… és nem is tudnék elkészülni vele… Hanem írtam erről egy csinos szonettet… egy előkelő revű hozta… és tetszett… és azóta jobban fizetnek…
Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő… de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre szembe jutott a feleségem és nyugtalankodni kezdtem.
– Kérlek… – mondtam – jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony… értékes, nagyszerű nő… látod… és én meghódítottam… szeret engem… látod… vagyok valaki… ahogy te akartad…
Most rám nézett és a szemében végtelen gúny volt.
– Meghódítottad – mondta. – Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!… A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!… A tölgy meghódította a folyondárt és szerelmesen körülcsavarta… Miért nem jön ide a feleséged?
Összehúztam a szemem.
– Ostoba vagy – mondtam. – Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről? Téged mindenki kinevetne!
Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.
– Nem akartam megismerni az életet… azt akartam, hogy az élet ismerjem meg engem… Igaz, engem mindenki kinevetne és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek… De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!… te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi… és hogy nekem van igazam… és hogy nem nevetséges, amit én mondok… te tudod, hogy nekem van igazam… te szegény… te kicsi… te senki… Merj a szemembe nézni…
El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg…
Percek mulva, halkan tudtam csak megszólalni:
– Hová mész? Maradj… – suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:
– Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el és hogy tűntem el, beléolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé…
Ezeket nagyon messziről hallottam már és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.
A feleségem türelmetlen lett.
– Ki volt ez a fiatalember? – kérdezte.
– Egy régi ismerősöm, – mondtam neki zavartan. – Kedves fiú…
– Igen – mondta a feleségem kicsit élesen. – Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád.
Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs.
A téma szép – mondtam magamban, felvidulva. – Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.
Papírt kértem és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel…”
És csak tompán fájt már a seb.
 
 
Elemzés:
Karinthy újító törekvéseinek jellegzetes színtere a novella. A századelő modern tudományai: a pszichológia, a szociológia, az ezekhez kapcsolódó determinista és biologikus szemlélet, illetve a modern polgári filozófia hatása rendszeresen megjelenik műveiben. Az ember kettőssége (racionális én, irracionális én), tudatos és tudattalan énjének meghatározó volta írásainak központi témájává vált. A tudományos ízű pszichologizáló gondolatsort és a krokikba illő ironikus, szatirikus ábrázolást és hangot egyesíti novelláiban. A legjellemzőbb példa erre a Találkozás egy fiatalemberrel című novella.
A Találkozás egy fiatalemberrel a megkettőzött tudat racionalisztikus leírása. A tárgyilagos leírás mögött azonban ott munkál a fantasztikum, hiszen a történet hőse (maga az író) kamaszkori önmagával találkozik a Duna-parton. Kiábrándító találkozás ez, hiszen a felnőttkor határán álló, világmegváltó tervekkel felvértezett fiatalember szembesül az életben már otthonosan mozgó, a szabályokat komfortosan elfogadó, csalódott és meghasonlott felnőtt énnel. A vágyak és a valóság kereszteződése morálisan az első oldalára billenti a mérleg nyelvét. A tizennyolc éves ember keserű iróniával teszi fel a már megválaszolt kérdéseket, amelyre a realitások talaján álló ember szánandó módon ugyan, de szégyenkezve tud csak válaszolni.
A koraérett fiatalember teljes kiábrándulással és magabiztos fölénnyel tekint a minduntalan meghátrálni kényszerülő férfira, Karinthyra. A nagy tervek megvalósulatlanságával, megvalósíthatatlanságával szemben az egyetlen menekülési lehetőség a gondolkodó emberi attitűd felmutatása. Az írás és általában az örök emberi értékeket megörökítő művészeti tevékenység valóban megadhatná a felmentő ítéletet, de a racionális válasz késik, az ítélet már készen volt a találkozás első pillanatában: „te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény,... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...”
Valóban, feladni a vágyakat, álmokat, reményeket – a hétköznapi élet kényelme miatt – gyenge emberi tartásra utal. Az életre nincs mentség, a vágyak és a valóság általában ellentétei egymásnak.
Ez egyben törvényszerű is. Az élet önmagában is érték, ha nem is szegélyezik emberiségmértékű jelzőkövek. Nagyobb a baj, ha vágyak, álmok, remények nélküli az élet, mert valaminek a feladása nyilván nem küzdelem nélkül való. A küzdés az ember másik meghatározója. Ennek megfelelően a felnőtt Karinthy szembesülése ifjúkori énjével ugyan a reményvesztettség keserű érzésének szinte pszichoanalitikus újraélése, de a felidézett múlt előremutató jelet is küld.
A kissé ironikus zárás nem elutasítása a gyermek-én minden megnyerni akaró magatartásának. Ellenkezőleg: a lehetőségek közötti szabadság újbóli megtalálására törekvő kísérlet. A hétköznapi dolgokból teremtett világ ugyan nem helyettesítheti a nagy álmokat, de kitörölhetetlenül emlékeztet azokra.
A befejezés más olvasatot is eredményezhet. A fiú gúnyos búcsújának monumentális képe és az utolsó szavak egy pillanatra megállítják a lélegzetet, majd minden visszahull a hétköznapi világ szintjére. A találkozás árucikké válik: „A téma szép – mondtam magamban, felvidulva. – Versnek kicsit hosszú volna. De novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.”
Természetesen így is kitörölhetetlenforrás emléket hagy az író tudatában, mint ahogy az olvasót is szembesítésre készteti („És csak tompán fájt már a seb.”).


forrás

Karinthy Frigyes: Lecke


    Megcsókoltalak, megmutatni,
    hogyan kell nékem csókot adni.

    Megfúltál, úgy öleltelek
    mutatni, hogy ölelj te meg.

    És sírtam is, ölelve térded,
    mert tudtam, hittem, hogy megérted,

    bő könnyeim, a könnyü bért,
    mit értem ontsz, a könnyekért.

    Eldobtam mindent – íme, lásd,
    hogyan lehet szeretni mást,

    kiért mindent százszor megadnál,
    ezerszer jobban önmagadnál.

    Kész vagyok meghalni miattad,
    hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
    ahogy hiszem, hiszen mutattad.

    Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
    csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

    Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
    mindössze ennyi volt a lecke,

    mindössze ennyi a titok,
    de jaj neked, ha nem tudod.

    Jaj néked, hogyha az egész
    szabály és példa kárbavész –

    Jobb lett volna meg sem születni
    nékünk, mint egymást nem szeretni.

Karinthy Frigyes: Első szerelem


Sohsem daloltam én terólad
Én régi théma, szerelem
A józan ízlés mind e percig
E téren megmaradt velem
Pedig - (hinnétek hogyha mondom?)
Már asszonyt is szerettem én
- De nagy bolond is voltam akkor
Gyermekkoromnak reggelén!

Most már belékezdék - az Isten
Bocsássa bűnöm - mit tegyek?
Első szerelmem hát leírom
Halljátok völgyek és hegyek
Nincs benne semmi nagy, se furcsa
Meghallgathatja ifjú és vén
- De nagy bolond is voltam akkor
Gyermekkoromnak reggelén.

Tudjátok, így volt. nem valék több
Tizenháromnál akkoron
Családostul nyaralni mentünk
Augusztus hónap volt soron.
Minden teljes pompában díszlett
A kék égen és föld színén
- De nagy bolond is voltam akkor
Gyermekkoromnak reggelén.

-----------------------------------------------

Aztán... reggel lőn - napsugáros,
Élettől pezsgő szép világ,
De hajh! az ősz leheletétől
Sárgulni kezdtek már a fák
S a hűs szelet mi is megérzők
Sok édes, méla alkonyon...
- Akár hiszi, akár nem,  önbe
Szerelmes voltam, asszonyom.

Be gyakran láttam Önt a kertben,
Ha alkonypírban ég az ég,
Az őszirózsák illatától
Telítve volt a könnyű lég.
Tekintetem kisérte mindig
A tiszta, árnyas utakon,
- Bolondság volt, de mit tehettem.
Szerelmes voltam, asszonyom.

Szimeonov: Titok - haikuk

Titok
Csillogó felszín…
Feszültsége óvón zár
egész világot.
Amikor anyám
tenger volt, megismertem
a boldogságot.
Igen, fent az ég…
Lent a föld, benned létra…
Merre igyekszel?
Gránittömb vagyok
vad elemek útjában.
Suta szó elszab…
Egyik nap mint a
másik. De jön harmadik,
és feltámadunk.
Istenünk lennél?
Egy a mi igaz atyánk.
Testvérek vagyunk!
Szeret? Tud rólam?
Ma s holnap, holtamig
fénnyel éleszt a Nap.
  
Csend… Csend... Zene... Csend...
Madárcsiripelés... Csend…
Szeretett hang… Csend…
  
Ha csata lenne,
megvívnám, felmásznám, ha
hegy… De kérdés szeg!
  
Tudd, vulkán vagyok!
Tudd, a tűz nem alszik ki!
De nézz, hó lep el…

Mindenség - haikuk

Mindenség
Változó világ...
De lesz időm megérteni...
Örökké nézem...
Mindenhez nyúlok...
Megérintem, az megfog...
Mindenség lettem!
Vagyok. Itt vagyok.
Most vagyok. Egy vagyok. Dac
a végtelennel.
Szelet vet a lét.
Vihart arat a szellem.
Bennem a béke.
Folyton kutatom…
Kell, hogy legyen értelme
az igazságnak!
Lent rend a lelke
mindennek, fent mindennek
lélek a rendje.
Élettáncot jársz
fenn, a semmi kötelén,
a minden fölött…
Szívsérv, búormány,
fülfüggöny, testvár, dobláb…
Bölcs békeség…
Indulandó ló
vaspatájával dobol…
Reped a világ…
Est fedte város,
világító világok,
morajlik a csend…

2017. február 18., szombat

Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm



Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, most, hogy látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Szép Ernő: Február vége felé



Hadd állok meg hisz kék az ég,
De jó az ég, de tiszta kék!
Kék üdvösség alatt lakok
Ne haragudjatok rám vakok
Ne haragudjatok.
Újság van, ez a hab meleg!
Pajtás felugrál, enyeleg
Megugat, véle szaladok
Bénák ti szegény lábatlanok
Ne haragudjatok.
Bolond rigó ezen a fán
Csikorog május kulcslyukán
Oly kéjes szél közt borzadok
Halottak jaj kik meghaltatok
Ne haragudjatok.

2017. február 17., péntek

Wass Albert: Erdélyi hitvallás

 

 

Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben,
és hiszem azt, hogy igazságos vagy,
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom
igazságodnak szörnyű módszerét.
Hiszek jóságodban is,
bár szemem csak gonoszat lát,
amikor Erdély felé tekint.

Mint Szent Fiadat hajdani időben,
ma népemet feszítik keresztre
az istenkáromló gonoszak.
Júdások árulják el naponta,
rongyain martalócok osztozkodnak,
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak
másfelé, hogy kínjait ne lássák.

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa
és hitem kívánsága szerint,
de szeretem a népemet is, Uram,
szegény elesett erdélyi magyar népemet,
s bocsáss meg nekem, Uram,
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,
lelkesebb és türelmetlenebb bennem
ez a szeretet talán, mint Tefeléd.

De lám, Te hatalmas vagy, uram,
mindeneknél hatalmasabb,
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen
és mezítelenül fetrengnek a világod porában,
mindenkitől elhagyottan,
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van
az én szeretetemre, mint Teneked,
ki Minden Világok Ura vagy.

Azt is tudom, Uram,
hogy minden ember egyforma Teelőtted,
bármilyen nyelven imádkozzon is,
vagy káromoljon. Bevallom azonban,
hogy az én szívemben elfogultság lakozik,
és ma csak az testvérem
nekem ezen a földön, aki magyar,
s ez mindaddig így lészen,
míg a magyar a világmindenség
legtestvértelenebb népe,
míg minden csizma a magyart rúgja,
mindenki a magyart tapossa,
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,
más testvérem nekem
nem lehet ezen a földön!

Én kell pótoljam azt,
amit mások megtagadnak tőle.
Kiknek szemét kiszúrták,
azoknak én adok szemet.
Kiknek kezét béklyóba kötözték,
azoknak én adok kezet.
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,
azok helyett ma én vagyok a hörgés,
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,
ez ma mind én vagyok!

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél
a pokolból és szabad földre irányítottad
tévelygő lábamat.
Köszönöm jóságodat, köszönöm.
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban
csak akkor hallasz éntőlem, Uram,
amikor rab népemen megkönyörülsz
s Erdély földjére, magyarok földjére
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának
áldásos fényét.

Legyen meg a Te akaratod, Uram.
De alázatos szívvel megkérlek nagyon:
legyen már egyszer a Te akaratod jó
a magyarnak, áldás, békesség,
szabadság, öröm!
S legyen már végre egyszer valóban
Tied az ország, s ne a gonoszaké,
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,
mert bizony, Uram, mindaddig,
amíg ez meg nem történik,
nehéz lesz elhinnünk,
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké..
Ámen

Wass Albert: Véren vett ország



Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

Babits Mihály: Húsvét előtt



S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
-- mennyi a vér! --
szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

és mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

2017. február 3., péntek

Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért



Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.
 
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
 
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy felettünk csak az Úr itélhet.
 
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
 
A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
 
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
 
A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.
 
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.
 
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

Pilinszky János: Apokrif



1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
                             Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Nágel Kornél tusrajza



Babits Mihály: Új könyvekre

Kik messze tőlem együtt énekeltek -
Ó, boldog verseny, bátor, büszke, boldog
költők, kik együtt, értőknek daloltok,
egy fa levéli mind, testvéri lelkek!

Gondoljatok arra, kit messze rejtek
rejt tőletek, ki ha kóstolja bortok
nem érzi már ízét sem; és ha szóltok
nem érti, s más összhang mit vágya kerget.

Más nyelven és magának énekelget,
mint szél kezében elszakadt levél.
s talán nem ő, hanem a szél zenél.

S a harctól elmaradva úgy figyelget,
mint sebesült, fejét a földre hajtva,
holtig figyel a távol ágyuzajra.


2014. december 4., csütörtök

Rainer Maria Rilke: Gyöngyök perdülnek szét



Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk?
Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol,
biztos csat, hogy meg tudd őket tartani,
                           Kedves.

Tán kora volt még? Napfelkeltét szürke derengés,
úgy áhítlak, megsápadtam a nyugtalan éjtől;
zsúfolt nézőtérnyi nagy arccá nőttetem arcom,
fenséges jelenésedből semmit ne mulasszak.
Ó, ahogy árva öböl bizakodva
szórja a nyílt tengerre a karcsú
fárosz fénytereit; sivatag folyamágya
vágyik a tiszta hegyekből égi üdén leiramló
zápor után; - rab leskel bűntelen ablak-
résén egyetlen csillag vigaszára;
mint nyomorék, aki el-
dobja meleg mankóit: a szent oltárra akasszák,
s ott fekszik, s csodatétel nélkül lábra sem állhat:
lásd, ha te nem jössz, így sodródom a vég fele én is.

Csak téged szomjazlak. A kő hajszál-repedése,
mert átszúrja a fű, nem akarja-e, hogy tavaszodjék?
Végig a föld tavaszodjék. S hogy meglássa a hold a
tóban a képét, nincs-e vajon szüksége a másik
csillag erős kölcsönfényére? Akármi kicsinység
megtörténhetik-e, ha a minden idők, a jövendő
teljessége felénk nem mozdul? És, Kire-Szó-Nincs,
hogyha te nem vagy benne? Kevéskét tartani tudlak,
s aztán vége. Erőt vesz rajtam a kor, vagy
gyermekek állnak utamba.

Csorba Győző fordítása

Rainer Maria Rilke: A negyedik elégia



Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.

S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.

Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.

Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.

Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.

Rónay György fordítása

Rainer Maria Rilke: Altató



Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Rainer Maria Rilke: Vénusz születése



Elmúlt a csüggedt éjszaka, jelek,
nyugtalanság, felrettenések éje -
reggel sikoly vetette föl a tengert.
Amint a jaj lassan elhalt s az ég
alján a sápadt nap pirulni kezdett
s lehullt a néma, haljárt, mély fenékig -
a tenger szült.

Az első napsugár ragyogva tört meg
a széles hullámöl habján s a szélén
ott állt a lány: nedves, zavart, fehér.
Amint a zsenge zöld levél mozog,
nyújtózik s fodrát lassan szétteríti,
úgy tárta ki testét a lenge szélbe
s ölelte az érintetlen szelet.

Mint páros hold, úgy úsztak fel a térdek,
s a combok felhőjében elmerültek,
az ikrák keskeny árnya visszahullt,
a láb is megfeszült és fényt kapott,
s az izmok éltek, mint a szomjazónak
kiszáradt torka.

És a medence kelyhében a test
pihent, mint friss gyümölcs gyermek kezében.
Szűköblű köldök serlegébe bújt
e fénylő élet egyetlen homálya.

Alatta egy kis hullám fénybeszökkent,
kitartón tört az ágyéka felé,
hol csöndes harmat hullott néha még.
De áttetszőn és árnyéktalanul, mint
a nyírligetek tavasszal, meleg,
csupasz volt s rejtetlen az öl.
Már fürge mérleg karjaként a vállak
egyensúlyban álltak a nyurga testen,
mely csipőből vízsugárként szökött fel,
karjai hosszán tétován lehullva
és gyorsabban hajának telt esésén.

Az arc is lassan felmerült esett
tartásából, a csökkenő homályból;
tisztává, vízszintessé magasult.
Szorosra-zártan követte az áll.

Majd kinyujtózott sugárként a nyak,
s - virágok szára, melyben nedv kering -
két karja úgy nyúlt ki, akár fehér,
partra áhító hattyúk szép nyaka.

És jött az első lélegzet e testnek
hajnalsötétjén, pirkadati szél.
Ér-fáinak sok finom, gyönge ága
susogni kezdett s mélyei fölött
áradva, zúgva indult meg a vére.
És ez a szél nőtt, újuló erővel
immár az új keblekbe behatolt
s úgy betöltötte fuvallata, hogy
távoltól duzzadó vitorlaként a
könnyűtestű lányt ez hajtotta partra.
Így ért az istennő a földre.

Nyomában,
míg gyorsan tovatűnt az ifju parton,
egész nap bódult cserjék és virágok
éledeztek, mint ölelés után.
De ő már messzejárt, már elfutott.

A legnehezebb déli órán ujra
magasra csapott még a tenger és
egy delfint vetett partra ugyanitt.
Holtan, véresen, felhasítva.

Ambrus Tibor fordítása

Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. – Montreux, Valmont 1926. december 29.) osztrák impresszionista költő, a 20. század legnevesebb, német nyelven író költői közé tartozik.