2010. november 30., kedd

Balassi Bálint - Misztrál: Vitézek, mi lehet...

Balassi Bálint: Bocsásd meg, Úr Isten



1
Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
       könnyebbíts lelkem terhét!
2
Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár az szélvészben,
Tőled oly igen fél, néked szólni sem mér,
       akar esni kétségben.
3
Látván magán való szántalan jovaidat,
Kiért viszont téged nem nem szolgált, jól tött urát,
Háládatlanságát látván hamisságát,
       ugyan útálja magát.
4
Akarna tehozzád ismét örömest térni,
De bűnei miatt nem mér elődbe jönni,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
       színed igen rettegi.
5
Semmije nincs penig, mivel elődbe jöjjen,
Kivel jótétedért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatosan méltó haragodban
       tégedet engeszteljen.
6
Sok kísértet éri, gyakorta ijegeti,
Tőled rettegteti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz,
       magát Pokolra ejti.
7
Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
       mint édes Istenemet!
8
Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
       szép magasztalásokkal.
9
Az te szódat, Uram, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, nagy felszóval kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
       magát reád bocsátja.
10
Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mint keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal
       kér fejének kegyelmet.
11
Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,
Mennyivel több bűnöm tőled megengedtetik;
Mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének
       te ellened az hívek?
12
No, nem tartod tovább haragod, tudom, rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
       mert vagy mindenek ura.
13
Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert ő hozzáfogad, csak reá hadd magad,
       igen irgalmas úr ez.
14
Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké Mennyekbe,
       ki ma megkegyelmeze.

Balassi Bálint: Egy katonaének

IN LAUDEM CONFINIORUM
az "Csak búbánat" nótájára
1
Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
       szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
       kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
       ád, ki kedves mindennél.
2
Ellenség hírére vitézeknek szíve
       gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
       vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
       homlokán vér lecsordul.
3
Veres zászlók alatt lobogós kopiát
       vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
       széllyel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
       forgókkal szép mindenik.
4
Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
       hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
       nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
       mindenik lankadt s fáradt.
5
Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
       ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
       mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
       vagdalkoznak, futtatnak.
6
Ellenséget látván örömmel kiáltván
       ők kopiákot törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
       szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
       űzőt sokszor megvernek.
7
Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
       sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
       tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
       s fáradtság múlatságok.
8
Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
       mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen,
       halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
       vitézül holt testeknek.
9
Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
       dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
       mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
       áldjon Isten mezőkbe!

Balassi Bálint: A fülemilének szól

azon nótára, Altera inventio
1
Te, szép fülemile, zöld ágak közibe
       mondod el énekedet,
De viszont azellen az én veszett fejem
       mond keserves verseket,
Kiket bánatjában, szerelem lángjában
       szép Juliáról szerzett.
2
Mennybéli szép harmat tégedet mosogat,
       éngem penig könnyhullás
Szüntelen nedvesít s bánattal keserít,
       hogy oly kemény, mint a vas,
Az én szép Juliám, kitől jómot várnám,
       hogy lenne már irgalmas.
3
Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed,
       mert ülsz híves árnékban,
Éngemet peniglen gyújt buzgó szerelem,
       sülök, fűlök lángjában;
Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz,
       nem úgy, mint én e vasban.
4
Örömmel és szépen csak tavaszidőben
       szép énekeket mondasz,
Énnékem peniglen mind nyárban, mind télben
       versem oka csak panasz,
Kínomat számlálom, Juliát imádom,
       dolgom nékem mind csak az.
5
Lengedező szellő s híves tiszta idő
       tégedet gyakorta hűt,
Éngemet viszontag örökké való lang
       olthatatlanképpen fűt,
Kegyetlenségével, Julia szemével
       nagy szerelem üttön-üt.
6
Vagy te egészséges, én peniglen sebes
       szerelem nyila miátt,
Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal,
       mert nem is érzed kínját
Az szép Juliának, kinek szép voltának
       adta lelkem meg magát.
7
Jobb, és mindenekben különböz éntőlem
       te boldog állapotod,
Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten,
       hogy énekedet mondod
Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen
       csak arra vészed gondod.
8
Juliát gondolván és szavát hallgatván
       egy kis fülemilének,
Juta bús elmémben ez ennéhány versben
       rendeltetett kis ének,
Kiben állapotja megtetszik mivolta
       igazán életemnek.

Balassi Bálint: Egy könyörgés

Balassi Bálint (Balassa) költő.

Részt vett a török elleni végvári harcokban. Egerben huszár hadnagyként szolgált 1579-1582 között. Vérfertőzéssel vádolták mert feleségül vette unokatestvérét Dobó Krisztinát. Botrányai miatt először Erdélybe, majd Lengyelországba menekült. 1593-ban már ismét részt vesz a törökök elleni hadjáratokban. 1594-ben Esztergomban megsebesült s vérmérgezésben meghalt.

EGY KÖNYÖRGÉS. ÚJ
"[Uns ist ein] kleines Kind" etc. nótájára
1
Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem,
Mert körülvett éngem szörnyű veszedelem,
Segedelmem, légy mellettem, ne hágyj megszégyenednem!
2
Vagy ha azt akarod, hogy tűrjem ostorod,
Csak rút szégyentől ódd fejemet, ha bántod,
Halálomot inkább elhozd, hogynem rútíts orcámot!
3
Áldj meg vitézséggel, az jó hírrel, névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel!
4
Ne gyalázzon éngem kevély ellenségem,
Te légy, Uram, vélem, jótévő Istenem,
Nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hágyj elesnem!
5
Kiért dicsérhessen lelkem mindenképpen,
Hogy mindenek ellen megtartottál épen,
Áldott Isten, hála légyen néked örökké, Ámen.

2010. november 28., vasárnap

Fekete István: Apám (részlet)


De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt!
A frissen gereblyézett sírok földszaga összekeveredett az őszirózsa álmos, özvegyi illatával, később a gyertyák nehéz lélegzetével, s amikor lebukott a nap, az apró lángok késői tüze mellett úgy ültek könnytelen öregasszonyok, mint a fakuló emlékezet.

Nekem két kis testvérem is aludt odakünt, és estefelé, mikor szüleim hazamentek, megdöbbenve láttam, hogy a kicsik sírján szinte utolsót lobbannak a gyertyák. Nem sokat tanakodtam. Hazaloholtam, elloptam a bolti könyvet, és – lesz, ami lesz – három csomag karácsonyfa -gyertyát vásároltam a javából. Ebből aztán olyan kivilágítást rendeztem a két síron, hogy angyallá lett testvéreim igazán meg lehettek elégedve ünnepelve-gyászoló buzgalmammal.

A sírok négy sarkára ültetett fenyők csendesen zsongtak az őszi sötétben, pedig a szél se mozdult, s az aranyló kis lángok meglibbentek, mintha elcsitult sóhajok szárnyaltak volna felettük.

Szép este volt ugyan, de csak látszólag lett vége azon a napon. Hónap vége felé ugyanis apám elővette a bolti könyvet, hogy sűrű fejcsóválások között összeadja az eredményt, s egyszer csak azt mondta:

- Három nagy csomag színes gyertya – és anyámra nézett. – Miféle gyertya ez?

Nagyon melegem lett egyszerre.

- Én nem hoztam semmiféle gyertyát – mondta anyám.

- Hívd be a Rozit – nézett rám.

Kimentem a konyhába Roziért. Nem, Rozi se hozott gyertyát.

- Te hoztad? – és rám nézett.

Akkor már sok volt a rovásomon, úgy éreztem, összedől a világ körülöttem.

- Gyere be!

Sokszor hallottam, hogy egyes gyerekek elfutottak a verés elől, de én ezt soha meg se kíséreltem. Lenyűgözött valami kegyetlen akarat, és én mentem a vesztőhelyre. Ez a vesztőhely a sötét szoba előtt volt. A szekrény tetején a pálca. Még láttam, amint anyám ellöki maga elől a tányért, és rettenetesen sajnáltam magamat.

Apám levette a pálcát.

- Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. Kinek adtad a gyertyát?

- Senkinek, nem adtam senkinek.

- Hát akkor minek kellett?

Hallgattam, a temetőre gondoltam, és csendesen elsírtam magam.

- Beszélj! – és felemelte a pálcát.

- A kicsik sírjára ...mindenszentekkor ... – eltakartam az arcom, és szerettem volna én is kint lenni a temetőben. Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó, és egyedül maradtam.

És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk, és amikor egyik könyvemnek a Tíz szál gyertya címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az apámtól kaptam, emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.

Fekete István: Alkony

Először melege lett, aztán megszédült.
Öregesen járt a havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát.
Körülnézett: mi ez? – A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, aztán leült a hóra.
– Mi van velem?
Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban és csak a nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek.
A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán bégetve...
Aztán a vérből fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és ő a szorongó sötétségben csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha.
– Haza kellene menni – gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el és megint kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égről és ebben a lázas világosságban régholt feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál és intett neki...
– Hívsz Mariska? Jól van. Tudom... és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késő, téli délután. Hideg, alkonyatbahajló. – Menni, menni – dünnyögte magában. – Öreg lábaim csak még hazáig... – Alig roppant a hó a súlytalan, lázasszemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje.
– Menni, menni öreg lábak – susogott – csak hazáig menni, utoljára menni...
A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt, rég elmorzsolt időkben. Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel, mert erdőt is, vizet is vigyázni kellett, orvvadásztól, orvhalásztól.
A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt.
Csendesen nyílt az ajtó. A tűzhelyen még parázs világított a déli tűzrakásból és amikor betette az ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz s az ablakon beszivárgott a téli este.
Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködment is, aztán tuskót tett a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik.
A parázs belemart a száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült fekvőhelye végére és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát.
– Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem...
A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve és a szél is bekiáltotta a kéményen az üzenetet.
Szeme ide-oda járt a kis szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult, mintha valakit, vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja meddig.
A tűzhelyről néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után.
És nőtt, feketedett, öregedett az este.
Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal és a zugokban újra árnyékok nőttek, és emlékek.
Innét temették az asszonyt és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel, rég elfakult nevetések szálltak. Halk simogató szavak susogtak és a kis cipőcskék topogtak: mintha járni tanulna valaki... Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat s újra csak a víz csobogott feketén, mélyen.
Elpergett az idő.
Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna utódnak, az erdők és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán elengedte magától szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fiatal hajtás, mely után rügyek már nem fakadnak.
Döngött a híd, elhallgatott a víz és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott lovagolt a gyász és ezt megérezte.
Felugrott a láng a lámpában és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről, az üvegre.
– Öreg bátyám! – döbbent ki belőle. – Orvosért menjek?
A beteg szemeiben lassan, pillogva visszatért a fény és fakó hangon szólt:
– Ne menj, fiam. Majd később... A papért... A fiamért... Most veled van még pár szavam.
A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra terpeszkedett az örök szín: a feketeség.
– Amim van, itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyetek a fejem alá cserfalevelest és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a fődbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt.
A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny és megfogta a haldokló hideg kezeit: – Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? – Az öreg szemek már újra messze révedeztek.
– Most aztán eredj... a fiamért... áldozni akarok. Eldobogott a lépés künn a hídon.
Aztán megint beszélgetni kezdett a víz, huhogott a szél a kéményben s a tűzhelyen zümmögni kezdtek apró kékes lángok.
Szaladt a vadász az éjszakában.
Csikorgott a hó az árokparton, mind erősebben suhogott a szél és amikor a faluba érkezett, már harsogva csapkodta a nyitva hagyott padlásablakokat.
A parókián sötét volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi fényesség esett a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg, becsukta könyvét és nyugodt léptekkel ment az ablak felé.
A szél bezúdult a szobába, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek nincsenek partjai s az árok fenekén ott állt a hírhozó.
Mozgott a szája, de a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem is mondott semmit.
A pap szelíd tekintetéből először az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség után gondolatai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyesarcú emberre nézett, aki közelebb hajolt:
– Apád uradhoz... hozzátok az Úr testét...
Aztán visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt már ott senki. A lámpás lángja fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnyakat, aztán, mintha szólt volna valaki:
– Fuvarost keress és várj a templomnál.
Újra nekiugrott a sötétségnek.
A templom körül babonás csend hallgatódzott és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, amikor a szánkó megállt az ajtó előtt. A kocsis lámpát gyújtott és az arasznyi világosságban sűrűn szántottak libegő, nagy pelyhek.
Benézett a templomajtón. Kongó, fekete csend tátogott, csak messze-messze libegett valami véres világosság, aztán eltűnt az is és halk lépések hozták belülről a pap fehér arcát. Bő gallérja alatt a mellén összefogva hozta a cibóriumot, amelyhez odahajtotta fejét.
A fuvaros megemelte kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásával, amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablakszemeiben.
A pap összeroskadva ült és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafelé... Aztán egyedül marad.
– Uram, fogj körül erős kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek...
Eszébe jutott, hogy nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg, csendes büszkeséggel hozta haza fiát, ő pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek, gyámoltalannak, gyermeknek érezte magát... És most ő lett az erős, a nagyobb, a támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorúság hullámai.
– Édes jó Apám! Lám eddig te voltál a bíró s most én hallgatom meg gyónásod. – Megint melléhez hajolt. – Erősíts meg, Uram!
Felnézett a fekete égre és homlokára, mint hűs kéz simogatása, odahulltak nagy, fehér hópelyhek.
A lámpás fényességének kévéjében bokrok nőttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hószoknyás cserjék, melyek felbukkantak s a szán mögé szaladtak.
Aztán halkan, régi szavakkal el kezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett a hullámokra és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan locsogásukkal.
A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi, kedves helyen a haldoklóhoz közeledett és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az őregember: – Dicsértessék az Úr Jézus!
A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs megbékélése és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg az utat a gyermeknek...
Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fiú száján, mint a sírás buggyant ki: – Ego te absolvo.
A drága arc fölé hajolt és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak.
– Istenem – gondolta az apa, – mintha az édesanyja nézne rám... Az ő szemei. Aztán mintha a fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén s régi, lágy mozdulattal hívogatta...
– Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már...
A pap összeroskadt az ágy mellett és vállait megrázta a zokogás.
Aztán csend lett a szobában.

A vizek felett köd lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, azok meg elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdőn túlról, ahol a felhők késleltették.
Így aztán megtudta mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdőn, mert a lélekharang kongása nem ér el odáig.

(forrás: Fekete István: Öreg utakon
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET
Budapest, 1941.)

Sík Sándor


Sík Sándor (Budapest, 1889. január 20. – Budapest, 1963. szeptember 28.) piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946–49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa.

Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.
Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!

Sík Sándor: Szegény-fiú története 2.

Szegény-fiú szabadulása

I.

Most pedig, jámbor olvasó, el fogom mondani, miképpen szabadult meg a boldogtalan Szegény-fiú az ördögvárból. Hét esztendeig élt Szegény-fiú a förtelmes púposnak hatalmában és az ő szabadulása sokaknak okulására lesz és mindnyájunknak vigasztalására és Istennek dicsőségére.

II.

Mikor pedig elmúlt a hetedik év is, Szegény-fiú kiment a kastély kertjébe és félrevonult a kert legfélreesőbb zugába és leült a kerítésfal tövébe egy szomorúfűzfa alá és nagyon boldogtalan volt. És énekelni akart, mert már régóta nem volt egyéb vígasztalása, mint az ének és az ő testvérére, Kemény-legényre való emlékezés. De hiába nyitotta meg ajkait, egy hangot sem tudott adni. Ekkor értette meg Szegény-fiú, hogy a púpos barátai nem tudnak énekelni és keservesen sírni kezdett. Mikor pedig már nem tudott sírni, akkor tenyerébe hajtotta az arcát és így kezdett gondolkodni:
– Én vagyok a legszerencsétlenebb és legnyomorultabb teremtése a világnak, mert nem tudok megszabadulni az én nyomorúságomból és már énekelni sem tudok és magam vagyok okozója az én bajomnak. Emberi erő énrajtam nem segíthet, mert, ha segíthetne, akkor az én erős testvérem, Kemény-legény segített volna rajtam. És már arra sem vagyok méltó, hogy imádkozzak és a jó Istent kérjem, hogy segítsen rajtam, mert nagy bűnös vagyok és ocsmány életű. Minden cselekedetem csak arra való, hogy még rontsam magamat, és az Isten fölségét megcsúfoljam. Ebben a kertben is lám szépséges minden és tiszta és édes, csak az én lelkem piszkos és csúf és keserű. Tudom már, hogy ha csak az Isten angyalt nem küld az én segítségemre, el kell akkor pusztulnom mindenestül. De az Isten irgalmas és én nagy bűnös vagyok.
És amikor ezeket elgondolta, hirtelen zörgés támadt a feje felett. Fölnézett és meglepetve ugrott talpra. Egy labda röpült át a falon és elgurult a kert bokrai közé. Mialatt pedig Szegény-fiú a labda után nézett, zuhanást hallott maga mögött. Valami lehullott a falról a kertbe.
Szegény-fiú odasietett és nagy csodálkozására egy fiút látott heverni a földön. A fiú tízéves lehetett, rózsaszínű köntös volt rajta és az arca is rózsaszínű volt és eszméletlenül feküdt. És Szegény-fiú látta, hogy nagyon szép.
Szegény-fiú nem sokáig gondolkozott, hanem elszaladt a kert közepén csillogó halastóhoz, vizet merített a tenyerébe és a fiú arcába locsolta. és magához ölelte a fiút és mindenképen életre próbálta kelteni.
A fiú nemsokára kinyitotta a szemét és felült és azt kérdezte, hogy hol van a labda? Szegény-fiú elszaladt a labdáért és a fiú kezébe adta, a fiú pedig mosolygott.
Szegény-fiú kérdésére aztán elmondta, hogy őt Tisztaszemű kisfiúnak hívják és a szép nagy mezőn szokott játszani naphosszat a labdájával. De a nagyfiúk nem szeretnek a mezőn játszani, hanem a kastély fala mellett szoktak játszani és őt is mindig oda hívják. Ő pedig nem szereti a nagyfiúkat, mert a kisfiúkat verni szokták, de mindig kívánkozott odamenni, hogy őt is nagyfiúnak nézzék. És ma oda is ment közéjük, de a nagyfiúk nem fogadták be maguk közé, mert még kicsi és kicsúfolták és elkergették. És ő előbb sírni akart, de nem akarta, hogy azt mondják, látszik, hogy még kicsi. Azért nem sírt, hanem magában játszott a fal mellett a labdájával. És a labda egyszerre csak beesett a kertbe. De ő nem ijedt meg, mert a fal nagyon alacsony volt és ő könnyedén felmászott rá és leugrott a kertbe. De a fal csak kívülről volt alacsony, a kert felől pedig nagyon magas és azért elájult az eséstől. De nem ütötte meg magát és most már nincsen semmi baja.
Mindjárt talpra is ugrott és Szegény-fiú látta, hogy csakugyan nincsen semmi baja.
Közben pedig esteledett és a kastélyból lehallatszott a lakomára való készülődés zaja. Szegény-fiú aggodalmasan nézett föl a nyitott ablakokra és azt gondolta magában, hogy mit tehetne a fiúval?
A fiú nem látta Szegény-fiú szemében az aggodalmat, hanem megköszönte a jóságát, aztán búcsút vett tőle és nekiindult a falnak, hogy hazamenjen. Hamarosan kitetszett azonban, hogy a fal olyan magas és meredek, hogy teljességgel lehetetlen átjutni rajta.
– Mit csináljak? – kérdezte a fiú. – Hogyan menjek haza. Pedig az édesanyám vár. Szegény-fiút egyre jobban elfogta az aggódás.
– Istenem, ha nem tud kijutni innen! Ha itt marad ebben az átkozott házban! Mi lesz ebből? Hogyan oltalmazom meg a förtelmektől?
– Ej, bemegyek! Csak van a házon ajtó! Isten veled! – mondta a fiú és már indult is a kastély felé. Szegény-fiú rémülten szökkent utána és megkapta a kezét.
– Megállj! Be ne menj a házba, ha kedves a lelked! Az ördög tanyája ez.
A kisfiú megfordult és nagy, csodálkozó szemmel meredt Szegény-fiúra.
– Mit beszélsz?
Szegény-fiú nagyon megzavarodott. Aztán meg próbálta magyarázni a kis fiúnak, hogy ez a ház az ördögé, a bűn és förtelem helye, hogy a világért sem szabad odamennie, hogy a ház lakói mind az ördög cimborái.
A fiú nagyon elcsodálkozva hallgatta, de látszott rajta, hogy minden értett és hitt.
– De hát – mondta hirtelen – akkor meneküljünk innen! Ránk ne találjanak! Menjünk! – És megfogta a kezét.
Szegény-fiú jól tudta, hogy nincs menekvés ebből a kertből, de mert mégis úgy érezte, hogy a fiúval ki kell jutnia innen, szorosan magához húzta a kezét és elindultak keresni a szabadulás útját.
Végigkutatták a kertet. Hasztalan. Három oldalról áthatolhatatlan fal vette körül, a negyediken széles, mély, ragadó vizű folyó zárta el az utat. Tanácstalanul álltak meg a parton.
– Nem tudok úszni! – mondta a Szegény-fiú csüggedten. – De hiába is volna ebben a zuhanó kárban. Odavesznénk mind a ketten.
A kisfiú nem esett kétségbe, hanem elindult a parton: hátha lel valahol csónakot. Szegény-fiú csüggedten ült le a földre: ő már tudta, hogy minden hasztalan, a púpos jól őrzi az ő rabjait.
Szomorú gondolataiból léptek riasztották föl. Hátranézett és rémülten szökött talpra.
A kastélybeli szolga közeledett.
– A kisfiam, a barátom! – gondolta rettegve a Szegény-fiú és a félelem, a harag, az elszánás elöntötte a lelkét. – Nem adom, nem adom, ha széttépnek sem adom kezükre!
– Az Úr kéreti Uraságodat! – mondta a szolga meghajolva.
– Nem megyünk! – hangzott egy csengő hang a bokor mögül. – Mondd meg az uradnak, hogy nincs kedvünk megismerkedni vele. Jól el vagyunk kettesben is.
Tisztaszemű-kisfiú állt ott mosolyogva, egyik kezében a labdát tartotta, a másikban fűzfapálcát suhogtatott.
A szolga bámulva nézett rá.
– Mire vársz? Nem megyünk! Elmehetsz! Nincs rád szükségünk! – kiáltotta nevetve a kisfiú. – Nem értesz? – És megdobta a labdával.
A szolga megcsóválta a fejét, aztán szótlanul megfordult és elment.
– Ezzel elbántunk! – nevetett a fiú – De csónak nincsen.
Szegény-fiú nem felelt. Nagyon nehéz volt a szíve. Tudta, hogy a küzdelemnek még csak a kezdetén vannak.
– Hátha a túlsó parton a bokrok között lesz valami révész, akit áthívhatunk! – mondta a kisfiú. – Szétnézek. – És fölmászott egy magas fenyőfára, amely a víz mellett állott. Onnan nézett át a másik part bokorsövénye mögé.
Szegény-fiú a ház felé lesett; csakugyan jött is az ellenség. A csillogó ruhájú, koszorús leánycsapat közeledett, élén a csodálatos királynő. Kezükben pálca módra ember nagyságú virágszálak.
– Az ördög házanépe! Az ördög hadserege! – kiáltott fel Szegény-fiú. – Vigyázz, fiam! Csak színre szépek! Én láttam őket közelről. Jaj nekünk! Menekülj, fiam! Menekülj, akárhová!
A Tisztaszemű-kisfiú csengőn felkacagott.
– Menekülni? Ezektől? Hiszen csak asszonynép! Szép is volna! Férfiak vagyunk!
Odakiáltott a közeledők elé:
– Csak forduljatok vissza, nénikék. Semmi dolgunk veletek.
A ragyogó csapat közeledett tovább.
– Ejnye – kiáltott a kisfiú – nem hallgattok rám? Megálljatok csak!
Leszakított egy fenyőtobozt és közéjük hajította. Éppen a királynő óriás rózsáját érte a toboz; a virág feje letörten konyult a földre.
A fiú nagyot kacagott és új tobozt hajított közéjük, aztán harmadikat, aztán negyediket. Egymást érték a repülő bombácskák. Virágok, koszorúk szertetöredeztek, szakadoztak tőlük. De a lányokat magukat sem kímélte a veszedelem. Arcba, szemekbe csapkodtak a tobozok.
A ragyogó csapat megverten kullogott vissza.
– Édes fiam! – Szegény-fiú boldogan szökött a fa alá, karjaiba kapta a kisfiút és összecsókolta. – Az Isten küldött hozzám! Az Ő angyala vagy! Most már hiszem, hogy megszabadulunk.
– Bravó, uraim, bravó! – szólalt meg közvetlen mellette egy rekedtes, nyugodt hang.
Szegény-fiú megfordult, karjai közt a kisfiúval. Ereiben megfagyott a vér.
A púpos állt előtte alázatosan hajlongva, gúnyos mosolygással.
– A gonosz! – sikoltott fel rémülten. – Fiam! Kisfiam! Kétségbeesetten villant körül a szeme. Sehol semmi menedék! A falak kegyetlenül, kihívóan meredtek a magasba. Lenn harsogva zúgott a folyó.
Szegény-fiú szeme elsötétült. Inkább a halál! A tiszta halál! Görcsösen szorította magához a kisfiút.
– Az Isten legyen irgalmas nekünk! – kiáltotta és belevetette magát a rohanó folyóba.
A hullám összecsapott fölöttük.
– Végem! – gondolta. – Hála Istennek!
De ez az érzés csak egy pillanatig tartott. A következő percben már fenn volt a víz színén. Valami mintha húzta volna fölfelé. A gyermek kis kezeivel átölelve tartotta a nyakát, szeme az arcába mosolygott.
És Szegény-fiú úszott. A hullámok pedig vitték, ringatták, simogatták szelíden, engedelmesen.
Néhány perc múlva már a túlsó parton álltak, sírva egymást átölelve.
Visszanéztek a másik partra. A púpos már nem volt ott.

III.

Ezenközben öreg este lett.
A kisfiú fáradt volt és álmos. Szegény-fiú lefektette a puha gyepre, egy nagy bokor tövében. Fejét egy kis halomnak támasztotta. A fiú abban a percben elaludt. Jobb karját a feje alá tette, az arca mosolygott álmában.
Szegény-fiú nem érzett fáradságot. Erősnek érezte magát és elszántnak. De nagyon nyugtalan volt. A várból megszabadult! – ez a gondolat biztató melegséggel töltötte el. De azért még mindig gyötörte valami a lelkét. Érezte, hogy valamitől még szabadulnia kell. De mitől? És hogyan? És mi vár még rájuk? Merre forduljon most?
Körülnézett és meglepetve szökött talpra. Csak most vette észre, hova jutottak. Temetőben voltak. Köröskörül apró fakeresztek sötétedtek feléje. A kisfiú feje egy lesüppedt régi sírhanton pihent.
Elindult és körüljárta a temetőt. Az elhagyott kicsiny sírok sűrűn sorakoztak egymás mellett, alig lehetett elmenni köztük. Az egész temető nem volt nagy. Áthatolhatatlan tövisfal vette körül, kapunak nem látta rajta nyomát. A temetőkert sarkában nagy, sötét épület emelkedett.
A hold éppen felhőben volt. Átható esti szél suhogott a lombok közt. Szegény-fiú fázott. Nyomasztó érzés nehezedett szívére.
Miféle hely ez?
Közvetlenül előtte hét egyforma sír domborodott. Az utolsó szemmel láthatólag egészen új volt, a földje még porhanyó volt. Szegény-fiú megborzongott, mikor erre a hét sírra esett a szeme. A fogai összeverődtek.
A sírok közt, a lehullott avarban lépések zörögtek feléje. Egy töpörödött öreg emberke közeledett. A vállán ásó. A sírásó lehetett. Szegény-fiú megszólította:
– Jó estét, bátyám.
Az öreg megállt és gúnyosan fölnevetett.
– Már megint egy cifra legényke! Hát megjöttél, kisöcsém? Sebaj, sebaj! Csak aludjál szépen! Jó helyen vagy egy éjszakára. Reggel úgyis szépen visszamégy, ahonnan jöttél, mint a többiek. Hát csak türelem, türelem szépen.
– Miféle hely ez bátyám? – kérdezte Szegény-fiú félénken.
– Mi volna? Temető, Urak, asszonyságok temetője ez, a kastélyból valóké. Te is ide kerülsz hamarosan, kisöcsém. Mind ide kerültök. Ezzel az ásóval kaparlak be, ni! Jó helyre teszlek. Addig úgy se nyugszol. Ismerem a fajtádat.
– Hát kimenni nem lehet ebből a kertből valamerre? – kérdezte Szegény-fiú.
– Nem hát. Ha csak arra nem!
Az öreg a sötét épület felé mutatott.
– De az nem tetszik az uraságoknak. Inkább visszamennek. Mert az kényelmesebb. Cifra hajó vár a parton, arany evezővel. Hát hogyne mennének. Te is visszamégy, ha előbb nem, reggel. De kezemre jutsz még!
Azzal az öreg vállára vette megint az ásót és elcsoszogott. Szegény-fiú szorongva nézett utána. A hold egészen felkelt eközben. Odatűzött a hét sír fölé. Mind a hét kereszten egyforma táblácska függött. A holdfényben jól el lehetett olvasni a feliratot. Minden egyes táblán ez volt írva:
ITT NYUGSZIK EGY ESZTENDŐ
Szegény-fiú megdöbbent. Ez a hét sír az ő hét elvesztett esztendejének a sírja, amiket a kastélyban töltött.
Hirtelen elhatározta magát és elindult az épület felé. Megnézi, mi az?
Durva terméskőből épült kis kápolna volt, de a félhomályban nagynak, titokzatosnak, ijesztőnek látszott. Homlokán nagy betűkkel ragyogott a holdsugárban:
ÚJ ÉLET.
Szegény-fiú körüljárta a kápolnát. Valami azt súgta a lelkében, hogy be kell mennie. De félt. Nagyon félt. Így érezte, hogy valami borzasztónak kell történnie, ha be mer lépni a szent helyre – ő, aki hét évet töltött a púpos várában.
Visszament a kisfiúhoz. Aludt és álmában mosolygott. Leült melléje és megsimogatta az arcát. A fiú megmozdult, megfogta Szegény-fiú kezét és magához húzta. Szegény-fiú lehajolt hozzá, hogy homlokon csókolja. De a mozdulat felén megállt. Nem szabad megcsókolnia! Bűn volna!
Fölugrott és futva indult a kápolna felé. A küszöbön megállt. Végignézett magán. Megborzongott. Csak most vette észre, hogy még mindig a kastélyból való ruhát viseli: a púpos csillogó köntösét. Undorodva szakította le magáról a habkönnyű selymet, bíbort, hímzést. Inkább semmit, mint ezt a rabruhát!
Fél-mezítelenül lépett a templomajtóhoz. Lábának jól esett a kő komoly hűvössége. Valami megkönnyebbülést érzett, hogy ledobta az o n n a n való köntöst.
Mikor kezét a kilincsre tette, belülről zaj csapta meg a fülét, nyögés és ostorcsattogás hangja. Benyitott.
Meglepetve állott meg a küszöbön. A templom előcsarnokában volt, amelyet nagy, nehéz függöny választott el a belsőbb részektől. A falakról jobbról- balról egy-egy füstölgő fáklya hintett kísérteties, vöröses világosságot.
A padlón egy sereg félmeztelen ember térdelt. Derekukon szőröv, kezükben szöges korbács. Szegény-fiú rájuk ismert: a vezeklők voltak, akikkel a vár alatt találkozott azon a szomorú napon, mikor a púposhoz érkezett. Görnyedten térdeltek a hideg kövön és a rettentő ostorok pihenés nélkül zúgtak a levegőben. Amint egy-egy mezítelen vállra lezuhantak, fel- felszökött alattuk a vér. A kőpadló vereslett köröskörül.
Egy óriási, kiaszott, csontvázszerű aggastyán Szegény-fiú elé lépett. Egyik kezében vezeklőövet tartott, a másikban szöges ostort. Feléje nyújtotta mind a kettőt.
– Vezekeljetek! Bűnösök! Vezekeljetek! – suttogta rekedten és villogó szemmel nézett az arcába.
Szegény-fiú némán csatolta föl a gyötrő övet, elvette az ostort. A következő percben már ott térdelt ő is a sorban, zúgott a levegőben az ő ostora is, végigfröccsent a kövön a vére.
– Vezekeljetek! Vezekeljetek – zúgott fülében az aggastyán hangja szüntelenül.
Meddig tartott az ostorozás, órákig vagy napokig, nem tudta volna megmondani. Nem gondolt semmi másra; egyetlenegy gondolat, egyetlen egy érzés töltötte el egész valóját: vezekelni! Bosszút állni azon a nyomorulton, aki meggyilkolta hét esztendejét! Szeme előtt vérvörös köd izzott, nem látott, nem hallott, csak zúgatta az ostort, marcangolta a testét kegyetlen gyönyörűséggel.
Aztán elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, egyedül volt a csarnokban. Mellette hevert az ostor. Háta, válla égett, izzott a rettentő sebektől.
Fölállt, a függönyhöz lépett, föllebbentette és belépett a kápolna belsejébe. A szentélyben , amelyet zártajtajú vasrács kerített el, lobogva égett az örökmécses és derengésénél félhomályba burkolózott a templom belseje. Szegény-fiú előtt padok álltak, a padokban sötét alakok térdeltek, fekete szőrkámzsában. A kámzsások voltak, akiket régóta ismert. A csuklyás vezér, aki először óvta az ördögvártól, eléje lépett, kámzsát és durva kötélövet nyomott a kezébe. Szegény-fiú magára öltötte mind a kettőt, aztán a csuklyás kézenfogta és maga mellé vezette a térdeplőre.
Szegény-fiú lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban megzendült a kámzsások ajkán a bűnbánatos imádság. És Szegény-fiú velük imádkozott. És már derengett a hajnal, a magas ablakok ónkarikáin már beszöktek az első félénk sugárkák és ők még mindig imádkoztak.
Mikor pedig kivilágosodott, előlépett a sekrestyéből egy fehéringes ember, Szegény-fiúhoz ment, megfogta a kezét és elvitte magával a sekrestyébe, ott leült, homlokon csókolta Szegény-fiút és nagyon mélyen a szemébe nézett.
Szegény-fiú pedig úgy érezte, hogy a szégyen és a bánat és az öröm megrepeszti a szívét és sírva fakadt és lábához borult a fehéringes embernek és zokogva beszélt el neki mindent a hazulról való elindulástól egészen a folyóba szökésig. A fehéringes ember pedig a fejére tette a kezét, megcsókolta az arcát és újra kézenfogta és kivezette a szentélybe és kinyitotta az oltár szekrényét és a szentséges Ostyát Szegény-fiú ajkára tette.
Szegény-fiú pedig az oltárlépcsőn térdepelt és nem volt ott senki rajta kívül és nagyon sírt és nagyon-nagyon boldog volt.

IV.

Mikor pedig kilépett a kápolnából, fényes nappal volt és a kisfiú vidáman futott eléje.
– Nézd csak, nézd! – kiáltotta – milyen szép itt minden!
Szegény-fiú körülnézett. Csakugyan a temetőkert most egészen más volt, mint tegnap. Ragyogó napfény nevetett mindenfelé és a ragyogásban ezer virág tündökölt ezerféle színben. A lombokon madárka énekelt, vidám szöcskék és gyíkok szökdeltek a fűben és a hét szomorú sír helyén egy nagy kőkereszt állott és rajta ez a fölírás:
ÉN VAGYOK A FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET.
És Szegény-fiú elragadtatva állt az aranyos napfényben, és nagyon-nagyon boldog volt és egyszerre csak észre vette, hogy már régóta hangosan énekel.
Azután pedig kézenfogva sétáltak ki a kedves temetőből és csakhamar elértek a kisfiú szüleinek házához. A fiú édesanyja messziről eléjük sietett és boldogan hálálkodott Szegény-fiúnak, amiért hazahozta a fiát. És kényszerítették Szegény-fiút, hogy betérjen hozzájuk és megpihenjen náluk és lakomát készítettek neki.
Estefelé volt már, mikor Szegény-fiú elbúcsúzott a vendéglátóktól és elindult, hogy hazatérjen az anyai házba. Alig tett néhány lépést, egyszerre csak megállt. – Már megint egyedül vagyok! – gondolta magában. – Ez nem jó!
Aztán csak tovább ment.
Nemsokára megállt újra és visszafordult a kisfiú háza felé. Egy pillanatra nehéznek érezte a szívét. Aztán hirtelen valami szorongó félelem futott át rajta. A messzeségben megpillantotta a kastélyt. Villámgyorsan fordult vissza és gyorsabban indult neki az útnak.
De a régi jó érzésnek vége volt. A kastély képe nem ment ki a fejéből. Hiába hunyta be a szemét: ott lebegett előtte, sokkal szebben, mint a valóságban. Aztán lopva, maga előtt is titkolva visszapillantott megint.
Ijedten kiáltott fel. A kastély megdöbbentően közelebb látszott, mint az előbb. Pedig azóta távolodnia kellett tőle.
Most már erőszakosan rántotta el a fejét és futva indult meg a púpos várától. De hasztalan verekedett magával, nem tudott másra gondolni. A kastély, a lakoma terme, a titokzatos királynő: újra, meg újra ott lebegtek előtte. Minden erejével kényszerítette magát, hogy a keserves, a szégyenletes valóságra gondoljon. Nem sikerült. A vár ott ragyogott a lelkében, hazugul, ígéretesen, csábítón.
Énekelni kezdett, hogy ne gondoljon a várra. De nem tudott énekelni. Rekedtes, össze nem illő hangok riadtak el az ajkairól. Újra elfelejtett énekelni.
És Szegény-fiú megértette, hogy ha harmadszor is visszanéz, veszve van, akkor menthetetlenül és végkép a kastély rabja lesz.
Hirtelen meglátott egy keresztet az út mellett. Térdre vetette magát és imádkozott.
Mikor újra nekiindult az útnak, vidám nóta csapta meg a fülét. Odanéz és látja, hogy emberek aratnak egy szép, széles rozsföldön. A nap tűz. Az emberek arcáról szakad a verejték. Peng a kasza, dúl az élet, szól a nóta.
Szegény-fiú odament és azt mondta a legöregebb kaszásnak, hogy ő is be akar állni. Kaszát adtak a kezébe és ő is beállt a sorba. Tudta hogyan kell, eleget látta siheder korában, mikor a bokor tövében hevert és onnan nézte lustálkodva, hogy dolgozik a bátyja. De próbálni csak most próbálta.
Bele is izzadt hamarosan, el is fáradt derekasan. A nehéz kasza csak úgy húzta-rántotta maga után, a dereka, azt hitte, letörik a hajladozásban. A kaszanyél feltörte a kezét, a füle zúgott, azt hitte, mindjárt meghal. De azért abba nem hagyta volna, föl nem nézett volna maga elől egy világért. Tudta, hogy most vagy soha, de visszanézni nem szabad. Csak nézett előre, nézte, hogy csillog a szép fényes kasza a napon, hogy omlik a szép sárga kalász, hogy sorakoznak egymásra a szép, komoly rendek. Összeszorította a fogát és ment és dolgozott.
Mikor dél lett, az aratók megpihentek. Leültek egy fa alá és hozzáláttak az ebédjükhöz, amit a feleségük, vagy a lányuk hozott. Szegény-fiút az öreg kaszás magához intette. Az unokája, egy szép, nagyon komoly lány akkor bontotta ki a kendőjéből a leveses fazekat, amit hozott. Szegény-fiúnak kanalat adtak a kezébe. Ettek. Szegény-fiú még soha életében nem evett olyan jót, mint ez a leves.
Ebéd után az öreg kaszás a feje alá tette a tarisznyáját, szemére húzta a kalapját és szundított egyet. Szegény-fiú ott ült mellette jobbról, a lány balról. Háttal az ördögvárnak. Hallgattak. Azután Szegény-fiú megkérdezte a lánytól, hogy hallott-e az ördögvárról?
A lány nevetett. Hogyne hallott volna! Mindenki ismeri a vidéken. Csak az emberek nem mernek a tájékára menni. De ő nem tudja, hogy mi van rajta félni való? No bizony! Egy ütött-kopott ócska ház, piszkos emberek laknak benne. Köröskörül csupa trágyadomb. Azért persze nem kellemes arra járni. De hát minek is volna arra járni? Különben innen látni is. Ott van ni!
Megfordult és rámutatott a várra.
És most Szegény-fiú nem félt odanézni. Ott állt a vár: Sötét mogorva épület, nem kastély, inkább börtönforma, barátságtalan, csupasz kőfalak, szűk pincelyukszerű ablakokkal. A falon emberek. Vagy nem is emberek! Világosan látta: vigyorgó csontvázak ácsorogtak a falon, elől egy magasabban a többinél, undok, ínyetlen szájjal, csúf koponyája körül tekergőző kígyók. A királynő ez?
Szegény-fiú elfordult és tudta, hogy többet nem fog visszanézni a púpos vára felé.
Előtte ült a lány és komolyan mosolygott rá.
És Szegény-fiú úgy érezte, hogy mindig is ismerte. Hol az édesanyja jutott eszébe, amikor ránézett, hol az ő erős bátyja, Kemény-legény, hol meg a Tisztaszemű kisfiú. És azt is tudta, hogy a lány is régóta ismeri őt.
– A te neved Békességgel-mosolygó leány – mondta Szegény-fiú, mert tudta, hogy így hívják a lányt, ámbár ezt senki sem mondta neki.
A lány bólintott.
– Úgy hívnak. Te pedig Komoly-férfiú vagy. Te szépen tudsz kaszálni. És énekelni is tudsz – tette hozzá, pedig sohasem hallotta énekelni Szegény- fiút. – És én idáig egyedül voltam.
Szegény-fiú pedig tudta, hogy e perctől fogva már nem hívják Szegény-fiúnak, hanem Komoly-férfiúnak. És tudta azt is, hogy már megint tud énekelni.
Az öreg kaszás is fölkelt és mind neki láttak a dolognak. És pengett a kasza és mind énekeltek és a Komoly-férfiúvá- lett Szegény-fiú énekelt a legszebben.
Estére kelve pedig a Komoly-férfiúvá lett Szegény-fiú elbúcsúzott az aratóktól, mert el kellett mennie, hogy viszontlássa az ő testvérét, Kemény-legényt. De megígérte nekik, hogy másnap visszajön hozzájuk aratni.
Mert jól tudta, hogy többet nem engedi el kezéből a kaszát és a Békességgel-mosolygó-leány kezét. És elindult és könnyű volt és szabad és vidám. És hangosan énekelt.

V.

Mikor pedig elért a remete barlangjához, ott látta a kereszt előtt térdelni az ő erős bátyját, Kemény-legényt, aki immár hét esztendő óta állhatatos volt az imádságban az ő öccsének szabadulásáért. És a két testvér átölelte egymást és mind a ketten sírtak és mind a ketten boldogok voltak és örültek egymásnak. És Szegény-fiú, aki immár Komoly-férfiúvá lett, megértette, hogy az ő erős testvére, Kemény-legény és a Tisztaszemű-kisfiú és a Békességgel-mosolygó-leány mind Istennek angyalai voltak, akiket a jóságos Isten küldött az ő szabadulására.

VI.

Ez volt a Szegény-fiú szabadulásának a története. Áldassék pedig az Isten és az ő angyalai a földön.
(Az eredeti mű címe: Sík Sándor: Hét szép história)

Sík Sándor: Szegény-fiú története I.

Szegény-fiú és Kemény-legény

I.

Valamikor réges régen, amikor még olyan dolgok is történtek a világon, amiket mostanság el sem akarnak hinni az emberek, valahol messze-messze, élt egyszer egy szegény özvegyasszony. Ennek a szegény asszonynak volt két derék legényfia, a nagyobbikat úgy hívták, hogy Kemény-legény, a kisebbiket meg úgy, hogy Szegény-fiú. A kisebbikre onnan ragadt rá ez a nevezet, hogy egész nap csak heverészett és szundikált, vagy nézte az Isten szép egét, ha meg szólt neki valaki és korholta a lustaságáért, akkor egyre azt hajtogatta, hogy ő milyen boldogtalan, milyen szegény fiú, milyen hiábavaló az ő élete; meg, hogy azért majd meglátják, mi lesz még őbelőle! Gazdag ember, nagy úr, hatalmas, talán még király is. Persze, hogy csak nevette minden ember és szidták mint a bokrot. Kemény-legényt meg azért hívták így, mert reggeltől napestig nagyon keményen dolgozott. Míg az öccse a bokor alatt hevert, az ő keze alatt csak úgy égett a munka. Szegény anyjuk szidta is eleget a kisebbiket, elmondta naplopónak, zsiványnak, földterhének, hogy henyél naphosszat és pusztítja a drága kenyeret, a bátyja verejtékét. Hasztalan. Szegény-fiú azért meg sem mozdította volna még a kisujját sem a dologra. Az anyja meg, hogy-hogy nem, azért mégis csak ezt a haszontalant szerette jobban. Talán mert ez jobban tudott szépen nézni rá, meg szebben tudta mondani, hogy édesanyám! A másik fiú, hiszen nem is érkezett az effélére: tele volt a keze dologgal reggeltől estig.
Egyszer aztán a szegény asszony ágynak esett; érezte, hogy meg kell halnia. Meggyónt, megáldozott, elbúcsúzott szépen a két fiától, megáldotta őket. Aztán elővett a feje alól egy piros kendőt és így szólt a nagyobbik fiához:
– Édes fiam, Kemény-legény, teneked mondom el az én nagy gondomat. Itt van ez a gyámoltalan öcséd, ezért öl engem az aggodalom. Téged nem féltelek, édes fiam, hanem ez, tartok tőle, nem ér jó véget. Tudom, ha én nem leszek, nem lesz nyugta melletted. Hát édes fiam, te jó fiú vagy. Nézd, itt ez a piros kendő. Ha az öcséd bajba talál jutni valaha, én azt megérzem a sírban is és akkor ez a kendő elfehéredik a kezedben. Akkor tudni fogod, hogy bajban van az öcséd. Fogadd meg nekem, édes fiam, szentül, hogy fölkeresed, megsegíted, akárhol találod.
Nagyobbik fiú megfogadta erős fogadással.
A szegény asszony aztán elaludt szép csendesen az Úrban. El is temették annak rendje és módja szerint. Harmadnapra az anyjuk halála után odaáll a kisebbik fiú a bátyja elé és azt mondja neki:
– Hallod-e, édes bátyám! Kicsi a mi házunk. Ha elég volt eddig hármunknak, kevés lenne immár kettőnknek. Énnekem itten úgy sincs maradásom. Énnekem, jól érzem, mást szánt az Úristen. Itt hagyom neked az én részemet is. Elmegyek világgá, szerencsét próbálni. Ha a jó Isten úgy akarja, hallasz még felőlem.
Marasztotta a bátyja, ahogy tudta, de hiába. Szegény-fiú betett a tarisznyájába egy fél cipót, metszett az udvaron egy szép egyenes gallyat botnak, azzal a testvérek megölelték-megcsókolták egymást és Szegény-fiú elindult világgá, szerencsét próbálni.

II.

Ment, mendegélt Szegény-fiú, három nap és három éjjel meg sem pihent, csak ment mindig előre az országúton. Hanem azért valami nagyon messze nem jutott, mert minden percben meg kellett állnia, annyi volt az új látnivaló. Az országút mentén virágok nyíltak, mindenféle ismeretlenek; azokat meg kellett nézni. Az égen furcsa felhők úszkáltak, nem olyanok, mint az otthoniak: azoknak utánuk kellett nézni, hova-merre mennek?
Emberek jöttek-mentek az úton, ismeretlenek: azokkal szóba kellett állni. Erdők, folyók, faluk mellett vitt az út: csupa érdekes újság. És Szegény-fiút minden érdekelte. Így aztán hamarosan azon vette észre magát, hogy a kenyérből már csak egy darabka száraz héjjá maradt.
– No! – gondolta magában, mikor elfogyasztotta az utolsó falatját, és egy útszéli vadrózsabokor mellett lehajtotta a fejét az üres tarisznyára – most már igazán történni kell valaminek. Holnap megtalálom a szerencsémet.
Reggel, pacsirtaszóra, vidáman ugrott talpra és vígan indult az útnak. Ment, ment pihenés nélkül, egész nap, végre estefelé megpillantott nagymessziről valami nagy magas épületet, valami várfélét.
– No, ott a szerencsém! – gondolta. Vidám nótára gyújtott és sebesen kezdett lépegetni. A várkastély tornyai, hatalmas bástyái, szépséges színes ablakai csak úgy csillogtak a naplementi fényben. Már egészen közel jutott a várhoz, mikor valami sötét csapatot látott jönni a vár felől.
Harmincan-negyvenen lehettek. Valamennyin barna barátcsuha lógott, arcuk a kámzsában rejtőzött, kötél feszült a derekukon, a kezükben hosszú, görcsös bot. Félhangon mormoltak valami egyhangú imádságot vagy éneket – szöveget, dallamot nem lehetett megkülönböztetni. Elől hatalmas temetű férfi haladt. Nagy, csontos testén csak úgy lötyögött a szőrcsuha. Nagy, villogó szemei kiszúrtak a csuklya homályából.
Mikor a szegény fiúhoz értek, a nagy, csuklyás ember megállt, leszúrta előtte a botját a földbe és megkérdezte:
– Ki vagy, ifjú ember és hova tartasz? – Szegény-fiú megmondta, hogy hívják és hogy a kastélyba igyekszik, ott akarja megtalálni a szerencséjét.
– Megállj, boldogtalan! – kiáltott a csuklyás ember tompa, fáradt, ijesztően mély hangon. – Egy lépést se tovább, ha kedves előtted az örök üdvösséged. Ez a ház itt az ördög kastélya. Aki belép, örökre eljátszotta a lelkét. A bűn és csábítás lakik falai között. Szép hazugságok édesgetik a tapasztalatlant és kifosztják mindenből. A lelkedet, a lelkedet szívják ki, ha oda belépsz. Fuss, fuss azonnal! Minden pillanat halálod lehet!
Szegény-fiú álmélkodva hallgatta ezt a beszédet és nem felelt egy szót sem. Azt gondolta magában, hogy ez nagyon érdekes dolog. Bizony az a kastély ugyancsak veszedelmes lehet, ha ugyan az öreg igazat beszélt. De hátha csak meg akarja téveszteni? Talán az irigység beszél belőle, mert fél, hogy megtalálja odabenn a szerencséjét. Meg aztán, ha igazat mond is, azért érdekes volna megnézni azokat a szép hazugságokat, amikkel odabenn csábítják az embert. Azért még nem kell hinni nekik, ha a szépségükben gyönyörködik is az ember. Nagyon érdekes lehet az ördög kastélya! Kár volna közelebbről meg nem nézni. Majd vigyáz magára. Szinte bűnnek érezte volna, hogy elmulassza ezt a ritka szerencsét.
Nem szólt egy szót sem, csak elindult a vár felé. A csuklyás ember égre emelte a kezét és felordított:
– Jaj neked, jaj neked, szerencsétlen ifjú! – Azzal megindult a menet újra, vissza se nézett egy se közülük.
Szegény-fiú pedig ment nagy kíváncsian tovább és közeledett a várhoz. Az út most elkanyarodott és egy völgyön vezetett át. Amint leért a völgybe, megint embereket pillantott meg, akik a vár felől jöttek. Hanem ez a csapat ugyancsak máskép festet, mint az előbbeni. Már messziről megütötte a fülét vidám, könnyed énekük. Víg párok voltak, pompás aranyos ruhába öltözött lovagok, délcegek, ragyogók, koszorú a fejükön és lenge fátylú, piros és fehér köntösű leányok, aranyos hajuk kibontva lengett utánuk. Táncolva közeledtek, csupa dal, kacagás, élet volt az egész menet.
Elől egy magas, királynői termetű hölgy haladt egyedül, a fején aranykorona, kezében hatalmas, hosszúszárú, sötétpiros rózsa, mint egy királyi pálca. Vakító szépségű arcát Szegény-fiúra emelte és szeme szemébe fúródott. Szegény-fiú hirtelen elvesztette eddigi biztonságát, megzavarodott, gyöngének érezte magát és már-már térdre roskadt a jelenés előtt. Hanem az elkacagta magát, meglegyintette a rózsaszállal Szegény-fiú arcát és megszólalt zengő-bongó, muzsikáló hangon, amilyent egyszer álmában hallott Szegény-fiú:
– Üdvözlégy, testvér, üdvözöllek a boldogság kastélya előtt. Régóta várunk. Itt a helyed köztünk, jöjj velünk.
És még mielőtt Szegény-fiú egyet is gondolhatott volna, kézen fogta a ragyogó hölgy és magával vonta. Az egész csapat megfordult és elindult a vár felé.
Az út mentén piros liliomok nyíltak és amint a menet haladt, maguktól meghajoltak és eléjük borultak.
Szegény-fiú úgy érezte, mintha álmodna. Egy percig sem kételkedett azon, hogy mindez való. Egy-egy percre fölmerült lelkében a kámzsások csapatja, megcsendült a fülében a csuklyás ember riasztó hangja, de egy pillantás a körülötte ragyogó arcokra és többé nem gondolt semmire. Ment velük.
Már egészen odaértek a várhoz. A nagy, díszes kétszárnyú várkapu döngve csapódott kétfelé és Szegény-fiú riadtan szökött hátra. A kapuból egy csúnya, félmeztelen csapat özönlött kifelé. Elkínzott testű, beesett arcú, vánszorgó férfiak, egész ruházatuk egy durva szőr-öv a derekukon. Kezükben szöges korbács, azzal ostorozták szüntelenül meztelen hátukat, vállukat. Nem néztek se előre, se hátra, görnyedten szaladtak kifelé a kapun. A legutolsó megállt Szegény-fiú előtt. megforgatta feje fölött az ostorát és rekedtes, lélekátjáró hangon kiáltotta:
– Vezekeljetek! Vezekeljetek! Bűnösök! Nyomorultak! Vezekeljetek!
Azzal lecsapott magára az ostorral és rettentő lépésekkel indult a többi után. A várkapu szörnyű csattanással becsapódott.
Szegény-fiú dermedten nézett a távozók után. Most egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha nem is volnának félmeztelenek, hanem fehér köntös borítaná őket. A kezükben mintha pálmaágak lengenének ostor helyett. Riadtan fordult meg és társaira pillantott. Majdnem felsikoltott. Vigyorgó csontvázak csoportja vette őt körül. Társnője, a ragyogó, királynői alak, undok, vigyorgó, ínyetlen szájjal nézett rá és rettentő feje körül kígyók tekergőztek a korona helyén. A vár maga is úgy tűnt fel most szeme előtt, mint egy sötét, mogorva börtön, barátságtalan, csupasz kőfalakkal, szűk, pincelyukszerű ablakaiból kicsapó kísérteties vörös fényekkel.
Megingott. Egy lépést tett a vezeklők után. De úgy érezte, hogy szédül, tántorog. Lehunyta a szemét.
Bársonyos, puha kéz simogatását érezte az arcán. Mire kinyitotta a szemét, minden a régi volt. Bűbájos társnője karon fogta és úgy vezette előre. A vár hívogató szépségében emelkedett égnek.
Társnője most a várkastély kapuja elé lépett és megütötte a kezében tartott rózsával. A kapu csengve tárult ki. A ragyogó királynő kézen fogta a Szegény-fiút és beléptek a titokzatos várba.

III.

Mikor a várkapu becsapódott Szegény-fiú mögött, egy pillanatra végigvillant az eszén: hátha mégis az ördögé ez a kastély? Borzasztó még elgondolni is. De ez csak egy pillanatig tartott. A körülötte csengő vidám kacagás, csevegés, zene hamar derültebb gondolatokra bírta.
A vár tágas udvara tele volt daloló, kacagó, táncoló cselédnéppel. Az udvar közepén óriási hordóféle állott fehér márványból, melyből szüntelenül csorgott az aranyszínű bor. Az udvar egyik sarkában nagy, lobogó tüzek fölött ezüst nyársakon sült az illatos cigány pecsenye. Mindenfelé friss tánc, vidám kurjantások.
Szegény-fiú és kísérői áthaladtak az udvaron és egy drágakövekkel kirakott ezüstajtón át hatalmas terembe léptek.
Az ajtónál egy kis púpos emberke jött Szegény-fiú elé és nagy tisztelettel üdvözölte. Igen előkelő, aranydíszes fekete köntös volt rajta, de valahogyan sehogy sem illett rá. A fején koronaszerű díszt hordott, de az mintha nagy lett volna neki, úgy lötyögött rajta. Az oldalán kard lógott, de mintha nem lett volna hozzászokva a viseléséhez, úgy fityegett a derekáról s minduntalan belébotlott. Szegény fiúnak a falujabeli boltos jutott az eszébe, mikor meglátta: mintha arra hasonlított volna. A púpos alázatos meghajlással lépett eléje, aztán tiszteletteljes tartózkodással nyújtotta feléje a kezét.
– Üdvözlöm Nagyságodat házamban! – mondotta édeskés lágy hangon – méltóztassék megtisztelni szerény asztalomat.
A hangja, a kezefogása valami hideg, nyálkás borzongást keltett Szegény- fiúban. A púpos kezénél fogva a terem közepén álló asztalhoz vezette. A királynői alak, aki idáig vezette, elvegyült a többiek között.
Szegény-fiú körülnézett és az első pillanatban szinte elvakult a nagy ragyogástól, amely körülvette. Köröskörül arany gyertyatartók, tengernyi csillogva égő gyertya mindenfelé. A terem szinte nappali fényben úszott. Az asztal roskadozott a csodálatosnál csodálatosabb virágok, gyümölcsök, korsók és serlegek alatt. Az asztalfő üres volt.
A púpos odavezette Szegény-fiút az asztalfőtől jobbra eső székhez, megkínálta üléssel, letelepedett vele szemközt és hármat tapsolt.
A terem láthatatlan ajtajai felpattantak, ezüstös fehér ruhájú szolganép özönlött be és drágamívű tálakon ismeretlen zamatú csodálatos ételeket rakott a vendégek elé.
Hófehér köntösű, rózsásarcú kis apródok szüntelenül töltögették a serlegeket. Láthatatlan muzsika zsongott valahonnan, időről-időre, illetve szellő frissítette föl a levegőt és felülről, láthatatlan kezekből rózsa és gyöngyvirág-eső permetezett alá.
Szegény-fiú evett és ivott és jóllakott. Nagyon jónak és kellemesnek talált mindent és nagyon jól és kellemesen érezte magát. Táncosnők jöttek be és kápráztató fátyoltáncot jártak. Aztán a többiek is táncra kerekedtek. Szegény-fiú ezt is szépnek és érdekesnek találta és tetszéssel nézte, de ebben ő maga már nem vett részt.
Aztán egyszer hirtelen úgy érezte, hogy már nagyon régen, hosszú napok óta ül itt. Hirtelen jobboldali szomszédjához fordult, egy csillogó lovaghoz:
– De hát a boldogság merre van?
Amaz csodálkozva emelte rá szemét.
– Boldogság? Mi az? Ostoba kérdés! Egyél, igyál és dalolj. Lakoma és mulatság, ez az élet. A többi ostobaság. Ezzel fölkelt és otthagyta Szegény- fiút a faképnél.
Szegény-fiút ez a felelet nem elégítette ki. Fölkelt és megszólított egyet a táncoló leányok közül.
– Azt mondták nekem, hogy ez itt a Boldogság vára. A boldogságot akarom. Mondd, merre van? Hol találom?
A leány ránézett és elnevette magát. Azután megfogta a kezét és magával vonta.
– Boldogság? Gyere táncolni, ez a boldogság. A többi mind bolondság.
Szegény-fiú bosszúsan rántotta ki a kezét a leányéból és sarkon fordult. Hát mind csak ennyit tudnak? Ez bosszantó. Ezért jött ide?
Ebben a pillanatban valami kellemetlen borzongást érzett. Megfordult. A púpos állott mellette.
– A boldogság? Szolgálhatok Nagyságodnak? A boldogság itt van.
Azzal karonfogta Szegény-fiút és visszavezette a helyére. Maga is leült vele szemben. Kényelmesen hátradőlt a karosszékben és elnevette magát. Mikor aztán Szegény-fiú türelmetlen tekintetét látta, csendes, szinte gúnyos mosollyal az asztalfőre mutatott:
– Itt! Itt a boldogság.
Szegény-fiú szeme mohón villant oda. Az asztalfőn, ahol eddig senkit sem látott, nagy aranytrónuson valaki ült. Valami elmosódott, árnyékszerű, mégis szinte hódító alak. Egy csodálatos királynő. Az egész alakot, koronájától lábahegyéig valami ködszerű fátyol burkolta. Arcán is fátyol lengett. Mozdulatlanul ült és kezében piciny aranykelyhet tartott. Az egész alakból semmit sem lehetett határozottan látni. Szegény-fiú mégis kimondhatatlan szépnek és rejtelmesnek gondolta. Egy pillanatra sem tudta többé levenni róla a szemét.
Fölugrott, hogy közeledjék feléje. Ebben a pillanatban a púpos hideg, nedves érintését érezte a kezén.
– Hohó! Megálljunk! Nagyságodnak várnia kell. A királynő csak éjfélkor áll szóba az ő szolgáival. Csak akkor nyújthatja oda nekik a boldogság kelyhét. Addig csak igyunk és mulassunk.
Szegény-fiú leült a helyére és maga elé nézett. Egy falatot, egy kortyot sem tudott lenyelni többé. A körülötte imbolygó, zsibongó élet nem vonta többé a szemét. Csak úgy ült mozdulatlanul, szótlanul és várta nagy türelmetlen, egész lélekből álló várakozással várta az éjfélt.
Egyszer aztán éjfélt ütött a vártorony órája. A zene egy pillanat alatt elhalt, a táncoló párok szétsimultak, a gyertyák kialudtak. Csak egy nagy, csodálatosan piros fénypont világított az egész teremben: a kehely a királynő kezében. Az egész társaság egy nagy kört formált Szegény-fiú, a királynő és a púpos körül. Szegény-fiú reszkető térddel állott föl és egy lépést tett előre. A rejtelmes királynő megmozdult és feléje nyújtotta a kelyhet
. – Igyék Nagyságod! Ez a boldogság kelyhe! – suttogta a púpos. A hangja rekedtes, alattomos, kárörvendő volt.
Szegény-fiú nem ügyelt a púposra. Kezébe ragadta a kelyhet és mohón, sebesen, gondolkozás nélkül nagyot-nagyot ivott belőle. Csodálatos ital volt. Alig érte ajkát az első csepp, átvonaglott rajta valami nagy, emberfeletti boldogság érzése. Áthatotta az az érzés a lelkét testét, és legkisebb porcikáját. A vére dalolva száguldott ereiben a szíve énekelt.
– Ez a boldogság! Ez a boldogság! – susogta mellette a púpos, és halkan, megelégedetten nevetett.
És Szegény-fiú ebben a pillanatban valami véghetetlen, sivár, fojtó undort érzett. Hatalmas erővel szakította le ajkáról a kelyhet. Undorító édességet érzett a szájában. A kehely fenekén valami piszkos, átható, moslékszagú folyadék lötyögött. Szegény-fiú nyomorultnak, piszkosnak és boldogtalannak érezte magát és a legelhagyatottabbnak a világon.
A kehely kisiklott a kezéből és darabokra tört a földön. Most látta csak, hogy piszkos, ételmaradéktól ragadós cserépbögre volt.
Szegény-fiú kétségbeesetten nyújtotta ki karjait az asztalfőn ülő királyné felé. És ijedten sikoltott fel. Valami sötét, pókhálószerű fátyol siklott előtte a földre, egy ködszerű fehér folt emelkedett föl és távolodott, távolodott egyre. A trón üres volt.
Szegény-fiú rémülten nézett szét maga körül. Az egész társaság ott állt körülötte egy nagy körben. Mindegyikük kezében ugyanolyan piszkos cserépbögre, mindegyikük itta, szürcsölte mohón és mindegyikük arcán ott vigyorgott a nagy, félreismerhetetlen utálat torzulása.
Középen pedig ott állt a púpos és vigyorogva dörzsölte a kezeit. Szegény-fiú kétségbeesve borult le az asztalra. Nehéz zokogás tört föl a szívéből. Siratta magát, a boldogságot, az életet, mindent.

IV.

Mikor a Szegény-fiú fölébredt nehéz, nyomasztó, izzadt álmából, egyedül ült a nagy asztalnál. Hajnal volt. A szobában szolgák sürögtek. Ajtó, ablak nyitva. Söpörtek. A székek fölfordítva az asztalra voltak állítva. A levegőben csak úgy szállt a por.
Szegény-fiú fölkelt és kiment a bástyára. Gyönyörű, napos tavaszi reggel volt. A nap éppen akkor kelt föl a szomszéd hegy mögül, a völgy fűszálain csillogott a harmat, madárdal csattogott mindenfelé.
Szegény-fiú magába szívta a friss, virágillatos, reggeli levegőt és most megint könnyűnek érezte a szívét Nem emlékezett másra, csak a tegnapi kellemes estére és a titokzatos királynőre. És önkéntelenül dal fakadt az ajkán. Énekelt a rejtelmes, fátyolos királynőről, a boldogság kelyhéről, a gyönyörűség kastélyáról. A víg lakomáról, az édes zenéről, a lepke táncról és megrészegedett a saját hangjától. Nem is tudott másra gondolni, csak hogy minél hamarabb köztük lehessen.
Aztán lement a vár kertjébe és végig kóstolta az ott pompázó gyümölcsfák édes gyümölcsét. Aztán lehevert egy nagy, lombos fa alá és a madárdal édes álomba ringatta.
Mikor felébredt, már esteledett és egy díszes ruhájú szolga jött érte: A kastély ura alázatosan kéri, szíveskedjék megtisztelni szerény asztalát.
Szegény-fiú követte a szolgát. Belépett a nagy terembe. A púpos hajlongva jött üdvözlésére.
Aztán minden épen úgy esett, mint az előtte való este. A lakoma, a zene, a tánc, az éjfélig való türelmetlen várakozás és az éjféli óraütés nagy, tikkadt, feszít csendje – minden úgy történt .Mikor a királynő odanyújtotta neki a kelyhet, egy pillanatra eszébe lobbant a tegnapi nagy megundorodás futó emléke, de a csillogó, piros arcok, a csodálatos fényű ital és a királynő titokzatos mosolya láttára azt gondolta, hogy csak képzelődik. Kihajtotta a kelyhet. Ugyanaz a nagy, kimondhatatlan boldogságérzet egy pillanatra, aztán ugyanaz a mérhetetlen undor, mint tegnap. A királynő ködalakja épen úgy foszlott szét, a kehely épen úgy törött darabokra és Szegény-fiú épen úgy maradt egyedül keserű könnyeivel, mint tegnap, csak a boldogság pillanata még rövidebb lett, a megundorodás még gyorsabban megjött, a királynő-jelenés még sebesebben foszlott el és a könnyek még keserűbbek lettek.
Másnap reggel Szegény-fiú megint a várfalról nézte a kelő napot és megint énekelt. Arról énekelt, hogy milyen szomorú dolog, hogy a boldogság csak egy pillanatig tart és hogy minden olyan sebesen elmúlik. Milyen kegyetlen dolog, hogy a boldogság királynője a semmibe oszlik, ha utána nyújtjuk a kezünket és a kehely kisiklik ujjaink közül. És a halálról is énekelt és az ének közben sírt is.
És aznap megint minden úgy történt, mint már kétszer. A boldogság még rövidebb volt és a megundorodás még sebesebben jött.
Harmadnap reggel Szegény-fiú elhatározta, hogy hazamegy. De a várkapu be volt zárva és a falak magasak voltak. Nem lehetett kijutni a várból. És Szegény-fiú megint csak fölment a bástyára és énekelt.
Arról énekelt, hogy milyen jó dolga volt, amíg otthon volt az édesanyjánál és az édes bátyjánál. És ének közben keservesen zokogott.
De azért este megint csak fölment a terembe. Mikor pedig reggel énekelt és zokogott, akkor odahaza Kemény-legény kezében megsápadt az édesanyja keszkenője és Kemény-legény nagyon megdöbbent.

V.

Telt, múlt az idő. Szegény-fiúnak egyik napja szakasztott olyan volt, mint a másik. Egyre keserűbb lett a szájaíze. Mikor kiitta este a kelyhet, egyre valószínűtlenebbnek tűnt föl előtte, hogy valamikor boldoggá tette ez az ital. Az undor és az önutálat mérge egyre jobban belevette magát csontjaiba, vérébe. Nagyon-nagyon boldogtalan volt. Mindennap újra megpróbálta a szökést. Hasztalan. A várból nem vezetett út kifelé. Szegény-fiú egyre többet, egyre keservesebben sírt a falakon.
Egy reggel a bástyán állt és sírva nézte az ösvényt, amerre jött valamikor, amerre a faluja volt.
Az ösvényen egy vándor közeledett a vár felé. Szegény-fiúnak megdobbant a szíve. A bátyja volt, Kemény-legény.
Végtelen öröm árasztotta el a szívét, mikor megpillantotta. Odafutott az ösvényre kiugró szöglettorony mellé és boldog türelmetlenséggel integetett feléje.
A közeledő is megismerte öccsét a falon, ő is visszaintegetett és futni kezdett feléje. Csakhamar odaért a bástya alá.
– Bátyám! – kiáltott le hozzá az izgatottságtól szinte elfúló hangon Szegény-fiú – rab vagyok! Szabadíts meg!
– Azért jöttem, öcsém, hogy megszabadítsalak. Hazaviszlek! felelte nyugodt, biztos hangon Kemény-legény és a várkapu felé tartott.
– Megállj! – kiáltotta Szegény-fiú. – Arra hiába mégy. A várkapu be van zárva, arra be nem jöhetsz. Más módot kell keresnünk.
Kemény-legény nem hallotta ezt. Elszántan, egyenesen a várkapunak tartott és megütötte az öklével. A nagy kapu hang nélkül kétfelé tárult előtte. Néhány perc múlva a két testvér összeölelkezett a bástyán.
– Csakhogy itt vagy, bátyám! – mondta Szegény-fiú. – Most már érzem, hogy megszabadulok. De hát hogyan kerülsz ide?
Kemény-legény rövid szavakkal elbeszélte, hogyan tudta meg a keszkenő elfehéredéséről, hogy Szegény-fiú bajba került, hogyan indult el haladéktalanul, hogy fölkeresse. Ő is találkozott a zarándokokkal, a mulatozókkal és a vezeklőkkel. Szóba is állt mindegyikkel, de a vigadozók és a vezeklők nem tetszettek neki. Mert nem szerette sem a cifra embereket, sem a piszkosakat. A zarándokoknak hitt legjobban és elhitte, hogy a várkastély az ördög kastélya. Tőlük tudta meg azt is, hogy az öccse odabent van. Mikor mindezt megtudta, aludt rá egyet és reggel elindult a várba. A kapu magától kinyílt előtte. Most hát itt az idő a menekülésre.
– Vezess, megyek veled! – mondta Szegény-fiú.
Kemény-legény megfogta az öccse kezét és a kapu felé indult.
A kapu megint zárva volt. Szegény-fiú boldogan követte. Bátyjának erős keze keményen, melegen szorította az övét és Szegény-fiú édes, meleg biztosságot érzett. Érezte, hogy a bátyja erős és hogy az ereje most az ő ereje is.
Már odaértek a kapuhoz. Kemény-legény kieresztette a jobb kezéből öccse kezét és megütötte a zárat. A kapu föltárult és Kemény-legény kilépett rajta.
Mikor Szegény-fiú a küszöbre lépett, megszólalt mögötte valaki.
– Az úr alázatosan kéreti Nagyságodat, kegyeskedjék megtisztelni szerény asztalát.
A szolga volt, aki mindennap hívni szokta. A Szegény-fiú megfordult. A nagy terem nyitott ablakából zene és dal szűrődött ki; könnyű, fehér alakok suhantak el az ablak mellett.
Szegény-fiú egy pillanatig habozva állt.
– Bátyám! – kiáltotta rettegő hangon. Kemény-legény megjelent a kapuban.
– Itt vagyok, öcsém, Várlak.
– Segíts, bátyám! – kiáltotta még egyszer Szegény-fiú és néhány lépést hátrált a kapuból.
Kemény-legény hozzá akart rohanni, de mintha a lába gyökeret vert volna, egy lépést sem tudott tenni.
Mozdulatlanul állt és nézte, hogyan hátrál az öccse a várépület felé és hogyan tűnik el a nagy, tátongó kapunyílás mélyében.
A várkapu dörögve csattant össze mögötte. Kint volt a vár alatt.
Lehorgasztott fejjel indult neki az ösvénynek.

VI.

Kemény-legény egy közeli remete kunyhójában talált szállást. Oda tért most vissza. Egész nap föl és alá járkált és gondolkozott.
Másnap reggel újra elindult a vár felé.
Szegény-fiú most is ott állt a falon és már messziről integetett feléje. Kemény-legény egy villámgyors ütéssel feltárta a kaput, néhány szökelléssel az öccse mellett termett és heves, erőszakos öleléssel szorította magához.
– Most megtaláltalak újra. Most már el nem eresztelek többé. Jössz velem.
– Megyek, megyek, édes testvérem, hogyne mennék! Hiszen nincs más kívánságom a világon, mint veled menni, veled maradni; szabadulni innen erről az elátkozott helyről, a boldogtalanság és a förtelem tanyájáról. Ó, ha tudnád, mit éreztem tegnap, amikor becsapódott mögötted az ajtó! Majd kiszakadt a szívem utánad.
Szegény-fiú most elmesélte Kemény-legénynek, mi történt vele, mióta a várba jött, egészen a mai napig. Kemény-legény nem szólt közbe egy szót sem, csak hallgatta. Csak a szemén látszott, hogy figyel egész lelkével. A végén egy pár percig hallgattak mind a ketten. Aztán hirtelen megszólalt Kemény-legény kemény, határozott hangon:
– Hát most már az a kérdés, akarsz-e innen távozni és velem jönni, vagy nem? Ha igen, akkor add ide a kezed, többet nem eresztelek ki a kezemből. És kinyújtotta jobb kezét.
– Megyek, megyek! Vígy magaddal, ne engedj el! – kiáltotta Szegény-fiú és megfogta a felé nyújtott erős kezet.
Megindultak a kapu felé.
Kemény-legény erős, biztos, döngő léptekkel haladt, húzta, vonta magával a bizonytalanul lépegető Szegény-fiút. Szegény-fiú félénken, izgatottan hátra-hátra nézett. Nem jött utána senki.
Elértek a várkapuhoz. Kemény-legény ütésére fölnyílt a kapu és Kemény-legény a küszöbre lépett. Most is erősen fogta, szorította az öccse kezét.
Ebben a pillanatban megszólalt Szegény-fiú mellett egy suttogó, alázatos és mégis gúnyos hang:
– Ha úgy tetszik Nagyságodnak...
Szegény-fiú riadtan nézett hátra. A púpos állt ott, alázatosan meghajolva, jobbját feléje nyújtotta, bal kezével pedig a nagy terem ragyogó, nyitott ablakaira mutatott, melyeken át idáig zsongott a zene és idáig lehelte villamos áramát a bent kavargó táncos forgatag.
– Bátyám! Bátyám! Segíts! – kiáltotta Szegény-fiú.
Kemény-legény megdöbbenve fordult hátra és görcsös erővel szorította magához a kezében tartott kezet. És ijedten érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló: Szegény-fiú keze kisiklik kétségbeesetten markoló ujjai közül. A következő percben Szegény-fiú keze a púposéban nyugodott és már indultak befelé, az épület felé, mind a ketten.
A várkapu újra összecsattant a kint rekedt Kemény-legény mögött.

VII.

Kemény-legény visszatért a remetéhez és egy nap, egy éjjel járkált föl és alá- a kunyhó előtt és szüntelen, kemény elszánással gondolkozott.
Másnap reggel elkérte a remete derekáról a kötelet. A remete szó nélkül leoldotta és odaadta. Kemény-legény a maga derekára kötötte és futva indult a vár felé.
Már messziről látta a bástyán sírdogáló Szegény-fiút. Szó nélkül sietett át a nyíló kapun, futott föl a bástyára és magához ölelte öccsét.
– Akarsz velem jönni? – csak ennyit kérdezett.
– Vígy magaddal, vígy magaddal! – zokogta Szegény-fiú és sírva borult a bátyja vállára.
Kemény-legény nem szólt többet. Leoldotta derekáról a remete kötelét és erősen magához kötötte az öccsét. Olyan szorosan, hogy szinte fájt, Most már csak egymás mellett, csak egyforma lépésekkel léphettek.
Így indultak a várkapu felé.
Mikor a kitárult kapu küszöbére értek, egyszerre csak érezte Kemény-legény, hogy az öccse megáll és megveti a lábát a küszöbön. Az arcát hátrafordítja a nagy terem nyitott, csillogó, zengő ablakai felé.
– Bátyám! Ments meg! – ez a kiáltás tört elő ajkai közül, kétségbeesett, elfúló hangon. A következő percben pedig Szegény-fiú kést rántott, egy villámgyors mozdulattal elvágta a kötelet, kirántotta magát a bátyja karjaiból és már futott is vissza, a kastély felé.
Kemény-legény egy pillanatig dermedten állt a helyén, aztán rohanni akart a távozó után. Késő. A várkapu gúnyos, hideg dördüléssel zúdult be előtte és ő újra egyedül maradt a magas fal tövében. Kemény-legény sokáig állt egy helyben, mozdulatlanul, lehorgasztott fejjel. Aztán futásnak indult és futott, futott a remete kunyhójáig. A remete lába elé vetette magát és keservesen sírva elpanaszolta neki az ő nagy baját. Elmondta az öccse sorsát, az ő hasztalan próbálkozásait és a hihetetlen balsikert.
– Mit tegyek, atyám, mit tegyek? Hogyan szabadítsam meg azt a szegény, szerencsétlen fiút? A lelkemet, az életemet adnám érte! Úgy szeretem. És édesanyám kedvence volt. És olyan derék, jólelkű fiú! És olyan szerencsétlen! Mit tegyek? Mit tegyek?
A remete fölemelte a lábánál zokogó fiút, maga mellé vonta a fatörzsre, amelyen ült és szép, szelíd, nyugodt hangon mondotta:
– Ne essél kétségbe, édes fiam. Még semmi sincs elveszve. Ismerem ezt a kastélyt. Az ördög kastélya ez. Sok embert láttam már bemenni a kapuján, keveset visszajönni. De azért voltak, akik visszatértek. Istennek semmi sem lehetetlen. Őbenne bízzál, fiam, és az Ő kegyelmében. De anélkül tehetetlen vagy. Emberi erő itt nem segíthet. Imádkozzunk fiam, éjjel-nappal, állhatatossággal imádkozzunk szegény öcsédért. Mást nem tehetünk érte. Csak maga segíthet magán. Az Isten ád neki erőt, hogy kiszakítsa magát. Ha ő meg nem teszi, nem segíthetünk rajta. Azért imádkozzunk érte, édes fiam, imádkozzunk. Szüntelenül imádkozzunk.
És mindketten leborultak a kunyhó előtt, a földbe ásott durva, nagy kereszt tövében és imádkoztak Szegény-fiúért és az ő szabadulásáért, éjjel-nappal, szüntelenül, mindig csak imádkoztak.

VIII.

Téged pedig jámbor olvasó, nagyon szépen kérlek, imádkozzál te is Szegény-fiúért és az őhozzá hasonlókért. Mivelhogy igen sokan vannak és nagyon- nagyon szegények.

Romhányi József: Gyíkrege


Szerette volna a
gyík, ha kitudódna:
ő a félelmetes
bősz sárkány utóda.
Hogy sor ne kerüljön
kétkedő vitákra,
dúlt-fúlt, pofikáját
szörnyűre kitátva.
Aztán bizonyságul
mesékből idézett,
hogy váltak ebéddé
szüzek és vitézek,
miként mondott misét,
szagosat a püspök,
hogy egyházmegyéje
ne lehessen früstök.
Röhögte a szájast
szűz lúd, vitéz kácsa:
- Itt az ebéd! Kapj be,
te mafla pojáca! -
Hátrált a regélő
kínos zavarában,
erre már a légy is
felkuncogott bátran.
Ám nyomban megtudta
szegény saját kárán:
Aki ennek bohóc,
lehet annak sárkány...

Romhányi József: A róka és a holló (téma és variációk)

Róka és a holló,
Megírta Aesopus
Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
Mégis elismétlem e témát pár szóval,
Majd megtoldom néhány variációval.

      A téma

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán,
csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy madárkirály légy, régen esedékes!
És a neved "Holló", oly olvadó-omló.
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
A dicséret szép szó, ámde a bírálat
már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét,
vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
A sajtja lehullott, erre várt a róka,
ezúttal elnyerte tetszését a nóta.

      Első variáció

A róka szájában egy jó darab rokfort.
Megette a felét, de már az is sok volt.
Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
s megakadt a szeme mesebeli társán.
Nosza ő is rögtön ravaszkodni kezdett,
fondorkodott, tervelt, s az eredmény ez lett:
- Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
megadta a sors a sajtszerzés esélyét.
És máris megszólalt, cifra ódon módon:
- Ó rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád,
le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád,
mégis tekintélyed csorbítja a szégyen,
hogy hangod megcsuklik fenn a magas cé-ben.
Rókánk e sértésre tágra tátva száját,
cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát.
De meg kell jegyeznem erről az esetről,
hogy sajt a fára azért nem esett föl.

      Második variáció

Fenn csücsült a holló,
falt sok pusztadőrit,
annyi maradt mégis,
majd lehúzza csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
de már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt! - morgott - Vigye el az ördög!
- Hogy vagyunk? - szólt oda a holló ásítva,
s a sajt lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd el! - nyöszörgött undorral a róka,
s amit tett, azóta nevezték el róla.

      Harmadik variáció

Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán,
s töprengett az idők változandóságán.
Éppen arra kószált a bús, sovány róka.
Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta.
Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:
- Mit ér ravaszságom, ha neked sincs sajtod?
- Nincs - felelt a holló. - Rég nem ettem sajtot,
viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.
Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének.
- Sajttal! - szólt a róka. - Így kell a fenének!...

      Negyedik variáció

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán.
Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy primadonna légy, régen esedékes!
És neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér holló volt...

      Ötödik variáció

Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az aesopusi helyzet elétárult,
csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult.
Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak várt, várt odafenn a harsfán,
szeme kérdőn függött mesebeli társán.
Mért hallgat a holló? Mért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
- Kérem elnézésüket...

Romhányi József: Az ördöghívő krokodil


Egy krokodil elhatározta,
  meggyónik, mielőtt cipővé kárhozna.
  S mert volt bűne elég, sőt némi felesleg,
  fohászkodott nyomban a pápaszemesnek:
    - Feloldozást adj énnekem,
    mert vétkeztem nagypénteken,
    felfaltam két húsos majmot, de őszintén bánom,
    ...hogy csak ennyit, mert ült ott még három.
Felszisszent
a sátáni szent:
  - Hármat elszalasztott?!
  Csak kettőt evett meg?!
  Nem kaphat malasztot,
  átkozott eretnek!

Romhányi József: Medve-tanköltemény


Felmordult a medve a sok rossz mackóvers hallatán:
- Ez mind kontár! Sarlatán!
Mit gügyögnek, locsognak
szerencsétlen bocsoknak!
Oly negédes némelyik,
hogy már szinte émelyít.
Te szent múzsa, irgalmazz,
milyen ócska rímhalmaz!
Minden sorvég szinte önként adódik.
Majd én írok egy igazit, valódit:
- Dörmeg-dirmeg a vén medve,
mert ma cudar ám a hangulata.
Csípi darázs, marja bolha,
vidor kedve mitől kerekedne?
Mikor ma a kasba nézett,
nem talált egy nyalás csemegét.
Szeder, málna? - Sehol semmi.
Mit lehetne akkor vacsorázni?
Hogy ne haljon szegény éhen,
szundikál majd egész gyertyaszentelőig.
Kézbe kapta e verset egy lektor,
aki tanult némi verstant egykor.
És most újra letette a vizsgát,
összeírta a rím-hiánylistát:
Kedve
volna
mézet
enni
télen.
A többit eldobta.
Bőszült is miatta.
Ezt viszont kiadta.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Tóth Árpád: Csak ennyi

Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.

Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem,
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd,
Hajnali csendes elhalálozásom.

Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd,
Köszönni illedelmesen és menni.

Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.

Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.