2017. március 21., kedd

Arany János: Rendületlenül

           

Hallottad a szót: "rendületlenül -"
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni e hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: "rendületlenül"?
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

(1860)

2017. március 16., csütörtök

Kányádi Sándor: Március





Kinyílott az idő,
mint egy virág,
barkázik, rügyezik
a fűzfaág.

Kék ég alatt kék füst
tollászkodik,
bontja szárnyát föl a
sárga napig.

Sürögnek-forognak
szántóvetők.
Juhnyáj lepi be a
tetőt.

Pipe virág között
pipe tipeg.
Kacagják a
szőke vizek.

2017. március 15., szerda

Petőfi Sándor: Az országgyűléshez


Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!
(Pest, 1848. február)

Petőfi Sándor: Magyar vagyok


Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet! 

(Pest, 1847. február)

Petőfi Sándor: Magyar vagyok



Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest, 1847. február)


Petőfi Sándor: Készülj hazám


Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, amilyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendáriom.
Készülj hazám!

A bécsi német
Egytől-egyik mind megveszett,
Istentül elrugaszkodott, az
Ördögnek adta lelkét,
És mostan e bélpoklosok
Ezt kurjogatják:
"Minékünk a szabadság
Árnyéka nem kell,
Maga a szabadság kell minékünk,
Teljes szabadság minden áron!"
Igy kurjogatnak
E sátán cimborái,
S mi lesz a vége e históriának?
Az lesz a vége, hogy császárjokat,
Kegyelmes jó császárjokat,
Elkergetik,
Családostúl elkergetik,
Isten Jehova ugyse'
Elkergetik!

De ez lesz a magyarra nézve a
Szerencse napja,
A boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőni
A császár és családja,
A fölséges család!
Igy fognak hozzánk szólani:
"Hű magyarok,
Mi mindig bíztunk bennetek,
Mindig szerettünk titeket,
Legjobban, legatyaiabban
Szerettünk népeink között;
Im kebletekre borulunk,
Öleljetek meg,
Kedves hű fiaink!"
És kell-e több minékünk,
Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk előttök,
Vándorsarúikról a port
Lenyalják csókjaink
S a hála és öröm könyűi,
Melyek majd, mint egy második Duna,
Fognak keresztülfolyni a hazán,
És egy kiáltás lesz a nemzet:
(Egy olyan óriás kiáltás,
Melytől a csillagok potyognak)
"Vitam et sangvinem
Pro rege nostro!"
Mint hajdanában
Bőgtek dicső apáink. -
S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
Kinek eszébe jut,
Hogy három század óta úr
Hazánkon a Habsburg-család,
S azóta a hazának
Nem volt egy gondolatja,
Nem volt egy érzeménye,
Mely édesebb a kárhozatnál,
Az ilyen vakmerőt,
Az ilyen szemtelent,
Az ilyen háladatlant
Honárulónak deklaráljuk
És nyársra húzzuk!

Készülj hazám, ez ünnepélyre,
Készülj, és örvend, oh boldog haza!

S ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien,
Jertek mihozzánk,
A jó magyar nép szívesen lát,
Dicsőségének tartja, ha
Hizlalhat bennetek,
Jertek mihozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk,
S az elveszett királyi címek
Kárpótlása végett
Majd táblabírákká teszünk!

(Pest, 1848. április)

Petőfi Sándor: A nép nevében



Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
(Pest, 1847. március)

2017. március 3., péntek

Arany János: A poloska

Rímes próza

Makámát írni
- mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed Ben-Othman Hariri
- nem tréfa dolog;
- annyi, mint: repülni gyalog,
- s ki egyszer ebbe fog
- nagy veszedelem érheti:
- lábát izibe megütheti,
- orrát is betörheti.

Mindazonáltal én megkisértem,
- úttörõnek bukni is érdem;
- aztán meg nem szabad-e, kérdem
- prózát versben írni
- már így ni!
- mikor annyi verset írnak prózában
- a két nemes magyar hazában,
- de kivált mostanában!

No tehát a csimaz vagy poloska
- legyen lelkesedésem pocka,
- a tárgy legalább nem ócska;
- pedig ez is tesz valamit nálunk
- hol annyi az ütött-kopott
- nem mondom: lopott
- hogy csupa zsibvásárban járunk.

Aztán hisz tárgyam elég klasszikai:
- szúnyog, csimaz egymásnak vérrokonai,
- s ha Virgil az elsõt megénekelte,

Poloska, jövel te! Van egy, ki millió,
- az õ neve légió;
- eredetileg szõke faj,
- mint a vaj;
- de ha más ég alatt meghonosul,
- mások vérén megpotrohosul:
- barnára fajul akkoron
- mint a csöppentett... korom.

Világosság élõ magzatja
- Kánt is megmondhatja [*]
- de szereti a sötétséget
- filantrop céljai végett.

Külsejét ami nézi,
- rajta ugyan kevés a vitézi,
- arca penészesen úriás,
- termete sem igen daliás,
- háta pedig kifelé görbe,
- karcsusága átmegyen a körbe,
- noha páncéllal is bír
- mint egy kürazir
- evvel azonban nem mellét fedezi,
- hátát védelmezi.

Van továbbá neki jó fegyvere,
- csípni, szúrni ugyan tud vele,
- hanem amivel ellenséget ûz,
- nem annyira fegyver, mint a... bûz.

Egyik erénye a háziasság,
- nincs vériben a zajos vigasság,
- nem zavar egykönnyen rendet,
- nem tör csendet;
- természete birkai békes,
- türelemmel ékes,
- oly józan, oly éber,
- mint egy héber.

Éji magányban, rejtve mûködik
- tíztõl circiter ötig,
- feláldozza szende nyugalmát
- nem is üt semmi lármát,
- virrasztja az emberiség álmát.

Nappal azonban visszavonul,
- (gondolom: ír, tanul,)
- önlelkibe mélyed,
- keresi a rejtve levõ mélyet
- mint egy filozóf.

Ah - nincs kerevet, szófa,
- nincs ágynyiladék
- vagy falhasadék
- oly mélyen magasan
- hova õ be ne hasson,
- mit föl ne kutasson.

Különösen tetszik néki
- minden ami régi,
- vagyon ahhoz privát gusztusa,
- õ annak született antikvariusa.

Gyönyörködik a müvészetben,
- festett szobában, képkeretben
- nagy hajlamot érez rája,
- van saját mûiskolája,
- s ha eljön az est
- õ maga is fest.

Hát még minõ kedélyes!
- kivált mikor éhes,
- szárnyával arcod gyöngén legyezi
- mialatt véred veszi.

Sohasem ereszkedik nyílt csatába,
- ha kergeted, gyors neki a lába,
- eltûnik egy perc alatt
- mint villám s gondolat;
- de legott visszatér,
- noha engedelmet se kér,
- gallérodba ragad,
- s "eszi a nyakad"
- aztán megint ill'a -berek! - mint az ügyes guerilla,
- meglapul az egész kamarilla.

Túl szerénység neki nem kenyere,
- nem várja, hogy híják szépen: gyere!
- hova egyszer vendégül beférkezik,
- onnan ugyan szûrit többé ki nem teszik.

Egyébiránt nagyvároson született,
- lenézi a nomád életet;
- paplan alatt jobb szeret hálni
- mint rusticálni.

Hazája mûvelt Európa,
- szerelmes a civilizációba;
- s míg honn marad a tábor törzse,
- mindig elébb nyomul elõörse
- szárazon úgy, mint vízen át;
- neki találták fel a gõzmasinát:
- nyugat felõl keletre vándorol,
- békésen hódít, még nem is porol.

Mint polgár: kozmopolita,
- õ nem mondja: "si est vita - non est ita ";
- hanem megindul apraja, véne
- hazát keresni ott "ubi bene".

Bú nélkül hagyja el az õsi lakot,
- és mint madár ha elejt egy fûmagot
- dúsan tenyész föl a meddõ kopár:
- csimazból is elég egy pár.

Kiválóan ügyes telepedõ:
- ha egyszer ráülhet, övé a lepedõ,
- lepedõvel az egész nyoszolya,
- aztán a ház legkisebb zugolya;
- pár nap mulva hemzseg a gyarmatos,
- ha nem tetszik, pusztuljon a lakos!

Nincs korlátozva, bizonyos geogr. fokig,
- minden klimát azonnal megszokik,
- s ne félj, hogy elszökik!
- nem háborgatja ily könnyelmûség,
- jelleme a ragaszkodó hûség.

Bármely idegen elembe'
- teszi magát otthonos kényelembe,
- õsi szokásit el nem hagyja,
- vérit soha meg nem tagadja,
- nem alkalmazza senkihez magát:
- aki vele van, tûrje a szagát!

Legörömestebb útfélen tanyáz
- hol fogadó van, vagy más efféle ház,
- és, mint jámbor apáink régen
- kapva kaptak az új vendégen:
- mindenki iránt megelõzõ,
- vele bételni se' gyõzõ.

Így terjeszti dicsõ faját,
- viszi a civilizáció zászlaját
- õrszemeit elõre kitolva;
- hátrál elõtte barbárság, bolha,
- ez kénytelen el-eblábóni:
- "veteres migrate coloni"
- s megújul a világ, ez az ócska,
- no tehát: for, ever, poloska!...

[*] Kant a poloskák szaporodását a világosság befolyásának tulajdonítá; ezért hálószobája ablaktábláit nappal sohasem engedte fölnyitni.
(Heine) - A. J.

Arany János: A fülemile

          

Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.

   Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.

   Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár' tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

   De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép' a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
"Istenem, uram
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!"

"Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a..."
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
"Hát kié - pattogja Pál -
Mikor az én fámra száll?"
"De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!"
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
Hanem a just mégsem hagyva.

   Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a bíró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.

   Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, - elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per.
Hisz azt látja Isten, ember! -
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.

   Felderüle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prókátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.


*

Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül...
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja:
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?

(1854)

2017. február 26., vasárnap

A szoprán hangért kasztráltak az újkorban

Önök kasztráltatnák a gyermeküket csak azért, hogy szerencsét próbálhasson a színház világában? Ma már biztosan nem, de volt idő, amikor évszázadokon keresztül több ezer család számára ez jelentette a kitörést a nyomorból: az 1700-as évek operaközönsége bolondult a nőies hangú énekesekért. Csakhogy a csillogás itt sem volt garantált minden „angyali hangú” férfinak: kevesen futottak be olyan kivételes karriert, mint ami Carlo Broschinak, alias Farinellinek, a XVIII. század ünnepelt énekesének kijutott. A kasztráltak többségére ugyanis nagyon nehéz élet várt. 


A rituális kasztráció a görögtől kezdve a föníciain keresztül a babiloniig számos antik civilizációban volt elterjedt eljárás. Létezett a nőtlenséget, s ezáltal az Isten iránti feltétlen tiszteletet és teljes odaadást biztosító autokasztráció is; az egyik legismertebb öncsonkító az i. sz. II–III. században élt keresztény filozófus, Órigenész volt.

A kasztrált templomi énekesek az ellenreformáció idején tűntek fel Itáliában. Első képviselőjük, a Spanyolországból érkezett Francisco Torres 1562. május 20-án csatlakozott a Sixtus-kápolna kórusához. Őt követte valamivel később – testvérével és unokaöccsével egyetemben – Francisco Soto de Langa.
Spanyolországban az 1400-as évek végén, az arab uralom után is rengeteg eunuch élt, akiket addigra már egy ideje a keresztény szertartásrendnek megfelelően alkalmaztak. Franciscót és társait azért hívták Rómába, hogy az énekes liturgiák során szenteknek és hősöknek kölcsönözzék a hangjukat. Ez a szerepkör nem illett az addig alkalmazott gyermekhangokhoz, a szerzetesek hangszínéhez, a falzettek vagy éppen az egyházi kórusokból 1630-ban kitiltott nők vékony hangjához. A kórusvezetők „angyali hangok” megszólaltatására törekedtek, és az angyalok, mint tudjuk, nemtelenek.
Az 1600-as évek elején Itáliában opera néven új előadóműfaj született, amely néhány évtizeden belül Európa-szerte rendkívüli népszerűségre tett szert. Az operákban megjelenített erős érzelmek, a heroikus szereplők és az olyan különleges hatást keltő elemek, mint például a kasztrált énekesek hangjának együttes hatása adta a műfaj sikerének kulcsát. Az opera, ahogy az egész barokk művészet, imádta a kontrasztokat, és a kasztráltak tökéletesen megfeleltek ennek az ideálnak. A kristálytiszta gyermeki hang egy felnőtt férfi tüdőkapacitásával ötvözve olyan virtuozitást tett lehetővé, amely elbűvölte a közönséget. Senki nem botránkozott meg, ha az ókori mitológia vagy történelem királyai, hősei (a barokk opera kedvelt figurái) szoprán hangon szólaltak meg, vagy ha egy férfi női ruhákba öltözve lépett színpadra. Sőt, a közönség minden különleges rész után azt skandálta: „Éljen a kés!”
A fiúk a kecsegtető siker reményében a véres műtéten még pubertáskoruk előtt, 12-13 évesen estek át. Mivel a kasztrált énekesek olykor a mai rocksztárokhoz hasonló népszerűségre tettek szert, családok ezrei álltak sorban a helyi hentesnél (aki minden különösebb megrázkódtatás nélkül herélte ki a disznókat és a gyermekeket is), hogy meggátolják fiúgyermekeik mutálását.



forrás

Bartók Béla: A magyar népzene


E néhány sorban a magyar népzenekutatás terén elért eredményeket szeretném lezárni és összegezni. Mindenekelőtt azonban két alapvető kérdést kell tisztáznunk, nevezetesen: „Mit kell értenünk a népzenén?”, továbbá „Hogyan kell hozzálátnunk a gyűjtőmunkához ezen a téren?”

A tágabb értelemben vett tulajdonképpeni népzene azokat a dalokat öleli fel, amelyeket valamely földrajzi szélességi fokon élő nép ma is énekel, vagy régebben énekelt, s amelyek az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői. Szűkebb értelemben véve, a népzene a melodikus alkotóművészet egésze, amely minthogy szervesen kapcsolódik valamely népréteghez, különböző stílusú ugyan, de érzelmi elrendezés szempontjából bizonyos mérvű egységet mutat. Azokat az egyszerű dalokat, amelyeket csak egyes földművelő falusi emberek énekelnek, s a nép körében nincsenek elterjedve, nem tekinthetjük a népzene mintáinak. Hasonlóképp nem tartoznak a népzene körébe a hazafias dalok sem, mert a parasztok csak az iskolában ismerkednek meg ezekkel a dallamokkal, és sohasem fejezik ki elemi erővel kollektív zenei ösztönüket. Ezek a dallamok csupán vegetálnak a paraszti rétegben és a mesterséges hatás nyomait hordják magukon. Mindamellett a népi dallamok sorába emelhetünk néhány műkedvelő, álnépi melódiát, ha azokat nem csak egyes személyek éneklik, hanem az egész paraszti réteg hosszabb-rövidebb időn át. A dalok időbeli és térbeli elterjedtségének tulajdonítható, hogy a dallamokban változások mennek végbe és különféle változatokban terjednek. Ha az idegen befolyások hatására keletkezett változások egységes műfajúak, azonos irányban haladnak és hosszú életűnek bizonyulnak, akkor egész sor olyan dallam forrásává válhatnak, amelyeknek már bizonyos stílusegysége van, más szavakkal kifejezve: olyan zene keletkezik ily módon, amely már a népi alkotás félreismerhetetlen jegyeit viseli magán.

Mindazonáltal nagyon könnyen és gyakran azonosítják az igazi, eredeti népdalokat a műkedvelő álnépdalokkal, az un. műdalokkal. A műdalok szerzői kétségtelenül rendelkeznek bizonyos zenei kultúrával, de a városból importált zenei kultúrával. Ezek a szerzők azonban rendszerint kontárok, s éppen ebből adódik, hogy dalaik a városi muzsika agyoncsépelt sablonos formáit keverik a népzene sajátságos, egzotikus stílusjegyeivel. Ezzel magyarázható, hogy az ilyen dallamok, annak ellenére, hogy bizonyos egzotikus nyomok vannak bennük, túlságosan vulgárisak ahhoz, hogy valóban értéket képviseljenek. Az igazi népi dalokban mindig tökéletes stílustisztaságot találunk.

Ami a második kérdést illeti („Hogyan kell hozzálátni a népzenei gyűjtéshez?”), a vélemények sokáig megoszlottak, de az idők folyamán kikristályosodtak, s néhány szigorúan meghatározott elvre épültek fel. Nem elegendő, ha a dallamokat csupán művészi szempontból jegyezzük fel, hogy később kiválogassuk közülük a zenei értékkel rendelkezőket. Mindenekelőtt tisztán tudományos elveket kell szem előtt tartanunk: lehetőleg minden dalt, a nép által énekelt minden dallamot össze kell gyűjtenünk, függetlenül zenei értéküktől. Az sem elegendő, ha a gyűjtő csupán hallására támaszkodva jegyzi fel a dalokat; fonográfot vagy gramofont kell használni még akkor is, ha egészen egyszerű dallamokról van szó, mert a népi éneklésmódnak különféle jellegzetességei vannak, így pl. a hanghordozás, az irracionális ritmizálás stb., amelyek megérdemlik a pontos feljegyzést, megörökítést; az ilyen finom eltéréseket lehetetlenség rögzíteni a hagyományos feljegyzési módszerek segítségével. Az is fontos, hogy a gyűjtött dallamok több variánsban szerepeljenek, ezek ékesszólóan tanúskodnak a dallam ősi jellege és az igazi népi dallamok életképessége mellett. Teljes határozottsággal állíthatjuk, hogy az olyan dallam, amelynek nincs variánsa, amely nem kapcsolódik más, közeli vagy hasonló dallamhoz, nem tekinthető igazi népi dallamnak, amelyet a tudományos mérlegelésben fel lehetne használni.

Nem könnyű feladat a népdalgyűjtés. A legegyszerűbb, legszegényebb és a vasúttól legtávolabb élő néprétegek közt kell kutatnunk, ha tiszta, hamisítatlan formákat, típusokat akarunk találni, ha olyan dalokat akarunk gyűjteni, amelyeket a városi hatások nem torzítottak el. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen „szűz területeket” lakó nép bizalmatlanul fogadja az ajtaján kopogtató idegent. Hasztalanul bizonygatja jöttének célját, hiába mondja el, hogy elfelejtett régi dalokat szándékozik gyűjteni. A helybeliek nem értik, hogy a „nagyvárosi úr” csupán azért vállalja a kényelmetlenséget, hogy régi paraszti dalokat hallgasson. Sok parasztasszony azt hiszi, hogy a látogató új adó kivetését jelenti, ezentúl a zene után is adózniok kell majd! Az aggályokhoz járul még a szégyenkezés is, mert hát lehet, hogy az „úr” nevetni fog egyszerű, naiv dalaikon. A folklórkutatónak tehát sok időt és nagy türelmet kell szentelnie az akadályok legyőzésére.

(1929)