2010. december 31., péntek

Arany János: Szilveszter-éjen

Szilveszter-éjen
A vén sirásó haldokol:
Vígan tehát ágya körül!
Ki annyit sirba fektetett,
Most a sor őreá kerül.
Hajrá fiúk! ez a pohár
Az elfolyt nyolcszáz-ötvenért!
Kivan, - nincs egy nap híja se -
Bohó, ki többet is remélt!

Már ezt leőrtük, úgy ahogy,
Ami kevés még hátra van,
- Habár csak ellentétül is -
Virrasszuk dal között, vigan.
Hajrá fiúk! ez a pohár
Ama békés türelemért,
Hogy a halandó újba kezd,
Ha egy rossz ó-évet lemért!

Hányan vagyunk, kik a sorstól
Rongyot kapánk élet helyett,
Mégis, mivelhogy nincs különb,
Hordjuk biz azt, amíg lehet!
Hajrá fiúk! ez a pohár
A szenvedő embernemért,
Mely várva tűr, csalódva hisz -
S túl birja élni a reményt!

Zörgetnek a ház ablakán:
Egy vak madár az, mely repűl,
A förgeteg; - mint fiú, esik!
Maradhat! tágasabb kivűl.
Hajrá fiúk! ez a pohár
Azért, ki bujdokolva jár
És nincs, hová - egy ilyen éjt
Kihúzni - hajtaná fejét!

Mit bánjuk, hogy lejár az év!
Énekre ajk és táncra láb!
Használja, ki mozogni tud,
Ezt az előnyét legalább.
Hajrá fiúk! ez a pohár...
Föl a kehelyt, koccantsatok!
Csörgése szóljon, hogy kikért,
És szóljon az, hogy hallgatok.

Vígan! az ó év haldokol,
Nevessünk mint örökösi, -
Pedig bizony semmit se hágy
Annak, ki végpercét lesi.
Hajrá fiúk! ez a pohár
Az évért, mely kiszenvede;
Emléke fönn lesz holnap is...
Egy kis mámor futó köde.

2010. december 30., csütörtök

A Nyugat története

„Az irodalom, úgy képzeltem, ott kezdődik, ahol több önmagánál: arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött: ami a Nyugat volt. Ezek az óriások rendületlenül, tűzön-vízen át kitartottak egymás mellett, fölébe emelkedve nemcsak mindennek és mindenkinek, hanem az egymás közötti, civilek által fel sem fogható mértékű ellentéteiknek is.”
Ottlik Géza, 1971
.

      A 20. század eleji Magyarország pezsgő szellemi életében sorra alapították a lapokat, szinte minden évben új irodalmi folyóirat indult. A Nyugat közvetlen előzményeinek tekinthető lapokban összegyűlt, évről évre formálódott a Nyugat kezdő gárdája, Osvát Ernő, Ignotus, Fenyő Miksa, Ady Endre, Hatvany Lajos, Kaffka Margit, Gellért Oszkár. Hajnalba nyúló kávéházi beszélgetések során határozták el a Nyugat elindítását. A főszerkesztői posztra a progresszív nézeteiről ismert, már tapasztalt Ignotust kérték fel, bár a valódi szerkesztői munkát élete végéig Osvát végezte.
      

„A Nyugatot ellenségei tették elterjedtté, érdekessé, figyelemreméltóvá” – emlékezett vissza az indulásra Krúdy Gyula 1926-ban. A konzervatív irodalmi köröknek a „modernekre” zúduló támadásával mit sem törődve csatlakoztak a folyóirathoz azok a tehetséges fiatalok, Móricz, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Füst Milán, Tóth Árpád, akik később e hasábokon váltak a magyar irodalom meghatározó alkotóivá.



A folyóirat mindig mecénásokra szorult, támogató segítség nélkül létre se jöhetett volna. Meglepően alacsony, néha csak háromszáz, többnyire hat-nyolcszáz példányban jelent meg, a világháború alatt. A harmincas évek legelején lépte át csupán a bűvös, kétezres határt. Szellemi kisugárzása azonban annál jelentősebb volt.
1929-ben, Osvát Ernő öngyilkossága után, a szerkesztést Móricz Zsigmond és Babits Mihály, 1933-tól pedig Babits előbb Gellért Oszkárral, majd egyedül vitte tovább.


A Nyugat 33 év után, 1941 augusztusában Babits Mihály halálával szűnt meg. A nevére szóló lapengedély megújításához a hatóságok nem járultak hozzá. Azonban Illyés Gyula vezetésével azonos formában, csak épp Magyar Csillag néven 1944-ig mégis tovább élt a Nyugat.

Kosztolányi Dezső: Az Írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről)

(...)
Pontról pontra elmondom, úgy, ahogy bennem él, mi idegenít el ettől a költészettől. Véleményemet nem tartom csalhatatlannak. Csak egy ember szava ez. De egy olyan ember szava, aki pályája során elégszer tanúságot tett arról, hogy hű egyetlen meggyőződéséhez és hitvallásához, az irodalomhoz, s a jobb- és baloldal íróit pártatlanul ítéli meg. A vitairat természetéből folyik az is, hogy nem időzöm ama versei mellett, melyeket az elsők között ismertem el, hanem azokat a különbségeket emelem ki, melyek elválasztanak tőle, s munkásságát a szememben inkább ellenszenvessé, mint rokonszenvessé teszik, inkább korccsá, felemássá, mint egésszé és tökéletessé. (...)

Gondolatvilágának főtengelye: a messianizmus. Az a tudat, hogy a világ boldogtalan, s az a hit, hogy valakinek, egy új megváltónak kell jönnie, s az majd mindent egy csapásra jóvátesz és rendbe hoz. Ezt a keleti miszticizmust átveszi minden prófétáló kenetességével, s megfejelve újabb szózatokkal, valami ellentmondó bölcseletté gyúrja. Állandóan szólogatja a Holnapot, mely szebb lesz, mint a Ma vagy a rút Tegnap. Az a huszonnégy óra, mely az időhatárok között elmúlik, döntő. A nagybetűs szavak titkos jelképek gyanánt szakadatlanul ismétlődnek verseiben.
 Nemegyszer ezt olvassuk: Mák, ami nem az ismert növény, hanem a "ma" többes száma, s egy ízben ezt is olvassuk: "életemnek csak mája fázik", ami nem az ismert epeválasztó szerv, hanem a "ma" egyes száma. Úgy látszik, hisz abban, hogy a Ma, mely tegnap még dicső Holnap volt, és holnap már rút Tegnap lesz, nem hasonlít lényegében minden siralmas naphoz, mely a világ teremtése óta lepergett a boldogtalan, szenvedésre és halálra rendelt emberiség fölött, s abban is hisz, hogy évezredek lesújtó tapasztalata egyszerre semmivé válik. Tehát ha nem is huszonnégy óra, de kétszáznegyven nap vagy kétezernégyszáz esztendő meghozhatja a végleges, örvendetes megoldást. Pesszimizmusa ennélfogva nem mély, csak külsőleges. Alapjában egy felületes, könnyen hivő optimizmus lakozik benne.

Lehet, latin műveltségem és hajlandóságom tesz képtelenné arra, hogy bármely ilyen mítoszt, bármely ilyen bölcseletet elfogadjak. Szeretem az élet tragikumát színről színre, a maga nyerseségében, a legnagyobb fényben szemlélni. Logikai ellentmondásai talán ezért bántanak. Tudom, egy költőtől nem szabad betű szerint való logikát követelni. Végre ő nem az értelemre, hanem az érzésre föllebbez. Világnézete azonban annyira sérti értelmemet, hogy érezni is képtelen vagyok vele. Hangja nem oly meggyőző, hogy bírálatomat el tudná némítani. E messianizmus által elveszti az idegrendszeremmel való kapcsolódást. Nem meri tudomásul venni a könyörtelen, pogány természetet, melyben sokkal több rejtély van és rémület, mint efféle kölcsönkért kabbalisztikus építményben. Ez eltakarja előle azt, ami igazán fontos, létünk változhatatlan siralmát, s kisebb dolgok felé irányítja figyelmét.
A Nyugat szerkesztői

Ő maga is "küldetést" érez, mégpedig többfélét. Az első körülbelül az, hogy ennek a földnek a Messiása legyen. Hogy miből áll az ilyenfajta küldetés, nem tudjuk. Gyakran halljuk, hogy "harcol", és fajtáját ostorozza a jövő felé. A beállítás kissé az irodalomtörténeti könyvek mintáira emlékeztet. Hiszen a politika manapság midenütt mesterség lett és tudomány. Éppen ezért a politikai költészet pusztulóban is van. Egykor, mikor az élet még nem hasadt rétegekre a munkafelosztás elve szerint, a társadalmak régi szervezetlenségében, mikor a sajtó, vezércikk, kortesbeszéd, parlament nem szippantotta el minden mondanivalóját, még lehetett tárgya és értelme. Türteiosz, aki egy kezdetleges ókori társadalomban "lanttal kezében buzdítja a csatát", azért megrázó, azért nem nevetséges, mert van reménye arra, hogy szavának közvetlen hatása is lesz. A modern költőnek alig. Vajmi kevéssé valószínű, hogy egy költő, a jelenkor reklámparkjai, kormányrendszerei közepette mindaddig követeli verseiben az általános, egyenlő, községekre is kiterjedő, titkos választójogot, a hadikölcsönök valorizációját, a munkáskórházakat és napközi otthonokat, míg azokat meg is adják. Aki komolyen és őszintén ilyen hivatást érez magában, az helyesebben teszi, ha hatásosabb eszközökhöz folyamodik. Mint képviselő vagy utcai agitátor inkább előmozdíthatja célját. A költő a kifejezés művésze. Hivatása az, hogy a benne alaktalanul forrongó természeti erőket, melyeket értelemmel nem lehet megközelíteni, érzékletesen megformálja, mintegy létezőt teremtve a megfoghatatlanból, s ezzel a roppant munkával véget is ér hivatása. Ha politikai költészetre vetemedik, két veszedelem fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy mit akar, s akkor tartalmas, de művészileg lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz erre, messziről, tétován, s akkor pufogóvá, fráziscséplővé, jelszavassá válik, afféle dörgedelmes néptribunná.


Ady - ez tagadhatatlan - elsősorban mint politikai költő híres, emlegetett. Művészi szempontból itt támadható legerősebben. Az írástudatlanok, akik egy költőt mindig az életkörülményei s a témái szerint ítélnek meg, nem pedig a belső mivolta, vagyis a művészete, a formája alapján, szeretik Petőfivel együtt emlegetni, melléje, sőt sokszor magasan föléje helyezni. Ady nem bírja ki az összehasonlítást ezzel az isteni zsenikölyökkel, aki a világirodalom legáradóbb, legtermészetesebb, leggazdagabb, legrokonszenvesebb, legösztönösebb, legfrissebb, legcsodásabb lírai lángelméje. Petőfi huszonöt éves korában hal meg, s akkor be is fejezi megmagyarázhatatlan, őseredetiségéből táplálkozó fejlődését. Ady ebben a korában még kortársainak zsúrversikéit utánozza. Petőfi magába öleli az egész életet, minden nagyságot és kicsiséget, minden tragikumot és komikumot, aminthogy ez a kettő soha sincs külön-külön, hanem együtt, örökös kölcsönhatásban. Ady attól kezdve, hogy párizsi tartózkodása alatt megleli hangját, a politikai küldetés és halál pózában áll, anélkül hogy kimozdulna belőle. Petőfi a legmélyebb értelemben humoros is. Ady humortalan, száraz és izzó. Petőfi ragyogó megfigyelő, éles elme, a valóság érzékletes művésze, alakjai lélegzenek, tájképei élnek, még prózája is folyékony. Ady prózája csak a hírlapi vitában melegszik föl, különben csikorgó, kurta lélegzetű, emberei papirosfigurák. Petőfi tanult fő, literátus, a betű tisztelője, Shakespeare ihletes fordítója. Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi. Petőfi, aki sohase látta a tengert, és Ausztrián kívül nem járt külföldön, világvárosi jelenség. Ady, minden Párizs-rajongása ellenére, nem az. Petőfi nyugat-európai formában fejezi ki, hogy magyar. Ady melldöngető, magyarkodó formában fejezi ki, hogy nyugat-európai. Petőfi bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngúnyoló, egy élő, szeszélyes, örökké változó ember. Ady mindig csak a szomorú Vátesz. Petőfi egyszerűen a nép fia, tőrőlmetszett demokrata, senki más. Ady szintén demokrata, de túlontúl sokat emlegeti, hogy úr is, Ond vezér ivadéka. Petőfi forró egyéniségében minden ellentét, minden ellentmondás szervessé olvad. Adynál néha csodálkozom, hogy a dekadens énekes Esze Tamás és Tyukodi pajtás kuruc "komája" is. Petőfi hazafisága a földé, a gyermeki, ősi kegyeleté, egy néppé tágult családé, az ösztöné. Ady egy tudományos értelmi tételre esküszik, az ő "szent jásziság"-ára. Petőfi forradalmi heve, az úri renddel való vagdalkozása, királygyűlölete, fennkölt világpolgársága az őszinteség elsöprő erejével hat, mert mögötte egy gyermeklelket érzünk, a hit ércfedezetét.

Csak egyetlen dolog indokolja és fogadtatja el a politikai költészetet: a teljes elfogultság. Az az elfogultság, amely nem tekint sem jobbra, sem balra, hanem vakon hisz abban, amit hirdet, végletek közt hánykolódik, nem bánva, hogy fölszakad belőle a természet minden sara, önzés, gyűlölet, harag. Efféle kitárulás megrázó, mert emberi és szép is lehet, mert a költőnek művészi lendületet, teremtő erőt adhat a dühe.
Adynál ezt ritkán tapasztaljuk. Politikai verseit többnyire megrendelésre írta a napilapok tárcarovatába, vagy a Galilei-kör március 15-i ünnepére, mintegy versenyezve Ábrányi Emillel, aki ezen a napon csengőbb rímekben és ötletesebb formában a másik, jobboldali tábort szolgálta ki. Ezek a versei nagyhangúak, döcögősek, fáradtak. Olyan általánosságokon nyargal, melyeket egy névtelen vezércikkíró is átallana vállalni. Emellett kétkedő. Vajon hogy gyúljak lángra ezeknél a formában is ósdi rigmusoknál, melyekben a szavak kacér magakelletéssel handabandáznak, mikor csak így biztatja ifjú társait:
Indultok? jó, ideje már bizony,
(Tartok veletek, váltig, holtig, persze)
Bizom egy kicsit és mégse bizom.
(Levél ifjú társakhoz)
Máskor ilyen suta:
Igaz álom a merész álom,
Hol megnő az álom mezője
S ahol minden ember, ki igaz,
Másiknak dacos szeretője

S ahova majd vérhajók visznek.
(Igaz, uccai álmok)
Ez az erőteljesebbek közül való:
Minden a Sorsé, szeressétek
Öt is, a vad, geszti bolondot,
A gyújtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje,
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,

Ez a világnak nem közösse.
(Rohanunk a forradalomba)
(...)
Mindenesetre súlyos vád egy költő ellen, ha valaki azt állítja róla, hogy nincs benne ízlés. Adynak, különösen a kezdő korszakában, gyakran vannak ihletes pillanatai, amikor az alvajáró ösztönével biztosan leli meg a hangját, s diadalmasan végigénekli nótáját. Művészi ízlése rendes körülmények között ki-kihagy. Ekkor riadtan, észbe kap. Leplezni próbálja pőreségét. Valami kacskaringós, agyafúrt, elkényszeredett stílust húz magára, mely alól mindinkább kikandikál ízléshiánya. Mindenáron eredeti akar lenni. Ez a vágy az eredetiség halála. Fél az egyszerűségtől. Attól tart, hogy ezzel üressé válik. Az egyszerűség valóban csak akkor tartalmas, ha mögötte van is valami. Ehhez igazság kell és alázat. Verseit egy költőprimadonna világbolondító mozdulatával "küldi" - nem "ajánlja" híveinek. Egyik ajánlás szóról szóra így hangzik: "Lesznai Annának, ennek a nagyszerű nőnek, de sokkal inkább valakinek és nőnél különb nagyszerű embernek kezébe helyezem e verseket, melyek egy vagy több fiatal nőhöz búgnak, epekednek, de vétkesek, tehát egy korrekt Lesznai Anna védelmére bizony rászorulnak, s ez így van jól." Nehezebb volna egyetlen mondatban több ízetlenséget összehordani. Ilyen részletek után lesütjük szemünket, elpirulunk s igyekszünk másra gondolni.

Minden költőben van egy modor, melyet magára öltött. Voltaképp ez a modor a lényege, az értéke. Természetes költő nincsen. A természetes költő az, aki nem ír. Az, aki ír, szükségszerűen alakoskodik, egyéniségét vetíti ki, redőzi előttünk, azokat az érzéseit ismételgeti, melyek parancsoló rögeszmékként kísértik, azokat a szavait visszhangozza, melyek meghatározzák őt, maga és mások előtt. Shakespeare modora is áttetsző. Előre lehet sejteni, hogy mit fog művelni: most muzsikál a szerelemről, most mély lélegzetet vesz, és egy briliáns hasonlatot vág ki a holdról, most elsiratja a bukó hőst, majdnem mindig ugyanazzal az ütemmel, ugyanazzal a szócsoporttal. A nagy költőknél ez a modor jóízű. Egyenesen várjuk a dallamokat, a betéteket, a zeneszólamokat, és mikor visszatérnek, mindig meglepnek, mindig fölfrissülünk általuk. Adynál ez a modor rosszízű. Rettegünk attól, hogy visszatérnek kedvelt lemezei. Zörögve jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a Tegnapok, a szent Élet, a nagy Élet, a véres Élet, a bús Élet, az életes Élet, a Harcok és Hullások, a Bizonyok és Háthák, az új Krisztusok s a régi Krisztusok is. Ez már nem modor, hanem - érzés és gondolat híján - modorosság.

 
Amint vallja, az életben kettő érdekelte igazán: "Csupán Politika és Szerelem." Szerelmi költeményeinek zöme beállított. Az Új versek elé ezt az ajánlást írta: "Ezek a versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani verseimet, fogyó életem növő lázában, mély viharzásban, a poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni, és átnyújtom őket Léda asszonynak."
Egy kissé vidékies trubadúr hangja ez. Ebben az édeskés lovagi formában udvarol, intézi szakadatlan vallomásait a nőkhöz. Mindegyik ilyen szerelmes versének legmegfelelőbb címe ez lehetne: "Hozzá". Megverseli az ideálok haját, fehér vállát, kék vagy barna szemét. Rendszerint keresztnevüket is szerepelteti, mert az ideált valahogy meg kell szólítani. Érzelmesnek ritkán érzelmes. Annál gyakrabban érzelgős.
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
(Szerelem és ravatal)
Ennek az avult romantikának olykor maga is érzi a komikumát. Ezért ellensúlyozni igyekszik a túlontúl édeset. A nők: kis senkik és éhes csukák. Egy zsurnaliszta fölényével szól róluk:
Úgy kellenek a meghagyásaid,
Mert megint bűnbe estem,
S kérdem:
szeretek, ím, egy új leányt,
Szeressem, ne szeressem?
(Kérdés kék szemekhöz)
(...)
Egy kritikus ezt írta róla: "a magyar nyelv sohase hallott zenéjét szólaltatta meg". Fölháborodva kérdezem, hogy ezt a megállapítást, melyet Vörösmarty wagneri zenekara, Petőfi harsonája, Arany andalító mélyhegedűje után tett, vajon erre is vonatkoztatta-e, erre a süket citerára, erre a nyafogó csimpolyára? Kötetei hemzsegnek ilyesmiktől:
Jaj, be szép, hogy vagyok,
Jaj, be szép, hogy vagynak,
Jaj, be szép, hogy minden Való szép,
Jaj, be szép a Szép.
(Szép a Szép)
Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy "érthetetlen". Az a baja, hogy érthető. Gondolják meg, hogy ezrével és ezrével vannak lelkes gyerkőcök, akik önöknek, komoly felnőtt férfiaknak tanúbizonyságára elhitték, hogy remekírójuknak minden igéje a legnagyobb mélység és a legmagasabb művészet, s amikor az iskolapad alatt láztól zöld arccal és piros füllel olvasnak ilyen klapanciákat, akkor úgy tekintenek rájuk, mint egy oromra, melyet egykor nekik is el kell érniök.
Emlékezzenek vissza, hogy amikor a külföld többszörös kísérletezés után jóakaratú vállvonogatással fogadta verseit, akkor önök azt mondották, hogy "ezt a sohase hallott zenét nem lehet semmiféle más nyelvre átültetni". Hát itt az eredeti. Legyen vége ennek a hazugságnak, ennek az áprilisjáratásnak. Legalább én mindaddig, míg meg tudom különböztetni a merészséget az ízléstelenségtől, az erőt a nagyhangúságtól, a rejtett, nemes célzást, a gondolatok titáni ugrándozását a tartalmatlanságtól, ellenszegülök ennek a léha divatnak.

Hallom a vádat, hogy kipécézett idézetekkel bármely költőóriást meg lehet semmisíteni. Hajlandó vagyok a kétkedőket több óráig hasonló idézetekkel szórakoztatni. Most pedig azt az ellenvetést hallom, hogy a részletek nem számítanak, csak az egész, s egy igazi zseni nem is törődhet a szókkal, mint holmi szóbogarász. Kérdezem: mivel törődik az az igazi zseni, aki véletlenül ír is, ha nem a szókkal? Talán a lombfűrészeléssel? Vagy a lóidomítással? Vagy talán az Élettel, a nagy, véres Élettel, melyről sohase tudni, hogy zenés kávéház-e vagy szerkesztőség? Az írástudatlanok eddig mindig azzal állottak elő, hogy csak az élet fontos, az élmény. De miben van az író élete, élménye, aki egy papírlaphoz szögezte magát, ha nem a betűiben? Mi ad fogalmat életéről, élménye izzásáról, ha nem a betűi? Nincs-e minden teremtett embernek élete és élménye, anyja, kedvese, fájdalma és halála? Nem mindegy-e, hogy az, aki az álmatlanságról vall, tizenöt éjszaka nem aludt-e, vagy csak egy éjszaka? Mit ér az élet, az élmények száza, ezre, ha azokat nem tudja kifejezni? Hát nem a kifejezés eredetisége, ereje által magasztosodik valaki költővé?
Az, amit a garázda írástudatlanok elkövettek, bűn volt az irodalom, az ifjúság, a jóhiszemű közönség és maga Ady ellen is. Lehet, hogy ez a kritika kegyetlen. Olyan kegyetlen, mint az igazság. De ők kegyetlenebbek voltak hozzá. Olyan kegyetlenek, amilyen csak a langyos puhaság lehet. Amikor pápává emelték, s minden sorát kéjelegve szürcsölték a nagy nyilvánosság előtt, amikor a költőt kilökték az utcára, az irodalmi sehonnaiak bálványául, a "szürkék hegedősévé" tették őt, azzá, amivé nem akart lenni. Van azonban egy másik Ady is. Ez még mindig az előkelő szellemek, a szenvedő lelkek lírikusa. "Iskolát" nem teremtett. Mindez a politikai hűhó folytán került a köztudatba s néhány szajkózó könyvbe. Sok hangos híve volt, de tanítványa, követője alig, néhány korán letűnt, értéktelen epigont kivéve, aki nagybetűit, hányavetiségét majmolta. Azok, akik vele együtt jelentkeztek, a maguk útján jártak. Lendülete bátorítólag hatott egyesekre, de vezérkedése csak társadalmi jellegű volt. Az irodalmi matéria, melyet hozott, nem alkalmas a folytatásra, mások fejlesztésére. Csak jelszavai keringenek, de szavai nem váltak vérré, mint Petőfiéi vagy Aranyéi. Nyelve sokszor ízesen magyar, de szókincse nem gazdag. Azok az újítások, melyekkel kísérletezett, összetételei, elvonásai nem szerencsések, többnyire kiagyaltak, mesterkéltek. (Tavasz-várás, Csók-kunyhó, göth, hars stb.) Kevés költő hagyott maga után annyi selejtest, művészileg idétlent, és modorost. Mégis jelentős tehetség volt. Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven versével, mely pályája szerencsés termékének tekinthető. Nem tündököl a lángész kápráztató fényével. Helye nincs is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az érdekes, csonka nagy tehetségek között. Akadhatnak olyanok, akik ezután is sokkal elnézőbben látják alakját. De lehetetlennek tartom, hogy a művészetre fogékony, tisztafejű emberek között nagy különbségek tátonganának megítélése tekintetében.

Ady Endre: Héja-nász az avaron



Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.


Csupa disszonancia ez a költemény. A szerelmesek jelképe: a ragadozó héjapár. Útjuk a Nyárból az Őszbe tart: az életből a halálba. A mozgás egyre gyorsabb, egyre féktelenebb tempójú (útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk), míg sor kerül az utolsó nászra: az egymás húsába beletépő, halálos ölelésre. Sorsuk elrendelésszerű, a természet rendjét követi. Kegyetlen törvény ez: már másoké a Nyár, „Csattognak az új héjaszárnyak”. A szerelem csak előzménye a halálnak. Nem keveset köszönhet a századforduló Wagner-divatjának: itt is, mint a Trisztán és Izolda legendájában, a szerelem a halálban teljesedik ki. A végzet nemcsak a szerelmesek egymásra találását írja elő, hanem elválásukat is - s csak a pusztulásban hagyja jóvá frigyüket.

Ady mint a nemzet tragikumának költője


Ha a századelő korlátolt, de szabadelvű hagyományokat ápoló hivatalossága nem sokat tudott kezdeni Ady politikai költészetével, az ellenforradalmi korszak még annyit sem. Ám Ady magyar messiás-tudata és főként a háború idején fölerősödő nemzethalál víziója igencsak kapóra jött a háborús vereség, majd Trianon árnyékában. De a liberálisok, szabadkőművesek, zsidók és szocialisták körében folytatott bűnbak-kereső láz nem igazán tűrte meg Ady ez irányú kötődéseit.
Első lépésben esztétikai szempontból gyöngének, legkevésbé „Adys”-nak kellett nyilvánítani politikai költészetét - ezt Szabó Dezső már 1919 tavaszán elkezdte, méghozzá A forradalmas Ady címmel publikált kis könyvecskéjében. Később pedig politikai irányvonalát kellett diszkvalifikálni; „politikailag teljesen analfabéta” - olvasható Szekfű Gyula Három nemzedékében (1920).
Tehát tényleges politikai költészetétől és irányvonalától megfosztva vált politikai diskurzus szereplőjévé. Akár mulatságosnak is tekinthetők azok a bűvészmutatványok, ahogy Adyt a maga állította legfőbb ellenség-képpel, Tisza Istvánnal próbálták közös nevezőre hozni vagy ahogy zsidóbérencből előbb zsidók balekjává, majd áldozatává minősítették át.
S mivel az ellenforradalmi korszak hivatalossága csak félszívvel vállalta Adyt (annyira félszívvel, hogy 1927-ben Babits Mihálynak kellett megvédenie Ady Endre hazafiságát - A kettészakadt irodalom című vitairatában - Berzeviczy Albertnek, az Akadémia s mellette a Kisfaludy Társaság elnökének támadásával szemben), a népi írók mozgalma kapva-kapott rajta - a Szabó Dezső által adott Ady-képen alig módosítva.
Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én - kézirat
Ignotus és Fenyő Miksa szerkesztette Ady Nyugat emlékszám,
1919, 324. oldal.

Az Ady-kultusz méreteit jól példázza, hogy 1928-ban (az ismert 1915-ös Ady-vers címét „kölcsönvéve”) Ifjú szívekben élek.
A magyar fiatalság hitvallása Ady Endre költészetének történelmi tanulságai mellett címmel kis gyűjtemény jelent meg, amelyhez Szabó Dezső írt előszót és ahová (mások mellett) Féja Géza, Kodolányi János és Móricz Zsigmond adott lelkendező cikket, Makkai Sándor pedig a Magyar Fa sorsa című Ady-könyvéből egy fejezetet. „Akkor, amikor Adyból nagy nemzeti költőt kellett formálni - állapította meg utóbb Keresztury Dezső (1969) -, hazafiasan használható verseit válogatták össze.
 Becsülete tisztára mosdatásának eredménye volt öccsének rendkívül rossz életrajza. Sík Sándor tanulmányában majdnem katolikus lett; Makkai Sándor tanulmányában majdnem csak vallásos református.”
Ez ellen a kritikátlan kultusz ellen próbált föllépni Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása.
Különvélemény Ady Endréről című, pamfletszerű írásával, amely A Toll 1919. július 14-i számában jelent meg és óriási vihart kavart. Kosztolányi mindenekelőtt Ady „messianizmusá”-t támadta. Kosztolányi írásának fogadtatása újabb bizonyítéka a kultusz virulásának.
A hozzászólók túlnyomó része Ady védelmére sietett: nemcsak a Nyugat első nemzedékének nagyjai, de a fiatalabb nemzedékből is számosan, József Attilától Zilahy Lajosig, Féja Gézától Zsolt Béláig. Különösen fájt Kosztolányinak a hajdani barát, Babits elhatárolódása a vitában; úgy érezte, Babits nem állt ki egykor közösen vallott nézetük mellett. A Szabó Dezsőn nevelkedett Németh László viszont kevésnek találta Ady valóságos hatását.

Ady kézirata
Nagyon kevesen tudták magukat függetleníteni a kultusztól. Németh László előadásával csaknem egy időben jelent meg Szerb Antal Magyar irodalomtörténete (1934), amely először vállalkozott az életmű változásainak megrajzolására, s úttörő módon jelölte ki Ady mentalitásának, tájékozódásának legfőbb jellemzőit.
 Az ő érdeme az is, hogy Adyt integrálta a magyar irodalom történetének egészébe, s Vörösmarty mellett irodalmunk legnagyobb lírikusának ismerte el.
Másik figyelemre méltó kivétel Keresztury Dezső nagyszerű esszéje, amit 1944-ben írt, Ady halálának 25. évfordulójára, s a magyar történelem újabb mélypontján próbált szembenézni Ady szerepével, súlyával.

forrás: htmagyar-irodalom.elte.hu/sulinet

Ady Endre: A lelkek temetője



E föld a lelkek temetője,
Ciprusos, árva temetője,
Sok vér ömlött itt valaha
S maggyilkos méreg lett belőle.

Itt azok éltek, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.

Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.

Óh, boldogok itt, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.

Ady Endre: A Krisztusok mártírja

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.

Ady Endre: Most már megállhatok


Csak másért a másét
Sohasem akartam,
Csupán a viharért
Nem jártam viharban.
Becsületes szivem
Becsületes jussát
Kerestem a harcban.

Most már megállhatok:
Már-már minden emlék,
De mégis, ha újra,
Ha százszor születnék:
A jussáért küzdő
Lantos és parittyás,
Csak ugyanaz lennék.

Régi, küzdött harcok
Silány, kis bért hoztak,
Igaztalan szájjal
Sokan megátkoztak.
Hejh, bús évek voltak,
Véresek, lihegők
S mégsem voltak rosszak.

Ady Endre: Perc-emberkék után

Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments, Atyaisten, hogy benne legyek:
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De épitésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém
S ha marad csak egy hivom, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd, hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

Ady Endre: A Duna vallomása




Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat.
De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom, mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szivem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre.

»No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nekem, vén falurossza.«

»Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?«

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámháritó.
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna
És elrohant tőlem kacagva.

Ady Endre: Párizs az én Bakonyom




Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandúr-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek,
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.

Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.

Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek;
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.

Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet magyar sikon:
Engem borít erdők erdője
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

Ady Endre: Szent Margit legendája


Vallott nekem a Nyulak-szigete
Regék halk éjén. Ime, a titok:
Királyi atyja klastromba veté
Legendák szűzét, fehér Margitot.

Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó miatt.
S robogtak a királyi udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

Nyugatról várt sokáig valakit.
Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,
Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

Már régen várt s megbénult szive.
Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak
Hátán érkeztek hetyke magyarok.
Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

Ő nem járt a Duna táján soha,
Egy halk dalu és halk csókú legény.
És Jézusnak áldozák Margitot,
Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

Ady Endre: Az utolsó mosoly

Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.

Megszépül szatir-arcom,
Megszépül szatir-arcom:
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.

Üveges, nagy szememben,
Üveges, nagy szememben
Valaki benneragyog,
Valaki benneragyog.

Mosolyos, hideg ajkam,
Mosolyos, hideg ajkam:
Köszöni a csókodat,
Köszöni a csókodat.


filmhiradok.nava.hu

Kosztolányi Dezső: Fényképek



Fényképek.
          Az albumban és az állvány
nádas fonatján, a sarok homályán.
Sok pap-rokon, délceg katona köztük.
Kis, furcsa nénikék. Násfák, kösöntyűk,
kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok.
Itt egy magas leányzó mosolyog.
Anyám barátnője. Mily hűs, kevély.

Hattyú-nyakát emeli. Már nem él.
Jegesvizet ivott egy báli éjen,
reggelre meghalt, húszéves korában.
Azóta alszik elborulva, mélyen
a szabadkai temető porában.

Élők, halottak. Ez a társaságom.
Olykor magamra hagynak délelőtt,
az életük egyszerre visszalátom,
mikor beszélek egy-egy kép előtt.
Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?
Figyelnek.

Csak képek.
Az élőkéi mind barnák s nevetnek.
De a halottakéi oly meredtek.
És kékek.

Kosztolányi Dezső: Mikor az este hirtelen leszáll



Mikor az este hirtelen leszáll,
olyan a kertünk, mint a temető.
Szomorkodik a vén jegenye-szál,
s a hold ezüst lepelbe leng elő.

Sápadva bolygom át a régi kertet,
a vén akácok látnak s megijednek.

A kisgyerek lehúnyja a fejét,
és fél az éj. És reszket a setét.

Kosztolányi Dezső: Ima harc előtt

 
Belőlem majd bús lobogó lesz,
mit összetép idők viharja,
emlékemet is elsodorja,
s nem kísér lárma, suttogó nesz.

Belőletek lesz cafra dísz tán,
bankár-kisasszonyoknak éke,
de az enyém, a jó, béke,
a becsületnek gyolcsa, tisztán.

Mert odaadtam mind a kincsem,
szivem jobbik felét a nőnek,
felét zálogba a jövőnek,
és a kezembe semmi sincsen.

A sorsomat adtam agyarnak,
fognak, körömnek és tusának,
s mindent a földgömb koldusának,
a vak mártírnak, a magyarnak.

Ő az Apa, a mondhatatlan,
a Nemző, aki sír a földön.
és most, mit kaptam tőle kölcsön,
az életet is visszaadtam.

Csak gyújtsa más reá a tűzvészt,
én sírva borulok nyomába,
csörgesse a rongy és a gyáva
a hírt, ezt a harminc ezüstpénzt.

Nyirettyüjük mások rikassák,
úri szalonba, úri bálon,
én titkos arcod látva-látom,
fajom, mert föld vagy, vér, igazság.

Belőlem majd bús lobogó lesz,
mit sárba dobnak, elfelednek,
árnyéka eltünő nevemnek,
de becsületbe bukni jó lesz.

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

  
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétõl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bõröndöm,
van jó-szivû jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor elõre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstbõl,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdõ van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrõdve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

Petőfi Sándor: Szülőimhez


Hej édes szülőimék,
Gazdagodjam meg csak!
Akkor, hiszem istenem,
Nem panaszolkodnak.

Minden teljesülni fog,
Amit csak kivánnak;
Megelőzöm vágyait
Éd'sapám s anyámnak.

Lesz csinos ház, amiben
Megvonúlnak szépen;
Pince lesz a ház alatt,
Jó bor a pincében.

Meghihatja éd'sapám
Minden jóbarátját;
Borozás közt lelköket
A jókedvbe mártják.

Szép kocsit csináltatok
Éd'sanyám számára;
Nem kell, hogy a templomot
Gyalogosan járja.

Lesz arany szegélyzetű
Imádságos könyve,
Krisztus urunk képe lesz
Szépen metszve benne.

Pistinak meg majd veszek
Drága paripákat,
Rajtok jó Istók öcsém
Vásárokra járhat.

Végesvégül lesz nekem
Dúsgazdag könyvtárom;
Akkor majd a verseket
Nem pénzért csinálom.

Ingyen osztom azokat
Szét az újságokba;
Minden szerkesztő, tudom,
Szívesen fogadja.

S hogyha szép lyányt kaphatok:
- De magyar lelkűt ám! -
Éd'sapám táncolni fog
Fia lakodalmán.

Így élünk majd boldogan
A mulatságoknak,
Így biz, édes szüleim...
Gazdagodjam meg csak!

Pest, 1844. augusztus

Petőfi Sándor: Szüleim halálára



Végre megtörtént a
Rég várt viszonlátás!
Nincs köszönet benne,
Nincsen istenáldás.
Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját,
Annak sem látszott ki csak az egyik széle,
Ezt is akkor láttam kinn a temetőben,
Mikor jó anyámat tettük le melléje.

Sem atyám, sem anyám
Nincs többé, nem is lesz,
Kiket szoríthatnék
Dobogó keblemhez,
Akiknek csókolnám még lábok nyomát is,
Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
Mert körűlöveztek, mint a földet a nap
Lángoló sugári, szent szeretetökkel!

Oh atyám, oh anyám,
Miért távozátok?
Tudom, hogy áldás a
Sír nyugalma rátok,
De mi nektek áldás, az átok énnékem,
Melytül szegény szívem csakhogy nem reped meg!
Ha így bántok velem, ti kik szerettetek,
Mit várjak azoktul, akik nem szeretnek?

Itt hagytak, elmentek,
Nem is jőnek vissza!
Omló könnyeimet
Sirjok halma issza.
Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak,
Szivárogj le hideg orcáikra halkan,
Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek
Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!

De nem, de nem, inkább
Eltávozom innen,
Hogysem könnyem árja
Hozzájok lemenjen;
Mentsen isten tőle!... édes jó szülőim
Hogyha megéreznék fiuknak keservét,
Szerető szivök a sírban sem pihenne,
Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.

Isten veletek hát...
Csak egyszer még, egyszer
Ölelkezem össze
Sírkeresztetekkel...
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját...
Tán fölemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják!

Pest, 1849. május 19-20.

Petőfi Sándor: Elégia

Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint
     A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü?
Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? Endymionnal
     Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt?
Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el,
     Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod:
Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak,
     Föltészi a sziklát hegy tetejére, Sysiph,
Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csillapszik:
     De hidegen marad a lánynak örökre szive.
S érette, ah boldogtalan én, mindegyre hevülök,
     Keblem Vesta-tüzét nincsen eloltni erőm.
Égj, szivem, hát, égj mint forró Hyperiona nyárnak,
     Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad.
Hervadok én is majd, s hervadván enyhre találok,
     Ha tovaszállt lelkem Lethe özönébe merűl.

Dunavecse, 1841. június 22.

Petőfi Sándor: Első szerelem


Szép a rózsa hajnal-ébredése,
A leányka arculatja szebb volt.
Messze bércek kékellő homályán
Bájjal ég az arany esti csillag;
A leányka nefelejcs-szemében
Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.
Csattogánynak zengeménye nyájas
Csendes éjjel, viruló berekben;
Nyájasabban kelt a lányka hangja
Ajaki paradicsom-kertéből.
És ha tiszta a liget virágit
Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:
Tiszta volt a lyányka keble szinte,
Tiszta szíve, tiszták érzeményi.
A leánykát hévvel én szerettem,
Őt szerettem első szerelemmel,
Érte gyúltam őrült gerjelemben,
S haj, a végzet elszakaszta durván,
Elszakaszta mindörökre tőle!
Hagyjatok, ha néha álmim őtet
Elragadtan a dicsőet festik,
Oh barátim, hagyjatok zokogni:
Veszteségem szörnyü, mondhatatlan!

Sopron, 1839. őszén

Kosztolányi Dezső: Boncolás


Esti Kornél följegyzése

...Mindenkinek jó lélekkel azt a tanácsot adhatom, hogy ne menjen arra a pályára, amelyre szeretne. Mert akkor előbb-utóbb kiábrándul belőle.
Megtörténhetik ugyan, hogy csöndesen megöregszik mellette, mint a felesége mellett. Esetleg a társadalom segédkezésével meg is ülheti vele az ezüstlakodalmát vagy az aranylakodalmát. De alapjában nem sok örömet lel benne.
A bölcs ember sohase törvényesíti szerelmét. Így holta napjáig megőrzi. Természetünk tudniillik gyarló. Csak olyasmiért rajonghatunk igazán, ami nem a miénk amit nem egészen értünk, nem egészen ösmerünk. Ezzel örökre kacérkodhatunk. Esetről-esetre hűtlenné is válhatunk érette törvényes hitvesünkhöz, akihez eskű köt. Micsoda boldogság ez.
Pont így voltam én az orvostudománnyal is.
Orvos szerettem volna lenni. Már mint kisfiú doktort játszottam. Gyógyítottam húgom bábúit és a ház kutyáit. Pedig nagyon féltem az állatoktól. Messzire elkerültem őket, különösen este. De ha egy kutyának szét kellett feszíteni a száját, hogy hashajtót öntsek belé, vagy egy kandúrnak be kellett kötni a véresre mart hátgerincét, rettenthetetlen bátorsággal vállalkoztam rá.
Gyakorlati készségemmel csak elméleti tudásom vetekedett. Olvasni se tudtam még rendesen s máris belebújtam egy lexikonba és anélkül, hogy észrevettem volna, kitűnően megtanultam az összes nyavalyák tüneteit. Izgatott mindenféle betegség. Miért? Azért, mert az elmúlás izgatott. Ha a halál rejtelmes szobájába nem nyithattam be - ez itt senkinek sem adatott meg -, legalább a halál előszobájában ácsorogtam.
Nagyon korán boncoltam is eleven és döglött állatokat. Ezzel bizonyára félelmemet iskoláztam. Hamarosan rájöttem, hogy a félelemnél is rosszabb a megijedés - a félelemnek ez a villámütése - s hogy élénk képzeletem mindent ezerszeresen sötétebbnek fest, mint a valóság és hozzá képest a valóság legtöbbször majdnem derüs, sőt megnyugtató. Ennélfogva rászoktattam magam, hogy alázatosan elzarándokoljak a baj kútforrásához, hogy farkasszemet nézzek mindennel, ami szörnyű, riadalmas és förtelmes s megbarátkoztam a pusztulás és rothadás legkülönbözőbb formáival, melyeken mintegy csak hűtőzött, enyhületet keresett rémlátó fantáziám.
Pogánynak születtem annyi bizonyos. Mióta eszemet tudom, utáltam a mithoszokat, a különböző hitregéket, különösen a keleti hitregéket, melyeknek zavaros bárgyúsága annyira meghamisítja az élet egyszerű és fönséges tragikumát, hogy az olyan lesz tőle, mint holmi cifra és olcsó bazár. A meséktől is őszintén undorodtam. Düh fogott el, ha a kis édes tündérkékről hallottam. Nem mintha a tündérkék csodálatos tettein ütközött volna meg értelmem. Csak szegényeseknek, unalmasaknak találtam őket. Az én tündéreim inkább a baktériumok voltak, melyek szintén láthatatlanok, de sokkal hatalmasabbak. A pestis-baktériumról például többet ábrándoztam, mint más gyermek Tündér Ilonáról.
Szerencsére édesapám nem az orvosi szakra iratott be, hanem a bölcsészetire. Ilyen módon szűzen, érintetlenül maradt meg bennem az orvostudomány iránti szerelem. Ünnep volt számomra, valahányszor megszökhettem a bölcsészeti előadásokról. Ezeken a tanár régi költők semmitmondó életét tárgyalta és születési adataikból, házassági leveleikből jobb ügyhöz méltó buzgalommal azt igyekezett megállapítani, hogy jött létre ez vagy az a remekművük. Ilyen erőfeszítést már akkoriban is nevetségesnek, hiábavalónak tartottam. Otthagytam hát a tanárt, hadd üsse bottal egy tovatűnt lángelme nyomát s elszaladtam orvosnövendék-barátaim közé, akik véd- és dacszövetségben állottak velem.
Mindig ügyesen becsempésztek. Fehér orvosi köpenyt adtak rám. Ebben szabadon kalózkodhattam. Közéjük elegyülve értő-közönyös arccal figyeltem a különböző műtéteket, leplezve halálos érdeklődésem: A műtőben a kloroform édeskés szaga terjengett s az éter illata is, mely agyvelőmig szúrt, mint holmi kutatótű. Egymásután tolták be a már «kikészített» betegeket. Egy szakállas politikus - valóságos belső titkos tanácsos volt - a kloroformos sisak alatt puffadozó, hullámzatosan emelkedő hassal hörgött és röfögött, mint disznó az öléskor. Láttam egy halovány, szőke asszonyt, anyaszült meztelenül, akit a férjén kívül még senkise láthatott így. Ezüstfehér; volt a teste:
Tudtam, hogy ez tilalmas és illetlen. Azt is tudtam; hogy erkölcstelen. Nem kétkedtem abban, hogy a tudomány joggal akadályozza meg az illetékteleneket, hogy az emberi szenvedés e templomában kuktáskodjanak. De én ezzel nem igen törődtem. Húszéves fejemmel kinevettem az öreg, fontoskodó társadalmat. Lelkiismeretem se nagyon bántott. Helyesen vagy helytelenül azt képzeltem, hogy az én célom, mely az érzéklés eszközeivel mindennek a mélyére akar hatolni, van olyan fontos, mint az övék s erkölcsöm magasabb, holott külső megnyilatkozása csak holmi kotnyeles, szemtelen kíváncsiság.
Gyakran eljártam a boncolótermekbe is, ahol alacsony bádogasztalokon egy-egy gazdátlan comb hevert, mint a mészárszékben: Itt orvosnövendék-barátaim az izmok tapadását, a csontok nevét találgatták. Én azonban, akit nem zavart a szaktudás, kedvemre képzelődhettem.
Sohase felejtem el «első boncolásom».
Egy májusi reggelen bevittek a kórbonctanra. A boncolóasztalon már ott volt a hulla, melyet a fagyasztókamrából hoztak föl. Huszonhároméves fuvaros volt. Két nappal ezelőtt, déli egy órakor lefordult a bakról, ostorával a kezében és szörnyethalt.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ijesztő volt. Hátravetett fővel, nyugodtan feküdt előttem. Szemét bezárta, keményen. Haja kurtára volt nyírva nullásgéppel. Orra szabályosan ívelt. Teste márványosan-fehér, határozottan szép, délceg, mint egy görög bajnoké. A természet ezt a szervezetet - legalább láthatólag - nem huszonhárom évre tervezte, hanem hatvanra-hetvenre.
Hasán tenyérnyi világoszöld hullafolt. Tomporán, mintha megégette volna, még egy vörös hullafolt. Csak ez jelezte, hogy nem él.
A tanár kijelentette, hogy «föl fogja tárni». Ez gyorsan ment. Éles késével egy pillanat alatt fölmetszette a bőrt a nyaktól a köldökig s a hólyagból aranysárga nedű csurgott, a húgy. Csodáltam az emberi bőr erősségét és keménységét. Nagyszerű takaró ez. Arra gondoltam, hogy voltaképp csak bőrünk különöz el a többi emberektől, az egyéniségünk országhatára, jelezve, hogy eddig és ne tovább, hogy itt önálló lény kezdődik, aki belemagasodik a világegyetembe, mindenkitől függetlenül; mint külön világ. Mindez igen furcsa volt.
A kés úgy vágta a bordákat is, mint a vajat. Feltűnt a szív, ez az óriási vörös izom, a tüdő, ez a rózsás-szürke lebeny. A máj, amint szétszeletelték, a szerecsendió kacskaringós ábráit mutatta. Láttam a hasnyálmirigyet, a vakbelet, a gyomor tömlőjét, melyből parajzöld gyomorpép folyt ki, a fuvaros utolsó ebédje. Kiragadták a nyelvét s a száján keresztül a gégéjét is, rendkívül ügyes, majdnem világfias rándítással, mintha csak egy nyakkendőt bontanának széjjel. Beleit kis márványasztalkára rakosgatták s amíg keresgéltek bennük, a szolga gumicsővel vizet csorgatott rájuk. A mellkosárból több liter vért mertek ki, melyet később nagy szivacsokkal itattak föl.
Ez jutott eszembe: miért ismétli a természet, már évezredek óta, mindig ugyanezt a mintát oly aggályos pontossággal? Annyira bevált ez? Vagy nincs más ötlete? Mindenesetre cudarul egyenlőnek éreztem itt magam minden emberrel. Ez nem fájt. Csak némi alázat fogott el. Afféle gyáriárunak éreztem magam. Közel sem oly jelentősnek, mint otthon, amikor verseket írtam.
Tizenöt pere mulva a boncolás befejeződött. Mint a fináncok, akik a vámvizsgálatnál össze-visszaturkáltak egy bőröndöt, a megszokottság bizonyos gépies kegyeletével, de elég gyorsan visszarakták a szerveket, lehetőleg arra a helyre, ahonnan kivették. Nem hittem, hogy még valaki - egy alvilági vámhivatal, vagy más, előttem ismeretlen, magas hatóság - törődni fog ezzel a szegény halandóval, az idők végezetéig.
Máris varrta a szolga a fölhasított bőrt - mert ez csak az ő dolga volt - hosszú tűvel, vastag cukorspárgával. Hat-hét öltést tett rajta. Közben a fej ingott. Az állkapocs is mozgott kicsit, mintha beszélne. Aztán az orr hirtelen vérezni kezdett. Ezt vattával dugták be.
Még vártam valamit. Valami happy end-félét vártam. De ez nem történt meg.
Akkor kimentem a kertbe.
Itt orgonabokrok virágoztak. Orvosnövendékek álldogáltak egy csoportban. Magoltak a szigorlatra. Kezetfogtam egy kékszemű, sovány orvostanhallgatónővel. Elkísértem az előadóteremig.
Ezen a reggelen nagyon vidám voltam és nagyon komoly. Azt éreztem, hogy a földön elhagyatott vagyok, felelőtlen és szabad s azt tehetek, amit akarok. Azt éreztem, hogy a halál semmiség és az élet is éppoly semmiség.
De azt is éreztem, hogy élni a legnagyszerűbb dolog és meghalni - az a tény, hogy egyszer végkép megsemmisülök - a legszörnyűségesebb valami, amivel szemben - sajnos - mindmáig se sikerült végleges álláspontot elfoglalnom, mint azoknak, akik nálam mélyenérzőbbek, eszesebbek, vagy becsületesebbek...

Kosztolányi Dezső: Indulatszavak (Meztelenül c. kötetből)

Indulatszavak    

Őrült pillanat gyermeke: ember,
emléke a láznak,
melyben az ajkak egymásba harapnak
vágyak forradalmán,
és a fogak ezüst ragyogásával
összekocódnak.
Mért feleled, hogy mindenki királyi
ágyban született meg,
a vér bíborában?
Mért félsz szakadatlan, gyáva, mi érhet?
Mért szorítod hideglelős kézzel
azt a kilincset,
s mért állasz az utcán, mint egy számológép
porlepte közönnyel,
dupla szemüveggel, vonva a vállad,
mint kit egy ásítás langyos unalma
lökött ki a földre?
Vidd a szerelmet.
Ragadd meg a tébolyt, melybe fogantál,
csillagok testvére, előre a pályán,
cikázva garázdán, öncélú szeszéllyel.
Véletlen hercege, égi kalandor.
Ember.

Füst Milán: Kosztolányi Dezső: Meztelenül

Nyugat. 1928. 2. szám

E cím nyilván azt akarja kifejezni, hogy a költő megtalálta magában legigazabb őszinteségét, hogy legyőzte mindazt, ami eddig annak ellensége volt. - Meztelenül: ez a cím azt jelenti, hogy mindent megútált, ami felruházta, vagy felcicomázta beszédét, - hogy meztelen szeretne lenni végre, mert eddig nem érezte magát annak.
Jól megértjük ezt a vágyat, ezt a nosztalgiát az őszinteség után. A dühöt, amely élete delén fogja el az embert, mikor körülnéz s megállapítja, hogy sok mindent elmondott már, csak éppen azt még mindig nem, amit a legjobban szeretett volna világgá kiáltani, ami szívét a legjobban nyomta. Megértjük a lázadásnak ezt a vágyát a művészet ellen, amely vezet minket s alárendeltjeivé tesz: hiszen hányszor nyugodtunk bele, hogy ne azt írjuk, amit akarunk, hanem, amit sikerül megírnunk... Hányszor hallgattunk el olyankor, mikor aggódnunk kellett, hogy egy-egy nyers szín nem elég művészi... Mi finnyásak voltunk, mi konok önmegtagadással szolgáltunk valamit, ami belőlünk fakadt ugyan, de nem mi voltunk: a művészetet. S eközben eltelt az idő: sovárgással telt el valamely megkönnyebbülés után. Önzésünk még harsogóbb hangsúlyt követelt megnyilatkozása számára, személyiségünk egy még jobban túlizzított reflektorfényt. Azt a katharzist könyörögtük magunkra, amelyet talán csak a teljes őszinteség céltalan, megbánást keltő és mégis oly boldogító vihara hozhat létre bennünk.
Csomagold be mind, ami volt, ami régen volt, ami édes, mind csomagold be...
... ... ... ... ...
... ... ... ... ...
ékes igéim, hogy hősi-igazul járjak egyedül, egyszerű ember, az egyszerű földön s meztelenül legyek amint megszülettem, meztelenül legyek, amint meghalok.
Kosztolányi lerázta magáról mindazt, amibe belefáradt, amit várnak tőle, összes nyűgeit, eddigi formáit, rímeit, a kikerekítés kötelességét, az indulati egység követelményeit, - igyekezett teljesen szabaddá lenni, - s megpróbálta, vajjon művész lesz-e még akkor is? S amit így írt, költészete legszebbjei közé tartozik.
S ha nem is mondja még el azt, amiért e nagy őszinteségbe kezdett... (így érezzük legalább!) - s ha egyelőre még csak egy-egy pillanatáról számol is be... Olyanok a versek, mint a villanás, fellobbanás, hirtelen tűz, - korábban, vagy későbben elhamvadnak, - még egy-egy szikra hull csak a forró hamuból s ezzel vége! - Ennyi az egész? - csodálkozunk eleinte, bármennyire megkapónak találjuk is már magát a versek nagy igénytelenségét. De aztán úrrá lesz felettünk. S nem tudjuk letenni könyvét.
Egy-egy látomás, azon nyersen, úgy, ahogy agyában vagy szívében végigcikázott - egy-egy indulat eredeti melegében és szinében: e költő legnagyobb erőpróbái közé tartozik.
Mintha be akarta volna bizonyítani magának, hogy amit odavet is, az is művészet! És akkor is, ha ő maga tudomást sem akar venni művészetéről. - Az akarok lenni, ami vagyok, - nem akarok szebbet mondani, mint amit valóban érzek! - minden művész sokszor adott magának ily parancsot. De Kosztolányi engedelmeskedett is e parancsnak. S egy csodálatos képessége volt segítségére abban, hogy véghezvigye, amit akart. Mihelyt ki kell fejeznie mondanivalóit, mihelyt fogalmaznia kell, őt a fogalmazás csodálatos szenvedélye elragadja - s ennyi elég, hogy minket is elragadjon. Minden ereje, tudása, fantáziájának minden szeszélye benne izzik és vibrál kemény és végérvényesen ható szavaiban. Szereti a szavakat s játszik a szavakkal, - néha azok ihletik. S oly pontosan alkalmazza azokat: csalhatatlan érzékkel. Impresszionizmusát nyilván nem csak szemlélete, könnyen lelkesülő temperamentuma ihlette, de a sokféle színben-szóban való duskálás öröme és reménye is kecsegtette.
Eddig is csodáltuk kifejezőképességét s e verseiben még jobban csodáljuk. Impresszionizmusa eddig is, mint a kábítószer: oly szédítő volt s oly megkönnyebbülést okozó amellett - s e verseiben még sokkal inkább.
Mert ezekben a versekben végre lényének az a soha be nem telő követelménye, hogy libegnie kell a libegéssel s változnia a változással: ez a követelőző bizonytalanság, amit a lélek legjelesebb impresszionizmusának nevezhetünk, - oly mértékben élheti ki magát, ahogy soha eddig, amíg forma kötötte. Még több alkalma nyílik anyaggal, szóval játszadoznia, azt bűvész módjára kavarnia s e kavargásból aztán mint a virágot: a tisztaság világításában nyujtania felénk hirtelenül, legfőbb mondanivalóit.
A legkisebb mozdulatot is tökéletesen megfigyelni, egy könnyű, véletlen, átsuhanó érzésre pontosan rámutatni, - egy virágot felvenni a földről s abban szeszélyesen, játékosan az egész élet szimbolumát megsejteni, - majd elhajítani a virágot, könnyelműen, gyalázatosan azt, amit az imént megcsókolt, - majd cigarettára gyujtani s e cigaretta füstjét, füstjének karikáit s a háztetőt, amely felé gyűrűzik: boldogan figyelni s jobban szeretni, mint amit szeretni kellene... lengeni a térben és időben határtalanul és talajtalanul s kiszolgáltatnia magát teljesen az «ignorabimus» szörnyű mementójának, - de aztán észbekapni hirtelen s az örök-dolgok iránti áhítattal végső véleményt mondani minderről együtt: ezt a Kosztolányi Dezsőt e kötetében még tökéletesebben ismerjük meg, mint az eddigiekben.
S e végső kinyilatkoztatásai aztán olyanok, mintha kalapácsot ragadott volna s ércszögekkel verné ki a bizonytalanságot, mintha törvénnyé akarná kovácsolni szavaival, ami esetlegesség.
*
Igen: a szavai. Bármennyit gondolkodom is felette, végül mégiscsak ezekhez kell megint visszatérnem.
Egy jelenetet lehel oda elénk. A jelenet semmiség, az eszközök, amelyekkel ábrázolja: az eszköztelenség. S mégis nemsokára izzani kezd, ami jelentéktelennek tünt s egyre keményebb és fehérebb izzással. A szavai izzanak. S mi nagyszerűnek találjuk, amiről el se hittük, hogy az lehet.
Felnéz egy kivilágított ablakra s eltünődik, vajjon ki élhet mögötte? A költők légiója képzelődött már efelől s mindenfélekép. Ő asszonyt képzel a szines lámpa alá:
Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta
fejfájósan kavarva rumos teáját
sűrű cigarettafüstben
olvasva egy
ponyvaregényt?
Mily elvált asszony cifrázta föl
az ócska szines papírronggyal
elrontott életét?
Én nem tudom.
Gyönyörűnek találom ezt a verset, - amelyet oly kétkedve fogadtam, mikor először került elém. Kívülről tudom s mosolyogva szoktam elmondani kivilágított ablakok alatt. Különösen a papírronggyal feldíszített élet hat meg. De mért, mért? S ki mondja meg, hogy ez a pár szó is:
Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta
fejfájósan kavarva rumos teáját...
hogy ez a pár szó mért hat rám úgy, mint valami, amit nem lehet szebben és jobban mondani?
S mért hat meg olyannyira a kis francia pincérlány, aki éppencsak hogy belép a szobába s máris ezerféle mosoly indul el róla, körüle és aki aztán összeszedi mindezt a bohó csillogást, hogy játszi csokorrá kötve lepottyanthassa elém... S a szegény, hervadó, a harminchárom éves lankadt ibolya, - egy szegény-szegény, öreg leány: mért hat meg annyira?
... ... ...
Nyúlszőr-boáját is
azért viseli, hogy alkalomadtán
legyen mivel védekezni, formálni
fejét s maga elé tarthassa, vagy belé
harapjon. Sokat szenvedett nagyon.
Kevés öröme volt. Megcsalták, félrelökték.
Harminchárom éves. Mint Krisztus
abban az időben, mikor keresztre feszítették.
Kosztolányi itt leírt egy lányt: azzal a közvetlenséggel, ahogy mi mind hajlandók volnánk, akik szánakozni tudunk s szánalmat akarunk kelteni. «A szája keserű, fáradt. Úgy mosolyog, hogy fáj. Szórakozottan megy az utcán. Otthon sir,» - mondja Kosztolányi. Egyszerűbben már mondani sem lehet. S mégis, addig kavarja, emeli, viszi egyre magasabbra, azt, amit oly természetesnek találunk, hogy mire odaér: «megcsalták, félrelökték» - már könnyezni is hajlandók vagyunk.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek helyetted is
és nem felejtenek,
- mondja egy verse végén.
Ezek is oly sorok, amelyeket kívülről tudok. Mit mond bennök? Semmi különöset. És mégis: szavai úgy vannak elhelyezve, hogy valami fenyegető csendet érzünk mögöttük, bennük. A varázsmondatok, vagy jós-igék hatnak így.
Vigyáznak mindenre. - Az ember halottak felemelt ujját véli látni. - Maguk a halottak pedig:
Aki ma meghalt
csak egy órával ezelőtt
az olyan régi énnekem,
mint Nagy Sándor, vagy Caesar katonái.
Fülében csönd van,
szájában por és némaság
... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...
Én a felejtés hosszú-hosszú
zászlójával takarom őt le
rongyos közönnyel, hallgatással
... ... ...
Megint megpróbáltam, hogy megmagyarázzam azt, ami nem magyarázható: a nagy művészet iránti nagy szeretetet.

Illyés Gyula: Szülőföldem

I.
Kaszálásra érett
sarjúban hevertem
hunyt pilláim előtt
Dél opál-vidéke

homlokomat meleg
szél mosta, távoli
kutyaugatásban
szállt felém az álom

milyen nehéz lettem!
a rét hullámain
csüggedten merültem
gyerekkorom felé

már majd sírni mertem -
a rezedák anyám
csókjának ízével
csókolták homlokom

 
II.
Kacagásod fodrain még megcsillant a hanyatló nap
Pilláit mégegyszer reád nyitotta
Azután buzogó örömödtől megittasulva elaludt
A puha dombok ölén

Milyen nyüzsögés támadt a szürkületben!
Aztán mély tehénbőgések s kolompcsörgés között ömölni kezdett
Hegyeinkről az est
Szinig töltötte a völgyet
Pezsegő tavunkból a halak már az almafák
Ágai között kergetőztek

Aztán elaludtam én is
Karjaid közt, a szegénység
Tápláló melegén, Annám!

 
III.

Csók Istvánnak
Cece és Sáregres közt fekszik ez a magányos kocsma,
A malom mellett; ide jöttem be estefelé én,
Kifárasztott az út: szünetlen fecsegtem
Az útszéli verebekkel a szárnyas gondolataimmal -
- Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el,
Ha hideg is az ég!... Szívem nem lehet örök fészketek -
Hess, tovább! - De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek,
Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón
Egyedül ültem a félhomályban; madaraim
Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak,
De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszin borral
Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt
Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe
A csend engem is elaltatott néha
S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögését
Halk csipogást hallottam, apró, elfojtott zokogást.

 
IV.

Juvancz Iréneusznak
Hárman könyököltünk a pudvás asztalon
Három felöl jöttünk; a kocsma előtt
Három út találkozik. Estefelé
El-elcserélik sorsukat, életük irányát.

Mellettem vén béres hörpintgette borát
Kémlelte jövőjét pohara fenekén
Szemben egy molnár várta vacsoráját
Az üvegek fölött egy percre összenéztünk -

Amikor a lámpa hirtelen kialudt

Nyitott szemünkből kigomolygó álmok
A gyors sötétségben összekeveredtek

Hármunk jövendője, szilfa három ága
Lengette lombjait, susogott felettünk,
Három ikertestvér, hallgattuk csak messzi
Hangját, mintha még meg sem születtünk volna.

Elmenet sokáig álltam a ház előtt
Ott ahol a három út egymásba szakad,
Elindított végre a gúnyos szél, mentem,
Mintha csak most jöttem volna a világra.


V.

A szomszédleány -
Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam,
Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt, hordja a vizet,
S rámnevet együgyün, mint ez a téli nap
Kerek szemeiben ökreim bizalma,
Barna szelid arca maga föld, szülőföldem derüs folyóival

Ő tetszik nékem, néki tetszem én
Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén
Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok
Mit is mondhatnék néki a hánytorgó hegyekről, melyeket megjártam?
Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a nyers sárgarépa

Hallgatok hát, hallgatom, s hallgatom, hogy süllyed
Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihuny a gőg
Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék
Világosan, mint a patak, érthetőn, mint a kasza suhanása?
Hallgatok, köröttünk átmelegszik a csend.

Szerencse, hogy kemény legény vagyok mégis; megpörgetem a szecskavágót
Hányom az almot, elbirkózok a béresekkel, Anna híg kacagása
Itatja izmaim, fehér szoknyájával megtörli homlokom -
Lehelletétől kivirágzik álmomban egy kert
Míg friss mellein fejem elpihen, mint egy állat.

VI.

Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben!
Vemhes tehenünk lágy lehelete pirosította arcomat,
S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra,
S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon:

Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén!
Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben,
Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szívedobogását,
A híg szélben hajam örömömben majd kivirágzott.

Talpammal tréfált a drága föld, megismertem, nevetésre fakadtam,
S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is,
S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett,
Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem!

S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek,
Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél,
Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette,
Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett.

Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett

- Ej, meglepni őket, - gondoltam - megfejni, nem volna rossz dolog,
Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem,
De ekkor már a vidám hegy csúcsára értem,
A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája.

Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban,
S kiáltott kiáltott háromszor felém,
- Hej, kócsag! - feleltem - hagyj békiben engem,
Fiatal vagyok én, ezután csak kedvesemnek élek!

Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet

Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet,
Ha ide ér a nap... de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan
Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett,
Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam.

Így láttál volna kedvesem! A kis dombok szerteszét alattam
Összehajoltak, mint fiatal lányok; szoknyájukat fujta a szél,
Hátratekingettek anyjuk felé; a Balaton szélinél
Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett.

Ezt álmodtam, s ilyeneket; lombsusogást s szavakat, oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket,
S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem,
Közönyös eső verte odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét,
Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit.

VII.
Itt fog kézen a szél, vezet, a patakban
Lassan elfoly a dal
Bucsuszód
A lombhullató táj tiszta és szelid
Szelid s tétova mint a köszönés
Az elbocsátó szélbesodort
Mosoly.


































Erdélyi József: Kétféle álom

Van úgy, hogy álmában az ember
száll, száll s van úgy, hogy szállna, szállna,
de nem tud. - Álom ez az élet,
valaki szép-rút, jó-rossz álma...
Az ember szólna, jaj, de hang
nem jön ki torkán. - Álom, álom:
kétféle álom ez az élet,
úgy találom.

Valaki álmodik mibennünk
s mit álmodik: az a valóság;
az ő álmai mind a fények
s az árnyak, a tüskék s a rózsák. -
Valaki álmodik mibennünk,
valahányszor ébren vagyunk:
ő benne meg, csukott szemekkel,
mi álmodunk...

Tán a halál lesz ébredésünk:
megszakad a kétféle álom,
vagy egyesül... Hiába minden:
e titkot már ki nem találom. -
Tán egyesül s beteljesül
minden vágyunk és rettegésünk
s az lesz a mi örök jutalmunk
s büntetésünk.

Erdélyi József: Anyai szó

Vertük a fecskefészkeket,
az istállóeresz alatt,
kínoztuk és csaptuk a földhöz
a kopasz fecskefiakat.
Nem hatottak meg a kifosztott
madarak sikongásai, -
játszottunk... Van-e különb játék,
mint életekkel játszani?...

Egy kis fecskét én hazavittem,
hogy anyámnak megmutatom. -
A szívemet cseréltem el
azon a végzetes napon,
az én ártatlanul kegyetlen,
öldöklő gyermekszívemet...
Anyám is jobban tette volna,
ha nem szült volna engemet!

Nem bántott, csak azt mondta, hogy
a fecske Isten madara,
s aki bántja, azt megveri
az Isten tüzes ostora.
Azt kérdezte: hogy esne nékem,
ha megfogna egy óriás,
s kitépné a két kezemet,
mikor nem is volnék hibás?...

Tanyasi játszótársaimnak
elmondtam: mit mondott anyám,
de félrelöktek. Nem fogott
rajtuk a jámbor tudomány.
Magam is maradtam, kis tudós,
egy játékommal kevesebb,
két kezem tisztább, mint a másé,
de a két szemem könnyesebb...

Mért is tanított jóra, szépre?
Mért nem mondta, hogy öld, csak öld,
ne sajnáld a kicsit, a gyengét,
mert az erőseké a Föld,
kiknek szívében nincs bűnbánat,
se irgalom, se kegyelem!...
Fegyverrel bírják a világot,
és énnekem nincs fegyverem.

Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ,
nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.
Nem hallja, hogy siratja rablott
szerelmes a szerelmesét, -
egy neveletlen, óriás,
vad gyermek az emberiség.

Ki fékezi meg ezt a játszó,
gyilkos óriásgyereket?
Ki fogja égi tudományra
a durva népvezéreket? -
Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szívről szívre, szájról szájra,
ne is némulj el sohasem!...

Erdélyi József: Solymosi Eszter vére


Megöltek egy kis libapásztort. Égre kiált a régi vád,
úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát Húsvét elõtt...
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt, valami vérengző vadak,
vademberek...Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak.

Ítélt a bíró, félkegyelmû képzelõdõ a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád...a hátborzongató gyanú...
Ítélt a bíró; elmehetnek a reszkető kaftánosok;
nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel.
Ország-világ tudja meg, hogy gyermekijesztõ dajkamese a vér, a vád.

Ítélt a bíró s fellélegzett a zsidóság, az "üldözött",
de terjed a "mese", a "vakhit" a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyûlt belõle mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé.
Az Ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belõle idegen trón, élõsdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték, és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé, a régi libapásztoré,
az Ő vére s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré.

Égre kiáltom akkor is ha, élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papíros.

Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg...
Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.

1937.