2018. június 22., péntek

Dr. Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa

Dr. Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa (részlet)



ARANY JÁNOS (1817–1882)
Arany János nem mutatott különösebb érdeklődést ősei iránt, noha családjának és szülőföldjének története foglalkoztatta, ezért vált Toldi Miklós alakja nagy eposza hősévé. A költő családfákkal szembeni ellen­szenvét könnyű értelmezni, felmenői, de édesapja is, hosszú és hiábavaló harcot folytattak nemességük elismer­teté­séért. Témánk szempontjából Arany János családfa­elemzése különösen fontos, mivel fiát, Arany Lászlót jeles költőként is számon tartják. Mint minden nagy gondol­kodót, úgy Arany Jánost is foglalkoztatta az emberiség eredete:

S honnan jössz te, lélek…
Bölcsőd és sírod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?…
Vagy jővél a végtelenből
Ismeretlen, hosszú pályán,
S visszatérsz azon megint?…
(Honnan és hova? 1877)

SZEMÉLYISÉGE ÉS LELKIALKATA

És nékem e földön teherből, bánatból rész jut elég

Arany János személyisége is lelki alkatának, szélsőséges kedélyének és kreativitásának, illetve ezek összetevőinek bonyolult elegye.

Saját maga rokkant ideggyengeség néven emlegette baját, mivel szerinte fiatal korától kezdve tulérző fajvirág volt.

Veleszületett adottságai mellett elsőként kreativitását kell kiemelni, aminek köszönhetően a magyar költészetben megteremtette az „aranyi” világot. A kreativitás csaknem mindig túlzott érzékenységgel és nagyfokú kritikussággal, sőt önkritikussággal jár. Arany János túlérzékenysége tetten érhető műveiben, levelezésében és minden társasági kapcsolatában is. Túlzottan aggodalmaskodó volt, ami már szinte kórosnak tekinthető önkritikussággal társult. Amikor 1805. május 26-án megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia titkárának (titoknokának) – a 42 szavazatból 30-at kapott meg –, a következőket írta barátjának, Lónyaynak: …arczpirulva fordultam meg naponként e helyen, hol oly előzmény után talán a cseléd sem tekintett egyenrangú tisztviselőnek. Amikor Toldy Ferenc halála után Trefort kultuszminiszter felajánlotta neki az egyetem irodalmi tanszékének a vezetését, elhárította töredékes és nem eléggé rendszeres ismeretei miatt. Állandóan szorongott a maga elé állított magas mérce teljesítéséért.

Arany János költészetét is meghatározta jelleme és minőségigénye, ebből adódóan már korábban említett és csaknem kórosnak tűnő önkritikája. Korai műveinek nagy részét emiatt megsemmisítette:

Átlapozá még a phantasia
Első szülöttit, de elébb tüzet
Gerjeszte borzalmas auto da fé-nek,
S egymás után röpült belé az ének.
(Bolond Istók, Második ének, 116, 1873)

Mégis, talentumának valóra váltása, költői teljesítménye kielégítette időskorában:

Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe’ szántván sorokat,
Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.
(Vásárban, 1877)

Czeizel_A-magyar-költő-bor180Fiatalon azonban személyisége költői küldetését is megkérdőjelezte:

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!
(Letészem a lantot, 1850)

Arany János azon kevés magyar költő-géniusz közé tartozott, aki a kreativitásából adódó nonkonformitást és az ebből adódó társadalmi konfliktusokat – okosságának köszönhetően – korlátozni tudta. Belül azért sokat emésztette magát, és ebben a nála is érzékelhető szélsőséges kedély is szerepet játszott.

Kövérkés, piknikus alkata úgynevezett ciklotim (mániás-depressziós) kedéllyel társult, ami tehát feldobott, túlzottan aktív, majd letöréssel, lehangoltsággal váltakozó kedélyre predesztinálta. A rövid izgalmi fázisok (amikor az ihlet mámorította: Perc a tied, egy perc, az isteni) után gyakorta, mint írta: Az operadalár elveszti hangját. Szemere Pálnak magát így jellemezte 1855. augusztus 7-én: egy percig bohó, gyerekes, víg: rá egy hétig ideges, életunt. A lázas ihletettség mániás fázisa segítette magából kicsiholni fenséges költői alkotásait, de ezt követően agyának kiszipolyozásának a jelei depresszió formájában nála is jelentkeztek.

Kedélyállapotának ez a mániás-depressziós alakulása életművén is jól letapogatható. Voltak igen aktív alkotóperiódusai, amelyeket Riedl Frigyes költői virágzásoknak (így 1845 júliusa és 1849 júliusa, majd 1860 szeptembere és 1865 decembere között) nevezett, amiket azonban hosszas bénultsági korszakok öveztek.

A szélsőséges kedélyállapot depressziós fázisának fájdalmasan szépséges költői jellemzésére egyik töredékében már 32–33 évesen képesnek bizonyult:

Ha álom az élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?…
S ha élet ez álom: mért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Bánatból, örömből az örömrész hol van?
(Ha álom az élet… Töredék, 1849–50 táján)

Szélsőséges kedélyének mániás fázisa annyira intenzív agyi működést igényelt, amely érthető fáradékonysággal, ingerlékenységgel, alvászavarral és sajátos fóbiás hipochondriájával járt. Ahogy Arany János panaszkodott is: minden legkisebb csekélység végtelenül affligált. Emiatt idegeim minden erősebb megfeszítés vagy felindulás után fájnak, eltompulnak, néhány napra hasznavehetetlenekké lesznek: de még nem találtam orvost, ki megmondja, mi ez.

Alvászavaráról is számos önvallomása maradt fent, de erről kortársai is tudtak: Aludni nem tudott, s ha aludt is, rémes álmok környékezték (ezt Kovács János jegyezte fel a költő geszti tartózkodásakor). Sokat idézték hipochondriáját is. Kovács Sebestyén Endre egyszer hátgerincizgalmat (irritatio spinalist) állapított meg nála. (Ezt a diagnózist manapság nem ismerjük.) Attól kezdve egész maradék életében szorongva figyelte gerincbajának elhatalmasodását. Egyszer megvizsgáltatta magát a nagy hírű Balassa Jánossal, aki csak úgy mellékesen azt mondta neki: kopunk-kopunk. S ez az amolyan orvosi fontoskodásnak ítélhető és mindannyiunk életfolyamatában megfigyelhető természetes jelenség benne súlyos és hosszan tartó szorongást keltett. Pedig volt elég valódi baja is… Arany Jánost azonban sokkal súlyosabban érintette a mániás fázist követő depresszió, amit akkor melankóliának neveztek. Ez magyarázhatja meg írási és kezdeményezési képtelenségét: a Toldit és számos más művét barátai kényszerítő unszolására alkotta meg. Szélsőségekre hajló kedélyén belül mindenképpen a depresszió dominált, ezzel kapcsolatos csöndes és szkeptikus természete. Régen ezt az idegállapotot neuraszténiának tartották.

Arany Jánost 33 éves korában, már első ősz hajszálainak a megjelenése is szomorúságra hangolta:

És nekem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék…
(Évek, ti még jövendő évek, 1850)

Az elszenvedett csapások miatt szélsőséges kedélye kétszer olyan mértékben rosszabbodott, hogy az már kimerítette a depressziós betegség kritériumait, aminek kifelé megnyilvánuló, szembetűnő jeleinek alkotási bénultsága és testi állapotának idő előtti megrokkanása számít. Feltételezett titkolt öngyilkossági késztetése is ide sorolható. Ugyanakkor testi és lelki állapota az ő pszichoszomatikus és szomato-pszichés bajaival is szoros kapcsolatban állt.

Az önmaga által is felismert, szomorúságra hajló szélsőséges kedélyállapota először 1852 után súlyosbodott kedélybetegséggé, mégpedig depresszióvá. A nagykőrösi diákok ezt búskomorságként tartották számon. Arany János 1852 decemberében ilyen sorokat vetett papírra: napról-napra stupidusabb leszek; néha csak bámulok, mint a juh, anélkül, hogy valamit gondolnék s úgy szeretnék elaludni, sokáig-sokáig: örökre! 1854 májusában írta Tompának: Ez a harmadfél esztendő ölte meg az én kedélyemet. Ettől kezdve érezte magát képtelennek intenzív munkára, amiről Gyulai Pált is tájékoztatta 1854-ben: Egész vakáción át egy betűt se dolgoztam; petrifikálva vagyok merevül… Kedélyem meg van törve, se kedv, se erő.

A költői alkotás helyett ezért a hivatali munkába menekült: beleültem a gépies foglalkozásba, nyakig, amely azonban kevésnek bizonyult önmaga számára is. Erről panaszkodott Tompának is 1854. október 18-án: Hanyatlani-feledtetni, igen! Ez van hátra. Testi és szellemi gyöngeség mind mélyebbre süllyeszt, – s a kárhozónak éppen ez a szerencsétlensége, hogy látja süllyedését, de nem bír eréllyel, magát az átok karjaiból kiküzdeni… vannak perceim, mikor szeretnék elenyészni, megsemmisülni, csakhogy az öntudattól meneküljek… Mert mi lehet borzasztóbb oly szenvedésnél, mely szellemnek szárnyait szegi, az önbizalmat, mely nélkül nem csak nagyot, dicsőt alkotni, de még a közélet kívánalmainak megfelelni sem lehet; elöli, hogy az ember magát mindig gyámoltalan, életre nem való, semmi embert képzelje. Arany így jellemezte magát 1854-ben: Idegbajomnak kell lennie: azért vagyok majd ingerült, majd levert – gyakran külső ok nélkül. Az utóbbit különösen nehezen élte meg: Most bezzeg írhatnék eleget, volna is hová, mégis keveset dolgozok. Többnyire lehangolt vagyok. Állapota nemegyszer már valóban búskomorságba torkollott, és Arany János ezt pontosan diagnosztizálta: Én az egész télen, úgy szólván, mit se dolgoztam. Rest és beteg vagyok, kedélybeteg – írta 1857. március 12-én kelt levelében Ercsey Sándornak.

Megtört-letört kedélye alkotói motivációját is kedvezőtlenül befolyásolta: Tehetségem… mindig előretolt, erélyem hiánya mindig hátravetett, s így lettem, mint munkám nagyobb része, töredék (Önéletrajz, 1855). Arany János tehát itt a motiválatlanságát az erély hiányaként adta meg. Kedélye megromlása önkritikusságát már szinte kórossá tette: tépelődése meghasonlásba torkollott, helyet adva a zsibbadtság, bágyadtság, energiátlanság, levertség érzésének. Alkotói válságát tetézte az olvasókkal szembeni elégedetlensége is: Ne írj! Hiába írsz! Nincs kinek. Nincs minek – de azt is bevallja: Úgy sincs elég erőd. Még a szélsőséges kedélyállapot szezonalitását is felismerte magán: Régi bajomban szenvedek, mely csaknem alkalmatlanná tesz mindenre. Télen mit sem dolgoztam: kedélybeteg vagyok. 1858-ban panaszolta Tompának: Szenvedő halottnak lenni, örömet semmiben sem találni, sőt magától az örömtől futni, mert az is fáj, mint betegnek a kacagás – mindezt átéreztem a közelebbi évek alatt. Mindezekből adódtak fájdalmas kérdései:

Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem?
Tavaszod megtértét soha se reméljem?

Kedélybetegségéből 1860 őszén nagy erőfeszítések árán mégis sikerült kilábalnia, és akkor következett az 1865 decemberéig tartó második költői virágzása. Lánya tragikus halála azután állapotának újbóli súlyos megromlásához vezetett, ettől kezdve megint a depresszió vált uralkodóvá kedélyállapotán, és a halál is megkísértette. Ezt vallotta meg Tompa Mihálynak 1868-ban: Eléggé kifejeztem előtted is azt, ami gyötör, ami életemet ollyá teszi, mintha nem is az élőknek, hanem a holtak társasága volna már az enyém. Igazán a halál komoly gondolatja azon naptól komoly társam. (Az „azon nap” lánya 1865. december 28-án bekövetkező halála.) Így tehát 1866-tól: Költői elnémulásom szomorú ideje állott be s midőn évek múlva valamicskét dolgozhattam is, csak fordításban keresek szórakozást s mintegy szellemi gimnastikát. Ha nagy nehezen írt verset, akkor is kisütött soraiból és költői megoldásaiból mélységes elkeseredettsége.

Mégis, megkísérelte folytatni 1873-ban a Bolond Istókot (mint öregasszony a letett kötést), de a harmadik és negyedik éneknek csak tervét készítette el. 1874-ben a Toldi-eposzt szerette volna néhány versszakkal tovább vonszolni, de be kellett látnia: nem megy. Csak élete végén, az önmagának írt Őszikék jelentenek kivételt. Ekkor már beletörődött sorsába, és élete összefoglalásaként szomorú rezignációval állapította meg:

Az életet, im, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet…
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:…
(Epilogus, 1877)

Arany János óriási erőfeszítéseket tett, hogy eszével zsarnokoskodjék szívén, és keresni a nehezet, még mulatságból is. (A „szív” alatt bizonyára inkább kedélyét értette.) Ennek köszönhetően tudta a költészet lényegét oly költőien megfogalmazni:

Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:…
(Vojtina Ars poétikája, 1861)

Mégis, az egyetlen igazi gyógymód szélsőséges kedélyére költészete volt. Ezt ő is tudta: Tele vagyok, dallal vagyok tele, ezért a költészet adta meg élete értelmét:

Mi a tüzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, óh költészet!
(A vigasztaló, 1853)

Arany János személyiségének elemzésekor nem könnyű elkülöníteni ennek eredetében a veleszületett genetikai adottságokat és külső hatásokból adódó reakciókat. Elég idős szüleinek túlzottan féltő gondoskodására (ahogy maga is gondolta: a kora komolyság ettől van kedélyemben), szegénységükre, gyenge fizikai adottságaira, súlyos betegségeire és életének súlyos tragédiáira utalni. Ezért is írhatta: Én nem mertem élni, mert élni akartam (Mint egy alélt vándor…, 1852) és lenni közönséges ember, mint más (Arany János levele Gyulai Pálhoz, 1855).

Arany János szélsőséges kedélyállapotának, majd betegségének orvosi elemzésekor nem hagyható figyelmen kívül gyermekeinek kedélyállapota sem. Itt csak Keresztury Dezső találó jellemzését idézem Arany Juliskáról: élénk szellemű, vidámságra és bánatra egyaránt szélsőségesen hajló, nagyszerűen érzékeny (amely különösen első nagy szerelmi csalódásakor vált nyilvánvalóvá). A költőt leányához – a törékeny Juliskához – különösen mély érzelmi kapcsolat fűzte. Fia, Arany László is szemérmesen takargatta élete gondjait (például házasságon kívül született fiát), de nagyon korán, 30 évesen megszakított irodalmi munkásságának okát is többen túlzott pesszimizmusában és kóros lehangoltságában keresik. A mániás-depressziós kedélyállapot örökletes hajlam talaján érvényesül, valamelyik szülő érintettségekor ennek megjelenési kockázata 15% körül van a gyermekekben.

Arany János személyiségi adottságai miatt költő-géniuszként is közönséges ember kívánt lenni, mégis, Babits Mihály szerint: Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában.

Dr. Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa
Galenus Kiadó, 2012

2018. június 17., vasárnap

Anyám könnyű álmot ígér /részlet/

Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. – Budapest, 2006. szeptember 30.) Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író.



Világítunk

Ebéd után a kicsi székre telepszem a fűtő mellé cigarettázni. Otthonos, meleg sarok, itt simítgattam a kapcám gyermekkoromban. Ezen szokott üldögélni megboldogult nagyapám is, szivarozás közben a lába elé sercingetve, amitől anyám mindig felmérgelődött. Ha térdemre hajtom a fejem: a ház földjének agyagillatát érzem. A füstfellegecskékben nagyapám arcát látom, szakállának a szúrását érzem a homlokomon. Fehér virág a szakálla. Apó nevezte így, mondván, hogy halála előtt az ember kivirágzik. Nevettünk rajta. Nem ismertük a félelmet, mivel bátorságot sem kívánt semmi tőlünk az enyészet színe előtt. A puszta lét örömével dögönyöztük a hátát, tetszett nekünk, hogy mint a hordó, melynek tartalmát elitták az évek, konganak a bordái.

Most, hogy a kicsi székkel együtt reá emlékezem, sajogást érzek. A hiányával van jelen közöttünk. Sőt, észrevehetőbb és hangosabb, mint életben volt: azzal, hogy elment, rólunk is kimondott valamit. Ítéletét annyiszor ismétli meg, ahányszor eszünkbe jut, és diadalmasan mindannyiszor távol marad, mintegy büntetésül, amiért valamikor olyan közel merészkedtünk hozzá, és belehallgatóztunk a csontjaiba.

-      Tudod-e, milyen nap van ma? – kérdezi anyám.

-      Szombat.

Mosolya jelzi, hogy azt ő is tudja, a szombati napot.

-      Meg kellene emlékeznünk azokról, akik meghaltak.

Másfelé irányult hát a kérdése. Valami felé, amit begyepesedett régi szokásaink között én már nem tartok számon, és amit anyám,  talán hogy az közönyömet is pótolja, kétszeresen emlékezetébe vésett. A szeme járásán látom, hogy kerülget engem a gondolataival. Szakadékok között az ösvényt keresi, amely hozzám vezet. Tiszteli világfelfogásomat, bár Isten, örökélet és feltámadás dolgában nem ért egyet a tagadásommal. ( Így szólt egyszer: „ Majd ha szükséged lesz rá, te is visszatérsz a te istenedhez, akit elhagytál, és aki nem hagyott el téged.”) Nem ért egyet velem, de megért engem, bár nem tudom, hogy ennek a megértésnek, mi az ára. Bátortalan félmondatai, melyeket egy-egy szelíd vita alkalmával felém irányított, azt jelezték, hogy világfelfogásomat nem javamra, hanem a kor rovására írja. A ház- és kertadó mellett amolyan szellemi adónak tekinti: szerződésbeli kötelezettségnek. ( J. bátyám ezt így fogalmazta meg: aki materialista, annak ugyebár jobb a fizetése? Az általa ismert mesterségek mellé új mesterséget sorol: a hagyományostól elütő gondolkodást, azt a bizonyos hivatalbélit. ) Anyám most úgy akar pártjára állítani, hogy megőrizze köztünk a gondolkodásbeli távolságot. Mint mindig: óvni akar attól, hogy valamiképpen megbántsam őt, ezért oda irányítja szavát, ahol közös a ragaszkodásunk múló és elmúlhatatlan dolgokhoz.

-      Tudod-e, hol van nagyapád sírja?

Mondom, hogy a temető északi felében, a rokonok fertályán, de a sok egyforma hant között bizonyosan eltévednék. Enyeden, a Bethlen Kollégiumban ért a halálhíre. Később, mikor az iskola útnak eresztett, pontosabban: amikor a mozgalmi élet hívására otthagytuk az iskolát, a diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. S jövő tartotta fogva minden gondolatunkat. Amely azóta ugyancsak múlttá öregedett apó emlékével együtt.

-      Ennyire megfeledkeztél volna nagyapádról?

Semmi vád a hangsúlyában. Pusztán csak a figyelmeztetés, hogy aki menet közben, mint fölösleges terhet, eldobálja a halottait: a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább, hacsak nem oly erős ez a lelkiismeret, hogy mindent kibírjon.

-      Mivel engesztelhetném meg? – kérdem bűntudattal.

-      Világítás napja van.

Kipattant hát anyám kívánsága.

Boldog, hogy nem ellenkezem. Vagy inkább azért, hogy kibékít apó emlékével. Ő az örök oldó- és kötőanyag. Amikor ketten-hárman, testvérek összebakalódtunk, gyöngéden széjjelválasztott bennünket, kiszedegette körmünket a másik szeme alól. Azzal, hogy széjjelválasztott, mindig újra összehozott mindahányunkat. Nemcsak a fiait: az egész nagy rokonságot, ezer irányba nyúlánkozó vágyaival, föl-föllobbanó konfliktusaival. Mintha szövőszékben ülne: ahol szál szakad, menten bogoz a bogos ujjaival.

Estefelé, hogy apám is hazakerül a műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég most a falu két dombján. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt szorongatnak a hónuk alatt: abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.

-      Nem tudják, mivel játszanak – mondja mellettem egy öreg paraszt a fejét csóválva.
-      Vajon mi tudjuk-e? – kérdem.
-      Nem játék ez, uram! – tiltakozik. – Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a  szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.

Néz rám, hogy van-e kedvem vele vitába szállani. Csak formai ellenvetéseim lehetnének: az emberi értékek folytonosságában egyetértünk. Mi több: annak eredményeképp kerültünk ide a Semmi és a Volt kertjébe, a nemlét korhadt jelei közé, ahol ezerszeres ragaszkodással állapítjuk meg újra, hogy élünk s emlékezünk.

Otthonos, meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le: az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát – most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva, puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet: a jeltelenség minden irányába szerteguruló kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése: a szó makacsul a jelenhez tapad. „ Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést.” (…)

2018. június 13., szerda

Kuruc kor, kuruc költészet, kuruc zene


Történelmünk legnagyszerűbb fejezetei közé tartozik a kuruc kor. Ki ne tudná, hogy szűkebb értelemben azt a negyven esztendőt nevezzük így, amelynek két dermesztő évszám a határköve: 1671 (amikor a Wesselényi-összeesküvés résztvevőit kivégzik) és 1711 (amikor II. Rákóczi Ferenc hadai Nagymajténynál leteszik a fegyvert)? Csakhogy szabad-e, célszerű-e a kuruc kor időtartalmát tekintve ilyen merev határköveket kijelölni? Nem! Ugyanis a kuruc korhoz – tágabb értelemben – egyaránt hozzátartozik a kuruc mozgalom előtörténete és utóélete (kulturális vonatkozásban is).

Előtörténet? Igen! A Mohács után három részre szakadt, történelmi határain belül két ellenséggel viaskodó ország egymást váltó nemzedékeinek marcangoló kérdése: veszedelmes szomszédai közül melyiket nyerje meg a magyarság a másik ellen? A németre építsen a törökkel szemben, vagy a törökre a német ellen?

A körülmények aggasztóak. Már Bornemisza Péter a kevély némötök és a fene törökök miatt sanyarú magyar életen kesereg. Névtelen költőink ajkán a fájdalmas élmény szava hangzik:

„Rajtunk német dúl, rajtunk török jár,

Tűz-vassal pusztul ország és határ;”

Gazdasági, társadalmi, politikai viszonyaink – a kapkodó Habsburg- vagy török orientáció folytán – egyre romlanak. Legjobbjaink szívébe-eszébe már a nemzethalál látomása férkőzik, mikor Zrínyi Miklósból és a melléje sorakozó köznemességből kipattan a merész történelmi terv, hogy Magyarországnak két pogány – a török és német közül egyiknek a szövetségét sem szabad választania.

A Zrínyi által Mohács utáni történelmünkből levont fontos tanulságot felháborító és tragikus fejlemények igazolják: az 1664-es vasvári béke, mely – Habsburg győzelem ellenére – török kézen hagyja a Felvidék kulcsát, Érsekújvárt és Erdély kulcsát, Váradot; az „alkotmányvédő” 1670-es Wesselényi-féle összeesküvés, melyet könyörtelenül felgöngyölítenek; Sporck és Spankau, Kobb és Karaffa véres őrjöngése, melytől – az egykorú fohász szerint – Isten őrizzen! Thököly függetlenségi harca, melynek – a magyarországi török uralom összeroppantásával – az Ausztria védelmében fellépő Keresztény Liga csapatai adják meg a kegyelemdöfést.

A megosztott nemzet szemei végzetes ok-okozati összefüggésekre nyílnak rá: Erdély, a Kelet és Nyugat felé mérsékletet parancsoló fejedelemség – II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjárata következtében – hanyatlik. A vakmerő vitézek – mint amilyen a népköltészetben is megörökített Kádár István vagy a fejedelem unokaöcscse, Rákóczi László –, akik a haragvó török-tatár hordákkal felveszik a harcot, elpusztulnak. Az erejét vesztett Erdély nem emelhet többé szót a népnyúzó, rekatolizáló és germanizáló Habsburg monarchiánál a hazai érdekek védelmében... Bécs mégis elszámítja magát! Mikor azt hiszi, a csapások megtörték népünket és nemzetiségeinket, a lét- és vagyonbizonytalanságba taszított társadalmi osztályok és rétegek tagjai: a kurucok előbb (bár nem nagy egyöntetűséggel) a „kétfrontos harcra” – török- és németellenes küzdelemre – rendezkednek be; utóbb (a török világ megszűnésekor eléggé egyértelműen) vállalják a Habsburg-ellenes „szent háború” szolgálatát.

Ennek a nehéz és hősi kornak értékes tükre a kuruc költészet. Életrehívója: a külső és belső kényszer, a személyi és közösségi ihlet. Létrehozói: nemesek és parasztok; protestánsok és katolikusok; írástudók és írástudatlanok – magyar és nem magyar ajkúak. A kuruc költészet fogalma (Thaly Kálmán óta) mégis csak nálunk van benne a köztudatban. A szlovák kultúrtörténet nem él vele; a rutén kutatók sem vették át; a román és szerb szaktudományban sincs nyoma. Pedig sok szlovák, rutén, román és szerb nyelvű kuruc vers létezik. Igaz, újabban a kuruc költészet kifejezés helyett nálunk is a kuruc kor költészete elnevezés járja, anélkül persze, hogy egyszer s mindenkorra meg tudnánk határozni: „vajon a kéziratos énekeskönyvekben megőrzött vallásos, szerelmi s alkalmi versek közül melyek keletkeztek a kuruc korban”.1

Ugyanez áll a dallamokra is. Sőt: fokozottabban. Szabolcsi Bence még a kuruc zene megjelölést sem tartja szerencsésnek. „Ilyen néven összefoglalható, zeneileg egységes stíluscsoportot ugyanis nem ismerünk; kitűnik, hogy kuruc zene név alatt azokat a többé-kevésbé régies dallamokat foglalja össze a köztudat, melyeknek szövegeit a kuruc mozgalmak idejére, 1660–1720 közé szoktuk datálni.”2

ĺgy hát feltehető, hogy a kuruc valóságot tükröző versek egy részének korhoz kötése még ma is elég önkényes. (Természetesen Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos kritikai munkássága után nálunk sokat javult a helyzet; az irodalomtörténész Esze Tamás kutatásai is komoly eredményekkel jártak. A szomszéd államokban azonban nem követték elég éberen a magyarországi korrekciókat – kivéve a felvidéki (szlovákiai) Csanda Sándort, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékének tanárát. Az ő tanulmányai – a magyarországi eredményekre támaszkodva – lerántották a leplet néhány álkuruc szlovák versről és dallamról, megerősítve az eredeti alkotások tekintélyét.) Feltehető az is, hogy ama dallamok között, amelyeket ma a kuruc kor reprezentánsainak tartunk, még mindig akad néhány megtévesztő hitelességű; de nem szerencsés dolog az alapos szövegkritikát kiállt versek „dallamszárnyait” állandóan nyesegetni. (Különben is: a Zenei lexikon pótlásában – hála Bartha Dénes búvárkodásának – már 1935-ben elismerték, hogy kb. 20 dallam minden gyanún felül áll!”3 Az ilyen dallamok száma pedig azóta csak nőtt, mivel Bartók, Kodály és szerencsés követőik felfedezték jó néhány kuruc dal hiteles lelőhelyét, népi formáját avagy maradványait.)

A 17–18. SZÁZADI MAGYARORSZÁGI VERSSZÖVEGEK ÉS DALLAMOK

A gyűjtőnéven kuruc költészetként ismert – többnyire kéziratos – versanyag rendkívül sokrétű. Ebben van politikai, vitézi, bujdosó- és históriás ének; java részük a kuruc függetlenségi harcok terméke.

Politikai mondanivaló tekintetében az 1663-ban keletkezett A szabadságunk rontó című verstől egyenesen vezet az út Bónis Ferenc keservéig (1671). Közben a Magyarország utolsó romláshoz közelgő állapotját kesergő ének csak útjelző – még ha az első igazán nagy kuruc versnek számít is! Megszólal ezekben a törökellenesség és a németgyűlölet; hangot kap bennük az úrbírálat és az antiklerikalizmus; kifejeződik általuk a rendületlen hazafiság és a régi dicsőség vágya... Dallam azonban – tudomásunk szerint – nem társul a cím szerint említett versekhez. Talán azért, mert szövegük in statu nascendi nem válik (válhat!) közismertté; vagy alkalmasint azért, mert megfelelő időben nem talál egymásra költő és zeneszerző...

Ezek mögött a versek mögött általában névtelen, de nemesi felfogású személyek állnak – jóllehet a drága szabadság elérésének, a nemzet testén élősködő eleven férgek kiirtásának szándékával az egész nép egyetért.

Ilyen versek szomszédságában alakul ki a protestáns prédikátorok lírája: az ószövetségi szellemű sirám, a jeremiád. A 16. század Szegedi Kis Istvánjának modorát idézi minden ide sorolható mű – persze azzal a többlettel, amit a biblikus-vallásos versekben a hazafias töltés jelent. A Papvilág Magyarországon a katolikus egyház kissé elfogult megbélyegzése. Egy másik protestáns ének a patrióta áldozatkészség foglalata:

„Óh keserves gyászban öltözött szép hazám,

Lenne már éretted koporsó én hazám,

Csak mi jót tehetnék

Véled egyetemben kedves édes hazám!”

A Jajszó a hazafi-fájdalom és a protestáns panasz szárnyaló ódája.

Megannyi őszinte hangú sirám, jeremiád. De lelőhelyükön – pl. a Szencsey György-féle kódexben – melódiának nyoma sincs. Pedig ezeknél lényegesen gyengébb versek is „tettek szert” dallamra a korábbi évtizedekben!

Arra kell gondolnunk, hogy az auktorok – a jezsuita papoknak fullánkjától való eltúlzott félelmükben – nem hozzák nyilvánosságra idézett alkotásaikat, vagy csak szűk körben terjesztik őket. Maguk pedig (bármily furcsának tűnik!) általában nem zeneértők: még ha énekelnek is, a zeneszerzés nem kenyerük; ekkoriban a hangszerekkel (ez alól a templomi orgona sem kivétel!) egyénileg éppúgy hadilábon állnak, mint egyházuk. Hát a szövegek évszázadokig érintetlenül hevernek!

Természetesen az, hogy a 17–18. századból némely jó vers „muzsika” nélkül maradt ránk, mással is magyarázható. Részben azzal, hogy a lejegyzetlen dallamok bizonyos hányada idők múltán kivész; részben azzal, hogy a kuruc költészetben gyakran domináló epikus modorhoz a magyar kortársak még nem találják a megfelelő zenei nyelvet és formát. (Valljuk be: abban a 17–18. században, amely Olaszországban Monteverdi és Scarlatti segítségével kialakítja az operát, az oratóriumot, a mi körülményeink között túlzott is volna – mondjuk – egy Thököly haditanácsából készült oratóriumot remélni... A nagy zenei formák világa ekkor még nem a mienk!)

A kuruc kori líra azonban – főleg a törökök kiűzése és Thököly szabadságharcának bukása után – mind szélesebb körben váltja ki a zenei megformálás igényét. Ez a szegénylegények érdeme. A szegénylegények – a protestáns nemesség és papság egy kisé nehézkes politikai és hazafias-vallásos alkotásai mellett – közvetlenebb hangú, gördülékenyebb versekkel tűnnek fel...

A szegénylegények – ezek az egykori végvári vitézekből, lecsúszott Thököly-katonákból, felkelő jobbágyokból, kóbor dákokból összeverődött társadalmi elemek – általában népies hangú bujdosóénekeket hoznak létre. De a történelmi Magyarország nemzetiségei körében betyárballadák is keletkeznek. Csanda Sándor szerint „nem volna anakronizmus kuruc kori szlovák vagy román betyárköltészetről beszélni, ami csaknem egyet jelent a magyarban használatos szegénylegény-költészettel.”4

A bujdosóénekek típusa kétféle: az egyikre fohászkodó, elégikus hang jellemző (ilyen pl. az Igen szép, bujdosó legények éneke); a másikra a markáns, realista-világi modor nyomja rá bélyegét (ilyen pl. a Buga Jakab éneke).



Mindkét vers dallama hitelesnek tekinthető. Elsősorban nem azért, mert ének-zongora letétjük Káldy Gyula Kuruc dalok című 1896-os kiadványában szerepel, hanem azért, mert Szini Károly korábbi gyűjteményében is le vannak kottázva.

A Buga Jakab éneke éppúgy, mint az Igen szép, bujdosó legények éneke több változatban él; mivel ez utóbbinak kárpátaljai és vasi variánsáról is tudunk, nyilvánvalónak vehetjük, hogy annak idején országszerte dalolták őket.



 A szegénylegény-költészet remek darabja a Tyukodi-nóta is, bár az irodalomtörténészek vitatják hitelességét. (Féja Géza nem!5) Magam azon a véleményen vagyok, hogy – ha netán ez a vers Thaly Kálmán keze nyomát magán viselné is – megtagadni kár volna, hiszen szövegének és melódiájának elemei a 17. században is megtalálhatók. Elég utalni a Kájoni-kódex (1634–1671) Nyúl éneke című szöveges dalára, melyből többek között a Tyukodi-nóta dallama is kifejlődött! (Hasonló dallamra már egészen más szöveget találunk a sárospataki Dávidné Soltári (1791) című énekeskönyvben).

A bujdosók panaszkodó vagy akasztófahumorral teli szerzeményei közül felszárnyal ez a kuruc himnusznak is beillő, szöveg és dallam tökéletes egymásra találását mutató alkotás. Töretlen harci szellem árad belőle: a kuruc indulatot táplálja és a Bónis Ferencek önfeláldozó hazaszeretetét. Pedig keletkezésének körülményei minden bizonnyal mostohák: a jelképes Porció Pál és Frospont Péter sanyargatja a népet...

Ehhez képest a kuruc kori költészet és zene új színekkel is gazdagszik, mikor megindul a Rákóczi-szabadságharc. Erre vallanak a kuruc vitézi versezetek és a táncdalok.

A vitézi költészetnek két ága különböztethető meg: az egyikben a diadalittas, bizakodó hang zeng; a másik a vereség, a katonai kudarc miatti fájdalomnak ad kifejezést. Csak példaként említem, hogy 1703-ban, Kálló várának megvétele után tör fel valaki lelkéből a katolikus beállítottságú engesztelő ének, Rákóczi Ferenc buzgó éneke; 1704-ben pedig már Ricsány német főgenerális töredelmes gyónásával kérkedik egy leleményes kuruc. De ugyanez év júniusában megszólal a Siralmas ének az szömörei harcrul, és nemsokára elhangzik Szencsei György siraloméneke is. Egy Mihály deák nevű strázsamester meg arról tudósít, hogy vitézei az

„Őszi harmat

Hideg szél fú”

strófáit éneklik a táborban.

A szabadságharc élményei vegyesek, aminthogy a résztvevők is... Bizonyíték rá pl. a Csinom Palkó, melynek hiteles szövegét a Bocskor-kódex, népszerű dallamát Pálóczi Horváth Ádám gyűjteménye tartotta fenn.7 Ennek a táncdalnak a címe – Csanda Sándor állítása szerint – szlovák eredetű (Či-nom Palkó = Rajta Pali!)8. Vagy hivatkozhatom igazolásul az Erdélyi hajdútáncra is, melynek eredeti szövegét a Szencsey-daloskönyv, közismert melódiáját Pálóczi gyűjtőszenvedélye őrizte meg számunkra. Ebben a táncdalban – a változatosság kedvéért – egy magyar–román makaróni strófát találunk:

„Majre, csajre, Molduvára

Fut Havasalföldre,

Ungur, bungur, amaz rumuj

Sátorát fölszedte.

Szutuj majre, pita najre,

Nincs pénz, az ebverte!”9

Ortutay Gyula egy kissé elavult szemléletű, de jó szándékú munkájában10 azt akarja dokumentálni, hogy a rutének kuruc kori lelkesedése szintén dalban mutatkozott meg:

„Megy a kuruc Duna partján

Kardját villogtatva,

Utána a német ballag

Vállát vonogatva.”

Csakhogy ezzel az Ortutay-idézettel több probléma van. Az egyik az, hogy Ján Kollár a reformkorban összeállított kétkötetes népköltészeti kiadványában, a Národnie spievankyban11 ezt a szöveget Ide kuruc pri Dunaji címmel kuruc kori szlovák alkotásként közli; a másik az, hogy Csanda Sándor szerint „a költemény dallama nem maradt fenn”12; a harmadik az, hogy Káldy Gyula Kuruc dalok című kiadványában ez a népdal szövegestül, dallamostul szerepel.13 Ez esetben Ortutay Gyula és Csanda Sándor tévedése egyaránt nyilvánvaló: nem rutén, hanem szlovák szerzeményről van szó; a szlovák versnek a dallama is bárki számára hozzáférhető... Van persze Káldy Gyula kiadványában zongoraátiratos, szövegtelen, állítólag hiteles Ruthén Rákóczi-nóta: lendületes, jól motivált – csak nem tűnik kuruc korinak (erős benne a verbunkos jelleg!) Káldy Gyula is mindössze annyit közöl a vad dallamról, hogy Máramarossziget környékén gyűjtötte 1892-ben.14

Sajnos, Magyarországon olyan kuruc kori kéziratos rutén dallamfeljegyzések eddig nem kerültek elő, amelyek némely melódia azonosítását lehetővé tennék. Az első magyar nyelvű rutén népdalgyűjtemény pedig15 – jóllehet már 1864-ben napvilágot látott Sárospatakon – ilyen szempontból nem használható: az akkori gyakorlat szerint beéri a szövegfordítás közlésével, kottamellékletet nem tartalmaz. Ezért a 116 magyarul megszólaltatott rutén versből (még ha a gyűjteményben a nép- és műdalok elegyedése hidegen hagyna is) nem következtethetünk sem arra, hogy melyik mikor keletkezett, sem arra, hogy hogyan énekelték őket. (Különben is: még a versszövegek sem mondanak semmit a Rákóczi-szabadságharcról!)

De hogy a rutén népköltészetben – a gens fidelissima dalaiban – valóban él a kuruc kor emléke, annak bizonyítéka – Balla László ungvári költő 1954-es lejegyzésében – az a dalszöveg, amelyet Jurkó Bercik ukrán pásztortól hallott:

„Cserez pole vereckoje

Igye vojszko kuruckoje.

Na peregyi kony tureckij,

Na nyom szigyity chlopec ruszkij.

V pravej ruci szablju gyerzsity,

Dolu szabljou krov szja cigyity.

Nad horami vorom krjacse,

A v dolinye nyimec placse.”16

Minthogy engem a népdalnak nemcsak a szövege, hanem a dallama is érdekelt, Balla Lászlóhoz fordultam, aki tájékoztatásul közölte velem: „a Cserez pole vereckoje... kezdetű dalnak annak idején (jó régen) csak a szövegét jegyeztem le, mert nem népdalgyűjtési szándékkal közeledtem hozzá: kuruc kori regényt írtam akkoriban (azután ezt sem fejeztem be), s ebbe akartam beleszőni a dal szövegét. Azután, amikor Csanda Sándor tanulmányához ilyen természetű szövegeket kért, jó volt, hogy megvolt. (Különben meg sem jelent másutt, csak Csandánál.”)17

A kuruc kor vers- és daltermése 1705 táján csökken. Igaz, akad még ifjú, aki Vak Bottyánrul való énekkel tüntet a rihös németek és az ebszülte ráncok ellen; a szegénylegények többségének azonban már keserű a szájíze. A Két szegénylegénynek egymással való beszélgetéséből kiderül a bajok oka:

„Vége vagyon böcsi szegénylegényeknek,

De vagyon világa a sok prémeseknek!”

Felveti a problémát A szegénylegény éneke is:

„Vajjon vagyon-é hírével a méltóságnak,

Hogy sok vitézek,

Próbált legények

Rossz becsben vannak?”

Rákóczi körül szaporodik az érdekhajhász főúri tábor; a nemzeti öszszefogás eszméje csorbát szenved; a hajdúszabadság délibábja mind távolabbinak tűnik...

Ekkor a Tyukodi-nóta, a kuruc himnusz dallama már A szegénylegény énekét, panaszát hordozza:

„Nincs becsületi a katonának,

Mint volt régentén a kurucoknak.”

Megvan a valószínűsége annak, hogy ez a rossz hangulat – főleg labanc körökben – kedvez a kurucellenes tendenciáknak. Hol vagy te most, nyalka kuruc? – hangzik a fájdalmasan gúnyos kérdés egy énekben. (Kodály Zoltán jóvoltából ismerjük ennek dallamát is!) Pockaite kuruci (Várjatok, kurucok!)18 – szól a fenyegető hangvételű szlovák „népdal”. (A dallama már valószínűleg elhalt.) A szerb dalköltészetben is jelen van valami jellegzetesen aulikus szemlélet, jóllehet pl. A Becka nevolja című – eredetileg feltehetően magyar szövegű kuruc vers mást mutat.19

Kétségtelen viszont, hogy – bár 1708–1709 táján szaporodnak az elpártolások, árulások – a hívség sok harcost megtart Rákóczi mellett. A fejedelmet haláláig szolgálja Esze Tamás; eltűnéséig Bóné András; utolsó leheletéig Vak Bottyán, Balogh Ádám. Ezért nem kellett utólag belekölteni a kuruc korba Balogh Ádám nótáját; az erdélyi Burics-féle kéziratos gyűjteményben talált kottakép hitelesíti. Nem kellett antedatálni a Fennyen tartod a nagy orrod kezdetű históriás éneket sem; szövegét és dallamát eredeti formában őrzi számunkra Kovács Ferenc daloskönyve.

Becsesek azok a bujdosóénekek is, amelyeknek egyikét-másikát romlott szövegekből Thaly Kálmán rekonstruálta (ilyen pl. az Őszi harmat után); de dallamuk feltétlenül régi. Még értékesebbek azok a bujdosóénekek, amelyeket népdalgyűjtő útjai során Bartók és Kodály fedez fel (közülük való pl. az Elindultam szép hazámbul); szövegük és dallamuk hitelessége vitán felül áll.

Külön figyelmet érdemelnek a szövegtelen és szöveges Rákóczi-dallamok. Egyrészt azért, mert a valamennyiük alapját képező „ősdallam” a szabadságharc előttről való; másrészt azért, mert a szöveges változatok többnyire a szabadságharc utáni időszakból származnak.

Az „ősdallam” az 1680 körül írt felvidéki Vietórisz-kódexben maradt fenn; ott még Oláh tánc néven szerepel, illetve szlovák feliratú világi énekként foglal helyet. Majd a 17–18. század fordulóján – sok ötletes zenész révén – a dallam rengeteget változik; részint a tábori élet előadói gyakorlatában, részint a szövegétől való kényszerű elválás idején egyre bővülő hangszeres utójáték és előjáték fűződik hozzá. A dallamot azután – mint Rákóczi-nótát – közjátékkal és hangszeres cifrázatokkal is ellátják. Végül a hangszeres formák majd elnyomják a Rákóczi-nóta énekelt változatait...

A hangszeres formák közül Káldy Gyula Kuruc dalok című kötete hármat tartalmaz: gróf Fáy István gyűjteményéből Az eredeti Rákóczi-nótát; továbbá ennek egy tárogatós és egy erdélyi „leszármazottját”.20

A Rákóczi-nóta szövege (Jaj, régi szép magyar nép...) 1730 körül keletkezett; legrégibb lejegyzése az Erdélyi-kódexben található. E nótának sok szöveg- és dallamváltozata van. Az egyik változat a Zemplényi-kézirat (1780) lapjain található; a másik a sárospataki Novák-melodiárium (1791) szerzeményei között. A harmadik változat Pálóczi Horváth Ádám gyűjteményében (1814) lelhető fel; a negyedik S. F. Stock kiadásában maradt ránk. A Rákóczi-nóta három sajátos verzióját 1892-ben Káldy Gyula is közli. Kodály Zoltán a népi szájhagyományban akad a nóta nyomára, a Rákóczi kesergőjére (Hallgassátok meg magyarok, amit beszélek...).



Az előzőekből látszik, hogy a szövegtelen és szöveges Rákóczi-dallamok fejlődésük folyamán szakadatlanul alakulnak. Miközben az Oláh tánc pikardiai mollt és nápolyi mollt ötvöző melódiája belekerül a köztudatba – kialakul és véget ér a kuruc kor. Miközben az „ősmelódia” fáján különböző dallamhajtások tűnnek fel, a belőlük kinövő énekekben hol a pentaton, hol a moll jelleg erősödik meg – fríg zárlattal. Miközben a legtöbb dallamváltozat Rákóczi nevéhez kötődik, az egész kuruc kor lelkesítő eszmévé finomul.

„A kuruc dalok a jobbágyok, szegényparasztok s üldözött védelmezőik titkos jelszavává válnak. A végsőkig sanyargatott jobbágyok ajkán éjszakánként felcsendülnek a Rákóczit és a kurucokat visszasíró-visszahívó népdalok. A kuruc dalokkal s Rákóczi nevével buzdítják a bujdosók új felkelésre Esze Tamás népét, kuruc dalokat énekelve szállnak szembe a jobbágyok sanyargatóikkal Szentandráson (1735), Belényesen (1751), Mezőtúron (1753), Madéfalván (1764). Bujdosó életre kényszerülnek a dalok is, de továbbélnek, mint a szabadságvágy és az igazságérzet a nép szívében. A nép zenészei őrzik, gondozzák, fejlesztik őket. Sárospataki cigányoktól megtanulják a kollégiumi diákok is. Ott lappanganak ezek a rebellis dalok a diákmelodiáriumok nehezen kibogozható jelei közt. A hazájukat és hazájuk népét egyaránt szerető igaz érzésű magyarok, akik megértik, hogy a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás többé már nem választható szét, tudják, hol kell keresni ezeket a dalokat. Pálóczi Horváth Ádám még 100 év múltán is elleshette, összegyűjthette, papírra vethette ezeket a nép ajkán elevenen élő s a szabadság örök figyelmeztetőjeként ható dalokat.”21

Ilyen körülmények között a Rákóczi-nótának nem árt az idő: a 18. század végétől szinte nemzeti dalként hódít az országban. Feljegyzésünk van arról pl., hogy 1790-ben, mikor a II. József által Bécsbe hurcoltatott magyar korona visszatérését ünnepli a győri lakosság, a zenekar a Hej, Rákóczi, Becsényi, valamint az Őszi harmat után kezdetű dalokat játssza22. Tudjuk, hogy Bihari János is szívesen nyúlt a kuruc kori melódiákhoz: az 1809-es inszurrekció idején műsorszámai közé tartozik a Rákóczi-nóta és a Tyukodi-nóta. Értesülésünk van arról, hogy Bihari talán a Rákóczi-induló formába öntésében is részes, minthogy azonban nem kottaismerő, az első, fúvószenekari változat kiadásának érdeme Scholl Miklósé.

Egyébként „az indulóban többféle zenei elem találkozik. A Rákóczi-nóta mellett megtaláljuk benne a kuruc kor katonai szignál-motívumait; sőt a verbunkoszene néhány fordulatát is. A trió állítólag teljesen Scholl Miklós szerzeménye.”23

De a Rákóczi-induló esetében nem érdemes a szerzőség kérdését felvetni – egyenes válasz nincs rá. Sok a számbajöhető zenész, egynek a „kiszűréséhez” kevés az adat.

Annyi bizonyos, hogy a reformkortól kezdve a Rákóczi-induló ún. sikerdarab. Az 1820-as évek végén Erkel Ferenc erdélyi modorban adja elő Pesten. Liszt Ferenc 1840-es fővárosi hangversenyén fantázia alakban játssza. 1846-ban– hazánk szívében – Hector Berlioz, a nagy francia zeneszerző lép porondra vele: a Rákóczi-induló zenekari átirata frenetikus sikert arat. Célszerű a kuruc zenét, a korábban említett (vagy nem említett) versek dallamanyagát is nagy általánosságban szemügyre venni. Annál is inkább, mert – Szabolcsi Bence lényeges észrevétele szerint – ebben a kategóriában egységes stíluscsoportot nem ismerünk.

Hát akkor mi itt a jellemző? Pl. a rendkívül vegyes hangnemvilág. Az Igen szép, bujdosó legények éneke vagy a Buga Jakab éneke tiszta mollban szól. A Tyukodi-nóta moll jellegű ugyan, de a melodikus fríg hangsor az alapja. A Csinom Palkó természetes mollban fogant; ez viszont – akaratlanul is – a középkori 6. autentikus egyházi hangnemre, az eolra utal. Az Erdélyi hajdútánc a pentatónia felől közeledik a dúros dallamszövéshez; így hangnemileg az ókor és a középkor szelleme találkozik egy duhaj mulatónótában.

A dúr és moll skála azonban egyre megszokottabbá válik a Kárpát-medencében. Tanúsíthatja ezt akár a Megy a kuruc a Duna partján kezdetű szlovák (nem rutén!) dal markáns hangvétele, akár a Ruthén Rákóczi-nóta összhangzatos mollja is. (De érdekes metamorfózisok is vannak: pl. a Zöld erdő... című dal Pálóczi Horváth Ádám-féle alakja még moll jellegű fríg hangsorban marad fenn; ugyanennek a dalnak Káldy Gyula-féle változata már dúrban terjed el.)

A pentatóniát jóformán csak a nép ajkán élő gyönyörű dallamok őrzik meg számunkra. Hadd hivatkozzam itt – szemléltetésként – az Elindultam szép hazámbul című székely népdalra. Szó sincs azonban arról, hogy a moll és a dúr skála a néptől idegen! Gondoljunk arra, hogy pl. a Hol vagy te most, nyalka kuruc? kezdetű magyar dal fennmaradását éppúgy, mint a Cserez pole vereckoje kezdetű rutén dal fennmaradását a szájhagyománynak köszönhetjük.

A kuruc zenére jellemző a változatos szerkezeti képlet és ritmika is. Sokáig kedvelik a Balassi-strófákra szerzett dallamokat, illetve a kész dallamokra alkalmazott Balassi-strófákat (ilyen pl. az Óh, nagy kerek kék ég)24; népszerűek az AABB, az AABC stb. képletű dallamsorok. A virágénekek is sokféle kombinációban bukkannak elénk (ilyen pl. a Hova készülsz, szívem)25. Mint érdekes (talán keleti vagy balkáni eredetű) sajátosság, több dalban megfigyelhető a félzárlatra és a fríg-zárlatra való „kurucos” hajlam.

Minden jel arra vall, hogy ezekben az estekben nem a népi, hanem a barokk elemek erősödnek meg a dallamokban.

A népi elemek leginkább a ritmikában mutathatók ki. Meghatározó tényezővé válik a művekben az északi szláv eredetű kolomejka-hatás, a kanásztánc-ritmus (ez ütközik ki a Csinom Palkó, a Fennen tartod, az Erdélyi hajdútánc stb. dallamából). Azután ebből a kanásztánc-formából, török, szláv és nyugati minták közrejátszásával, kialakul a verbunkos stílus.

A kuruc zenét a kuruc kor szükséglete teremti meg.

A dallamok – változatos tartalmi és formai adottságokkal – egy harcoló és emlékező közösség igényét elégítik ki.

A táncmuzsika vagy a tábori muzsika viszont egy soknemzetiségű ország harcolni is, mulatni is tudó fiainak, leányainak szinte életeleme. Ennek a Kájoni- és Vietorisz-kódex, a Lőcsei tabulatúrás könyv és a Stark-féle soproni virginálkönyv a „megmondhatója”...

Különben tudjuk, hogy Rákóczi korában még a „mozgósításokhoz” is „kívántató az régi bé vett muzsikaszó, melly is áll siposbul, dobosbul, úgy trombitásokbul”.26 A pihenő katonák meg éppenséggel nem tudnak meglenni muzsikaszó nélkül... Csak Rákóczi mértéktartó: mindössze 2 sipos, 5 trombitás, 1 furulyás, 1 dobos áll a fejedelmi udvar szolgálatában. Ők is – az alkalomtól függően – hol katonazenét játszanak, hol a talpalávalóról gondoskodnak (pl. követjáráskor).

Természetesen Rákóczi szereti az éneket, a zenét. Ezért táborozáskor gyakran ül a tábortüzeknél, hallgatja a nótaszót, élvezi a hangszeresek produkcióját, figyeli a kuruc katonák fergeteges táncát. Két szegénylegény egymással való beszélgetésének is fültanúja (céloz rá egyik levelében), csak a körülmények kedvezőtlen alakulása miatt panaszaikat már nem tudja orvosolni.



A KURUC VERSEK ÉS DALOK UTÓÉLETE

Kétségtelen, hogy a kuruc kor versei és dalai a Rákóczi-szabadságharc után egy ideig „alámerülnek”. Pontosabban: főleg a jobbágyi-paraszti tömegek féltve őrzött kincsei lesznek. A felsőbbség – tisztelet a kivételnek! – átmenetileg hátat fordít a kuruc kori vers- és dalkultúrának. Belefeledkezik az akkori jelenbe, amelyben csak kevés népdal, ellenben sok népies dal és műdal válik ízlésformáló erővé.

Igaz, nemzeti érzésű fiatalok és felnőttek daloskönyvekbe gyűjtik a nekik tetsző dallamokat – jó szándékú dilettánsokként. Bizonyos, hogy sok mindent megmentenek a feledéstől – önzetlen és hangyaszorgalmú munkával. Tény, hogy többet használnak, mint ártanak lelkesedésükkel. Ezért ma is csak a megbecsülés hangján szólhatunk a Pálóczi Horváth Ádám előtti nemzedékek dokumentum értékű vers- és dallamfeljegyzéseiről; aminthogy a Pálóczit követő nemzedék némely tagjának (pl. Almási Sámuelnek, Hajdú Lászlónak, Késmárky Árpádnak, Fáy Istvánnak) az érdemeit is elismerjük. De nem kritikátlanul!

Tudatában vagyunk Thaly Kálmán adatfeltáró munkája jelentőségének is: pl. az Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez (1872) című kétkötetes kiadványa – hiányosságai ellenére – alapvető forrásgyűjteménynek számít. Minthogy azonban Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos a benne levő kuruc balladák hitelességét megkérdőjelezte, Thalyval kapcsolatban „bizalmi válság” következett be.

Mostanában a „bizalmi válságot” megsínyli a kuruc kori szlovák költészet és dalkincs is: Csanda Sándor megállapította, hogy Matunák Mihály A tótok hazafias történeti dalai27 című művében szintén vétett a tudományos etika ellen: utánköltéseket publikált eredeti alkotásokként.28

Mind Thaly Kálmán, mind Matunák Mihály felelős a hazai közvélemény megtévesztéséért, sőt néhány hiszékeny szakember félrevezetéséért is. Káldy Gyula ugyanis kapva kap az alkalmon, hogy a szép, régies és tökéletesen magyar jellegű dalokat közölhesse. ĺgy kerül gyűjteményébe Matunák Mihály túrócszucsányi káplán három hamisítványa: A surányi tót vitéz, a Tót kuruc dal és a Tót labanc dal.29

Az elmulasztott forráskritika persze másutt is megbosszulja magát: Káldy kuruc kori szerzeményként felveszi gyűjteményébe a Magyar gályarabok énekét is (Térj magadhoz, drága Sion)30, holott ismert szerzőpár műve: Jeszenszky Károly és Tihanyi Ágost alkotása (1890). Ugyancsak nem szúr neki szemet, hogy a romantikus hangvételű Rákóczi Ferenc buzgó imádsága (Győzhetetlen én kőszálam)31 akkor sem illik a kuruc világba, ha keletkezésének körülményeit – legalábbis egyelőre – nem tudjuk tisztázni.

A felvetett problémáktól függetlenül, Thaly és Káldy munkásságának lebecsülése megengedhetetlen: buzgalmuk nyomán támad fel a kuruc kor, a függetlenségi hagyományok iránti érdeklődés. Igaz, nemcsak Ady Endréket ihlet a letűnt világ, hanem Endrődy Sándorokat és empatikus „rímfaragókat” is. Igaz, nemcsak Farkas Ferenceket, Kacsóh Pongrácokat, Kodály Zoltánokat igéz meg a múlt, hanem Bathó Jánosokat, Dankó Pistákat, Fráter Lórándokat, Novák Sándorokat és sírva vigadó „nótafákat” is. Mégsem volna szerencsés, ha európai hírű zeneszerzőink rangos művei (mondjuk a Csinom Palkó, a Rákóczi, a Czinka Panna balladája című alkotás) teljesen érzéketlenné tennének bennünket bizonyos dalok (például az Üzenet jött a pataki várba, A gyönge violának, a Krasznahorka büszke vára vagy a Nagymajtényi síkon letörött a zászló kezdetű magyar nóta) fülbemászó melódiája, hazafias eszmei mondanivalója iránt. Vigyázzunk azonban arra, hogy a történelmi nosztalgia ne zavarja meg értékítéletünket; a kurucos szembenézés a valósággal ma indokoltabb, mint a „daliás idők” szentimentális megkönnyezése.

A kuruc kor haladó hagyományaink része. A két szabadságharc népünk és legtöbb akkori nemzetiségünk összefogásának szép példája. A Rákóczi-kultusz identitástudatunk megőrzésének egyik biztosítéka.

Elhangzott Kassán, a 2003. október 17–19-én tartott Rákóczi-konferencián, melyet a Magyar köztársaság Kulturális Intézete és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége rendezett

1 Magyar irodalmi lexikon (főszerkesztő: Benedek Marcell), Akadémia Kiadó, Bp. 1963. I. k. 723. o.

2 Énekszó, 1937. 5. szám 1. o.

3 Pótlás a Zenei lexikonhoz. (Szerkesztette Szabolcsi Bence és Tóth Aladár), Győző Andor kiadása, Bp. 1935. 30. o.

4 Irodalmi Szemle, 1959. 1. szám 96. o.

5 Féja Géza: Kurucok. MEPHOSZ Könyvkiadó, é. n. 20–21. o.

6 Dr. Káldor János: A magyar zene fejlődése, Tankönyvkiadó Váll., Bp. 1959. I. K.

7 Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek, Magyar Tudományos Akadémia, 1953

8 A megállapítás Cs. S. 1975. szept. 18-án hozzám intézett leveléből való

9 Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig, Bp. 1953, 359. o.

10 Ortutay Gyula: Rákóczi két népe, MEPHOSZ Könyvkiadó, é. n. 14. o.

11 Ján Kollár: Národnie spievanky, Buda, 1834–35. II. kiadás, Bratislava, 1953. I. k. 83. o.

12 Csanda Sándor: A törökellenes és kuruc dalok költészetének magyar-szlovák kapcsolatai, Akadémiai Kiadó, Bp. 1961. 73. o.

13 Káldy Gyula: Kuruc dalok. Harmadik, 6 régi dallal bővített kiadás, Budapest, 1896. 78. o.

14 U.o.

15 Magyar-orosz népdalok. Gyűjté és fordítá Lehoczky Tivadar. Kiadja Erdélyi János, Sárospatak, 1864.

16 Csanda Sándor: i.m. 72. o. (Prózai fordításban: A vereckei mezőn át jön a kuruc csapat. Elöl jön egy török ló, melyen rutén fiú ül. Jobb kezében szablyát tart, a szablyából vér csorog. A hegyek felett holló károg, a völgyben a német sír.)

17 Az idézet B. L. 1975. szeptember 27-én hozzám intézett leveléből való

18 Kollár: i.m. 83. o.

19 Dr. Bori Imre: Magyar-délszláv irodalmi kapcsolatok, Tartományi Tankönyvkiadó Intézet, Novi Sad, 1970. 37. o.

20 Káldy Gyula: i.m. 35–38. o.

21 Szelényi István: A magyar zene története, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1959, I. k. 90. o.

22 Dr. Káldor János: i.m. I. k. 51. o.

23 Dr. Káldor János: i.m. I. k. 67. o.

24 Énekszó, 1937. 5. szám 3. o.

25 U.o.

26 Szelényi István: i.m. I. k. 94. o.

27 Csanda Sándor: i. m. 98. o.

28 U.o.

29 Káldy Gyula: i.m. 26., 76–79. o.

30 U.o. 12–13. o.

31 U.o. 52–53. o.

32 A tanulmány megírásához felhasznált további forrásmunkák: Barsi Ernő: „Bodrog partján nevelkedett tulipán...”, Kazinczy Ferenc Társaság, 1988; Felvidéki Híradó, 29–35. szám; Kuruc költészet (szerkesztette Esze Tamás), Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951; Magyar-Román Szemle, 1896; Várady-Sternberg János: Utak és találkozások, Kárpáti Könyvkiadó, Uzsgorod, 1971; Zenei lexikon I-III. k. (főszerkesztő: dr. Bartha Dénes), Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1965; Zenei Szemle, 1929, III-IV. k.

forrás

II. Rákóczi Ferenc könyörgése


Gyôzhetetlen én kôszálom,
Védelmezôm és kôváram
A keresztfán drága áron --
Oltalmamat tôled várom!

Sebeidnek nagy voltáért,
Engedj kedves áldozatért,
Drága szép piros véredért,
Kit kiöntél ez világért
. . .

Életemet ostromolják:
Feszítsd, feszítsd! -- azt kiáltják,
Mint gyilkosok, azt kívánják
És véremet szomjúhozzák.

Reád bízom ez ügyemet
Én Jézusom, én lelkemet,
Megepedett bús szívemet,
Én szegény árva fejemet.
. . .

Ím elmégyek országomból,
Drága, kedves, jó hazámból;
Eddig való hajlékomból,
Költöznöm kell jószágomból.

Mutass, Jézus, kies földet,
Lakásomra adj jó helyet,
Ez életben csendességet,
Jövendôben idvességet.

Rákóczi imája

Ima a hazáért nehéz időben

Úristen! Igazság kútfeje, kegyelem kimeríthetetlen forrása, ki parancsolataidról megfeledkezett népedet néhanapján a szolgaság jármával sújtod, hogy megtörvén gőgjét, amint a büntetésben igazságot adtál, a megbocsátásban újból kegyelmet nyújts neki: bevalljuk, Uram, őseink nyughatatlanságát, beismerjük mindennapi vétkeinket, amelyekkel ellened támadván, valóban megérdemeljük ostorodat.

Rászolgálunk, Uram, hogy nemzetünk dicsősége elenyésszék, s gyermekeink idegen nép járma alatt görnyedjenek. Méltók vagyunk, hogy magvunk szakadván, eredetünk emlékezete és nemzetünk neve feledésbe merüljön, mivel elhajoltunk tőled, Istenünktől és Urunktól.

Mindazáltal, ő Uram, tekintsd a nyomorúság ez örvényébe hullott népednek sóhaját, hallgasd meg a szegények, az özvegyek és árvák Hozzád felsíró jajkiáltását. Tekintsd a bűnhődésre kész ártatlanoknak kiontott vérét, s ne feledkezzél meg irgalmasságod cselekedeteiről, melyekkel hajdan oly kegyesen elárasztottad szolgaságban sínylő választott népedet. És ha lelkünkben lángra lobbantanád felszabadulásunk vágyának tüzét, vezéreld cselekedeteinket, erősítsd meg karunkat, élesítsd fegyvereinket, hogy egyesült erővel szolgálhassunk kegyes akaratodnak.
Adj, Uram, azoknak, akiket vezéreinkül rendeltél, hivatásukban bölcsességet, balsorsban bátorságot, a szerencsében mérsékletet, hogy végzéseid útján haladjanak.

Te jelöld ki, Uram, táboraink határát, vedd körül irgalmasságod köntösével, óvd meg az ellenségnek cseleitől, s űzd el az álmot a virrasztók szeméről, nehogy készületlenül találtassunk. A Te angyalod legyen őrünk és vezetőnk a csatában, aki szétszórja a fegyverek golyóit, s amint Izraelt szárazon vitte át a tengeren, vezessen át bennünket is sértetlenül ellenségeink tömegén.
Add, végül, Urunk, legkedvesebb Atyánk, hogy felvétetvén néped kebelébe, rendelésed útjáról le ne térjünk, hanem igazságtételeid őreivé lévén, utunk nyugalomban és békességben vezessen Tehozzád, ki végtelen kegyelmednél fogva azt akartad, hogy kiszabaduljunk a szolgaságból és megváltassunk.

A mi Urunk, Jézus Krisztus által, ki a Szentháromságban veled él és uralkodik, mindörökkön-örökké. Ámen.


2018. június 12., kedd

Krúdy Gyula: Tizenhat város tizenhat leánya




I. ZSIGMOND KIRÁLY ZÁLOGBA TESZ

Kornidesz Györgynek, a kézsmárki polgármesternek Budán, a királyi városban akadt valami dolga, amikor onnan hazajött, olyan titokteljes, gondterhes arca volt, hogy akik látták, megrémültek tőle.

- Csak nem kezd megint háborút a király? - kérdezték. - Hisz az előbbinek még alig van vége. Most is érezzük az adóban az elmúlt háborút.

Kornidesz uram nem azok közé tartozott, akik nem tudják féken tartani a nyelvüket. Hallgatni tudott őkegyelme a legjobban. De annyit mégis felelt:

- Még rosszabb készül, mint háború.

Midőn ezt mondta, ahány ránc volt az arcán, mind rejtélyes kérdőjellé alakult át.

- Még rosszabb - sóhajtotta.

A kézsmárki polgárok, a takácsok, a gyolcsosok, a fuvarosok és mindenféle kereskedők addig se nyughattak a sok adótól. A kézsmárkiaknak volt pénzük, mint kereskedő embereknek, a király ott vette a pénzt, ahol találta. Néha kétszer is rájuk küldte az adószedőit egy esztendőben. A kézsmárkiakat mindenféle címen megadóztatták. Zsigmond király, ha üres volt a kincstára, nagyon találékony volt az új adók kitalálásában. Azt csinálta, amit manapság a pénzügyminiszterek.

- Valami új adó készül megint, jönnek ismét az izmaeliták a nyakunkra - találgatták az idősebb polgárok.

- Isten tudja, mi készül. Csakhogy nagy baj készül - felelt a polgármester. - Estére a városházán majd megtanácskozzuk a dolgot. Aztán megtudhatja a többi népesség is.

Estére a város szenátorai, kísérve a város darabontjaitól, akik a lámpást vitték előttük, hogy ha esetleg éjszakáig nyúlna a tanácskozás, összegyülekeztek a városházán.

A takácsok céhmesterét hívták akkor Fabricius Józsefnek, aki rangjánál fogva szintén a szenátorok közé számított, mert a takácsok mind gazdag, szorgalmas emberek voltak. Az ő szövőszékeiknek a kattogására gurult az arany- meg az ezüstpénz Kézsmárkra a világ négy tája felől, amerre a jóféle szepességi vásznat elhordták.

A szenátorok körülülték az asztalt, Kornidesz György kezébe vette a régi buzogányt, és megérintette vele az asztal közepén álló ezüsthordót. A hordóban jóféle tokaji volt, a szenátorok előtt kupák állottak, akkoriban még ezek helyettesítették a kalamárisokat.

- Hallgassátok! - kezdte az ünnepélyes csendben a polgármester. - A várost nagy veszedelem fenyegeti. A király zálogba akarja tenni a lengyel királynál.

A szenátorok mind talpra ugrottak.

- Minket? Zálogba? - kiáltották.

A polgármester az ezüsthordóra ütött.

- Magától a királytól hallottam Budán jártomban. Őfelsége azt kérdezte tőlem, hogy mit szólnának hozzá a kézsmárkiak, ha egy darabig más király parancsolna nekik, ha más szedné az adót?

- És te mit feleltél? - kérdezte egy mély hang, a Fabricius hangja, és a takács megsimogatta hosszú szőke szakállát.

- Én azt feleltem, hogy van jó dolga a királynak, legjobb adófizető városát, a kincses Kézsmárkot elveszíteni? A felséges úr pedig erre azt felelte, hogy hiszen nem örökre akar túladni Kézsmárkon, csak bizonyos időre, amíg pénzhez jut, és visszaválthatja kedves városát. Biztosított arról, hogy nagyon szereti a kézsmárkiakat, és nektek királyi üdvözletét küldi.

- Szóval elszakadunk a magyar koronától, édes hazánktól, amelyért annyit véreztünk? - szólalt meg az ünnepélyes csendben Fabricius, a takács. - De nem baj az, polgárok! A korona nem akarja, hogy Kézsmárk továbbra is drágakövei közé tartozzék, a király kivet bennünket koronájából. Nyugodjunk meg, polgárok. Rosszabb dolgunk ezután sem lesz, mint eddig volt. Adót kell fizetni, katonát kell tartani. Ha nem kellünk Zsigmondnak, a magyar királynak, szívesen vesz bennünket a lengyel király. Hűséges szolgái leszünk, hogy jó királyunk legyen ő.

Fabricius szavainak azonban nem volt meg a kívánt hatása. A szenátorok csüggedten hajtották le fejüket. Az öregebbek elborulva mondogatták:

- Mégse vártuk a hazától, hogy a haza elhagyjon minket! Ilyen csúfosan, megalázóan, zálogba téve!

- Nemcsak Kézsmárkot éri ez a sors - mondta Kornidesz György. - A király közölte velem, hogy még tizenöt más szepesi város van kiszemelve erre a célra. Köztük Podolin, gazdag kolostorával, Lubló, vagyonos fuvarosaival és Igló, ötvösművészeivel... Maholnap itt lesznek a lengyel és a magyar király követei, hogy átadjanak bennünket. Krikavay magyar kapitánynak felmondják a hivatalát, lengyel kormányzót kapnak a szepesi városok.

A tanácskozóteremre mélységes csend borult. A tanácskozó urak lehajtott fővel gondolkoztak azon, hogy micsoda új változásokra van kilátás. Csupán Fabricius, a takácsok céhmestere vetette fel dacosan a fejét:

- Lesz, ahogy lesz. A vászon ezután is kelendő portéka lesz, mert inget mindig fognak hordani a nagyurak.

(Inget abban az időben többnyire csak az úri népek viseltek. Drága volt a vászon.)

A takács szavaira a polgármester felemelte a kezében tartott buzogányt, és megkongatta vele az ezüsthordót, amelyben már fogytán volt a tokaji.

- Úgy látszik, Fabricius uramnak nagyon tetszik a változás, amely előtt városunk áll. Indítványozom tehát, hogy mondjuk ki a határozatot, hogy midőn a lengyel követek túszt követelnek városunktól, hogy hűségesek és jó adófizetők leszünk, Kézsmárk város túsza legyen Fabricius Anna, a takácscéh atyamesterének leánykája. Vigyék őt magukkal a király követei messzi Lengyelhonba.

Fabricius uram letette a kupát, amelyet éppen szájához emelt. Elsápadt az arca arra a gondolatra, hogy egyetlen leányától, egyetlen gyermekétől akarják megfosztani. De Fabricius férfi volt. Bólintott a fejével.

- Szeretett városomért egyetlen gyermekemet is feláldozom.

- Vivát Fabricius! - kiáltották a szenátorok, mert megkönnyebbült egyszerre valamennyinek a szíve, hogy nem az ő gyermekére esik majd a választás.

- Vivát Fabricius!

A kupák összecsendültek, de a takácsmester eltolta maga elől a bort. Komor arccal emelkedett fel, és szótlanul elhagyta a tanácskozótermet.

Kornidesz uram fejcsóválva nézett utána.

- Nagy sebet ütöttünk Fabricius uram szívén. De a város érdeke azt parancsolja, hogy ne legyünk kíméletesek.

- Könnyen beszél, főbíró uram - dörmögte Gnézda, a Fabricius atyámfia. - Főbíró uramnak nincs gyermeke, nem ismeri az apai szeretetet.

Már estére hajlott az idő, és az ócska, magas fedelű házak között, régi torony alján alig egy-két ember járkált már csupán az utcákon. Nemsokára becsukják a kapukat is.

De mielőtt becsukták volna a város kapuit, sebes vágtatva nyargalt be a városba dél felől két talpig felfegyverzett vitéz. Páncélos ruhájuk, tollas sisakjuk messziről elárulta, hogy a király emberei.

Ugyanakkor az északi kapun is két lovag nyomult a városba. Hosszú, prémes kabátjuk alatt görbe kard verődött oldalukhoz. Kackiás süvegjüket befehérítette az út pora. Lecsüngő, deres bajszuk egybefolyt szakállukkal.

A négy lovag a piac közepén találkozott. Egymásra néztek, felismerték egymást.

- Zsigmond, Magyarország királyának követei vagyunk - mondták, a délről jöttek.

- A lengyel korona vitézei mi vagyunk - felelték az északiak.

A lovak feje fölött kezet fogtak. A lengyelek a nyereg alá csatolt bőriszákra ütöttek, amelyben ezüst- és aranypénz csörgött.

- Hoztuk a pénzt Kézsmárkért!

- Mi pedig a pénzért jöttünk. Reggel a tiétek lesz a város - felelték a magyarok.

A hazafelé siető szenátorok a lovagok láttára mélyen a fejükbe húzták sapkáikat, és a fal mellett suhantak tova. Örült mindegyik, mire hazaért családja, szerettei körébe, és a vaspántos ajtót jól bezárták a házon. Nem barátságos az éj, ha sarkantyús lovagok időznek a városban, tudták régi időből.

II. ANNA MÁS VIDÉKRE KÖLTÖZIK

Hogyan és miként töltötte az éjt Fabricius takács, midőn egyetlen gyermekétől, imádott Annájától kellett elbúcsúznia, ki tudja, mennyi időre, azt mutatta másnap ónszürke arca és beesett szeme. A dacos, büszke ember szinte megtörni látszott a váratlan csapás alatt. Hiszen mindene volt az a gyermek.

Anna alig töltötte be tizenötödik életévét, s az apja az utcára sem eresztette egyedül, még a templomba is vele ment.

A régi szepességi lányok - mint általában a régi polgárlányok - nem is tették ki a lábukat a házból máskor, mint mikor templomba mentek. És akkor, mikor férjhez vitték őket. Addig otthon voltak a házban, és csupán a vaskosaras ablakokon át ismerhették a várost és az embereket. A Fabricius uram háza a piactéren állott, Anna tehát eleget láthatott az ablakból. Itt folytak le a vásárok, az adószedés, hadak gyülekezése. Itt hirdette ki a király parancsait és a törvényeket Krikavay úr, a szepesi városok kapitánya. Az emeleti ablak vaskosarai jól elrejtették Annát a kíváncsiaktól, pedig sokan voltak kíváncsiak reá, mert az a hír volt felőle, hogy Szepességben szebb teremtést még nem látott emberfia, amilyen szép Fabricius Anna. Ha templomba ment, anyjától örökölt, nagy fejkötője fehér vászonszárnyaival úgy eltakarta az arcát, hogy abból nem látszott ki semmi egyéb, mint csupán égőfekete, nagy szeme. Azt is mindig lesütötte, csupán akkor emelte fel, midőn a feszület előtt imádkozott.

Egy öreg dajka, bizonyos Mári néni, volt éjjel-nappal Anna körül. Az tanította meg varrni, csipkét verni, olvasót pörgetni. Az tanította meg arra, hogy az álmoknak miféle jelentősége van.

De tudott írni és olvasni Anna, ami nagy szó volt abban az időben. Még a férfiak között is kevés olyan akadt, aki a betűket ismerte; asszonyféle meg általában nem is értett az íráshoz, olvasáshoz. Még királynék se mindig.

Fabricius Anna ezt a nagy tudományát bizonyos Joánesz nevű diáknak köszönhette, aki nagyon változatos körülmények között került a takácsmester házához.

Fabricius uram valahol vásáron járt Lengyelországban, és a vásárról hazatérőben, pihenőt tartott sok más társával együtt a Vörös-szorosnál. A szekereket félkörbe állították, és készen voltak a határszéli rablók támadására, ami abban az időben mindennapos dolog volt.

Mielőtt a nap leszállott volna, a körül fekvő erdei rengetegből egy nyurga, rongyos ruházatú ember jött elő, akit inkább lehetett koldusnak nézni, mint vándorlónak.

A szekértáboron kívül megállott az ember, és Fabricius nevét kiáltotta. A takács kezébe vette ólmosbotját, és kilépett a szekérsáncok közül.

- Mit akarsz? - kérdezte, és gyanakodva nézte végig az idegen talpig rongyos ruházatát.

- Nem ismersz? - kérdezte a rongyos ember. - Én Joánesz vagyok, akivel egyszer nagy jót cselekedtél.

- Nem emlékszem rád.

- Csak jusson eszedbe a nagybeteg vándordiák, akit egyszer télvíz idején házadba fogadtál, és nem engedted, hogy a félholtat kiűzzék a városból a darabontok, azon hiedelemben, hogy az bélpoklos.

- A szívem könyörületes szokott lenni, de mégsem emlékszem rád. Ha koldulni akarsz, szólj, de ne alkalmatlankodj hiába - mondta a takács, és egy rézpoltúrát vett elő a zsebéből.

- Nem kell a pénzed, Fabricius úr. Van nekem, azazhogy lehetne több, mint amennyi neked van. Én tudom a hajdemákok kincsesbarlangjának a titkát.

Fabricius hátralépett, mintha kígyó emelkedett volna fel előtte. A hajdemákok voltak a legveszedelmesebb rablók, akik csapatokba verődve megtámadták az utazó kereskedőket, és legyilkolták őket.

- Talán te is hajdemák vagy?

- Nem vagyok hajdemák, esküszöm, hogy nem vagyok rabló, csak a fogságukba kerültem, és nem eresztenek el, de meg sem ölnek, mert én tudok írni és olvasni, amit egyikük sem tud. Az éjjel kihallgattam őket, amint a legközelebbi rablótámadást megbeszélték. Benneteket akarnak megtámadni, és elbeszélték, hogy mely gazdag kereskedők vannak most együtt az útban... Itt van Glogovszky, az iglói szűcsmester...

- Valóban itt van - felelt gépiesen Fabricius.

- Veletek van a gazdag Wajn, Lőcséről.

A takács némán bólintott.

- Mikor a te nevedet említették, Fabricius úr, egyszerre eszembe jutott a hozzám való jóságod, kegyességed. Eszembe jutott, hogy van otthon egy gyönyörűséges leánykád, a kis Anna, aki olyan jó szívvel, áldott könyörületességgel ápolta a szegény, félhalott Joáneszt, amikor te házadba fogadtad, holott ő már bizonyos volt benne, hogy azon az éjszakán a farkasok tápláléka lesz a város falain kívül. Eszembe jutott irgalmasságod, jó takács, és megesett a szívem rajtad, pedig elhiheted, hogy a kegyetlen élet eléggé megkeményítette, eldurvította a szívemet. Amíg a hajdemákok a rablótámadás részleteit megbeszélték, én folyton azon törtem a fejem, hogyan szökhetnék el tőlük, hogy hírt adjak neked. Ma végre sikerült megszöknöm, és most figyelmeztetlek téged, Fabricius úr, hogy menjetek el e helyről, még napszállta előtt, mert bizony mondom, hogy a felkelő nap véres hulláitokat találja itt.

A takács fürkészve nézte az idegen arcát, amíg az beszélt, aztán csendes hangon megjegyezte:

- Most már emlékszem rád. Van legalább öt esztendeje, hogy nálam jártál, és a legényeimet tanítottad egy különös nótára, amelyet azok azóta néha énekelnek. "Elment a farkas, a fekete erdőbe..."

- Jól emlékszel, Fabricius úr. A Havas-földön tanultam ezt a nótát, mikor ott a török ellen verekedtem. De most menjetek innét sietve. Ha akarod, én elvezetlek olyan helyre, ahol biztonságban lehettek.

- Nem csalsz-e kelepcébe? - kérdezte a takács.

- Ha emlékszel reám, akkor tudnod kell, hogy Joánesz miféle ember.

- Hiszek neked, Joánesz. Nem is esketlek meg, mert ha rossz ember vagy, akkor hiába az eskü. Szólok kereskedőtársaimnak, és nyomban útra kelhetünk oda, ahová te vezetsz.

- A hajdemákok nem indulnak hold feljötte előtt. Ismerem a szokásaikat.

Fabricius takács visszatért a szekértáborba. Ott hangos szóváltás, vitatkozás keletkezett. A lustább kereskedők nem akartak már továbbutazni ezen a napon; egynémelyik része álmos volt, és aludni vágyott. A fegyveres őrök, akik a csapatot kísérték, váltig erősítgették, hogy majd elbánnak ők a hajdemákokkal, ha azok ide merik dugni az orrukat. Jól ettek-ittak az utazók, bizony nem lehetett őket talpra állítani.

Fabricius uram visszatért Joáneszhez:

- Itt maradunk, ez a határozat.

- Akkor ez az éjszaka a halál éjszakája leend számotokra - felelt a diák. - A hajdemákok senkinek se kegyelmeznek, hogy senki el ne árulhassa őket. Hallgass rám, Fabricius. Kapj szekeredre, és jöjj velem!

Olyan meggyőzőek voltak a diák szavai, hogy Fabricius uram visszament a táborba, és kérve kérte kereskedőtársait, hogy vonuljanak el e helyről. De azok nem hallgattak reá. A takács tehát egyedül ült fel szekerére. A Joánesz a kocsis mellé ugrott, kivette annak kezéből a gyeplőt, és a lovak közé csapott. Csakhamar mély fenyőrengeteg közepén állapodtak meg.

- Innen látni fogod a tüzet, amely megvilágítja majd az éjszakát, midőn a hajdemákok felgyújtják odalent a szekértábort - mondta halkan a diák.

Éjfélfelé valóban tűzfény világította meg a völgyet... S másnap, midőn Fabricius folytatta útját, az út mentén megszenesedett szekereket és holttesteket látott.

- Diák, mivel háláljam meg jóságodat?

- Azzal, hogy vigyél magaddal, hogy becsületes ember lehessek, ne kellessen a hajdemákok közé visszatérnem, akik bizonyosan levágnák orromat, fülemet! A kezemet nem bántanák, mert arra nekik szükségük van...

Így került Fabricius uram házához másodízben Joánesz diák.

Joánesz sok földet bejárt, volt katona, pap, zarándok, még a takácsmesterséget is megtanulta annyira, hogy segíthetett jótevőjének munkájában. Joánesz hűséges ebként ragaszkodott a házhoz, és bizonyára bármely percben feláldozta volna életét gazdájáért és annak leányáért. Fabricius többször próbára tette Joánesz hűségét, a diák mindig megállotta a próbát. Utóbb már a vásárokra is elkísérte Fabricius uramat, és az ő derekára csavart kendőben voltak elrejtve azok az aranyak, amelyeket a vászonért kaptak. De a legfőbb tudománya mégis az írás és olvasás volt Joánesznek. Fabricius uram nem tanult meg ugyan tőle írni - öregnek tartotta magát már erre -, de Anna a diák vezetése mellett el tudta olvasni a bibliát, sőt felírta a vásznakat, a legények munkabérét és a bevételt, kiadást. Mindez nagyon tetszett Fabricius uramnak, és annyira megszerette a diákot, hogy mostani nehéz helyzetében, midőn arról volt szó, hogy egyetlen gyermekétől kell megválnia, a városért túszul adván őt a lengyel királynak, nem gondolhatott másra, mint Joáneszre, aki elkíséri, és őrzi Annát mindaddig, amíg a zálogolás tart.

Mikor a diáknak előadta tervét, az bólintott fejével:

- Legalább semmi bántódása nem esik az én kis úrnőmnek, ha én mellette leszek. Ismerem én Lengyelországot úgy, mint a tenyeremet. Az öreg Kázmér király idejében verekedtem ott. Haj, de régen is volt! - szólt és felsóhajtott, mert bizony őkelme is öreg legény volt már.

- Tehát megesküszöl nekem, hogy vigyázol leányomra, és nem hagyod el addig, amíg nekem vissza nem adod.

- Esküszöm - mondta komolyan Joánesz, és a két kezét a szívére tette. Valamennyire megnyugtatta ez Fabricius uramat, de hej, a bánat azért nem múlott el az ő szívéről. Korholta magát ígérete miatt, és szerette volna valami rossz álomnak tekinteni az egész dolgot. A kis Anna, amikor előadták neki, hogy ő lesz Kézsmárk túsza a lengyel királynál, nyomban felkiáltott:

- Hiszen lesznek ott más lányok is talán, akikkel el lehet majd játszadozni.

- Valóban. Tizenhatan lesztek - felelt az apja. - Minden szepesi város ád egy leányzót, akinek egy esztendeig kell ott maradni, míg felváltja egy másik.

- No, hiszen akkor nincs baj - felelt Anna. - Más vidékre megyek egy esztendőre. Hipp-hopp, már le is telt az esztendő, és én újra itthon leszek az én kedves jó apámnál. És aztán többé sohasem kell elmennem?

- Soha többé, drága gyöngyvirágom. Az egész Szepességért nem adnálak többé oda - felelt Fabricius uram, és átkarolta az ő kis leányát.

Az ajtón Joánesz furcsa figurája bukkant be.

- Híreket hozok - kezdte nagy sebbel-lobbal a diák. - Megismerkedtem az imént a lengyel követekkel. Az egyik a Miciszláv, régi katonapajtásom. Együtt törtük Krakkó falát, Kázmér király zsoldjában. Azóta bezzeg felvitte az Isten a pajtásom dolgát. Alig akart megismerni kopott dolmányomban. De hát miért nem is varrat nekem gazduram jobb gúnyát?

- Majd lesz az is, Joánesz, ha a kisasszonyt kíséred. De hát mondd el a híreket, amelyeket hallottál.

- Azt hallottam, hogy olyan jó dolguk lesz a zálogul adott szepességi leányoknak a lengyel király udvaránál, mintha valóságos, született hercegkisasszonyok volnának. A királyné szolgálatában lesznek, kísérni fogják őt, mint a holdat a csillagok. Hosszú, fehér fátyol lesz fejükön a királyné szüzeinek, és a templomban mindjárt a királyné mellett fognak ülni. A királynénak van egy szakasztott olyan korú leánykája, mint az én kis úrnőm. Az lesz a mi barátnőnk, a királykisasszony.

- Bolondokat beszélsz, Joánesz. Hogyan lehetne barátnője egy hercegkisasszony egy takácsmester leányának.

- Olyanformán, kedves gazduram, hogy a túszul adott szüzeknek senki sem keresi származását. Lehetnek akár grófkisasszonyok, akár szegény emberek gyermekei. Egyformán bánnak velük. Ők zálogok, a királynak adott zálogok a város részéről, hogy a városok éppen olyan hűségesek, derekak maradnak, amilyen derék bánásmódot a király tanúsít az ő leányaikkal. A királynak tehát az a gondja, hogy a túszok meg legyenek elégedve helyükkel, jól érezzék udvarában magukat, mert akkor az adó is biztos a városok részéről.

- Igaz biz az! - kiáltott fel Fabricius uram. - Nem is kapna a lengyel király egy rézpoltúrát sem Kézsmárktól, ha hírül venném, hogy az én gyönyörűséges leánykámmal rosszul bánnak Lengyelországban.

- No hát! - kiáltott fel Joánesz, és nagyon örvendezett, hogy a takács ilyen hamar megértette őt.

- Azért csak elő a pénzes zacskóval, Fabricius uram - folytatta Joánesz -, ne sajnáljuk a tallérokat a kis úrnőm kiruházkodásához. Kell ám oda szép ruha, nem járhat Annuska ott is kötényben meg papucsban, mint itthon. Két hétig maradnak itt a követek. Akkor aztán viszik Annuskát. Akkorára kell, hogy rendben legyen minden. Ha akarja gazduram, holnap átnyargalok Bélára, a híres cipellőkészítőhöz, Holéciushoz, aki messze földre hordja a cipellőit.

- Eredj fiam, Joánesz - felelt a takács. - Magadnak is hozhatsz egy pár új sarut.

- Sarkantyúval?

- Azzal, fiam. Holnapután pedig az asszonyok, lányok nekiállnak a csipkeverésnek, ruhavarrásnak. Ne legyen a legutolsó az én leányom a tizenhat leány között.

Valószínűleg így gondolkoztak más szülők is szerte Szepességben, mert abban az időben tizenhat városban verték a csipkét, és varrták a ruhát, a bélai híres cipellőkészítőnek pedig valamennyi cipellőjét szétkapkodták.

Annuska tehát más vidékre megy. Már verik a csipkét reggeltől estig, és a város valamennyi asszonya, leánya az Annuska ruháit varrja, mintha esküvőre készülne. Nem esküvő az, csak eljegyzés. A lengyel korona jegyzi el magának a tizenhat szűzzel a tizenhat várost, hosszú századokra.

A lengyel követek leszámolták a magyar király megbízottainak a zálogra adott pénzt. Valódi jó lengyel aranyak voltak azok, egytől egyig; nem volt üres egyiknek sem a belseje, mint a királyi ötvösmester hivatalosan megállapította. A magyar követek elköszöntek a pénzzel, sietniök kellett Budára, mert a királynak sürgetős volt a pénz. A lengyel lovagok pedig elnyújtották hosszú sarkantyús lábaikat az ódon tanácskozóteremben, és feltett süveggel hallgatták a város öreg szenátorainak tanácskozását, amelyben megállapíttatott, hogy Kézsmárk - egy a tizenhatok közül - hűsége és hűbéressége biztosítékául egy esztendőre zálogba adja a lengyel királynak legszebbik leányát, bizonyos Fabricius takácsmester Anna leánykáját. A pecsétet odaütötték az okirat alá.

- Most már itt az ideje, hogy útra keljünk - mondták a lengyel lovagok.

III. KÉT KIRÁLYKISASSZONY

A lengyel király számos vára és kastélya közül a zandeci jelöltetett ki arra a célra, ahol a túszokul adott szepesi leányokat őrizni fogják, nem azért, mintha attól félt volna, hogy a szüzek majd elszöknek tőle, hanem azért, hogy baj ne érje őket, ép egészségben visszaadhassa a városoknak, amilyen pontosan azok az idő alatt adójukat megfizették.

A zandeci vár félig kastély volt, félig vár. Magas kőfalak és bástyák védték, de a kőfalakon kívül és belül mosolygó kertek és erdők terültek el. Az erdők tele vaddal, lenn a kastély alatt a kristályragyogású Dunajec hallal látta el a kastély lakóit. A lengyel királyok szerettek vadászgatni e tájon, és a régi kolostorban, amely a kastély alatt húzódott el, a folyosó falain, sorban egymás mellett függtek a régi királyok képei, amelyeket egy-egy pingálni tudó barát föstött meg, amikor a királyok ezen a tájon mulatoztak. A kastélyt néhány öreg királyi vadász őrizte, de a tizenhat leány számára asszonycselédek voltak rendelve. A kolostor szerzetes lakói helyet cseréltek egy apácazárda szüzeivel. Tulajdonképpen az apácák vigyáztak a leányok biztonságára, ami abban az időben nem volt csekélység, midőn a hegyek tele voltak rabló hajdemákokkal. De az apácák sem voltak olyanok, mint másféle apácák. Gránátostermetű, hatalmasan megtermett nők voltak, akik olyan sűrű fátyolt viseltek arcukon, hogy még a szemük sem látszott ki. A fejedelemasszonyuk egy lengyel hercegnő volt, kis szőke, beteges teremtés, aki a kastélyban együtt lakott a leányokkal. Az apácáknak különben nem volt egyéb hivatásuk, mint az, hogy naponként párosával bejárják a körülfekvő sűrű erdőségeket, vajon nem mutatkoznak-e valahol a hajdemákok. Az ember azt hihette volna, hogy ilyenkor kard van a köntösük alá kötve, olyanformán lépegettek. A hatalmas testvérek őrködése mellett biztonságban lehetett a tizenhat szepesi leány.

Tizenhat szobája volt a tizenhat lánynak, valamennyi olyan pompásan bútorozva, mintha királykisasszonyok számára készült volna.

A tizenhetedik szoba még üres volt. Oda majd Anna, a király leánya fog beköltözni, és itt fog együtt élni az ő kis udvarhölgyeivel.

Egyelőre csak a leányok lakták a kastélyt, akiket a követek a Szepességből túszokul magukkal hoztak. Természetes, hogy mindegyik város a legszebbik leányát küldte el zálogba. Szebbnél szebb virágszálak voltak ott összegyűjtve. De azért - legalább Joánesz szerint - a legszebb valamennyi között Fabricius Anna. Habár voltak ott olyanok is, mint Glogovszky Mária, a híres podolini szűcs leánya. A podoliniak akármerre fordultak meg a világban, sohasem mulasztották el megjegyezni, hogy: "Podolinban varrják a legjobb bundát, Podolinban van a legszebb leány."

Az a legszebb leány Glogovszky Mária volt.

Hát szép volt, nagyon szép volt, de bizony mégiscsak olyan volt Anna mellett, mint az Orion csillag mellett a Göncölszekérnek egyik kis kereke. Meg aztán mindig kacagott - jegyezte meg Joánesz -, ami nem állott jól neki. Meg aztán ott volt Lublóról Salamon Erzsébet. A lublóiak - utazó-kereskedő emberek voltak - mindig azzal tértek vissza a vásárokról: - Sok földet bejártunk, de az öreg Salamon leányának párjára nem találtunk.

Hiú is volt erre Salamon Erzsébet. Talán vetekedhetett volna a mi Annuskánkkal szépségben, ha nem lett volna olyan végtelenül hiú. Egy kis ezüstlap volt állandóan a kezében, ami abban az időben az üvegtükröt helyettesítette, és abban nézegette magát. Sohasem tette volna, ha tudta volna, hogy milyen csúnya dolog az, amikor egy kisleány olyan nagyon hiú.

Hát Halka Magdolna Lőcséről? A lőcseiek már tán a kalendáriumokba is beleírták - ha ugyan volt már akkor kalendáriumuk -, hogy olyan szép fenyők nem nőnek sehol a Kárpátokban, mint amilyen szép volt a Halka Magdolna termete. Olyan peckesen is járt Magdolna ezért, mintha a derekát nem tudta volna meghajlítani. Ó, csak soha ne hallgatnának a kisleányok azokra a dicséretekre, amelyekkel rokonaik, ismerőseik ellátják őket. Szegény Magdolna leülni se nagyon mert, attól félvén, hogy akkor veszít termete szépségéből. Csak sétált mindig, mint a páva, hogy mindenki lássa termetét. Amíg lába bírta.

Joánesz, aki a kastély öreg várnagyánál kapott szállást, nyomban megállapította, hogy a tizenhat leány közül a legszerényebb, a legkedvesebb, a legcsöndesebb Fabricius Anna, s azért a legszebb valamennyi között.

Két hét óta laktak már a kastélyban a lányok, és napjaikat úgy töltötték, mintha valamely zárdában lettek volna. Abban a korban a leányok fejét még nem tömték tele mindenféle tudományokkal, sőt semmiféle tudománnyal. A legtöbb asszonynak csipkeverésen kívül egyebet nem kellett tudni.

A szepesi lányok is az idejük javát csipkeveréssel töltötték. A fejedelemasszony - a kis fonnyadt hercegnő - körülbelül húsz esztendeje hímzett már egy oltárterítőn. Az oltárterítőt annak a templomnak az oltárára szánta, ahol egykor megkeresztelték. Erre az oltárterítőre azonban csipke is kellett. Ezt a csipkét verték a szepesi lányok.

A kastélynak volt egy nagy terme, amelyet lovagteremnek neveztek. A falakon szarvasagancsok és bölényfejek között fegyverek voltak felfüggesztve. A sarokban üres páncélok állottak, amelyek lyukas sisakrostélyukkal mereven nézték a csipkeverőket. A lovagterem bolthajtásai alatt tizenhat szép leány feje hajolt a nagy diófa asztal fölé, míg az asztalfőn rendesen a fejedelemasszony ült, egy ódon karosszékben, amelyben olyan picinynek látszott, mint egy gyermek.

Egy délután, midőn a nap már a hegyek fölött járkált, és a leányok szokott esti sétájukhoz készülődtek, kürtszó hangzott fel a kaputorony felől. A kürtszó tompán, rekedten búgott fel a délután csendességében, és a leányok összerezzentek, mert eddig még nem hallották a kürtöt.

A fejedelemasszony felemelkedett a karosszékből, és az erkély felé ment.

- Vendég érkezik a kastélyba - mondta -, azért szólalt meg a kapuőr kürtje.

Csakhamar felhallatszott a felvonóhíd láncainak zörgése, és a nagy kapu csendesen ereszkedett alá.

A kapun át két páncélos, fegyvertől zörgő lovag nyargalt be sebes vágtatva a vár udvarára.

A lovagok leugráltak paripáikról, amelyeket az elősiető csatlósok vettek át tőlük. Csakhamar nehéz sarkantyús lépéseknek dobogása hallatszott a lépcsőkön. A lovagterem ajtaja feltárult, és a két páncélos lovag hóna alatt tartott sisakkal lépett a terembe.

- Anna királyleány nevében! - mondták, és mélyen meghajoltak a fejedelemasszony előtt.

Az egyik lovag összecsavart levelet vont elő sisakjából, és hódolatteljesen nyújtotta át a hercegnőnek.

A hercegnő átvette a levelet, aztán zavarodottan nézett körül. Majd egyszerűen így szólt:

- Én nem tudok olvasni. Ért tán közületek valaki az olvasáshoz?

Néma csend fogadta a hercegnő felszólítását. A csendben halkan megszólalt Fabricius Anna:

- Én értek valamelyest a betűkhöz.

- Nos, akkor olvasd fel nekünk, hogy mit tartalmaz e levél - szólt a fejedelemasszony, és Annának nyújtotta a tekercset, amelyről kis aranyos pecsét csüngött le.

A leányok csodálkozva néztek Annára, egyik-másik el sem fojtott nevetését azon dolog felett, hogy Anna olvasni is tud, mint valami pap. De Anna ügyet sem vetett rájuk, kiterítette a pergament, amelyre aranyos és piros betűkkel néhány sor volt írva.

- Ez olyan nyelven van írva, amit én nem értek - mondta rövid silabizálás után.

- Bizonyára latinul - szólt közbe a hercegnő. - A kis királynő őfelsége udvarmestere, Noczky úr ugyanis nem tud más nyelven írni, csupán latinul. Ilyen nyelven írt nekünk is, holott mi nem tudunk latinul.

Az egyik lovag ekkor tiszteletteljesen előrelépett, és halkan köhintve így szólott:

- Kegyelmes hercegnő, a hozott levélnek a tartalma az, hogy Anna királykisasszony nemsokára meglátogatja a zandeci kastélyt. Ezt hozta tudomására azoknak Noczky úr, akiket az illet.

A fejedelemasszony bólintott:

- Rendben van, lovag. Üdvözletünket Noczky úrnak, királyi húgunkat tárt karokkal várjuk e helyen.

A lovagok összeütötték a sarkantyúikat, kihátráltak a teremből, és nemsokára hallatszott paripáiknak a dobogása, amint a hegyi úton lefelé nyargaltak.

A hercegnő ekkor Annához fordult, és arcát megsimogatta:

- Gyermekem, ha te valóban tudsz olvasni, akkor el kellett volna tudnod olvasni e levelet.

- Betűit ismerem, de tartalmát nem értem - felelt szerényen Anna.

- Tegyünk próbát a bibliával.

- Ó, annak részleteit értem, bár az is latinul van - szólt Anna. - Eleget tanított reá Joánesz, a diák.

A kastély kápolnájából csakhamar felhoztak egy kapcsos bibliát, és midőn abból Anna folyékonyan olvasott, azon mindnyájan nagyon csodálkoztak.

- Gyermekem - mondta a fejedelemasszony -, te rendkívüli teremtés vagy. Engem is tanítottak az olvasásra, de bizony sohasem tudtam megtanulni. Csupán a nevemet tudom leírni. De rendkívüli vagy más egyébért is, gyermekem. Midőn az első percben megláttalak, azt hittem, királyi húgom, Anna királykisasszony áll előttem, oly feltűnő módon hasonlítasz fenséges rokonomhoz. Ha nem tudtam volna, hogy Fabricius takácsmester gyermeke vagy, bizonnyal azt kellett volna hinnem, hogy a lengyel király leánya vagy. Erről a nagy hasonlatosságról nemsokára mindnyájan meggyőződünk, amint körünkbe érkezik királyi húgunk, Anna.

Fabricius Anna szerényen lesütötte a szemét, és mint Joánesz mester erre megtanította, kecsesen hátrahúzva egyik lábát, térdeit meghajtotta.

- Köszönöm kegyes gráciáját, hercegnő.

A fejedelemasszonynak ez nagyon tetszett.

- Valóban, magaviseleted is olyan, mintha nem pór gyermeke volnál.

Később, midőn a kastélyt körülvevő kertekben esti sétájukat végezték a leányok, futkároztak, játszadoztak és énekeltek, hogy a hegyek csak úgy visszhangzottak bele, Joánesz, aki az olasz kertésznek segédkezett, odasomfordált kis úrnője mellé. Csak ilyenkor láthatta Annát, mert napközben tilos volt neki a kastély belső udvarán mutatkozni, mint minden férfiembernek.

- Nagy újság van. A királyleány megérkezik - súgta.

- Már tudjuk.

- De azt nem tudod, drága gyöngyöm, úrnőm, csillagom, hogy titokban fog megérkezni, rejtekutakon, még ti sem fogjátok tudni megérkezését.

Anna csodálkozva nézett Joáneszre.

- Miért kell a király leányának titkolózni?

- Majd azt is megmondom - felelt Joánesz. - Mi odalenn a várnagynál tudunk mindent. Anna királykisasszonynak azért kell a rejtett úton jönni, amely valahol a föld alatt vezet ide a kastélyba, mert a hajdemák rablók éjjel-nappal lesik az utakat, hogy a királykisasszonyt elrabolhassák, és ilyenformán nagy váltságdíjat csikarjanak ki a királytól.

- Szegény kis királykisasszony! - sóhajtott fel Anna. - Mennyi veszedelem fenyegeti őt, pedig senkinek sem vét.

- Ilyen a világ rendje - felelt Joánesz.

Anna erre elmondta a hűséges diáknak mai szereplését, valamint azt, hogy a hercegnő megdicsérte magaviselete miatt. A bolondos diák csaknem a bőréből ugrott ki örömében.

- Az én nevelésem! - kiáltott fel büszkén. - Tudom én, hogyan és miképpen kell viselkedni. Szolgáltam én királyi udvarban. Igaz, hogy csak éjjeliőr voltam Budán, Zsigmond királynál, de azért tudom, mit és hogyan kell. Ó, de kár, hogy a derék Fabricius úr nem ismeri a betűket. Még ma megírnám neki a történteket, hadd örüljön atyai szíve.

- Majd ha hazakerülünk, elmondjuk neki - felelt Anna, és megszorította a hűséges Joánesz kezét. A diák elsietett a fák alatt, és Anna egyedül maradt a kis kőlócán, ahol üldögélve gyönyörködött a nyárvégi alkonyat csodaszépségében.

Milyen más világ van itt, mint volt otthon a kézsmárki házban! A folyosókon, a szobákban, a pompában és fényűzésben látszik, hogy itt királyok szoktak időzni. Nemsokára pedig megismerkedik egy valóságos királykisasszonnyal, olyannal, amilyenről addig csak Mári néni meséiből hallott odahaza. Anna nem volt hiú leány, de nem titkolhatta még önmaga előtt sem azon való megelégedését, jóérzését, hogy ő nagyon hasonlít névrokonához, Anna királyleányhoz. Utóvégre kinek ne hízelgett volna az efféle hasonlatosság?

De ekkor megszólalt benne egy belső hang, amely azt mondta neki:

- Annus, ne felejtsd el, hogy az egész dicsőség, pompa és fény csupán egy rövid esztendeig tart. Akkor aztán újra haza kell menni, és egyszerű polgárleányka leszel ismét, aki kötényt és papucsot fog hordani, nem pedig hosszú, fehér fátyolt a fején és drága öltözetet a testén. Anna, ne légy hiú, akármit mondanak neked. Te csak Fabricius Anna vagy, a kézsmárki takács lánya.

Elgondolkozva üldögélt a kőpadon, s észre sem vette, hogy az est hamarosan közeledik. Egy sötét bástya feketéllett a háta mögött, amely tornyával a hegyekre nézett.

A hegyek már magukra öltötték sötétlila köntösüket, és az alant kanyargó országút eltűnt a sötétségben, csak itt-ott fehérlett elő, amint valami hegyhátra kanyarodott.

A játszadozó, futkározó leányok éneke, kiáltozása már messziről, a kastély közelségéből hallatszott. Mint a hazatérő madárkák, fáradtan csipogva igyekeztek fészkeik felé.

A falak éji őrei már elfoglalták kijelölt helyüket. A kerti bástya felé is éppen most közeledett nehéz léptekkel két öreg katona, hosszú szárú csizmában és a király koronájával mellükön. Széles, rozsdás kardjuk csörgött a kerti úton, de midőn észrevették Annát a kerti padon, hirtelen megállottak, és az egyik könyökével meglökte a másikat.

- Tehát már megérkezett volna! - súgták.

Aztán lekapták süvegüket ősz fejükről, és térdre ereszkedtek Anna előtt, miközben kezüket szívükre tették.

- Felséges királykisasszony, életét felajánlja két öreg katona.

Anna zavarodottan állott talpra.

- A királykisasszony még nem érkezett meg. Én nem vagyok a királykisasszony.

De a két öreg továbbra is térdeplő helyzetben maradt, sőt az egyik, felemelve szemeit, így szólalt meg:

- Leányocskám, már nem akarsz emlékezni az öreg Lubomirra, aki tavaly lovagolni tanított?

A másik így folytatta:

- Én Kanáz vagyok, aki sólymot hozott neked az erdőből.

- Én nem vagyok a királykisasszony - ismételte Anna, és sietve megindult a kastély felé.

A két öreg katona tiszteletteljes távolból követte mindaddig, amíg láthatta.

Ezen az estén, midőn szobájába tért Fabricius Anna, sokáig nem tudott elaludni. Ha már a két vén katona is összetéveszti a királyleánnyal, akkor valóban nagy lehet a hasonlatosság közte és a királykisasszony között. Eddig még nem látta az arcát másképpen, mint folyóvíz tükrében. Elhatározta, hogy másnap elkéri Salamon Erzsébettől az ezüsttükröt, és megnézi magát benne.

Nem, nem! - gondolta aztán - mégse nézek tükörbe, mert abban az ördög lakik!

S eszébe jutott öreg dajkája, aki bevallása szerint sohasem nézett tükörbe. Az igaz, nem is igen volt mit nézni öreg arcán.

Másnap, mikor a szepesi lányok a nagy lovagterembe összegyülekeztek, hogy megkezdjék szokott napi foglalatoskodásukat, az a szék, amely a fejedelemasszonytól jobbra eddig üresen állott, most el volt foglalva. Egy fiatal, nyúlánk, fekete szemű leányka ült a széken, aki barátságos mosollyal nézett Annára, amint az közeledett. A többiéhez hasonló ruházata nem árulta el kilétét, de Annának mégis megsúgta az ösztöne, hogy ez a tizenhetedik leány nem lehet más, mint a királykisasszony.

Önkéntelenül térdre akart ereszkedni a királykisasszony előtt, de az szeretettel tárta ki feléje karját, és megcsókolta.

- Hallottam, hogy te vagy az, aki hasonlítasz hozzám. Nos, nagy örömet okoztál nekem látásoddal. Mert ha ilyen szép vagyok, mint te, akkor nagyon szép vagyok - mondta halkan a királykisasszony.

Fabricius Anna megzavarodva, piros orcával állott helyén, és egy szónak sem volt ura.

- Ezentúl majd jó barátnők leszünk, Annuska. Ülj le ide mellém, barátnőm.

A leányok között a hosszú asztalnál halk súgás-búgás keletkezett. Anna érezte, hogy most mind őt irigylik, s ez nagyon rosszul esett neki.

IV. FELHŐK

A zandeci királyi kastélyban továbbra is az az élet folyt, mint eddig, mielőtt a királykisasszony oda megérkezett. A fejedelemasszony hímezte az örök oltárterítőt, amellyel nem akart előbb elkészülni, mint halála napján. A tizenhat szepesi leány tovább verte a csipkét, és a napok egyhangúan folytak tovább.

Anna királykisasszony és Anna, a kézsmárki takács leánya azalatt nagyon összebarátkozott. Az a barátság fejlődött ki közöttük, amely a nagyon fiatal, egyforma természetű leányok között olyan gyakori. Úgy szerették egymást, mintha örökké együtt lettek volna. Elmondták egymásnak titkaikat - ugyan miféle titkaik lehetnek tizenhat éves leányoknak! -, és ölelkezve sétálgattak a kastély körül. Egyszer aztán az is kiderült, hogy egy napon születtek, karácsony napján, amire a királykisasszony felkiáltott:

- Akkor mi testvérek vagyunk, mert egy csillagból jöttünk a földre!

- Hát mi a csillagokból jöttünk? - kérdezte csodálkozva Anna.

- Természetesen - felelt a királyleány. - Otthon sokat hallottam, hogy az emberek a csillagokból jönnek a földre, és a csillagok mutatják meg a jövendőjüket. Vannak tudós emberek, tapasztalt jósok, akik éppen úgy tudnak olvasni a csillagokban, mint a papok a könyvben. Nálunk otthon, Krakkóban, az apám egész tornyot épített a csillagjósoknak, akik messzi vidékekről felkeresnek bennünket. Azoknak a toronyban ott nincs egyéb dolguk, mint jósolni.

- Ezt nekem sohasem mondta Joánesz! - kottyant közbe Fabricius Anna.

- Joánesz sokat tud, amit mások nem tudnak, de azért még ő sem tud mindent. Ott áll tehát a torony, és benne a sok nagy szakállú jós és tudós. És mikor az apám, a király valamit tudni akar tőlük, akkor előhívatja őket, és megkérdezi, hogy mit mutatnak a csillagok. A jósok azután könyveik segélyével megállapítják a csillagok beszédét. Nekem éppen ezért kellett idejönnöm, mert a csillagok mondták.

- A csillagok mondták?

A királykisasszony komolyan bólintgatott.

- Csak azért jöttem ide, mert a csillagok mondták. A leghíresebb csillagjós van udvarunknál, akit apám, a király, messzi földről hozatott. Olyan tudós ember az, hogy még azt is meg tudja mondani, hogy mikor lesz eső, zivatar vagy szép idő. Fél is tőle mindenki az egész palotában, mert varázsló ereje van. Tavaly éppen az ukrajnai vajdát tréfálta meg. A vajda megbosszantotta hitetlenségével, és a rákövetkező esztendőben egyetlen bölényt sem ejtettek el a vajda vadászai. A bölények mind átvándoroltak a szomszéd tartományba, mert a varázsló valami füvet varázsolt oda nekik, amit a bölények nagyon szeretnek. Azt a füvet hunszívnek hívják, és a bölénycsorda hetekig vándorol, ha valahol megérzi a hunszívnek a szagát.

- De hát miért kellett neked idejönnöd, királynőm? - kérdezte Fabricius Anna.

- Mert a csillagok úgy állottak, hogy nekem el kellett hazulról mennem. Ha otthon maradtam volna, nagy veszedelem ért volna. Zandec várába kellett jönnöm, ahol megtalálom azt a valakit, aki velem egy csillagzat alatt született. S az a valaki te vagy, édesem.

- Tudnak is énrólam a csillagok - mormogta Fabricius Anna. - Hiszen én csak egy takácsnak a leánya vagyok. Azt elhiszem, hogy a királyleányokról még a csillagok is tudomást vesznek.

- Mindenkinek van csillaga - vágott közbe a királyleány. - S nekünk ugyanaz a csillagunk van. Azért tehát szeress engem, Annuska.

Ezt nagyon könnyű volt megtenni, mert a királykisasszony valóban szeretetre méltó, kedves teremtés volt.

Egyszer egy más titkot mondott el a királykisasszony Annának.

- Tudod-e, hogy én menyasszony vagyok? Menyasszony vagyok azóta, hogy a világon vagyok. Mikor még csecsemő voltam, eljegyzett az apám a Lubomirszki herceg csecsemőfiával. De én sohasem láttam a herceget, ő sem engem. Milyen furcsa is lesz, majd ha találkozunk! Pedig én soha, soha nem akarok férjhez menni.

- Hát ne menj férjhez! A királyleányok azt tehetik, amit akarnak.

A királykisasszony sóhajtott:

- A királyleányok sohasem tehetik azt, amit akarnak, mert nekik még jobban parancsolnak, mint másnak. Nekem még a kertbe se volt szabad sohase mennem, mint arra előbb engedelmet nem kaptam. Itt azért szeretek lenni, mert itt legalább azt csinálhatom, amit a többiek. Ó, be szeretnék veled cserélni, Anna! Kell-e neked egész nap oltárterítőket hímezni?

- Nem kell nekem.

- Nos, nekem és az anyámnak egész nap oltárterítőket kell hímezni. Mert ahány temploma van a királynak szerte az országban, mind azt akarja, hogy a királyné vagy legalábbis a király leánya hímezzen oltárára terítőt. Ezért kell nekünk mindig oltárterítőket hímezni.

Egy napon a kastély öreg várnagya, aki már olyan öreg volt, hogy éppen a harmadik királyt szolgálta Zandecben, azzal a hírrel állított be a lovagterembe, hogy a Dunajec folyón mindenféle gyanús tutajosok ereszkednek alá, akik nem törhetik jóban a fejüket, mert a tutajokkal nem nagy távolságnyira a kastélytól kikötnek, és ott tanyát ütnek.

A fejedelemasszony csodálkozva emelte fel a fejét.

- És a kolostorból semmi hír nem érkezett, amely e tutajosokra vonatkozna?

Az öreg várnagy megsimogatta derékig érő szakállát, és hunyorított beesett szemével.

- A kedves testvérek - mondta hangsúlyozva a szót - csupán az erdőkre ügyelnek. A Dunajecre mi vigyázunk csak, én meg Joánesz.

- Kiféle-miféle ez a Joánesz? - kérdé a fejedelemasszony. - Már többször hallottam említeni ezt a nevet.

- Joánesz valami diákféle ember, aki Fabricius Annával jött a kastélyba. Azóta itt segédkezik nekem. Mondhatom, nagyon alkalmas ember.

A hercegnő haragosan mérte végig a várnagyot, zöld csizmájától fel tar koponyájáig.

- Mégiscsak különös, hogy az én tudtom nélkül mindenféle Joáneszek tartózkodnak a király várában. Várnagy, vezesse elő azt az embert!

Az öreg várnagy sietve elbicegett, és rövid idő múlásával csakhamar jött Joánesszel, akit maga előtt tolt. A diák kezén nagy vasbilincsek voltak, és láthatólag nagyon meg volt ijedve.

- Kegyelmes hercegnő - kezdte -, tudtommal nem vétettem semmit, mégis vasba vert az imént a várnagy úr.

A fejedelemasszony elnevette magát. Mert valóban bohókás figura is volt a diák, amint ott állott elszontyolodott arccal, miközben fejbőrét úgy mozgatta, mintha az nem lett volna odanőve fejéhez.

- Vegyék le róla a vasat! - parancsolta a hercegnő. Még nem tudjuk, hogy megérdemli-e.

A várnagy egy nagy, rozsdás karikáról a kulcsot akarta kiválasztani a bilincs lakatjához, de a diák megelőzte. Könnyen letolta kézcsuklójáról a vaspereceket.

- Voltam én már rab is Törökországban, a Jedikula-toronyban, mikor Havas-földön verekedtünk...

- Hallom - kezdte a hercegnő -, hogy te a várban vagy, anélkül hogy engedelmet kaptál volna erre.

- Harmadik hónapja vagyok itt, gazdám, Fabricius uram parancsából.

- A várban én parancsolok, nem a gazdád.

A diák lesunyta a fejét.

- Hűséges voltam, megmondhatja a várnagy.

A vén várnagy billegette ősz fejét.

- Derék fickó, Kázmér királyra mondom.

A fejedelemasszony tetőtől talpig végignézte a diákot.

- Hány esztendős vagy?

- Nem tudom. Még nem volt bajuszom, mikor Zsigmond királyt kezdtem szolgálni. Azóta lehetek százesztendős is. Nyolc hadjáratban vettem részt. Voltam diák, takács meg udvari ember. Igaz, hogy csak éjjeliőr.

- Meg tudnád azt mondani, hogy miféle tutajosok azok, akik a Dunajecen leereszkednek, és itt kikötnek?

A diák nyugodtan felelt:

- Azt vélem, hogy azok hajdemák rablók, akik a várba szeretnének jutni.

A fejedelemasszony úgy ugrott fel, mintha kígyót látott volna.

- Hajdemákok vannak a vár közelében, és te ezt ilyen könnyedén mondod?

- Azért mondom könnyedén a hajdemákokat, mert ismerem őket. Voltam a fogságukban, bár ép a két fülem. Nappal ők nem veszedelmesek, mert félnek a világosságtól.

- És éjjel?

- Az Úristen őrizzen meg tőlük minden igazhitű keresztényt!

A fejedelemasszony nagy felindulással járt fel-alá a teremben, még a fátyolát is elfelejtette az arcára húzni, pedig férfi volt jelen.

- Menjetek a szobáitokba, lányok. Senki se mozduljon ki onnan, amíg én nem parancsolom. Királykisasszony húgom, te maradj itt.

- És maradjon itt Anna is - esdekelt a királyleány, amiért hálás pillantást vetett feléje a diák. Legalább gyönyörködhet kis úrnője látásában.

A hercegnő vállat vont. Hirtelen észrevette magát, és apácafátyolát az arcára eresztette.

- No és te, diák, azt gondolod - fordult Joáneszhez a fejedelemasszony, mikor a leányok, mint egy nagy madársereg kivonult a teremből -, azt gondolod, hogy azok a gaz rablók reánk nézve is veszedelmesek lehetnek, ha beköszönt az éjszaka?

Joánesz rejtélyesen csóválta a fejét.

- Az a kérdés, hogy a kedves testvérek, itt a szomszéd kolostorban hogyan viselkednek.

A hercegnő elfordította a fejét.

- Te, diák, úgy látszik, többet tudsz, mint szabad volna. De most nincs időm arra, hogy kellőképpen megbüntesselek kandiságodért, majd ha elmúlott a veszedelem. A kedves testvérek a mi rendelkezésünkre vannak itt, és mind ért a kardforgatáshoz.

- Ismerem a kezüket, mikor még Kázmér királyt szolgáltam - felelt a diák. - Azokból a híres ukrajnaiakból valók, akik kelevézzel kergetik a bölényt...

- Csend legyen, diák! - hangzott fel a fejedelemasszony éles hangja. Joánesz térdet hajtott, és hallgatása jeléül a két kezét szájára tette.

- Azon csodálkozom, hogy a kolostorból eddig nem érkezett semmi hír. Várnagy, szalajts egy vitézt a kolostorba! Alusznak-e, vagy mit csinálnak odalent, hogy a veszedelmet nem veszik észre?

A várnagy kifordult a teremből, és elkocogott nagy csizmáiban.

A hercegnő közelebb lépett Joáneszhez:

- Bátor ember vagy, diák. Lehet számítani a kardodra?

A diák közömbös arccal felelt:

- Sokszor feltettem már az életemet egy lyukas tallér ellen. Most pedig az én kis úrnőmet kell megvédelmezni. Ha két életem volna, azt sem sajnálnám.

- Akkor - mondta megenyhülve a hercegnő - megengedem, hogy a várban maradhass.

A diák meghajtotta a térdét.

- Köszönöm kegyelmességét!

Fabricius Anna suttogva azt kérdezte a királyleánytól:

- No ugye, jeles ember az én diákom. Tán még a te apádnak sincsen ilyen diákja?

- A királynak nincsenek barátai - felelt szomorúan a királyleány -, csak hódolói vannak.

- Joánesz nem fél senkitől, csak a sánta ördögtől - folytatta Anna.

- Miért fél a sánta ördögtől?

- Mert egyszer el akarta vinni a pokolba, és csak nehezen szabadulhatott meg tőle. Majd egyszer elmondatom Joánesszel ezt a dolgot. Én még sohasem láttam ördögöt.

- Én sem. Pedig egyszer járt nálunk Krakkóban, de a papok kifüstölték. A régi csonka toronyban húzta meg magát, és onnan hajigálózott kövekkel. De a papok addig füstölték tömjénnel, amíg elpárolgott. Adott is nekik az apám egy egész gulyát ajándékba.

A várnagy nagy zörgéssel nyomult a terembe:

- A vitéz, akit a kolostorhoz küldtem, azzal az üzenettel tért vissza, hogy készen vannak, és mindnyájan itt lesznek napszálltakor.

- Én pedig - szólalt meg a diák - elmegyek kicsinykét a Dunajec partjára, megnézem, mifélékkel is lesz dolgunk.

V. ÉJJELI TÁMADÁS

A diák nem a legjobb hírekkel jött vissza a Dunajec mellől. Nagyon aggodalmas kifejezés ült az arcán, az egyik bajusza úgy lelógott, hogy máskor nevetni lehetett volna rajta.

A fejedelemasszony a lovagteremben várta a diákot. Joánesz csaknem sóbálvánnyá meredt, amikor a hercegnőt meglátta.

Az előbbi fonnyadt, beteges teremtés helyett egy páncélos középkori vitézt talált a lovagteremben, akinek csillogó mellvértjén a római pápa címere ragyogott. A nyakától a sarkáig hosszú, fehér köpönyeg borította, és a két kezével hosszú, egyenes kardra támaszkodott, amilyennel a keresztes lovagok jártak hadba. Csak az apácafátyol volt még a fején, de a hosszú diófa asztal közepén már ott állott a rostélyos, vörös tollas ezüstsisak, amit a fejére fog tenni.

- Hercegnő - mormogta elbámulva Joánesz -, csak nem akarja kockára tenni az életét? Majd elintézzük mi a magunk dolgát férfiak, a rablókkal.

A hercegnő ügyet sem vetett a diák beszédére.

- Ez a páncél nem először van rajtam. Ebben védtem meg a lezsinszki kolostort, amikor kóbor templomos lovagok szemet vetettek a kolostor kincseire. Meg aztán jó ez a páncél arra is, hogy eltakarja apáca voltomat. Ha mint apáca kerülök a rablók kezébe, válogatott halálnemmel halok. E páncélban mint férfit, legfeljebb egy tőrdöfés vagy szekercecsapás ér.

- Arra nem kerül sor - felelt Joánesz. - A hercegnő nyugodtan elvonulhat éjjeli kamrájába. Vegye kezébe a rózsakoszorút, és imádkozzék értünk. Ennyi az egész, amit megtehet. Habár ezek a hasított orrú ördögök még az imádságtól sem félnek.

- A leányok a vár kápolnájában lesznek, és egész éjjel imádkoznak. A kápolnának erős vaskapui vannak, s ugyanonnan vezet a szabadba egy föld alatti rejtekút, ha menekülniök kellene. A királykisasszony ismeri a rejtekutat, azon keresztül jött a várba. Ő majd elvezeti őket.

- Nincsen a várnak más titkos útja?

- Még egynek kell lenni valahol, de annak nyitját mindig csak a király tudja, mert az egyedül az ő használatára van fenntartva.

- Csak ki ne fürkésszék a király útját ezek az ördögök - dörmögte a diák.

- Nos és híreid, diák, amelyeket a Dunajec mellől hoztál? - szólt a hercegnő.

- A Viszta bandájához tartozó embereket véltem látni tutajok körül.

- Ki az a Viszta?

- Csudálom, hogy e nevet még eddig nem hallotta a hercegnő. Viszta a hajdemák rablók királya. Éppen úgy megkoronázták a haramiák, mint az igazi királyokat szokták. A krakkói püspök tette a fejére a koronát, ugyanaz, ki Kázmér királyéra.

- Bolondokat beszélsz, diák.

- Szó szerint igaz, amit mondtam. Abban az időben a fogságukban voltam. Az öreg püspököt elragadták utazásában, és a hegyek közé vitték barlangjukba. Addig égették tüzes vassal a lábát, amíg a koronát a Viszta fejére tette. Viszta azóta nem is közönséges rabló, csupán az adókat szedi be, amit a városok fizetnek neki, hogy ne bántsa őket. Hegyei közül ritkán ereszkedik le. Hogy most itt van, annak nem lehet egyéb oka, mint az, hogy megsejtette a királykisasszony itt-tartózkodását.

- Annak még a szeme közé nézünk - csendült meg egy leányos hangocska a terem hátterében, és a félhomályból két páncélos, kardos levente lépett elő. Amolyan apródformák lehettek volna csak békés időben, de íme, a háborús idő lovaggá avatta őket is.

- Kik vagytok? - kérdezte a hercegasszony, és végigmérte a két egyforma leventét, akik leeresztett sisakrostéllyal állottak előtte.

A sisakrostélyt felpattantották, és két egyforma szende leányarc mosolygott onnan elő. Olyan egyformák, mintha ikertestvérek lettek volna. A hercegnő nyomban rájuk ismert, de zavarba jött, hogy melyikhez intézze a szót. Melyik a királykisasszony?

- Gyermekeim - mondta szelíden -, a tréfának nincs helye. Nyomban menjetek vissza a kápolnába, ahová rendeltelek benneteket.

Az egyik most toppantott karcsú, páncélos lábával. (Ez lesz tehát a királyleány.)

- De mi részt akarunk venni a harcban. Tudunk ám mindent. Megtudtuk, hogy milyen nagy veszedelem fenyegeti a várat. Mi sem akarunk elevenen a rablók kezébe kerülni - mondta az előbbi leányhang.

- Gyermekeim - felelt a hercegnő -, a nap már nyugovóra szállott. Minden percben elkövetkezhetik az, amitől tartunk. Vonuljatok a biztos kápolnába, ahonnan a végveszélyben kisegít a rejtekút.

- Mi maradni akarunk, királyleány vagyok, azt hiszem, lehet egyszer már nekem is akaratom - felelt makacskodva az előbbi hang.

- És te, Fabricius Anna? - fordult szigorú szóval a fejedelemasszony a másik leányhoz -, hogy merted megszegni a parancsomat?

- Ne bántsa Annát, kedves néném. Annát én vettem rá, hogy, engem elkísérjen, hogy el ne hagyjon. Mi együtt élünk, együtt halunk...

A két gyermek megölelte egymást, és megható szeretettel csókolóztak össze, ahogyan a leányok szoktak, apró és szapora csókokat rakva egymás arcára.

- Nyomban menjetek a kápolnába! - parancsolta még egyszer a hercegnő.

- Nem - felelt a királykisasszony. - Maholnap királynő leszek talán én is. Tudni akarom, hogy helyén van-e a szívem?

- És te is királynő leszel talán, takács leánya, Anna?

A királykisasszony szenvedélyesen kiáltott fel:

- Mondtam már, hogy Annát ne bántsa!

- A vesszőhöz fogok nyúlni, makacs gyermekek! - fenyegetőzött a fejedelemasszony.

- Most nincs vessző, most kard van! - szólt a királykisasszony.

A diák most közbevetette magát.

- Bízza rám őket, hercegnő, majd én vigyázok rájuk, hogy bántódás ne érje őket.

Ebben a percben a várnagy nyitott be nagy sebbel-lobbal az ajtón.

- Az éj leszállott, és odalent a tutajosok tüzei kialudtak. Ha valóban ők azok, akiknek néztük, akkor most útban vannak a kastély felé.

- Őrzik a kaput? - kérdi a hercegnő, és fejébe nyomta a sisakot, amely eddig az asztalon feküdt.

- A kapuról jótállok, kegyelmes hercegnő.

- Akkor nincs mitől tartani!

Az öreg várnagy megcsóválta a fejét.

- Cselt sejtek. Valami azt súgja nekem, hogy farkasveremben vagyunk. Kemény munkánk lesz.

- A "kedves testvérek" helyükön vannak?

- Mint a sziklatömbök a kárpátokban.

Feszült csendesség volt a lovagteremben. A diák az egyik falra nyomta a fülét, hallgatózott. És fejcsóválva mormogta:

- Ennek a falnak a lába a hegybe van építve. Ha jönnének, hallani kellene őket.

Odakünn a vaksötét éjszakát csak néha cikázta át valami távoli villámlás a hegyek fölött, amelynek dörgését idáig nem lehetett hallani.

Most hirtelen megszólalt a kápolna tornyában a harang, és odalentről hallani lehetett a szepesi lányok énekét.

A diák, aki a falnál hallgatózott, hirtelen kitágult orrlyukkal, villogó szemmel ugrott félre.

- Idebenn vannak, a vár belsejében! Hallom lépéseiket, fegyvereik csörgését. Megtalálták a király rejtekútját. Ne mozduljon senki a teremből!

Gyorsan végigjárta a terem négy falát, és csákányával kopogtatta a falakat.

- Itt nincs veszedelem, itt nem nyílik rejtekút. Maradjon mindenki, itt. Várnagy, őrizd az ajtót!

A diák kirohant az ajtón. Az öreg várnagy pedig kivonta görbe kardját és megcsókolta. Ki tudja, talán utoljára csókolja meg? Feszesen megállt az ajtónál. Ebbe a terembe csak az ő holttestén át lehet jutni. Odalenn a kápolnában egyre hangzott a leányok éneke, és a kis harang kongott az éjszakában.

A diáknak sejtése valóra vált.

A tutajon megérkezett hajdemák rablók, szám szerint vagy százan, kifürkészték azt a rejtekutat, amelyet még a várbeliek sem ismertek.

Az udvar egyik sarkában csak öntötte a fal a hasított orrú rablókat. Félelmetes külsejű, rémületet gerjesztő alakok voltak. Csak a középkor, a maga rettenetes durvaságával teremthetett ilyen rettentő alakokat, akik már a megjelenésükkel borzalmat keltettek. Valamennyinek fejsze vagy szeges végű buzogány volt a kezében. Tudhatták előre, hogy midőn az éjjeli támadásra vállalkoztak a vár belsejében, vagy ők hagyják ott a fogukat, vagy győztesként kerülnek ki a rablókalandból.

A várnépség már későn, csak a diák útmutatása alapján vette észre a várba lopózott rablókat. Akkor a "kedves testvérek", akik nem voltak mások, mint a király legvitézebb katonáiból összeválogatott csapat (akiknek azért kellett apácaruhában őrizni a várat, mert a szepességiekkel kötött szerződés értelmében férfiember nem lehetett a lányok körül), a "kedves testvérek", mint megannyi oroszlán, rohanták meg az éji vendégeket.

Hagyjuk most a küzdőket. Nem nekünk való látvány egy középkori rablókaland, ahol férfi férfi ellen, test test ellen küzdött addig, amíg egy lélegzetvétel volt egyikben vagy a másikban. Térjünk vissza a lovagterembe, ahol a fejedelemasszony a két páncélba öltözött leánnyal maradt, míg az ajtót az öreg várnagy őrizte.

VI. AZ ÖNFELÁLDOZÓ BARÁTNŐ

A riadalom zaja, amely a várba betört rablósereg nyomában támadt, elhatott a lovagteremig is. Elhatott a vár minden részébe. A kápolnában a felhangzó éneket halálos némaság váltotta fel. A tizenöt szepességi leány, mint égzengésben a báránykák, bújtak egymás mellé. És egyik sem tudta, a saját szíve dobogását hallja-e vagy a társnőjéét.

Fenn a lovagteremben is átölelte egymást a két barátnő, Anna, a lengyel király leánya és Fabricius takács leánya.

- Én nagyon félek - súgta a királyleány a barátnője fülébe.

- Én is félek, de tudom bátorítani magam. Amikor gyermekkoromban édesapámnak messzi vásárokba kellett elutazni, és én egyedül voltam otthon, öreg dajkám egy imádságra tanított meg, amelyet ha elmondtam, akkor sohasem féltem.

- Taníts meg engem arra az imádságra - szólt a királyleány.

- Hallgass ide. Aztán majd szépen együtt fogjuk mondani.

Anna elkezdte, és a királyleány halkan utána mondta.

- Én még mindig félek - súgta az imádság befejezésével a királyleány. - Tudom, hogy addig vége sem lesz a vérengzésnek, amíg engem meg nem találnak.

Fabricius Anna ekkor mélyen barátnője szemébe nézett.

- Mondok neked valamit, Anna, hallgass reám. És ne mondj ellent egy szóval sem. Ha arra kerül a sor, hogy a rablók a hatalmukba kerítenek, előállok én, míg te elmenekülsz, én vagyok a keresett királyleány. Hasonlók vagyunk, fel nem ismernek.

A királykisasszony a barátnője ajkára tapasztotta kezét:

- Egy szót se többet, Anna. Ezt az önfeláldozást nem fogadhatom el tőled.

Anna ekkor szelíd szóval fordult a barátnőjéhez, mint ahogyan az anya gyermekével szokott beszélni.

- Hallgass reám, Anna, és nyomban látni fogod, hogy nem önfeláldozás az tőlem, amit cselekedni akarok. Csak egy nagyon kicsi barátság, amit megérdemelsz tőlem ama szeretetért, amelyben részesítettél ismeretségünk kezdete óta. Figyelj rám, kis Anna. Te gyermek vagy még hozzám képest, habár egy napon születtünk is. Te királyi vérből származol, nagy sors, talán még királynői korona is vár reád. Neked nem szabad az életedet kockára tenni, hogy eleget tehess hivatásodnak. Öreg dajkám meséiből úgy tudom, meg Joánesz, az én második apám is azt beszélte, hogy a királyok életére nagyon vigyáznak. Az én életem a tiedhez képest csak annyi, mint egy katicabogáré. Velem ugyan nem törődik senki. A takácsoknak lesz még ezután is lányuk, ha Fabricius Anna már nem is lesz. De a lengyel királynak már nem lesz lánya, ha te nem leszel.

- Igaz, hogy fog búsulni utánam szegény édesapám... De hátha nem halok meg?

- Joánesz meg fog siratni... De nem lehet-e az, hogy mikor a rablók megtudják tévedésüket, hogy nem a királyleányt, hanem csak egy jámbor takácsnak a lányát ragadták el, szabadon bocsátanak? Mondván: menj utadra, kis katicabogár! Mint ahogy a gyerekek elbocsátják a tenyerükből az istenke bogarát.

- A kis Anna pedig fogja magát, és hipp-hopp, otthon terem búsuló édesapjánál és a szomorkodó Joánesznél, Kézsmárkon. A király pedig nagyon fog örülni, hogy a tizenhat szepesi leányzó között ilyen derék akadt, aki megmentette az ő kisleányát. Örömében, tán még az adót is elengedi egy esztendőre.

A királyleány mind szorosabban ölelte át az Anna nyakát, és olyan forrón csókolta szemét, száját, hogy az beszélni sem tudott. Egyszerre megeredtek a királykisasszony könnyei, és akkor Anna is sírdogálni kezdett. De még könnyein át is egyre mondogatta:

- Meglássad, nem történik semmi bajom. Nemsokára újra együtt leszünk, és tovább fogjuk szeretni egymást. Félsz-e még?

- Már nem félek - felelt a királykisasszony -, mert te olyan nagyon jó vagy, amilyet még nem is ismertem. Még az anyámnál is jobb vagy.

- Mert szeretlek téged - felelt Anna. - És ha te is szeretsz egy kicsinykét, akkor azt fogod tenni, amit én mondok.

- Hát mit tegyek?

- A hercegnő kegyelmessége úgyis csakhamar menekülni fog innen, mert a rablók errefelé tartanak, hogyha hallod a lármát, amely közeledik, te elmenekülsz vele a kápolnába, engem pedig itt hagytok. Ha jönnek a rablók, én elébük állok, és azt mondom: ne keressétek tovább a lengyel király leányát, én vagyok az! Remélem, nem haragszol, hogy ezt mondom?

A királykisasszony sírva-zokogva ölelgette a barátnőjét, az pedig sírdogálva mondta tovább:

- És akkor aztán titeket nem bánt senki, mert megtalálták azt, akit kerestek.

- Anna, édes Annám, ne tedd ezt, kérlek...

A fejedelemasszony ebben a pillanatban megragadta a királyleány kezét.

- Jer. Nincs idő a sírdogálásra. Már itt jönnek a lépcsőkön.

Valóban a lépcsők aljáról vad tusakodás, harci lárma hallatszott. Tompán döngtek a buzogányütések, a kardok vijjogva csaptak össze. Az elesettek hörgése, a tusakodók vad harci kiáltozása már az ajtón kívül hallatszott.

- Jer - ismételte a fejedelemasszony, és karjánál fogva megragadta a királykisasszonyt.

- Annám, édes Annám! - kiáltotta az kétségbeesetten. De Fabricius Anna mozdulatlanul maradt helyén. Szegényke, ha tudta volna, hogy szabad az út a kápolna rejtekfolyosóján, bizonyára elmenekült volna ő is. De a nagy ijedelemben ezt elfelejtették neki megmondani.

- Anna! - hangzott még egy sikoltás, mintha nagyon messziről jött volna.

Az ajtó recsegve pattant fel, és rajta az öreg várnagy esett be, halálos ütéstől találva.

De a rablók még mindig nem jöttek, mert az ajtóküszöbön ott verekedett a diák, három ember helyett.

Nagyot pendülve, mint a halálharang, pattant el kezében kardja. Akkor a buzogányt vette két kézre, és Joánesz megmutatta, hogy számos hadjáratban vitézkedett.

Csak percek múlva kezdett hátrálni, minden lépésnél egy rabló koponyáját bezúzva. A terem közepén hátrakapta a fejét, és megpillantotta ott Annát. Halálos sápadtság borította el arcát, a buzogány lankadtan ereszkedett le kezében.

- Üssetek agyon - kiáltotta kétségbeesetten -, hisz az én kis úrnőm nem menekült el!

- Én vagyok Anna, a lengyel király lánya! - sikoltotta most egy éles leányhang a betóduló rablók közé, és azok szinte megrendülve állottak meg, amidőn a páncélba öltözött ifjú gyermekleánykát megpillantották.

- Megtiltom nektek a király nevében, hogy az én hűséges szolgámat, Joáneszt bántsátok! - folytatta az előbbeni hang, csakhogy most több bátorsággal, látván Viszta hadainak megrökönyödését.

Joánesz egy pillanat alatt megértett mindent, és térdre vetve magát kis úrnője előtt, érthetetlen szavakat dadogott.

A vad rablóbanda meghökkenve eresztette le szekercéjét, baltáját. A tömegen keresztül egy rettenetes óriás tört magának utat, akinek lobogó hajsörényét vékony aranyabroncs vette körül.

- Vissza! - kiáltotta az óriás a rablókra. - A harcnak vége. Viszta, a hajdemákok megkoronázott királya, bemutatja hódolatát királytársának leánya előtt. Szép királyleány, nem lesz semmi bántódásod. Azt, íme, esküvel fogadja meg Viszta király.

A rabló féltérdre ereszkedett Fabricius Anna előtt, és a földre fektette meztelen kardját. A fejét háromszor meghajtotta.

- Mit akartok? - kérdezte Anna.

- Semmit sem akarunk - felelt még mindig térdepelve a rablóvezér. - Viszta lovag, Viszta a Szentföldön is járt, és tudja, hogy micsoda hódolattal és tisztelettel tartozik a nőknek. Ezennel úrnőm vagy, nemes királyleány, parancsolhatsz nekem.

- Mit akartok tehát? - ismétlé a kérdést Fabricius Anna, és minden ízében remegett.

- Viszta nemes lovag, ezt kell hogy széltében tudja az egész világ - folytatta a vezér. - Viszta nem bántja a szegényeket, hanem védőjük nekik. Bouillon Gottfried óta nem volt olyan lovag, mint Viszta. Lehet, hogy a Viszta hadai néha elvetik a sulykot. Néha talán durvábbak, mint kellene lenniök. De Viszta maga nemesember, akinek kardja mindig a nők és a becsület rendelkezésére áll. Nem volt csorba e pengén, és esküszöm, ezentúl sem kerül reá becstelenség foltja. Ne félj tőlem, királyleány, bántódásod nem lesz. Csak addig kell hogy velünk maradj, amíg királyi atyád megküldi azokat a krakkói aranyakat, amelyekre Visztának hadai fenntartására szüksége van. Mert Visztának magának nem kell semmi, neki elég az, hogy nemes lovag, és harcolt a hitetlenek ellen a Szentföldön. Csupán a hadaknak kellenek atyád aranyai, szép királyleány.

- Szolgámat se érje semmi bántódás - szólt most Anna, és Joánesz fejére tette a kezét.

- Szolgádat sem éri bántalom - felelt a rablókirály -, bár megérdemelné, hogy kerékbe törjük, mert sok jó derék vitézemet küldte ma éjjel a másvilágra.

Odakünn virradni kezdett, és a Dunajec, mint ezüst gyík futott tova a mogorva hegyóriások lábánál.

- Odalenn vannak tutajaink. Saját királyi sátoromat engedem át neked, menjünk, mert még nyakunkra jönnek atyád katonái - szólt a rablóvezér, még mindig térden állva. - És nem engednéd meg, ó, királyi hölgy, hogy felállhassak előtted?

Fabricius Anna kezével intett. Aztán megindult Joánesz társaságában a várból lefelé, a tutajokhoz. Az ezüstpáncél csörgött rajta minden lépésnél.

Mire a nap felkelt, a tutajok már messze jártak a Dunajecen Zandec várától.

VII. A SASOK

Két napig úsztak a tutajok a sebes Dunajecen. A rablókirály megtartotta szavát. A képzelt királyleánnyal nagyon tisztességtudóan, sőt hódolattal bánt, amint nemes lovaghoz illik. Mindenáron olyan színben akart feltűnni az álkirályleány előtt, mint egy valóságos, középkori dalia, aki a legnagyobb hőstettet is képes elkövetni, ha ezt egy hölgy parancsolja.

- Hadd mondja majd el otthon, atyja udvarában - mondta a rablóvezér -, hogy Visztánál királyi vendégszeretetben volt része. Azért csak jól viseljétek magatokat, fiúk.

Ígéretéhez híven átengedte Annának az ő sátrát, amely vadmacska- és hiúzbőrökből volt összeállítva, és a sátoron kívül egy megbízható őr állott hosszú dárdával, mintha valóságban maga a király volna odabenn.

A sátor nyílásában Joánesz ült, lecsüggesztett fejjel, térdeit állig felhúzva. Nem nagyon merészkedett mutatkozni a tutajosok között, hátha valamelyik még felismeri az egykori foglyot. De meg különben sem hagyta volna magára kis úrnőjét, habár ő könnyen megszabadulhatott volna. Jó úszó létére hamarosan elérhette volna a partot. De a rablók még bilincset sem tettek lábára. Tudták, hogy nem fog elszökni úrnője mellől.

Mindazonáltal Joánesz éjjel-nappal azon törte a fejét, hogyan szabadulhatnának a hajdemákok fogságából.

- Amíg a vízen vagyunk, addig nem mozdulhatunk - mondta susogva. - De egyszer majd csak kikötnek ezek az ördögök.

Fabricius Anna, aki lassan beletalálta magát helyzetébe, nyugodtan mondta:

- Akkor szabadulhatunk meg, amikor akarjuk. Csak azt kell megmondani, hogy nem én vagyok a lengyel királyleány.

- Nem érnénk vele semmit. Először is nem hinnék el. És ha elhinnék, akkor rettenetes bosszút állnának rajtunk. A nemes Viszta lovag nyomban átvedlene kegyetlen rablóvá. Bizony sohasem látnánk meg többé Kézsmárkot - mondta a diák.

- De egyszer mégiscsak kiderül a tévedés! - folytatta Anna.

- Minél később derüljön ki - fohászkodott Joánesz. - Csak akkor derüljön ki, amikor már árkon-bokron túl vagyunk.

- Az igazi királyleány megmenekült, tehát a király nem küldi el a váltságot értünk.

Joánesz lehajtotta a fejét, és homlokát összeráncolva mormogta:

- Sok mindenféle kelepcében voltam már életemben, de mindig akadt valami jóravaló tervem, amelybe belekapaszkodhattam, hogy kimeneküljek a csávából. Most nem jut eszembe semmi. A legjobb az, ha a véletlenre bízzuk magunkat. A véletlen néha csodákat művel.

A sátornyíláson át a vidékről, amelyen áthaladtak, vajmi keveset lehetett látni. Zord, erdős hegyek emelkedtek a folyó mindkét oldalán. Nagy ritkán egy lovagvár tűnt fel a hegyormokon, szürke bástyáival. De a folyó kanyarodott, és a vár csakhamar eltűnt.

- Ezen a vidéken még sohasem jártam! - mondta a diák. - Innen igazán nem tudnánk visszatalálni, ha a véletlen... Úgy értem, a véletlen fog a segítségünkre jönni, kis úrnőm.

- Bizonyosan keresni fognak, Joánesz - felelt Anna. - Már csak azért is nyomunkba jönnek, mert eleinte az a hír lesz elterjedve, hogy az igazi királyleányt rabolták el. Nem gondolod, hogy jó barátnőm, a királyleány nem küld-e utánunk?

- Ha számításaimban nem csalódom - mondá elgondolkozva a diák -, az igazi királyleány sincs még teljes biztonságban. Az a föld alatti folyosó, amelyen át neki a kápolnából el kellett menekülni, mélyen vezet be a hegyek alatt. És a nyílása valahol Magyarországba torkolódik, olyan helyen, amely embertől elhagyatott. Minden lovagvárnak van ilyen titkos útja. Némelyiknek több is egynél, amely arra jó, hogy a vár lakói a végveszélyben elmenekülhessenek. Minél messzibb vidéken végződik a titkos út, bukkan a föld színére, annál alkalmasabb a menekvésre. Bizonyos, hogy a király várának hosszú, titkos útja van. Anna királyleány a fejedelemasszonnyal és a szepesi lányokkal éppen úgy útban van, mint mi. Hisz nem is tudhatják, hogy a rablók beszüntették az ostromot, amint te, kis úrnőm, feláldoztad magad.

- Szóval azt akarod mondani, Joánesz - mormogta elgondolkozva Anna -, hogy bennem az igazi királyleányt fogják vélni, akik segítségemre kiküldetnek.

- Minden bizonnyal. És ezt nevezem én annak a véletlennek, amelynek segítségünkre kell jönnie.

A második napon, alkonyattal, Viszta vezér ünnepélyesen szólott be a sátor nyílásán:

- Nemes királyleány, emeld fel szemeidet, mert most érkeztünk el birodalmam határához.

Anna és Joánesz kiléptek a sátorból. Egy ormótlan, fekete hegy állott előttük, amelyen még a föld sem termett meg. A hegy mintegy elzárni látszott a folyó futását.

- Itt kezdődik az én országom, és folytatódik túl e nagy hegyen - mondta szertartásosan a rablóvezér.

Joánesz megvakarta a fejét a sapkája alatt.

- Ide ugyan madár se talál utánunk - szólt elkeseredve.

A fekete hegy lábánál kikötöttek a tutajok, és a rablók partra szállottak.

A parton négy öreg ember állott, és egy tarka szamarat tartottak kötőféken.

- Ez az én paripám, amelyet átengedek neked, nemes királyleány - szólt a rablókirály. - Az én országomban nem lehet lóval járni, mert csupa meredek hegy az, ahol a sasok fészkelnek.

- Majd én vezetem a szamarat - ajánlkozott Joánesz. - Nyugodtan felülhetsz reá, kis úrnőm.

Anna nyeregbe ült, és a csapat megindult felfelé a meredek, szinte égbe nyúló hegynek.

Semmiféle ösvény nem jelezte az utat, de a négy öregember, aki a csapat élén ballagott, biztos tájékozottsággal haladt előre, mint aki nem először teszi meg ezt az utat.

Joánesz hátra-hátrapislogott a folyóra, amíg azt láthatta.

- Sohasem találnak meg bennünket - mondá elkeseredve.

- Bízzál a jó Istenben, diák - felelt a szamárhátról Anna. A diák csüggedten emelte szemét az ég felé, ahol a nagy magasságban egy óriási sas keringett a levegőűrben.

- Hiszen most már nem is lehet másra számítani, mint a jó Istenre - felelt Joánesz. - Ha ő nem adja nekünk kölcsön a sasok szárnyait, akkor nem tudom, mi lesz.

- Van még valaki, aki segíthet - szólalt meg ekkor az egyik öregember, aki lehajtott fővel baktatott a szamár feje előtt.

- Ugyan ki lehetne az? - kiáltott fel a diák.

De az öregember nem felelt, hanem a föld felé fordítva arcát, közömbösen baktatott felfelé a hegyre.

- Beszélj, öreg - nógatta Joánesz.

Az öreg azonban most sem felelt. Csak ment fölfelé, meggörnyedt hátával. És mikor nem is várták, akkor szólalt meg:

- A Lubomirszki herceg!

Aztán megint úgy tett, mintha nem szólt volna semmit, csak a köveket nézte, amelyeknek fekvéséből, állásából tájékozódott, hogy a helyes irányt el ne tévessze.

- A Lubomirszki herceg? - mormogta Joánesz. - Ugyan mi közünk nekünk a Lubomirszki herceghez?

Anna a nyeregből a Joánesz füléhez hajolt.

- A Lubomirszki herceg senki más, mint a lengyel királyleány vőlegénye! Akihez nem akar férjhez menni Anna. Azért jött Zandecre. Apáca akar lenni.

- Hát te honnan tudod, öreg, hogy Lubomirszki a világon van? - fordult a diák az öreghez.

De az öreg megint csak nem felelt. Csak hosszú idő múlva szólalt meg, mintha a lába előtt fekvő kövekhez beszélne:

- Énhozzám ti ne szóljatok, mert figyelnek bennünket. Én majd néha-néha szólok hozzátok, de ti úgy tegyetek, mintha nem is hallanátok. Szegény rab vagyok itt a hajdemákok között. Azelőtt nemes lovag voltam. A rablók elfogtak. A váltságdíjat nem küldték el értem. Tíz esztendő előtt volt ez. Azóta itt vagyok.

Anna mély részvéttel nézte a szegény öreget, akinek meggörnyedt vállait rongyos dolmány borította. Derékig érő, gubancos, ősz szakállát seperte a szél. Látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik a hegyi utat megtenni.

- Már tegnap vártunk benneteket - mondta később az öreg. - És midőn a folyóparton álltunk, gyors lovasokat láttunk a tájon keresztülnyargalni. A Lubomirszki herceg vitézei voltak. Élükön maga a herceg lovagolt. A menyasszonyát keresi. Nem lehetetlen, hogy a két csapat találkozik. Nem szeretnék akkor a Viszta bőrében lenni. A Lubomirszki bátor ifjú. Már gyerekkorában megmutatta, hogy a helyén van a szíve.

A diáknak ragyogni kezdett a szeme.

- Ugye, megmondtam, hogy a véletlen fog a segítségünkre jönni. Most már csak azért imádkozzunk, hogy a herceg megtalálja a csapatot.

- De ide hogyan jöhetne utánunk a hegyre? - vetette ellen Anna.

- Így biz a! - Ezen a diák is gondolkozóba esett, és ismét elcsüggedt.

De az öregember kis idő múlva megszólalt:

- Van ám más útja is ennek a hegynek, amely könnyebben járható. Benneteket csak azért vezetünk erre, hogy a menekülést meg se kíséreljétek. De most aztán már igazán nem beszélhetek többet, mert, észreveszik. Akkor pedig röviden végeznek velem. Legurítanak a hegyről.

Nem is szólt többet az egész úton.

A hold feljött a hegyorom mögött, és sápadt fényével megvilágította a kietlen, kopár tájat. A tarka szamár nyugodtan, fáradtság nélkül rakosgatta a lábait szikláról sziklára. A rablók csapata hosszan elmaradozva húzódott felfelé a hegynek.

A diák éppen azt állapította meg magában, hogy éjfélre jár az idő, amikor egy fennsíkra értek, mely laposan terült el a nagy magasságban.

A négy öregember haladt legelöl, aztán jött Joánesz a szamarat vezetve, amelyen Anna ült. Majd elmaradozva a rablók, akik hazafelé menet, egész úton a zsákmány felett civakodtak, amit a zandeci kastélyból raboltak.

Az öregember, aki a fennsíkra érve gyors pillantást vetett maga körül, hirtelen felkiáltott:

- Ugorj le a nyeregből, leányzó, mert a homályban még a rablókirálynak néznek!

Anna önkéntelenül engedelmeskedett a parancsnak.

S ebben a pillanatban a fennsíkot szegélyező sziklafal mellől páncélos vitézek ugrottak fel, akik ott eddig türelmesen vártak.

Mint mikor a sasok repülnek fel, úgy repültek ki a fényes szablyák a hüvelyekből.

A vitézek megrohanták a felfelé igyekező rablókat, és egy pillanat alatt elválasztották Annát a rablócsapattól.

Joánesz kézen fogta Annát, és a sziklafal mellé vezette. Az öregnek igaza volt. Valóban a Lubomirszki herceg vitézei csaptak le a rablókra. Vajon közöttük van-e maga a herceg?

Ó, bár ne lenne közöttük, mert akkor kiderül a csalás - fohászkodott Anna. - Kiderül, hogy érdemtelenért ontja vérét.

A páncélos vitézek, mint megannyi héják csaptak le az elszórt rablócsapatra. A fáradt, kimerült rablónép ellenállni sem próbált a vitézeknek. Eszeveszett futással menekült lefelé a hegyről. A vitézek sziklákat görgettek utánuk, hogy csak úgy mennydörgött belé a hegy. Viszta, a "nemes lovag" legelöl futott, hadai élén, és esze ágába sem jutott szembeszállni elleneivel.

A páncélos vitézek bevégezték munkájukat. Visszatértek a fennsíkra. Legelöl egy deli, villámló szemű levente lépegetett, akinek fehér toll lengett sisakján. A fehér köpenyegén levő kettős kereszt hirdette, hogy a lovag fiatal kora dacára már megjárta a Szentföldet.

A négy öregember levett süveggel járult az ifjú levente elé. Leborultak előtte.

- Kegyelem! Mi csak szegény rabok vagyunk. Neked köszönhetjük szabadságunkat.

- Megkapjátok szabadságtokat, szegény öregek - felelt az ifjú. - Térjen mindenki vissza övéihez, és tudja meg, hogy Lubomirszki Kázmér herceg szabadította ki a fogságból.

Anna szorongva állott a sziklafal mellett. Vajon mi lesz most? Mily haragra fog lobbanni a herceg, ha megtudja, hogy nem menyasszonya az, akit a rablók kezéből kiszabadított.

A herceg már közeledett is felé, levett sisakkal, és középkori lovaghoz méltóan, fél térdre ereszkedett Anna előtt.

- És te, deli hölgy, királyi szűz, fogadd hódolatát a te eljegyzett mátkádnak, aki íme most már kiérdemelte, hogy kezedet neki nyújtsad!

Fabricius Anna végtelen zavarában eltakarta az arcát a két kezével, és sírva fakadt.

- Joánesz, felelj helyettem! - kiáltott fel reszketve Fabricius Anna.

VIII. A TAKÁCSLEÁNYÉ A KORONA

A diák megköszörülte a torkát, és nagyot köhintve előrelépett. Térdre ereszkedett, amire a herceg nyomban talpra állott.

- Kegyelmes herceg, légy türelmes hozzánk. Mi nem azok vagyunk, akinek te bennünket hiszel. Mi mások vagyunk.

- Hogyan? - pattant fel a herceg. - Érdemtelenre pazaroltam volna fáradságomat. És királyi mátkám még mindig a rablók fogságában van?

- Királyi mátkád, kegyelmes herceg, nincsen a rablók fogságában. Ő szabad. Azonban mégsem pazaroltad érdemtelenre fáradságodat, mert ím, halljad, ki ez a leány, akinek őrizete atyjától reám bízatott.

- Jólesik hallanom - felelt a herceg -, hogy királyi mátkám szabad. Fogadd érte köszönetemet, derék idegen. Halljam tehát, ki ez a leány, akinek megmentőjévé lettem a véletlen folytán.

Joánesz erre minden ékesszólását összeszedve, cifra körmondatokban és hosszadalmasan adta elő Anna történetét, amelyet mi már ismerünk. Lubomirszki herceg a diák előadása alatt sokszor pillantott fürkészve Fabricius Annára, arcán a csodálkozás és bámulat kifejezése tükröződött.

- Krakkóba megyünk egyenesen! - kiáltott fel. Joánesz előadása végén. - A király nem mulasztja el az alkalmat, hogy személyesen megköszönje leánya életének megmentését.

- És most engedd meg, nemes hölgy, bár nem származol királyi vérből, hogy Lubomirszki herceg még egyszer térdet hajtson előtted! Valóban nem tudom megmondani, hogy hősiességed nem vetekszik-e akár a legnemesebb lovagéval is! Ilyen csodálatos leányról még sohasem hallottam.

- Kegyelmes herceg - lépett ekkor elő a diák. - Engedd meg, hogy mi visszatérhessünk Kézsmárkra. Kis úrnőm atyja azóta bizonyosan hallotta már a zandeci kastély megtámadtatásának a hírét. Nagy nyugtalanságban, tépelődések között töltheti napjait, aggódván egyetlen gyermeke sorsa miatt.

- Nos, jól van - felelt a herceg. - Sajnálom ugyan, hogy nem mutathatlak meg benneteket királyi rokonomnak, de talán lészen még arra idő. Az én utam úgyis Magyarország felé visz. Elkísérlek benneteket, hogy bántódás ne érjen.

A diák ékes szavakban köszönte meg a herceg jóindulatát, s ekkor már kelőben volt a nap a hegyek felett. Anna fázva burkolózott abba a vékony köpönyegbe, amit Zandecről magával hozott. A herceg észrevette fázását, leakasztotta válláról saját köpönyegét, és Annára borította.


Nagy dolog volt az, amikor Kézsmárkra megérkezett Fabricius Anna és Joánesz diák. Annát mindenki halottnak hitte már Kézsmárkon, mert hősies önfeláldozásának híre oda is elérkezett.

Lubomirszki herceg kísérőül adott vitézei a város kapujáig kísérték Annát, és a kapun belül ott tolongott a város apraja-nagyja. Ott volt a város öreg főbírója ünnepi öltözetében, és a harangok megkondultak a tornyokban. Ezer és ezer torok kiáltotta Anna nevét, az öreg Fabricius könnyek között ölelte keblére elveszettnek hitt leányát.

Hát Joánesz?

Annak volt csak jó dolga.

A vén diákot ezer kéz simogatta, ezren dicsérték vitézségét, bátorságát.

- Ezt aztán derekasan csináltad, diák! - mondogatták jobbról is, balról is.

A nagy szeretetből csaknem lehúzták lováról a vén diákot.

Joánesz pedig nem tudta megérteni, hogy mit is csinált ő olyan derekasan, amikor nem is csinált semmit.

Diadalmenetben tartották bevonulásukat a városba, és mindnyájan nagyon büszkék voltak Annára.

Csak az öreg Fabricius csóválta a fejét, míg szeme könnybe lábadt:

- Dehogy adnám, dehogyis adnám még egyszer oda a leányomat!

Annának az első szava az volt, hogy nem hallottak-e hírt arról, mi történt a királyleánnyal és a többi szepesi leányokkal.

- Dehogynem hallottunk! - felelt Kornidesz uram, a vén főbíró. - Kimenekültek a föld alatti úton a kastélyból, és most már valamennyien otthon vannak. A királykisasszony Krakkóban, a szepesi leányok pedig otthon, az anyjuk mellett. A lengyel királynak már meg is érkezett minden szepesi városhoz az írása, hogy ezentúl elengedi a túszokat a szepességieknél örök időre. Olyan derekasan viselte magát egy a szepesi leányok közül. Ezt neked köszönhetjük, kishúgom.

- Nos, akkor még jobban örülök, hogy úgy tettem, ahogyan tettem - felelt Anna -, ha szolgálatot tettem vele a Szepességnek.

Egy fél esztendő sem telt belé, Kézsmárk városának nevezetes vendége volt, a Lubomirszki herceg, a király unokaöccse látogatta meg a várost díszes kíséretével, és a kézsmárkiak nem tudták kitalálni, hogy minek köszönhetik a nagyszerű szerencsét.

De bezzeg tudta Joánesz, és nevetett is magában előre. A Lubomirszki herceg Fabricius uram, a takácsmester után tudakozódott. Elvezették annak házához, a herceg pedig levett föveggel lépett a házigazda elé.

- Leánykérőbe jöttem, kedves mester uram. Feleségül kérem a leányát, akit olyan kiváló teremtésnek találtam megismerni. Széles Lengyelországban nincsen olyan leány, akinek olyan szív dobogjon a kebelében, mint a mester uram leányáéban.

Fabricius uram kapkodott a szavak után, a váratlan leánykéréstől. Törülgette nagy, kopasz homlokát:

- Hogyne, hogyne... De hát Annát is hallgassuk meg, mint régi szokáshoz illik. Gyere csak elő, Anna!

De nem kellett nagyon keresgélni Annát. Leányszokás szerint ott hallgatózott a szomszéd szobában.

- Én nem lehetek a herceg felesége - mondta nagy bátran a kis Anna...

Fabricius uram elámulva nézett rá.

- Vajon miért? - kérdezte megdöbbenve.

- Mert a hercegnek van eljegyzett mátkája, Anna királyleány.

A Lubomirszki herceg felsóhajtott:

- Csak volt... Anna királyleány kolostorba vonult, régi vágyához híven. Sohasem megy férjhez.

- Akkor... - felelt, azazhogy akart volna felelni Anna, ha az arcát el nem önti a pirosság, és szavak jöttek volna nyelvére.

De hát úgyis tudták, hogy mit akar mondani.

Nagy pompával tartották meg az esküvőt Kézsmárkon.

- Ilyent még nem látott a világ, hogy egy takácsmester lányát egy valóságos herceg vegye feleségül - sipogták a vénasszonyok.

De Joánesz, akit a herceg udvarmesterének nevezett ki, és aranyos öltözetében büszkén járt-kelt, azzal torkolta le őket:

- Mindegy az, nénikék! Ha tudtunk királyleányok lenni akkor, midőn az életünk forgott kockán, legyünk királyleányok akkor is, midőn a boldogságunk függ tőle.

Az öreg Fabricius fejcsóválva mondogatta:

- Most már hogyan szőjem én tovább a vásznat, mikor a leányomból hercegné lett? Nem szövök én több vásznat.

De bizony azért csak szőtte az öreg a leányának.

- Kell a vászon a hercegnéknek is - mondta Joánesz. - Én csak tudom, mert udvari ember vagyok.

És büszkén nézegette sárga csizmáját.


A krónikaíró a történet teljessége kedvéért még feljegyzi, hogy ugyanaz a Kázmér Lubomirszki herceg, aki a kézsmárki takács leányát, Fabricius Annát feleségül vette, később Lengyelország királyává koronáztatott. És királynővé koronázták a feleségét is.

(1911)