2011. január 31., hétfő

Wass Albert: Mese az erdőről

Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s ők nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdőket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdők legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdőben mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő se látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt a második harmat az erdőn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat.

Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.

Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.

Athenaeum

Athenaeum címmel első ízben Bajza József és Vörösmarty Mihály adtak ki politikai-társadalmi-irodalmi folyóiratot 1837 és 1843 között.

A folyóirat névadója az Athenaeum, Pallasz Athéné (latinul Athenae) görög istennő híres ókori temploma volt.

Az 1832–36. évi országgyűlés reformtörekvéseit az udvar ellenezte, a legtöbb javaslatot visszautasította, az befejezését követően pedig elfogatta az országgyűlési ifjakat. Ebben a helyzetben nagy szükség mutatkozott egy olyan politikai jellegű lapra, amely az ellenzéki törekvések összefogását tűzi ki céljául. 1836-ban Bajza felvetésére Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc folyamodtak lapengedélyért – Bajzának valószínűleg nem adták volna meg.

1837. január 1-jén jelent meg a lap első száma Bajza főszerkesztésében, s ettől kezdve hetenként kétszer került az előfizetők postaládájába. A folyóirat honosította meg a szerzők rendszeres honorálását: ívenként fizettek a szerzőknek, ami jelentősen hozzájárult a munkatársak számának növekedéséhez. Már kezdetben megnyerték a lapnak Kölcsey Ferencet, majd Vajda Pétert, Kazinczy Gábort is. A lap kiállt amellett, hogy a reformtörekvéseknek nem a nemesség, hanem a felvilágosult polgárság képezheti az alapját. Folyamatosan ismertették a nyugati politikai folyamatokat – elsősorban angol és amerikai példákat mutatva, s néhol talán túlzó rajongással fordulva nyugat felé.
A lap honosította meg az útleírásokat, elsősorban fejlettebb társadalmakról szóló beszámolókat közöltek Hunfalvy Páltól, Szemere Bertalantól, Irinyi Józseftől. Folyamatosan közölték Bajza József színikritikáit – gyakorlatilag Bajza volt a hazai műkritika megteremtője, de a Magyar játékszíni krónika rovatban Vörösmartytól is számos kritikai írás megjelent. A hazai drámai és operai színjátszás közti vitában Bajza vezetésével az Athenaeum köré csoportosuló liberális értelmiségiek a drámát féltve vitáztak Erkel Ferenccel.

A lap folyamatosan közölt szépirodalmi műveket – így hosszú ideig Vörösmarty versei is itt jelentek meg. Az Athenaeumban jelent meg első verse Petőfi Sándornak (1842-ben), és Gyulai Pálnak is. A folyóirat a reformok szószólójaként hozzájárult ahhoz, hogy az elszigetelt helyi problémák össztársadalmi üggyé váljanak.
Gyakran foglalkozott a kormányzás, törvényhozás, önigazgatás reformjával, a kapitalista viszonyokra való áttéréssel. Az oktatás, pedagógia kérdései is rendre terítéken voltak.

A lapnak számos ellensége volt: a cenzorok és besúgok folyamatosan figyelték a lapot, s számos írást nem engedtek közölni – gyakran még ártalmatlan dolgozatokban is ellenzéki gondolatokat fedeztek fel. Ugyanakkor mivel a lap a polgárság szerepének hangsúlyozására törekedett, az arisztokraták is ellenségesen viszonyultak hozzá. 1841-ben beindult a Pesti Hírlap, mellyel az Athenaeum már nem tudott versenyezni, így mind az előfizetők, mind a munkatársak száma folyamatosan csökkent. Bajza 1843-ban jelentette be a lap megszűnését, s jelezte, hogy az Athenaeumnak a politikai ébredés és a Pesti Hírlap ártott ugyan, de hozzátette: "mely ébredésnek... senki nem örvendett őszintébben, mint mi".



Az Athenaeum

A helytartótanács november végén megadta a lapengedélyt.
Bajzáék lapjának programja a decemberi Jelenkor és a Hazai Tudósítások hasábjain olvasható. Ebben a szerkesztők a kort a változások korának nevezték, és hangsúlyozták a folyóiratok jelentőségét. Bajza az 1837. január 1-jén megjelenő Athenaeum első számában is kitért a sajtó tudatformáló szerepére. Növelte a lap hatékonyságát az is, hogy a korabeli újságok időszakosságát követte: hetenként kétszer jelent meg. Így a színvonalas ismeretterjesztés mellett, a lap a politika aktuális kérdéseihez is közel kerülhetett.

A folyóirat munkatársának megnyert Kölcsey elsőnek Parainesisét küldte el, amit Bajza öt folytatásban adott közre. A jelentős tanulmány célja az ifjúság emberi és polgári öntudatának fejlesztése volt, ugyanakkor az Athenaeum fiatal szerkesztőinek is szólt, nekik is útmutatást nyújtott. Kölcsey írásai mellett fontosak lettek a fiatal írók vezéralakjának, Vajda Péternek a Hegel hatását mutató filozófiai tárgyú cikkei is. A polgári ideológia terjesztése érdekében a folyóirat többször is felhasználta a hegeli eszméket. A társadalmi ideált már nem a nemesben, hanem a polgárban látták; az arisztokrácia éles bírálatát tartalmazta, többek között, Vörösmarty cikksorozata is, amelyet a Kelet népe-vitában Kossuth mellett írt. Az Athenaeumban közölt írások rendszeresen támadták az udvart és az abszolutizmust. Mivel ezt nyíltan nem mindig tehették, a szerzők gyakran történeti példákkal igyekezték kritikájukat aktualizálni. Kölcsey veti fel először a reformkori sajtóban az Erdéllyel való unió követelését, Kazinczy Gábor pedig a Kárpát-medence népeinek egyenlőségen alapuló együttélését tűzte ki programjául.

Bajza folyóirata rajongással fordult a fejlettebb nyugat-európai és amerikai államok felé. A szerkesztő Kelet és Nyugat című cikkében eszményi képet festett a cselekvő és feltartóztathatatlanul haladó nyugati emberről és társadalomról. Az Athenaeumban válik általánossá a reformkori publicisztika sajátos műfaja, az útleírás. A kor csaknem valamennyi jelentősebb útirajzából közöltek részleteket azzal a céllal, hogy a hazai olvasók minél nagyobb tömegeihez eljussanak a fejlettebb társadalmak életéről írt beszámolók. Szalay László, Hunfalvy Pál, Szemere Bertalan, Irinyi József és még számos neves utazó beszámolója jelent meg a nyugati utazásokról. De nem hiányoztak a lapból azok a hazai valóságot feltáró, szociográfiai jellegű cikkek sem, amelyek felvetik az égető társadalmi és kulturális problémákat, és hírt adnak arról, hogy a reformmozgalom iránti érdeklődés a falvakban is fokozódik .
Az Athenaeum a reformok híveinek fórumává vált, és hozzájárult ahhoz, hogy az elszigetelt helyi problémák össztársadalmi üggyé váljanak. Vörösmarty A felekezet című cikkében már szembeszállt azzal a hagyományos felfogással, amely szerint a párt feltétlenül pártoskodást jelent. Ő a párt elengedhetetlen feltételének a nyilvánosságot tartotta, és a pártok vetélkedését hasznosnak nevezte, mert a hibák napfényre hozását eredményezi.
A folyóirat gyakran foglalkozott a kormányzás, a törvényhozás és az önigazgatás reformjával. Főképp a rendi országgyűlés reformja és a képviseleti rendszerre való áttérés kérdései álltak előtérben. Mintául ezúttal is Anglia és az Egyesült Államok kormányzásmódja szolgál. Sokat írnak a kapitalista viszonyokra való áttérésről, az ipar és a mezőgazdaság problémáiról. Szalay László és Szemere Bertalan cikkeiben megjelennek a szociális jellegű aggodalmak is, és terítékre kerülnek Saint-Simon, Fourier és Owen utópisztikus elképzelései is. Közli a lap Pulszky Ferenc és Horváth Mihály történetbölcseleti tárgyú tanulmányait, de a reformkor más kiválóságai – így többek között Eötvös József, Tarczy Lajos, Szontagh Gusztáv – sem hiányoznak a szerzők közül.

Az Athenaeum szerzői nagy figyelmet szenteltek az elavult magyar oktatásügy megújításának is. Az érdekegyeztető politikai-társadalmi célkitűzések és a polgári igények egyaránt időszerűvé tették a korszerű pedagógiaelméleti kérdéseket. Szó van e cikkekben a pedagógia csaknem minden jelentős ágáról: a „nemzeti iskola” tervéről, a technikai képzés fontosságáról és a népnevelésről. Vajda Péter kiáll a nevelésügy, a nőnevelés mellett. Fáy András többek között nőnevelő intézetek felállítását sürgette.
Az Athenaeum szerkesztői – akik már ekkor ismert írók és kritikusok voltak nem hanyagolták el a folyóiratban a szépirodalmat sem: helyet adtak a legjelentősebb íróknak csakúgy, mint a pályakezdőknek. Maga Vörösmarty is jórészt itt jelentette meg új költeményeit romantikus ódáit, társadalombíráló szatíráit, lírájának, szépprózájának és drámai műveinek számos gyöngyszemét. A fiatal költők közül is sokan itt mutatkoztak be költeményeikkel: itt jelent meg nyomtatásban Gyulai Pál és Petőfi Sándor első verse. Sokat publikált az Athenaeumban Erdélyi János is. Amikor éppen a folyóirat indulásának évében, 1837-ben megnyílt a Nemzeti Színház, a lapban „Magyar játékszíni krónika” címmel rovatot hoztak létre színikritikák számára. Vörösmartynak 204, Bajzának 307 színikritikája jelent itt meg. Ezekkel, valamint drámaelméleti tanulmányaikkal a színészeket és a közönséget egyaránt nevelni kí¬vánták. E szándék hatékonyságát Bajza esztétikai szemléletének korlátai némileg visszavetették; ő ugyanis továbbra is a francia drámára esküdött, és nem tudta elfogadni az új korszak realista igényeit.

Az Athenaeum honosította meg a szerzők rendszeres honorálását. Bajza mindenkinek fizetett, ívenként legalább 16 pengő forintot. Mindez hozzájárult a munkatársak számának növekedéséhez: 1840-ben a gárda százhúsz főre gyarapodott. Lassanként az előfizetők száma is növekedett; induláskor 900 volt, a második félévben már elérte az ezret.
A korszerű eszméket hirdető folyóiratnak számos ellensége is volt. A bécsi kormány a cenzúrával és besúgói, valamint titkosrendőri feljelentésekkel akadályozta a folyóirat életét. Így pl. Toldy külön közbenjárása ellenére sem engedélyezték közölni Lamennais egyik híres röpiratát. Közben a feljelentők denunciálták a lapban Kölcseynek az erdélyi unióról és Fábián Gábornak az esküdtszékről írt tanulmányát is. A legtöbben még a klasszikus idézetekben is liberális és demokrata felfogást kerestek.
A sajtó  a hatalom üldözése mellett szembetalálta magát az arisztokrata és konzervatív irányzatok támadásaival is. Bajzát ellenfelei kegyetlennek, szívtelennek, dölyfösnek nevezték, személyeskedő, áskálódó természetűnek tartották. Az illetékesek rosszallták, hogy a szerkesztők akadémikus létükre folyóirat-szerkesztést vállaltak; a tudomány leminősítésével és hasznot hajtó vállalkozásuk miatt is vádolták őket. A Hírnök megindulása után, 1837-től fokozódtak az Athenaeum elleni támadások. A szerkesztő, Orosz József megvásárolta Csató Pált, aki korábban az Athenaeum köréhez tartozott. Csató támadásaival a hatalom Bajza, Toldy és Vörösmarty lejáratását akarta szolgálni, és politikai denunciálásával az Athenaeum betiltását kívánta elérni. Bajza azonban polémiába bocsátkozott Csató állításaival, és arra törekedett, hogy az olvasók előtt világossá váljon a két tábor közötti különbség. Bajza Csatót és a többi ellenfelét is az értelemre ható, a valóságot elemző módszerekkel és az összefüggésekre rámutató vitastílussal győzte le; bebizonyította, hogy politikai ellenfelei erkölcsileg nem tudnak eleget tenni a közélet igényeinek; Csatóról írva nem hallgatta el annak elvtelenségét, korruptságát és karrierizmusát.

Az Athenaem tekintélynövekedéssel került ki e vitákból, s 300-zal emelkedett a folyóirat előfizetőinek száma. 1841-től kezdve azonban a hanyatlás jelei mutatkoznak: a munkatársak és az előfizetők száma egyaránt csökkent. Az ok: az ekkor indult Pesti Hírlappal már nem tudta felvenni a versenyt. 1843 végén Bajza, bejelentve az Athenaeum megszűnését, azt írta, hogy lapjának a politikai ébredés és a Pesti Hírlap ártott ugyan, de hozzáfűzte: „mely ébredésnek ... senki sem örvendett őszintébben, mint mi.”

Bajza József: A lanthoz

Zengj, oh lant, húrodon
Igéző éneket,
Hangod szelíd legyen,
Olvasszon szíveket.

Fesd az ifjú kebel
Heves küzdéseit,
Egekre szárnyaló
Merész reményeit;

Az emberéletet,
Gyarló szép álmait,
A sírt, melynek vihar
Nem éri partjait.

Zengj bút, vigalmakat,
Az érző szív baját,
A lyányka kék szemét,
Tündöklő szög haját;

S melyet virágival
Istenkéz hímezett,
Zengd a kies tavaszt,
A szép természetet.

S a merre kéklenek
Kárpát szirtormai,
A merre omlanak
Dunának árjai:

Gyulassz nyelv és haza
Iránt hő kebleket,
Magyar szép ajkakon
Viszhangzzék éneked.

S ha vígalom derűl
Vidám dalodra majd,
S mély gyötrelmid felett
Mély gyötrelem sohajt:

Egy új Olympián
Ne kívánj pályabért:
A legszebb koszorút
Nyerted küzdésidért.

Bajza József: Jóslat

1850.

Mit rejt a kétes jövendő?
Mért borúlt a láthatár?
A lelkek mély aggodalma
Szertelen viharra vár?
Végitélet kürtje szólít
Élők és halottakat?
A Cherub lángszárnya zúg-e
Megnyitván a sírokat?

Oh nem! - Népek háborognak,
A föld egy nagy Óceán,
Melyet megbántott kedélyek
Féktelen hatalma hány;
Forr a nemzetek haragja,
Megmozdúlt a félvilág,
Mert az élet szent nyugalmát
Zsarnokok felforgaták.

Földön nincs többé igazság,
Csak népgázló hatalom;
A szabadság mérges gúny lett!
Börtönkínok irgalom!
Harci zsákmány a tulajdon,
Senkinek sajátja nincs,
Honfihűségnek jutalma
Vagy kötél vagy rabbilincs!

Jogbitorlás címe: törvény,
Rend a zsarnokkény neve,
Ember társadalmi léte
Életundorrá leve.
Ámde megjön a bosszúnap.
Büntetendő vétkeket,
Hozván a sanyargatókra.
Kárhozást, enyészetet.

Kelnek újra forradalmak,
Megkezdendők a csatát,
Bérencek sok ezre ellen
Küldve milliók hadát.
Megdördűl a harci orkán,
S büszke várak, paloták,
Tornyok omladoznak össze,
S vérben úszik egy világ:

S Isten eljövend itélni
Népeket s királyokat,
S pillantása porba sújtván
Embergázló trónokat,
S visszaadva millióknak
A természet szent jogát
Zengni hallunk földön-égen
Békehirdető imát.

S a rabszolga újra nép lesz
Élvező törvényeket
És az ember újra ember,
Aminek teremtetett;
S a Szabadság templomában
Trónt az Igazság emel,
Melyet minden földi féreg,
Minden fűszál ünnepel.

Bajza József: Emlékezés

Midőn az est bibor sugára
Bucsúzva száll a kék hegyen,
S elcsendesűl a völgy magánya,
Kedves! reád emlékezem.

Magamba' bolygom néma búval
A forrás tündér partjait,
Hol édesen reám simúlva
«Tiéd» rebegték ajkaid.

Most is vigan zug ott a csermely,
Balzamlehellők a szelek:
De a titkok tanúvidéke
Pusztán gyászolva csendeleg.

Az édes kínos őszi alkonyt
Bájával újra élem én,
Midőn dalod szivrázva zenge
A hársak csendes éjjelén.

Hang hang után szelíden elhalt,
Ütött az óra rémesen,
S szerelmi csillagunk leszálla
Viharsötétes fellegen.

Könyek gördűltek szép szemedből,
Reszketve nyúlt felém kezed,
És elválánk némán zokogva,
És szívünk mélyen vérezett.

Viszonlátás, egek leánya!
Feltűnsz-e még egykor nekünk?
Mely óra, ah mely föld vidéke
Lesz egyesítő édenünk?

Bajza József: Tűnődés

Ah, ki mondja meg nekem
Mért borúl az én egem?
S ha feltűnnek szép korányim,
Gyász miért vonúl el rajtok?
S a sötét erdő magányin
Mint egy árva kit sohajtok?

Eddig évim hajnalában
Még könnyelmü gyermek én,
A vigalmak enyhkarában
Éltem boldogság ölén:
Ah e bájkor már repűl,
S más helyébe nem derűl.

Mint az árva úgy sohajtok
A sötét erdő magányin,
S gyász van elvonúlva rajtok,
Ha feltűnnek szép korányim;
Mért, o mért borong egem,
Ah, ki mondja meg nekem?

A viruló kert s mezőnek
Nem vidítnak bájai,
Mély titokba rejtve nőnek
Keblem néma vágyai,
S egy tünelmes fellegárnnyal
Lelkem más csillagba szárnyal.

Mért esengek szívdobogva,
Honnan e hő gerjelem,
Ha hegyemről andalogva
Messze száll tekintetem,
S fátyolában egy lyánykát
Ott szemem lejtezni lát?

Rózsaévim hajnalában,
Még könnyelmü gyermek én,
Gyakran láttam fátyolában
Lyánykát a forrás gyepén,
S bár kedves volt néznem őt,
Nem sejtettem semmit hőt.

Most, ha berkem fülmiléje
Társa mellett zengedez,
S a vadonnak gerlicéje
Párosan száll fészkihez,
Létöket magasztalom,
S elborít a fájdalom!

Ti egy tündér szebb világnak
Hozzánk szállott lelkei,
A mindég zöld ifjuságnak
Égi báju szépei!
Kiknek ott, hol árva sorvad,
Szívök lágy érzetre olvad:

Ti mondjátok meg nekem,
Mért borong az én egem?
S ha feltűnnek szép korányim,
Gyász miért vonúl el rajtok?
S a sötét erdő magányin
Mint egy árva kit sohajtok?

Bajza Józsefről a Vasárnapi Újságban

A „Vasárnapi Ujság” hetenként egyszer egy nagy negyedrétű iven jelenik meg. – Előfizetési dij julius–decemberig azaz: 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton a „Politikai Ujdonságokkal” együtt csupán csak 3 ft. pp. Az előfizetési dij a „Vasárnapi Ujság” kiadó-hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasitandó.


Bajzát mint lyrai költőt, mint itészt, szerkesztőt, szinházigazgatót s történetirót tanulá tisztelni a magyar közönség.
Költeményei, mellyek ama hajnalpiros Aurora-korszakban, Kisfaludy Károly idejében és után, láttak napvilágot s elszórtan folyóiratokban és zsebkönyvekben jelentek meg, mondhatni, átalános hatást szültek az ország akkori fiatalságánál; – lelkesülten szavalták s dalolták széltire Bajza egyszerü, szivhez szóló s meglepőleg csinos alaku dalait. E költemények ez idén érték negyedik teljes kiadásukat, mi azt tanusitja, hogy e versek állandó kedvenczeivé váltak a magyar közönségnek. (Bajza versei. Negyedik, teljesb kiadás, a költő életrajzával. Toldy Ferencz által. Pest, 1857. Heckenast Gusztávnál.)
Mint itész a nagyhirü s hatásu „Kritikai Lapok” által tört magának utat, mellyeket 1830–1836-ig adott ki, s mellyeknek czélja: az irodalom Augiás istállójának biráló és vitázó czikkei általi kitisztázása, helyesb irodalmi nézetek terjesztése, nemesb izlés érvényesitése volt. E munkájában Kölcsey, Toldy, Vörösmarty közremunkálásában erős támogatásra talált s ez irányt folytatta ő később is, midőn a Kritikai Lapok megszüntével más tért nyita élessen taglaló, bonczoló tehetségének.
Bajza lapszerkesztői működése egyike volt a legeredménydusabbaknak. Azon tisztes állást, mellyet Bajza az általa hat évig (1837–43) kiadott derék „Athenaeum” és „Figyelmező” szerkesztése által a közvélemény foruma előtt kivivott, mai napig sokan irigyelhetnék tőle, mai napig többen hiában keresték, mert el nem érhették. A mit e lapok irányadás, tanulságos és érdekes olvasmány, izlésnemesités, nyelv- és előadás csinositása tekintetében tettek, valóban korszakot alkotott irodalmunkban s minden későbbi nyereményünk ez előzményekből fejlődött. Különösen a nemzeti szinészet és szinügy körül számos, szakavatottsággal és bátorsággal irt nézeteket terjesztett.
Mert midőn Bajzáról van szó, illő tekintetbe kell vennünk különösen szinigazgatói érdemeit. Soha nem szabad felednünk, hogy ő volt a pesti nemzeti szinház első igazgatója. Ide erős jellem kellett és kitartás, hogy az eléje gördülő ezernyi akadálylyal megküzdhessen. „A pesti szinház – irja Toldy Ferencz – 1837 augusztusban volt megnyitandó. A ház készületlen, a társaság még nem teljes, a repertoriumról még csak annyi előgondoskodás sem, hogy eredeti művel lehessen a főváros első állandó magyar szinházát megnyitni; sem ruhatár, sem függönyök elégséges számmal, s végre az egész organizálatlan. Ekkor hivatott meg Bajza igazgatónak, s nem elég szabad kezekkel, mert fölötte egy táblabirószerü választmánya állott a részvényeseknek, melly ugy hitt megfelelni kötelességének, ha az igazgató irányában ellenzéket képez, a helyett, hogy támogatná. Mégis az intézet aug. 28-án eredeti előjátékkal ugyan, (Vörösmarty: Árpád ébredése), de forditott fő darabbal nyittatott meg (Belizár), s fennakadás nélkül folytak a felkészités, szervezés, az Akademia segedelmével egy uj repertorium előteremtése, s az előadások.” – Bajza a tövises igazgatói pályáról, miután a szinház belső szervezését s az egésznek rendes, biztos kerékvágásba hozatalát eszközölte, 1838 májusban lelépett „sajnáltatva a szinésztestülettől, mellynek ő ritka szerencsével meg tudá nyerni bizodalmát, mert törhetlen szigorral részrehajlatlanságot és szelidséget tudott egyesiteni.” – 1847-ben a mindinkább tornyosuló szinházi zavarok ismét e térre hivák munkásságát s Bajza 8 hónapig másod izben volt igazgatója a nemzeti szinháznak, melly állásról csak az 1848. év eseményei s a neki a hirlapi téren sürgetőleg tett ajánlatok vonták el.
Az Athenaeum megszüntetése óta Bajza leginkább régi kedvencz vágyainak élt, a történeti tanulmányoknak. Időnként megjelent régibb kisebb, de becses históriai dolgozatait mellőzve, megemlitjük itt „Történeti könyvtár” czimü gyüjteményét 6 kötetben, melly a külföldnek némelly kitünőbb történeti műveit foglalja magában (1843–45); továbbá „Uj Plutarch” czimü életrajztárát német után, mellyből (1845–47) nyolcz füzet jelent meg; „Világtörténetéből”, melly szélesebb alapokra fektetett, nagyobbszerü mü akart lenni, a bekövetkezett események miatt csak a „hajdankor” jelent meg 2 kötetben (1846-tól kezdve). Történetirói munkássága legnagyobb fejlődésében volt, a szükséges készület és tanulmány végre birtokában volt, midőn a sors keze reá nehezült.
Költői s apróbb historiai dolgozatai összeállitva 1851-ben jelentek meg: „Bajza összegyüjtött munkái” czim alatt.
Bajza müvei, miket kötetekben szokás felmutatni az irodalom munkásainak elhunyta után, nem számosak; s talán nem is ollyanok, hogy számára a haladó kor késő éveiben a halhatatlanságot biztositsák – de az ő működése nem is illynemü vala. Az irodalmi pálya, ezer ágazataiban, a tehetségek ezerféle nemeinek mutatja ki a megfelelő tért. A seregnek, mellynek tagja volt, csatázásaiból nem mutathat fel önkezüleg szerzett számos diadaljelt, gazdag zsákmányt, hadi foglyokat és elejtett elleneket – de az ő erős kezében lengett a szent zászló, ez alá sereglett a harczra képesek tábora, ez gyulasztá lángra a lelkesedést, ez ragadá maga után a bátrakkal együtt a csüggedőket is, ez vivta ki a diadalt…
De „forgó viszontság járma alatt nyögünk; tündér szerencsénk kénye hány vet.” – Fordult a szerencse. A zászlótartó, ki annyi diadalt látott, ki még nagyobb diadalokat remélt, a borusabb napokat is megérte, s megérte az irodalom ujra felviruló hajnalát is; – látja azokat, de már nem érzi, nem érti.
A zászlótartó hirtelen elöregedett, beteg lőn és tehetetlen – s a kegyelet tiltja bővebben rajzolni ez állapotot. Csupán annyit tudj meg, nyájas olvasó, hogy ez arcz, mellyen a mult idők erőteljes nyugottságát s a jóakaratu szigort láttad, most már csak a fájdalom tompa komorságát tünteti fel. Néha megtörténik, hogy a multak e tébolygó árnyával még találkozunk Pest utczáin…

Bajza József

Bajza József (Szűcsi, 1804. január 31. – Pest, 1858. március 3.), költő, színigazgató, kritikus.


Bajza elvei Pesten, az egyre inkább urbanizálódó városban alakultak ki, ott, ahol – szavai szerint – könyvtár volt, kávéház is, meg azokba járni szerető emberek. Az író tizennyolc esztendős joghallgató, amikor ezeket Pozsonyban hiányolja, s leírja: „Most látom, hogy Pest a tudományi körben hazánkban egyetlen.”
1829-től kezdve haláláig itt él, szellemi teljesítménye a fővárosban bontakozik ki.

A huszonéves fiatalember 1831–1832-ben már három fontos orgánumot irányít, amelyekben kinevelődött a reformkor és 1848–1849 ifjúsága: a Kritikai Lapokat, az Aurorát és a Társalkodót.
Több generáció művei fordultak meg Bajza kezén: az írónemzedékek számára elsősorban ő testesítette meg az értelmiségi szakember polgárosult öntudatát, az igényességet, a következetességet, az ítélő erőt. Nemigen lehetne megnevezni olyan valamirevaló írót, aki ne ment volna át Bajza válogató rostáján.

2011. január 30., vasárnap

Alfred Lord Tennyson: Minden meghal

A kék patak árja zenélve cseveg,
a nap csodaszép;
suttognak a tájon a déli szelek
és lángol az ég.
Csak úszik a felleg, a gyapjú-fodor,
a májusi reggel örömbe sodor,
az arcod is ég.
De minden véget ér,
nem csörgedez az ér,
a szél susogni nem jő,
nem imbolyog a felhő,
a szív többet nem üt.
Halál les mindenütt.
Mert minden meghal itt,
a semmi ránk havaz,
elhervad a csalit.
Jaj, bús panasz!

Ajtóba vár a vad halál.
Nézd! a barátod, bár marasztald,
elhagyja a pohárt, az asztalt,
egy semmi jel — és menni kell.
A földbe majd letesznek egyszer
és mélyen a mélyébe fekszel.
A víg kacaj már tompa jaj.
Nem zeng madárdal
a lombon által.
Szellő se fú.
Jaj, iszonyú!
Halld! a halál karjába hív
s amíg szólok, eláll a szív.
Az állkapcád konyán lehull,
orcád pirossa elfakul,
kár benne bíznod, ernyed izmod,
forró véredbe jég vegyül,
látó szemedre éjjel ül,
kilencszer csendül a lélekharang:
vidám fiúk, ott pihenünk alant!

A vén világ,
mint pici ág,
ugy született,
ti emberek.
A földnek meg kell halnia.
Hát tomboljon a déli szél
a kék víz a partok szélinél:
mivel a vén föld bús fia
nem látja többé,
elmúl örökké,
minden, mi van, az született.
És nem tér vissza, ami él,
meg kell, jaj, meg kell halnia.


fordította : Kosztolányi Dezső

Alfred Tennyson: Tündérország kürtjei

Ormok haván, tornyok falán
az ég zuhogó fénye lángol;
tó tükörét nap töri szét
s a vad vizesés zengve táncol.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve:
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Mily tiszta halk! Hallod a dalt,
a tisztuló és halkuló dalt?
Szirtek felett mint üzenet
Tündérország száz kürtje sóhajt.
Zúgj, a bíbor völgy zengjen veled össze;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Óh kedves, a kürtök szava
belehal az égbe, a tájba;
de lelkeink visszhangja mind
nagyobb, s csak nő a muzsikája.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.


Szabó Lőrinc fordítása

Alfred Tennyson: Nappali álom

Az alvó szépség

1.

Lábáig év meg év után,
mig hever ágyán egymaga,
átnőve bibor paplanán
árad el éjsötét haja.
Elbűvölt teste kétfelén
a gyöngypártából szétkereng:
a gazdag, álmos, enyhe fény
a göndör fürtön meg se leng.

2.

A csillaghímes takaró
lankadt selymével tagjait
formázza, fürte szakadó
éjzáporából kivakit
karja lágy árnya, s nagyszemű
gyémántkösöntyüvel lobog:
a csöndet vággyal tölti hű
szépsége, fénnyel a napot.

3.

Alszik: s pihegés a terem
holt legét nem rebbenti meg,
egy illatos tincs ott pihen
keblén, és nem vall ütemet.
Alszik: s párnája a puha
nyomástól két dagadt halom.
Alszik, s nem álmodik: csupa
forma és teljes nyugalom.

(fordította: Babits Mihály)

Ignotus: Tennyson

Nyugat - 1909. 16. szám

Csakugyan; nincs több száz esztendejénél, hogy Tennyson megszületett. Jó, hogy egy-egy évforduló vagy egyéb alkalom ezt így eszébe juttatja az embernek; e nélkül mindinkább úgy gondolna rá, mintha vele magával is valamelyik király-idilljéből volna ismerős.

Sóhajt is valahol ő is olyasmit, mint a mi Petőfink: hogy mért nem született ezer év előtt. De ez meg, úgy hiszem, csak olyan gondolattalan kedves sóhajtás volt, mint e bájos költőnek legtöbb sóhajtása, mert valójában aligha érezte híját s különbségét sem igen érezhette annak, hogy nem a kilencedik században született, hanem a tizenkilencedikben. Közhellyé lett róla, hogy ő a legangolabb költő, s ez jóformán így is van. De angolnak: mi angolabb, mint az angol bank? Az angol szén, az angol vas a gályák, a gépek, a gyárvárosok, az angol ipar, az angol tőzsérség s kalmárkodás, öt világrészt átfogóan s dolgoztató s fizettető igájába fogóan? Mi angolabb, mint a polgári világ, a polgári hatalom, a polgári tudomány, a polgári munka? Mi nyomuk ennek Tennysonnél? S hogy ő valójában középkori ember? Shakspere még középkoribb volt, hiszen fél lábbal még benne állott a középkorban. S mennyi embere van és emberi vonatkozása! Miket tud, miket ismer, mikre gondol! Miket álmodik meg a múltból, miket sejt meg a jövőből! S ő s a vívódó Marlowe, a ritka Ben Jonson s kivált a mocskos szájú Rochester mennyivel tizenkilencedik századbelibb a bájos Tennysonnél! Pedig nem mondhatni, hogy Tennyson ne ismerné az életet s az embereket. Sőt, s ebben meg éppen angol, jó emberismerő. De úgy, mint: nem is a kastély ura, hanem annak angyali jóságú felesége, aki minden estefelé kijár a majorságbeli kunyhókba s ismeri és szereti azoknak szegény népé; tudja, ki kihez ment férjhez, ki kitől esett teherbe, kinek tehene borjazott meg, melyik anyának a fia ment tengeren túl s melyik lánynak a szeretője ment katonának. Ezenfelül pedig a kastélybeli ősi képekről is mindegyikről tud valamit; s kemény lovagokról, hogy hány töröknek vagy franciának vették fejét, s az asszonyságokról, hogy hánynak szakadt meg szíve bánatában, négy, öt, hatszáz év előtt. Birmingham, Manchester és London között, kezdve azokon az időkön, mikor IV. György király a világ legbotrányosabb perében teregette Európa népei elé a felesége szennyes pendelyét, át a krimi háború napjain s az indus császári korona megszerzésén, a Parnell házasságtörési peréig s a Cecil Rhodes s a Joë Chamberlain üzleti világáig ez a bájos földesúri költészet nemcsak bájos, de mulatságos is. New Yorkban néhány év előtt négy hetet töltöttem, de nevetni csak egyszer nevettem. Akkor, mikor a rengeteg város legközepén, a Central park tavának színén elnéztem a hattyúkat, s elgondoltam, hogy e percben innen egy félórányira, a kikötőben, tízezer földönfutót okádnak partra a hajók s mire a nap leszáll, negyvenezer ember nem talál majd tetőt, mely alatt fejét lehajtsa, - s azalatt ezek a szép állatok bájos butaságban andalognak e csöndes vizeken. Mint a hattyú tolláról a víz, úgy peregtek le a kastély-költő lelkéről a világesemények. You, the Mighty, the Fortunate, You, the Lord-territorial, You, the Lord Manufacturer, You, the hardy, laborious; Patient children of Albion, You, Canadian, Indian, Australasian, African, All your hearts be in harmony, All your voices in unison, singing "Hall to the glorius Golden year of her Jubilee...!" Ezt írta, s csak ennyit tudott írni a brit birodalom poéta laureátusa, arról az ötven évről s annak fordulójára, mely alatt hazája a világ ura lett!

*

Ez nem kisebbítés, csak megállapítása. Mit mondjak? Művésznek semmi egyéb kötelessége nincs, mint hogy olyan legyen, amilyen. Nincs barbárabb értetlenség, mint amely Goethének vetette volt szemére, hogy mialatt körülötte patakokban ömlik a vér, ő azt figyeli meg, hogy annak színén milyen szivárványba áll össze a fénysugár. Igaz, hogy Tennysont még az optika sem háborgatta, s nemcsak azt nem venni észre rajta, hogy a Palmersten s a Disraeli kortársa volt, hanem azt sem, hogy a Darwiné. De ez sem baj. Egyrészt: minél tovább él az ember, annál inkább leszokik arról, hogy az intellektust valami különös nagy értéknek tartsa; ahogy lassanként rájön, hogy az intellektualitás semmi nagy dologhoz nem szükséges: sem hadviseléshez, sem politikához, sem üzlethez, sem művészethez, se még tudományhoz sem, úgy válik megértőbbé azok iránt, akik maguk nem voltak megértők. De másrészt s ezt nem is nézve, még egyszer mondom: a művészetet nem ez teszi, s a kis elméjű Velasquez bizonyára nem kisebb művész az éles eszű Dürernél, a határtalan Michel Angelonál. Ha tehát Tennysonról megállapítjuk, hogy mintája az angol stupiditásnak, hogy stupidabb egy cambridgei cricket bajnoknál, hogy olyan stupid, mint egy angol fiatal lány: ez, nem tudom eléggé aláhúzni, nem leszólás, csak meghatározás. Mint ahogy vannak férfiak, akik annyira csúnyák, hogy már szépek: Tennyson annyira buta, hogy már a zsenialitásig emelkedik vele. Egyénisége neki ez a stupiditás, a annyiban angol vagy legangolabb, mert ez egyéni sajátosságában egyúttal nemzetének egy tipikus vonása ölt testet; ugyanaz, mely ott lappang némely lángelméiben is, például a korlátlanul korlátolt Herbert Spencerben. A fajta fiatalsága jelentkezik e korlátoltságban; az angol stupid, mint a hajnal, mint a tavasz, mint a remény, mint az önbizalom, mint az, aki előtt még hosszú élet áll. Az angol fiatal lányt említettem az előbb - mióta föld a föld, ennél bájosabb valamit nem termett. S Tennyson mindig ezt juttatja az ember eszébe. Édes csicsergés, édes könnyek, édes bánat, szent részvét a bűnökkel s a szenvedélyekkel, mély elmerülés időjárásban és balsorsokban, gyengéd panaszok, üde elmosolyodások, olyan szépséggel, amelytől meg lehet őrülni, de melytől magától minden távolabb áll, mint a megőrülés. Soha olyan szépet, mint az ilyen bűbájos fiatal teremtés teszem temetésen, feketében, amint kék szeme megtelik fényes könnyel s hasonlíthatatlan metszésű orrocskáját gusztusosan hófehér zsebkendőjébe fújja! Ez az édes fájdalom, amivel, isten segítségével, el lehet élni nyolcvan esztendeig, rózsás egészségben, napjában ötször étkezve húst. My heart is wasted with my woe, Oriana. There is no rest for me below, Oriana. When the long dun wolds are ribb'd with snow, And loud the Norland whirlwinds blow, Oriana, Alone I wander to and fro, Oriana!...

*

Vagyis: Tennyson iskoláskönyvbe való példája annak, hogy a legnagyobb művészethez (mert a legnagyobb művészek közül való) - ahhoz sem kell, ami után a művésznél rendszerint kereskednek: egyetemesség, szenvedély, mindent megértés s amit erőnek neveznek. Csak teljesség kell és biztosság; akár csak egy vonásnak vagy sajátosságnak is, de annak kialakultsága és termékenysége. Amik Tennysonban szembeötlők: azok sem az emberi állatnak, sem az angol embernek nem legtöbbet csodált tulajdonágai. De őbenne rendszerben vannak meg, szervesen és szervezetbe állva, amely eleven, amely eleveneket szül s amelynek hangja van. Mindennek lehet és van művészete: a részegségnek, a pedantériának, a féktelenségnek, a mértéktartásnak, a rabságnak, a szabadságnak, a naivságnak, az artistaságnak, az őrületnek, a józanságnak, az úriságnak s az ocsmányságnak. S nem utolsó tanulság a homo sapiens számára, hogy egyik legnemesebb művészét az együgyűségnek köszönheti.

Alfred Tennyson: Shalott kisasszonya

I.

Folyón innen s túl fekszenek
széles rozs, árpa tengerek,
ölelvén dombot és eget,
és rajtuk át egy út vezet
szép Camelot felé.
A népek föl s le járnak ott,
csodálván mind a liljomot,
mik benőtték az elhagyott
Shalottnak szigetét.


Hol nyárfa reszket, s hófehér,
bús fűzfa ága vízbe ér,
lágy fodrot sző az esti szél
a vízre, mely nyugodni tér
szép Cameloton át.
S virágok közt a csendben áll
egy négytornyú nagy szürke vár
mely évek óta őrzi már
Shalott kisasszonyát.


S a fűzek közt a part alatt
sok ló vonta uszály haladt,
és kecses vitorlás szaladt
le, hogy nyomán a hab hasadt,
szép Cameloton át.
De ismerik-é odaát?
S ki látta vajh kezét, haját,
vagy ablakában őt magát,
Shalott kisasszonyát?


Csupán az árpa közt korán
kaszáló béres hallja tán,
miként visszhangzik egy vidám
ének az ár túloldalán
Camelotba tova.
S a béres, kit az este ott
ér kéve közt, hallván, legott
szól halkan: ‘Ez biz’ ő, Shalott
Tündérkisasszonya.’


II.
Kinek kezén csak egyre jár
egy bűvös színpompás fonál.
S reá úgy átkok átka vár,
ha arra pillant, merre áll
Camelot városa.
S számára átka rejtelem,
imígy csupán a szőttesen
serénykedik szép csöndesen
Shalott kisasszonya.


És egész álló éven át
egy tükör borítja falát.
S tükrében árnyak nagy hadát
szemléli, mert az útra lát,
mely Camelotba tér.
Folyón örvénylik ott a hab
az útnál, min sok nyers alak,
s vásári árus lány halad
és Shalottból kiér.


S ritkán apát baktat lován,
vagy boldog leánykák nyomán
apród igyekszik szaporán
s pásztorlegény az út porán
tart szép Camelotba;
S olykor lovag is átsuhan
tükrén, de néki nincs olyan,
mert ő csak sző magányosan,
Shalott kisasszonya.


S mindazt, mi tükrében lebeg,
szép szõttesében őrzi meg:
gyakran, mikor más szendereg,
temetni indult bús sereg
tartott Camelotba.
S máskor magasban járt a Hold,
tükrébe ifjú pár hatolt,
„Emészt világom árnya” szólt
Shalott kisasszonya

III.
Midőn fenn járt a rét felett
a Nap, épp akkor érkezett
az árpa közt, mely kéve lett,
s vakító vértben léptett
merész Sir Lancelot.
Veres keresztes hős vitéz
térdel pajzsán s egy hölgyre néz,
és pajzsa szikrát hányt a réz
mezőn, min állt Shalott.


Kantárja úgy villant talán,
mint némely tiszta éjszakán
a csillag fenn az éj taván,
s csengettyűk szóltak, míg lován
Camelot felé haladt.
S övébe ott, hol kardja volt,
egy nagy ezüst kürtöt csatolt,
s így csengve-bongva lovagolt
Shalott vára alatt.


S a tündöklő kék délidőn,
szép nyerge csillogott dicsőn;
sisak, s a dísz a fejtetőn
egy csóvaként lángolt, midőn
Camelotba ügetett.
Miként ha bíbor alkonyon
szakállas üstökös oson
az égen át, csillagnyomon
Shalott vára felett.


A Nap csillant szemöldökén;
Lova patáin járt a fény;
S a sisak aljánál a szén-
szín haja lengett könnyedén;
közel már Camelot.
S amint a parton lovagolt,
a kristálytükörbe hatolt,
s ott „tralla-lalla”, így dalolt,
merész Sir Lancelot.


A hölgy elejtve szőttesét,
feledte átkát, s jóeszét,
a mélybe vetve két szemét,
meglátta őt, hol állt a szép
Camelot városa.
S mit szőtt, a szőttes elszakadt,
a bűvös tükör meghasadt,
"Lesújt az átok!" - így riadt
Shalott kisasszonya.


IV.
Medrében feljajdult az ár,
keletről vad szél tépte már
a sápadt erdőt, és a sár
csak nőtt, amint ázott a vár,
Camelot városa.
Lejött, a tornyát elhagyá,
s kikötve egy bús fűz alá,
egy bárkát lelt, s felírta rá:
„Shalott kisasszonya”


És lent a folyó mély, sötét
vizén -már látva végzetét-
emelte fel tekintetét,
s immár ekképp nézte szép
Camelot városát.
És midőn leszállott a Nap,
eloldozá a láncokat,
s magával vitte őt a hab,
Shalott kisasszonyát.


S amint feküdt ott, hófehér
köpenyét verdeste a szél,
-befödte hulló falevél-
Nem messze már az úti cél:
Camelot városa.
S midőn a folyón szelte át
fűz födte domboknak sorát,
elzengte utolsó dalát,
Shalott kisasszonya.


S dalát hallották messze lenn,
mint zengte, fennen, s csendesen,
míg már szemének fénye sem
csillant, míg elhunyt teljesen.
S Camelot városát
elérte, ám meg azelőtt,
hogy elhagyá a tág mezőt,
a halál utolérte őt,
Shalott kisasszonyát.


S amott magas falak között,
sok tornác és torony mögött
egy fényes díszbe öltözött
sétányhoz ért, s elé szökött
Camelot városa.
Köréje gyűlt az úri nép,
lovag, lord s hívta mind nejét,
s a bárkán olvasták nevét:
„Shalott kisasszonya”


Vajon ki ő, s itt mit keres?
S a kastélyra félelmetes
csend szállt, megállt a sok nemes,
s keresztet hányt egész neves
Camelot városa.
Csak Lancelot szólt csöndesen:
„Mily bájos arc! Az Ég legyen
kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn
Shalott kisasszonya.”

(Fordította: Vachter Ákos)


The Lady of Shalott
Music by Loreena McKennitt
Lyrics by Alfred Lord Tennyson (1843)

On either side the river lie
Long fields of barley and of rye,
That clothe the wold and meet the sky;
And thro' the field the road run by
To many-towered Camelot;
And up and down the people go,
Gazing where the lilies blow
Round an island there below,
The island of Shalott.
Willows whiten, aspens quiver,
Little breezes dusk and shiver
Thro' the wave that runs for ever
By the island in the river
Flowing down to Camelot.
Four grey walls, and four grey towers,
Overlook a space of flowers,
And the silent isle imbowers
The Lady of Shalott.

Only reapers, reaping early,
In among the beared barley
Hear a song that echoes cheerly
From the river winding clearly;
Down to tower'd Camelot;
And by the moon the reaper weary,
Piling sheaves in uplands airy,
Listening, whispers ''tis the fairy
The Lady of Shalott.

There she weaves by night and day
A magic web with colours gay.
She has heard a whisper say,
A curse is on her if she stay
To look down to Camelot.
She knows not what the curse may be,
And so she weaveth steadily,
And little other care heat she,
The Lady of Shalott.

And moving through a mirror clear
That hangs before her all the year,
Shadows of the world appear.
There she sees the highway near
Winding down to Camelot;
And sometimes thro' the mirror blue
The knights come riding two and two.
She hath no loyal Knight and true,
The Lady of Shalott.

But in her web she still delights
To weave the mirror's magic sights,
For often thro' the silent nights
A funeral, with plumes and lights
And music, went to Camelot;
Or when the Moon was overhead,
Came two young lovers lately wed.
'I am half sick of shadows,' said
The Lady of Shalott.

A bow-shot from her bower-eaves,
He rode between the barley sheaves,
The sun came dazzling thro' the leaves,
And flamed upon the brazen greaves
Of bold Sir Lancelot.
A red-cross knight for ever kneel'd
To a lady in his shield,
That sparkled on the yellow field,
Beside remote Shalott.

His broad clear brow in sunlight glow'd;
On burnish'd hooves his war-horse trode;
From underneath his helmet flow'd
His coal-black curls as on he rode,
As he rode down to Camelot.
From the bank and from the river
He flashed into the crystal mirror,
'Tirra lirra,' by the river
Sang Sir Lancelot.

She left the web, she left the loom,
She made three paces thro' the room,
She saw the helmet and the plume,
She look'd down to Camelot.
Out flew the web and floated wide;
The mirror crack'd from side to side;
'The curse is come upon me,' cried
The Lady of Shalott.

In the stormy east-wind straining,
The pale yellow woods were waning,
The broad stream in his banks complaining.
Heavily the low sky raining
Over tower'd Camelot;
Down she came and found a boat
Beneath a willow left afloat,
And around about the prow she wrote
The Lady of Shalott.

And down the river's dim expanse
Like some bold seer in a trance,
Seeing all his own mischance -
With a glassy countenance
Did she look to Camelot.
And at the closing of the day
She loosed the chain, and down she lay;
The broad stream bore her far away,
The Lady of Shalott.

Heard a carol, mournful, holy,
Chanted loudly, chanted lowly,
Till her blood was frozen slowly,
And her eyes were darkened wholly,
Turn'd to tower'd Camelot.
For ere she reach'd upon the tide
The first house by the water-side,
Singing in her song she died,
The Lady of Shalott.

Under tower and balcony,
By garden-wall and gallery,
A gleaming shape she floated by,
Dead-pale between the houses high,
Silent into Camelot.
Out upon the wharfs they came,
Knight and Burgher, Lord and Dame,
And around the prow they read her name,
The Lady of Shalott.

Who is this? And what is here?
And in the lighted palace near
Died the sound of royal cheer;
And they crossed themselves for fear,
All the Knights at Camelot;
But Lancelot mused a little space
He said, "she has a lovely face;
God in his mercy lend her grace,
The Lady of Shalott."

(Megjelent a Gyõri Műhely Folyóirat 2005./6. számában)

Hegedűs Géza: Szerb Antal

Ha nem lett volna kitűnő regényíró, novellista, műfordító, nevének helye akkor is múlhatatlanul biztosítva lenne irodalomtörténészeink, irodalomtudósaink legkiválóbbjainak névsorában. Hiszen valójában elsősorban az irodalom szakembere volt. De ahogy a hasonlóképpen mindenekelőtt kritikus Bajza Józsefnek és a kritikai diktátor Gyulai Pálnak is költőként, íróként nagyon is egyéni arculatú, jelentékeny szerepe van szépirodalmunkban - ugyanígy Szerb Antal oly fontos tudományos és kritikai munkássága mellett a két világháború közti magyar szépirodalom senki máshoz nem hasonló írója, akinek szépirodalmi művei újra meg újra nagy példányszámban jelennek meg, jelezvén nemhogy maradandó, de a múló évtizedekkel fokozódó népszerűségét.
Nemzedékek óta nagyon művelt értelmiségi család leszármazottja volt, apja nagy hírű orvos-tudós, maga is nagy irodalmi és művészeti kultúrájú ember, rokonságban azzal a Faludi családdal, amely emberöltőkön keresztül fontos szerepet játszott a magyar színházi kultúra fejlesztésében. Könyvek közt nőtt fel, s lett már fiatalon olyan művelt, hogy kortársai és a nála sokkal korosabbak is elámultak ismereteinek kimeríthetetlen tárházán, gondolatainak meglepő ötletekkel teljes frissességén, csillogó szellemességén, lebilincselő csevegőkészségén. Mindehhez olyan mindig mosolygós emberi kedvesség, bármikor bárkit segíteni hajlandó szívélyesség, ravaszkás humor párosult, hogy a harmincas években az volt az irodalmi közvélemény, nincs is műveltebb és egyben rokonszenvesebb ember az egész magyar irodalomban. Egyszerre volt lankadatlanul kutató tudós, szenvedélyes örökolvasó, bravúrosan szerkesztő és fogalmazó író, lelkiismeretes középiskolai tanár és könnyed társasági ember.
Mire magyar-német-angol szakos tanárként huszonhat éves korában tanítani kezdett egy kereskedelmi középiskolában, már nemcsak ismert, hanem nagyra tartott író és tudós hírében is állott. Húszéves volt, amikor a Nyugatban versei és novellái jelentek meg, amelyekben már teljes pompájában nyilvánult meg biztonságos formaérzéke, stíluseleganciája és humora; irodalomtörténeti esszéi pedig új hangot, új szellemet éreztettek az értő olvasókkal akkor is, ha külföldi klasszikusokat jellemzett, akkor is, ha a magyar irodalmi múlt valamelyik korszakának összefüggéseit tárta fel. Az akkor divatos ún. „szellemtörténeti iskola" hívének és követőjének tudta magát. Ez az idealista meggondolásokból kiinduló irányzat ugyan túlzásaival és az összefüggések torzító lehetőségeivel nemegyszer zsákutcába vezette híveit, de mégis többet vett észre a kultúra társadalmi összefüggéseiből, mint a polgári tudományok korábbi vagy egyidejű törekvései. Szerb Antal pedig a túlzásoktól mindig tartózkodott, ez az oka, hogy irodalomtörténeti művei - ha elvi meggondolásaival vitatkozunk is - mindmáig nemcsak fontos útjelzői irodalomtudományunk fejlődésének, de ma is igen fontos, széles körök számára nélkülözhetetlen olvasmányok. És ami nem mellékes, olyan tudós, akinek szakkönyvei is a vonzó olvasmány gyönyörűségével bilincselik le még a nem szakmai olvasókat is. A későbbi híres Magyar irodalomtörténet és a máig is leghasználhatóbb A világirodalom története c. munkái az érdekesség, olvasmányosság terén érdekes regényekkel érnek fel, és példátlan anyaggazdagságuk a szélesebb körű népművelésnek is fontos kézikönyvei. Rendkívül fontos szerepe van az irodalomnépszerűsítésben. Ezek a népszerűsítő művek azonban egyben olyan új eredményeket jelentettek a szigorúan vett tudományban is, hogy harminckét éves korában őt választják a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökének és harminchat éves korában egyetemi magántanár lesz, ami annak idején a legnagyobb megtiszteltetés volt középiskolai tanárok számára.
Közben azonban szakadatlanul ír. Novelláival a Nyugat második nemzedékének legjobbjai közé tartozik. Fordulatosság, humor és filozófia ötvöződik egybe elbeszélő művészetében. A magyar novellairodalom legjobb öröksége, a legintellektuálisabban ironikus nyugat-európai elbeszélő művészet - Anatole France, Aldous Huxley - üdvös hatása együtt segítette, hogy senki másra nem emlékeztető novelláskötetei (Madelon, az eb és a Szerelem a palackban) sajátos helyet biztosítsanak neki nagy múltú és mindmáig oly színvonalas hazai rövid epikánkban. Mégis: elbeszélő művészetének ormaira regényeiben jutott el, amelyek közül a végső, A királyné nyaklánca alig meghatározható műfajú átmenet a szépirodalmi értelemben vett regény és a tudományos értelemben vett történelmi korkép között.
Aligha vitatható, hogy szépirodalmi fő műve A Pendragon legenda. Ennek az 1934-ben először megjelent és azóta nagyon sokszor újra kiadott regénynek előzménye egy ösztöndíjjal Angliában töltött esztendő emléke. Hőse Bátky János, az angol szakos magyar bölcsész, aki okosságával, örök kíváncsiságával és filozopter kétbalkezességével az író önparódiája. Bátky régi angol kéziratokat tanulmányoz, és belekerül egy olyan bonyolult és mulatságos történetbe, amelyről maga sem tudja kideríteni, hogy bűnügy-e vagy erotikus kaland vagy kultúrtörténeti felfedezés vagy valamilyen misztikus titokban rejtező igazság. Ez a regény sosem volt keveréke a régi angol kísértetregények paródiájának, a hajdani rózsakeresztes tanítások ismeretterjesztésének, bűnügyi regények sajátos változatának, a kutató filozopter gúnyképének, finoman erotikus regénynek, angol archeológiának és a tétovázásnak, hogy az érthetetlent fogadjuk-e el misztikus, örök titokként, vagy felvilágosodott elmével nevessünk-e rajta. Kevés mulatságosabb regényt írtak magyar nyelven. De benne van Szerb Antal egész habozó világnézete racionalizmus és irracionalizmus között. A magánéletében dogmamentesen vallásos és ugyanakkor minden hitben kételkedő Szerb Antal egész filozófiai bizonytalansága nemcsak benne van ebben a fölöttébb szórakoztató könyvben, hanem egyben ugyanennek a bizonytalan világnézetnek a fölényes kritikája is kiolvasható belőle. A végső kicsengés mégis az, hogy végérvényesen nem értjük, ami a leglényegesebb a világban. Egy misztikus titokkal kacérkodó, de végső véleményt nem vállaló, nagyon nagy műveltségű ember vallomása ez humoros kalandregényben elbeszélve. És aki elolvassa, közben észrevétlenül igen nagy kultúrtörténeti anyag birtokába jut. Ismeretterjesztő kalandregény, de úgy is mondhatnám, hogy egy tudós erotikus kalandsorozata az angol kultúrtörténetben; de még úgy is mondhatom, hogy szörnyűséges titkokról szóló humoros történet. Nem emlékeztet sem itthon, sem a világirodalomban semmilyen más regényre. A magyar irodalom legvilágirodalmibb remekművei közé tartozik, de közben ugyanennek a műnek a paródiája is. Ha csak ezt írta volna, már ezzel is előkelő helyet biztosít magának irodalmunkban.

 De utána következett a nagy lélektani regény, az Utas és holdvilág. A magát kereső ember önelemző regénye. 1937-ben írta. A fasizmus már világveszedelmet ígért, a művelt polgár egyre kevésbé látta teendőit és lehetőségeit. Ezt a szorongást írta meg Szerb Antal hősében, aki megszökik saját nászútja elől, hogy szembenézzen a veszedelmekkel és a reményekkel. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" - ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt regény, amely mégsem csak lélektani regény, hanem a humanista polgár reménytelenségének dokumentuma a világgyújtogatásra készülő fasizmus árnyékában. Különös példát adott arra, hogyan lehet egy stílusbravúrokban biztos kezű író szellemesen komor. Úgy érzem, az Utas és holdvilág talán egész irodalmunk legmulatságosabban szomorú könyve. Kicsengése pedig a csodavárás. Ez a csodavárás ez időben tudományos műveiben is újra meg újra felbukkan, Hétköznapok és csodák című tanulmánykötetében beszédes példákkal bizonyítja az akkor modern polgári irodalom ésszerűtlen reménykedéseit a fasizmus borzalmainak előestéjén. Mint oly sok igazán haladó szándékú, de a polgári örökséghez ragaszkodó művelt ember, Szerb Antal sem tudta, hogy a barbár erőszak ellen mitsem ér önmagában a humanista ábránd. Azaz: tudta, de nem akarta tudomásul venni. Pedig hogy mennyire bizonyos volt abban, hogy a polgári múlt legszebb hagyományai sem tudnak menedéket adni többé, azt nagyon jól bizonyítja végső remekműve, A királyné nyaklánca. - Szerb Antal idealizálta a békés polgári XIX. századot, és talán még ennél is jobban szerette a francia forradalom előtti, elegáns francia arisztokrácia kultúráját. Nos, ebben a végső műben egy hiteles történelmi esemény kapcsán elmeséli, hogy az a nagyon finom késő feudális kultúra menthetetlenül halálra volt ítélve. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a saját, szeretett polgári kultúrájának végóráiról van itt szó. A reménytelenség remekműve ez a történelmi korkép a hajdani francia arisztokrácia végóráiról. Nehéz meghatározni a műfaját. Esszé is, regény is, ismeretterjesztés is. Ugyanolyan magában álló műfaji remekmű, mint A Pendragon legenda. - Párhuzamosan írta A világirodalom történetével, amely máig is nélkülözhetetlen kézikönyv az irodalmi érdeklődő számára. A végső percekben készült el. Jött a borzalom, a világégés és a tömegöldöklés. A humanistának már csak egyetlen útja lett volna: túllépni a polgárságon. Szerb Antal pontosan tudta, amit a kor legnagyobb polgára, Thomas Mann tudott, hogy a folytatás már a polgárságon túl történik. De neki nem volt útja a menekülésre. Vagy nem is akart menekülni. A magyar kultúra legműveltebb hordozója nem is igyekezett menekülni, és valahol messze túlélni a szennyes vihart. A keresztény, vallásos keresztény, a magyar, a nagyon mély nemzeti hitű magyar, a magyar irodalom legművészibb összefoglalója szembenézett azzal az érthetetlen ténnyel, hogy őt se kereszténynek, se magyarnak nem tekintik. Ugyanúgy vállalta azt a tényt, hogy elődei zsidók voltak, mint a vallásos katolikus költészet egyik főalakja, Sárközi György vagy éppen az a Halász Gábor, a kitűnő esszéíró, aki nem is volt zsidó, de mégis vállalta a zsidóságot, amelyet nem is közismert természetes apja hagyott a törvénytelen fiúra. Együtt hárman indultak a halálos végső útra. És a balfi alvilág nyilas sátánjai alighanem mindenkinél jobban gyűlölték azt, aki a legműveltebb, a legokosabb, a legbölcsebb az áldozatok között. Sárközi éhen halt, vagy végelgyengülés ölte meg, Halász Gábor az állandó ütlegelés áldozata lett, Szerb Antalt puskatussal verték agyon. Így halt meg a század egyik legműveltebb, legszellemesebb, kételyei közt is hívő keresztény magyar írója.

Alfred Tennyson: Döngj, döngj, döngj

Alfred Tennyson (I. Tennyson báró) (1809 augusztus 6.– 1892 október 6.) az Egyesült Királyság nemzeti költője és egyben Anglia egyik legnépszerűbb költője.

A költő számos verset írt Artur királyról és a hozzá kapcsolódó legendákról. Az egyik leghíresebbet ezek közül Albert hercegnek ajánlotta, Viktória királynő férjének. Tennyson a drámaírással is megpróbálkozott, azonban darabjai még életében sem voltak túlzottan népszerűek.


Döngj, döngj, döngj
óh tenger, a szirtek alatt!
Bár megszólalna zajló
lelkemben a gondolat.

Hogy örül a halászgyerek és a húga,
az a hancurozó pici lány!
S a hajóslegény, aki ott
dalol a csónakán!

Sudár hajók raja fordul
kikötőbe a domb megett,
de hol van a tűnt kéz melege,
az elszállt hang hova lett?

Döngj, döngj, döngj,
óh tenger örök rohama!
Lement napom édes gyönyöre
nem jön már vissza soha.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Szerb Antal: Budapesti kalauz Marslakók számára (részlet)





Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát és telefonált nekem, hogy megbeszélésünk értelmében mutassam meg neki a Várost.


Uram, igen tisztelt Idegen, mindenekelőtt arra kell nyomatékosan kérnem, ne hallgasson az ujságírókra és a jeles megfigyelő tehetségekre, akik azt fogják Önnek mondani, hogy a pesti ember ilyen meg olyan. A pesti ember, akiről ők beszélnek, éppolyan, mint minden más kereskedő, ha nincsen pénze. Mit érdekel az egy Marslakót? Általában az emberek, hát fontosak az emberek a városban? Párisban csak az emberek utálatosak és érdektelenek. Én a várossal akarom Önt megismertetni, azt hiszem, a házak az igazán lényegesek. De talán nem is a házak: az utcák egymásrahajló erotikája, melyben néha erő fejeződik ki és olykor grácia, a forgalmak hőfoka talán, a közterek és a szobrok éghajlati viszonyai, az autóbusz-számokkal kapcsolatos irodalmi asszociációk vagy valami ilyesmi. Hisz Ön ért engem.





ÁNCHÍD. Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa. A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:

Hullám alá ott künn magot temettek,
Melyből - dacos habok piruljatok! -
Maholnap hajh a szellem fegyverének
Nagy győzedelmi íve kelni fog!
Nyakát a' vén folyam békén lehajtja,
Melly oly sokáig délceg 's büszke volt,
A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
Az ész előtt egy nemzet meghajolt.

A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.

A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barok, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.

A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.

Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra.






DUNAPARTOK. A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. Azt hiszem, az is normális, hogy a két part itt is két más világ. Mint Párisban. A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák.

A pesti partra nem ajánlatos napsütésben menni. Nem vagyok biztos az ízlésében, de azt hiszem, nem az Ön esete, ami ott olyankor látható. Ez a part téli estéken szép, amikor csak piarista tanárok járnak rajta, kettesével. Csak mennek, nagy reverendasuhogtató titokzatos lépésekkel, a rendházból el, az Országház felé, és sétájuk célja mégis a vacsora, melyet visszaérkezve fognak elfogyasztani. Névnapokon a portás felgurít egy hordó sört a refektóriumba és szelíd szerzetesi tréfák között megisszák, tudományos és pedagógiai kérdésekről társalogva. Sajnálom, hogy nem mutathatom meg Önnek a régi piarista épületet, a Grassalkovich-palotát, kecses erkélyével, és a hozzácsatolt jellegtelen, de régi épülettömböket. Nélkülük a város egy kicsit foghíjas most a Görög Templom és a belvárosi Plébánia-Templom között. Valamikor ez volt a leginkább XVIII. századi sarok. Az ember várta, hogy a rácok a vontatóhajókkal egyszer mégis áttörik a villamos sáncait, és kikötnek, úgy, mint régen, mikor a Dunaparton még Ürményi, a hétszemélynök, áztatta a vízbe fájós lábait és diskurálgatott a bókoló Kazinczyval.

BELVÁROSI UTCARÉSZLET. De megmaradt a Galamb-utca és mellette a Krist-féle ház meg a Görög Udvar. A Krist-féle ház mélyen van, nálunk minél régibb egy ház, annál mélyebb a szintje. Úgy látszik, igaza volt Madáchnak: a por emelkedik, pár ezredév gúláidat ledönti, a korzón már csak a sakál üvölt, az automobilok ott fognak közlekedni, ahol most a harmadik emelet van.

A Galamb-utcát érthetetlen módon itt felejtették a város közepében, a két korzó közt, úgy, ahogy itt maradt Mária Terézia korából. Szobáiba kétszáz éve nem süt a nap, csak őszöregek tipegnek az utcán, nem is tudom, laknak-e a zsalugáterek mögött, vagy csak emlékeznek. A Görög Udvarban tudom, hogy laknak. Nagyszakállú pópa is van ott, sok gyermekkel, és görögök, azt mondják, igazi görögök, akik egyházközségi gyűléseken még most is Hellász nyelvén rágalmazzák egymást.


ELLÉRTHEGY. Ajánlatos koratavasszal, vasárnap délután. A Gellérthegy tetején egy rom épült, a Citadella. Kicsi lőrésszerű nyílások láthatók a falon, időnként egy ló dugja ki rajtuk a fejét. A Citadella mögött van egy síkság. Ide szokott felzarándokolni a környékről a vasárnapi nép és katonaság. Ez a nép és katonaság hajszálnyira olyan, mint amilyent St. Cloudban lehet látni az évnek és a hétnek ugyanezen a szakán, és valószínűleg minden nagy és esetleg kisebb város szomszédságában. Mert a nép és katonaság mindenütt egyforma. Különbségek csak a legmagasabb szinteken észlelhetők. A baka mindenütt baka. De Hölderlin nem azonos Vörösmartyval.

De nem erről akarok beszélni. Inkább nézze, Uram, a helyzetet. A Gellérthegy tetején a nép és katonaság egy sajátos társasjátékot játszik, amelynek az eredete visszanyúlik a legködösebb folklorisztikus időkbe, amikor a Gellérthegyen még boszorkányok alkottak rézmetszetszerű csoportképeket. Senki sem tudja, ki hozta be ezt a játékot és ki szervezi azóta; minden tavaszi vasárnap csak itt van. Az emberek körbe állnak párosával, úgy értem, egy férfi és egy nő. A kör belsejében pedig egyéb párok sétálnak fel és alá. Időnkint a kör közepéből egy pár odaáll egy párhoz, amely a kör szélén áll. A körbeli férfi megkérdi a szélről álló férfit: "Szereted a párod?". Ha a férfi azt mondja, igen, továbbmennek. Ha azt mondja, nem, kicserélik a nőt. Így folytatják napestig. Mire sötét lesz, minden Tristan megtalálja Izoldáját, hogy finoman fejezzem ki magam. Hogy azután mi történik, még nem sikerült kiderítenem.

TABÁN. Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehérsas-téri polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.

Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.

De nem specializálom magam ifjúságilag egy városrészhez, mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság. Ha egyszer örökre el kellene hagynom a Várost, aznap megöregednék, mint a heisterbachi szerzetes.

A BUDAI PARTON inkább késő tavaszi délutánokon ajánlatos sétálni, a gesztenyefákra való tekintettel. Ez a Dunapart kissé ijedten húzódik meg a két hegy alatt, tulajdonképpen alig van. Kutyákat szoktak erre sétáltatni, és egyszer láttam egy öreg házaspárt, az úron szürke zsakett volt és szürke keménykalap. Ha nagyokat szeret sétálni, inkább az alsó rakparton menjen végig a Ferenc József-hídtól a Margithídig. Ez a világrész nem nélkülöz bizonyos tengerészeti hangulatot és mindenféle itt rekedt életformákkal lehet találkozni. Ültem itt már például felfordított csolnakon, mint egy hajós, és néha kis lépcsőkön le lehet menni és üldögélni közvetlenül a víz fölött, mint Velencében és számolni a parti lámpák fénycsíkjait a Dunán. Uram, Ön nem is képzeli, mily gazdag ez a város lehetőségekben.


A DUNA, A KÖLTŐK ÉS A MULANDÓSÁG. Régi költőink kicsire nem néztek, a részletek iránt általában nem volt érzékük, az erdőtől nem látták meg a fákat. Pest s Budán általában nem énekeltek meg mást, mint a Gellérthegyet és a Rákost, az ősök dicső terét. Már a borongó Ányos Pál is így írt bizonyos Kreskay Imréhez, akiről egyebet nem tudok:

Üljünk fel Gellértnek sziklás tetejére,
S külgyünk egy bús hangot Rákos mezejére.

Mert akkoriban a költőknek ilyen jó hangjuk volt.

De legfőképpen, igen helyesen, a Dunában ismerték fel a pesti táj éltető középpontját. Gvadányi, történelmünk legrokonszenvesebb tábornoka is felujjongott, amikor meglátta:

Duna! oh te drága Neptunus magzatja!
Szépséged Európa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden latja.

A vizákat talán el is hagyhatta volna.

A Duna igen régi folyó és előreláthatólag még igen sokáig fog folyni, viszont a költők életét többé-kevésbé rövidre mérték parcai kezek, talán ezért jutott eszükbe a Dunáról a mulandóság. Így Virág Benedeknek is, az említett tabáni szent öregnek, aki többször megénekelte a Dunát, sőt egyszer ódai hevében azt is ráfogta, hogy visszafelé folyik, és egyszer csaknem nagy költő lett, amikor ránézett és így szólt:

Én gyakran lemegyek, hogy lássam, mint viszi hátán
A Duna ezt a vén s már régen erőtelen évet,
Ah vigye s a tenger mély örvényébe temesse!

A kép, melyet Virág Benedek itt érint, úgy látszik, sokáig lebegett megváltatlanul a Duna habjai fölött, míg végre eljött Vörösmarty, a magyar szavak csodálatos felszabadítója, és néhány Gellérthegy-súlyú sorban megadta a Dunának és a pesti tájnak többé soha el nem rabolható halálos méltóságát:

A kisded patakok lassú csörgéssel erednek,
Harsog az országos Duna, tétova felszedi őket
S a folyamok vizeit s iszonyúra nevelkedik árja.
Száz ragyogó szemmel belenéz a mennyei térség,
Nem szünik ő, lemegy a tengerhez veszni, veszendő
Habjaival lemegy a nagy idő, hogy vissza ne térjen.

(Kolozsváry Sándor rajzaival)

Szigethy Gábor: Főhajtás (részlet: Kortárs On-line)

A „szent öreg”

Virág Benedek nevét egyetemi hallgató koromban hallottam először. A klasszikus költőtriászról, Baróti Szabó Dávidról, Révai Miklósról és Rajnis Józsefről tartott ködbe tovatűnő értekezést a tanár, s amikor idő múltával órájára tekintett, így fejezte be előadását: Hát, Virág Benedekre már nem jutott idő!

Boldog, tudatlan, ifjú egyetemi hallgatóként 1963-ban én sem szakítottam időt arra, hogy elmélyedjek a másfél száz éve halott pap, tanár, költő poézisának tanulmányozásában.

Évekkel később Kosztolányi Dezső verse – Ének Virág Benedekről – elbűvölt, de a 20. századi költő játékos-borongós hangulatú énekében a csipkefinom múltba vágyódás markolta meg a lelkem:


Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.


Ma is úgy érzem: a reformkori Pest-Budán szerettem volna élni, amikor a magyarok lelkükben őrizték a múltat, és tudtak, mertek merészen álmodni a jövőről.

Akkor. Üldögélnék boldogan, szótlanul, illedelmesen az asztal végén Bártfay László barátságos szalonjában; innám Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc, Bajza József okos szavait; boldog lennék, ha Fáy András uram meghívna Nagy-híd utcai lakásába ebédre, s a délutáni pipafüstben meghallgathatnám új elbeszélését, vagy ahogy ő mondaná: beszélyét; alkonyatkor a Színház téren sétálgatnék, bámulnám a társaskocsival Budára igyekvőket, a porcelán nadrágos urakat, a göndörített hajú, gigerli arszlánokat, a csipkefátylaikba csábítóan elrejtőző hölgyeket, a rózsaszín masnijaikra, loknijaikra büszke, ifjú hajadonokat, a szivarozó, mogorva öregurakat; tisztelettudóan köszönteném a téren át a Fürdő utcában bérelt lakása felé siető gróf Széchenyi Istvánt, akiről természetesen nem tudnám, hogy ő a legnagyobb magyar, csak azt, amit a kávéházban a diétai követek kifecsegtek, hogy a bolond gróf egyévi jövedelmét ajánlotta fel Akadémia alapítására. És boldogan elballagnék Virág Benedek nagyon szegényesen berendezett, vendégváró, vendégmarasztaló tabáni otthonába, Horatiusról beszélgetnénk, magyar nyelven ízlelgetném az antik versformákat, s ha akkor éltem volna, én is, mint álmában Kosztolányi Dezső, távozás előtt „lehajoltam volna, hogy megáldjon”.

Antikváriumban vásároltam, már nem tudom, hol és mikor, egy, még a 19. század első felében egybekötött kolligátumot: Horatius levelei, Budán, 1815; Epodusok, Budán, 1817; Költemények. Írta Virág Benedek, Budán, 1816.

Belelapoztam, ceruzával itt-ott aláhúztam egy sort. Virág Benedeket is kellene olvasni – gondoltam magamban. Aztán jó néhány évig érintetlenül pihent a kötet olvasásra váró könyvekkel zsúfolt könyvespolcomon.

II. András Aranybulláját (Pesten, 1805. Kiadta magyarul Virág Benedek, a szelídebb tudományok volt királyi tanítója) a Borda Antikváriumban vásároltam meg 1984-ben. Elolvastam, úgy gondoltam: az Aranybulla első fordítását korunk emberének is olvasni, ismerni kell, mert az 1222-ben papírra vetett szöveg ezeréves öntudatunk alkotmánya. Virág Benedek 1805-ben, évtizeddel Martinovics Ignác és hat társa kivégzése után, az erőszakkal elnémított országban tudatosítani akarta a magyarokban: bár parancsuralmi rendszerrel Bécsből irányítják országunkat, az Aranybulla szövege rögzíti jogunkat az erőszakos hatalomgyakorlás visszautasítására, öntudatunk, önállásunk védelmére – jogunkat a tiltakozásra, ellenállásra; 1987-ben a Gondolkodó magyarok sorozat 50. kötetét szerkesztve, az előszót írva én is arra gondoltam: itt az írás, olvassátok – magyarok, tiltakozzatok országunk gyarmatosítása ellen!

Ismerkedtem Virág Benedek életművével. Aztán megfeledkeztem a költőről és könyvtáramban megbújó régi köteteiről. De mostanában, talán mert egyre jobban vágyom e mai embertelen, erkölcstelen világból – vissza, vissza, vissza – a hajdani, boldog magyar jövőről álmodni tudó, reformkori mindennapi létbe, újra kézbe vettem a régen vásárolt Horatius- és Virág Benedek- köteteket.

Virág Benedek nem volt korszakos nagy költő. Kazinczy Ferenc fogalmazott pontosan, amikor néhány nappal az általa őszintén tisztelt Virág Benedek halála után már így írt Szalay Lászlónak: „Ha az idő más ízlést hoz is ránk, Virág mint Ember mindég tiszteletes marad.”

Lehet fontosabb, értékesebb a megélt, áldozatos élet példája, mint az időben szürkülő életmű.

Virág Benedek lefordította a majdnem teljes Horatius-életművet, ma mégsem az ő fordításait idézzük. Az 1935-ben megjelent Magyar Horatius című kötetben, amelyben a szerkesztők, Kerényi Károly és Waldapfel Imre Arany Jánostól Vörösmarty Mihályig szinte minden jeles magyar költőt szerepeltettek Horatius-fordítással, Virág Benedeknek csupán egy rövidke, jelentéktelen fordítását közlik (Az énekek második könyve 5.). A szerkesztők is érezték: a derék pap nagyon megtompította, korízlésszínűre festette Horatius szókimondó stílusát.

Egy sor – példaként – latinul: Iam proterva / Fronte petet Lalage maritum.

Virág Benedek „csillapított” átültetésében: Félre vetvén szűz szemérmet, / Fog Lalagé csalogatni himfit. Devecseri Gábor szöveghű fordításában: Nemsoká kihívón / fog Lalagé szeretőt keresni.

A szemérmes szerzetes-tanár Az epódoszok könyvének fordításakor „megfelejtkezik” két azonos (A kéjelgő vénasszony ellen) című versről. A sorszámozást is átírja: a serdületlen ifjúság ne keresse a hiányzó verseket.

Az episztolák első könyvében (18) a nyomdász 1815-ben kifelejtett egy sort: Csakhogy a férfierény a középen, a két hiba közt jár. Kötetembe (az íráskép és a tinta színe alapján valamikor a 19. század második-harmadik évtizedében) valaki beírta a hiányzó sort: Két hiba közt egyaránt távúl vagyon a nemes erkölts.

Sokáig bámultam a régi bejegyzést. Valaki valamikor százhetven-száznyolcvan évvel ezelőtt olvasgatja a Virág Benedek fordította magyar Horatius-kötetet, és feltűnik neki egy latin sor hiánya? Nem rest levenni a polcról az eredeti Horatiust, megkeresi a hiányzó sort, lefordítja és bejegyzi a kötetbe?

Szép lenne, ha így lenne, de nem így van. Virág Benedek korábban már közzétette néhány Horatius-fordítását (Thalia, Trattner betűivel, Pesten, 1813), és ebben a kötetben olvasható Az episztolák második könyvének 3. verse Horatius levele Pizókhoz címmel. Aki tehát az antik költő ars poeticájára volt kíváncsi, Virág Benedek jóvoltából már 1813-ban olvashatta magyarul. Ám amikor a vers 1815-ben újra megjelent, egy sor kimaradt. Valaki, aki már ismerte az 1813-as kiadást, abból a kötetből beírta a hiányzó sort az 1815-ös kiadásba. (Talán Virág Benedek?) De Az episztolák első könyvének 18. verse az 1813-as kiadásban nem olvasható. Az 1815-ös kiadásban hiányzó sort vajon hol olvasta, ki fordította, ki jegyezte be az én példányomba? Latintanár volt? Vagy csak művelt, rendszerető olvasó? A reformkorban illett jól ismerni Horatiust.

De ennyire? Nagy László verseskötetét forgatva ma hány olvasó veszi észre, ha valamelyik hosszú versből véletlenül kimaradt egy sor?

Eleinknek fontos volt a hiteles múlt ismerete, őrzése. Figyeltek arra, mit hagyományoztak ránk – tapasztalatot, tudást, erkölcsi tartást – elődeink: ismerték Horatiust, olvasták a kortárs Virág Benedeket. Aki nem volt nagy költő, csak szorgalmas, tudós, becsületes, magyar alkotó értelmiségi, aki megajándékozta a magyarokat a teljes magyar Horatiusszal. Pálos szerzetes, pap és tanár volt, aki szellemi függetlenségét, alkotói szabadságát, az Istentől rábízott feladat teljesítését fontosabbnak ítélte a vagyonszerzésnél, gazdagságnál, a mindennapi élet gondtalan örömeinél. Szerény, de öntudatos polgár volt, aki 1817-ben, a Marczibányi-jutalom átvételekor – megdöbbentve az egybegyűlt díszes hallgatóságot – köszönetképpen csak ennyit tartott fontosnak tömören elmondani: „A nagy jótéteményért mi kicsinyek buzgón szólhatunk, de méltóképpen nem. Ezután is tehetségünk szerént munkás hazafiak leszünk.”

Munkás hazafi volt, tetteivel szolgálta hazáját, nemzetét, szemben a Széchenyi István által indulatosan ostorozott nagyszámú szájhazafival.

(Szíven ütött a furcsa szó: munkás hazafi. Kutattam emlékezetemben: hol és mikor találkoztam ezzel a szokatlan szóhasználattal. Latinovits Zoltán – aki, gondolom, soha nem olvasta Virág Benedek 1817-ben elmondott rövid beszédét – így emlékezett barátjára, Szendrő Józsefre 1976. január 4-én: „Itt vagyunk, és a Földnek tett esküt égre fordított szemmel betartjuk. Árulóvá nem válunk, munkás hazafiakként teljesítjük azt, amit ránk bíztatok.”)

Igen, vannak, voltak magyarok, akik munkás hazafiként szolgáltak, szolgálnak. A többiekért élnek, nem magukért. Életművük – változnak az idők, más ízlésű korok jönnek – olykor megszürkül, néha por lepi, máskor fölragyog. Voltak, vannak magyarok: emberségük példa, erkölcsi tartásuk erőforrás, hitük útmutatás, tudásuk tudni vágyásunk ihletője.

Virág Benedek verseit olvasgatom, megfontoltan ízlelgetem régies hexametereit; bőrkötésű, öreg könyveket forgatok, magamban rakosgatom össze a magányosan, munkájának, feladatának élő pap-tanár mindennapi életének eseményeit, örömeit, nélkülözéseit; elmorzsolom magamban a múltba révedő Kosztolányi Dezső áhítatos sóhaját: „én lehajoltam volna, hogy megáldjon”, álldogálok a szent öreg, a munkás hazafi tabáni háza előtt – gyerekkori emlékem az eltűnt villamosmegálló, amelyet Kosztolányi megénekelt –, hallgatom a szélben halkan sóhajtó öreg fákat, nézem a szerzeteséletéből királyi rendelettel kiebrudalt költő szobrát, bronzba merevedett barátságos tekintetét.

Összesűrűsödik az idő: jelenné olvad a múlt.

Lehajolok, hogy megáldjon.



Szigethy Gábor

Kosztolányi Dezső: Ének Virág Benedekért

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
Vén századok bús mélyein, korábban,
Mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
A buta "modern technika" korában.
Otthontalan bolyongok hazavágyván
És sírva vágyom vissza, ami volt már,
Akkor a szemek föl az égre néztek
S úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
Mosolyogván az aszú, édes őszben
Szivükbe hordták az "örök szerelme"-t
S mindég holdfénybe mondták, hogy: szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem
Tán itt, ahol most élek, észrevétlen
Köröttem - essős akvarell - Tabán.
Nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
Sétálnék egy-egy régimódi halvány
Leánnyal a haldokló némaságban,
Vagy bogarásznék a Gellérhegy alján.
És új boron, mikor habos a rámpás -
Kapukulcs a kezemben s kézilámpás -
Korhely árnyékomat nyomomba húzván
Mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni esti ködben
Álmodni mélyen és álmodni resten
S télen táncolni, túl a kicsi Pesten.

Ma hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
Szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt a szomszédomban az ordas hegyek közt
A "szent Öreg" élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,
S lúdtollal körmölt magyar éneket,
Akkor se ismerték nálunk a költőt
Futó szegény vad, elbújt reszketeg,
Görcsös szókat gyalulva, gyúlt szemekkel,
Tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol ő lakott rég
S alázatosan és magamba szálló
Lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna Hozzá,
Hogy lelkemet szava beharmatozná,
Piruló arccal néztem volna rája,
Hogy mit mond papos és szigorú szája.
Lobogó nyakkendővel és kalandos
Frizurával, én ifjú ósdi lantos
Olvastam volna néki órahosszat,
Versekbe szedve A' Hazát, az Ather-t
És írtam volna Daphnis-ról és Cloe-ról
S Magyar Jövőnk-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
S én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Zsinóros régi atillát viselt még,
Ráncos kezü és prédikáló bölcs volt
Szobája, mint az agg papok szobája,
A szekrényében likőr és gyümölcs volt:
És dicsérvén a Poézis hatalmát
Átnyújtott volna versemért egy almát...

Virág Benedek háza a Tabánban

A kis sárga, falusias épület, ami nem nagyon illik egy világvároshoz, egyike az egykor itt elterülő Tabán városrész utolsó megmaradt házainak. A XIX. század elején a Magyar Horacius-ként emlegetett Virág Benedek papköltő lakott itt, az ő emlékét hirdeti a ház előtt álló szoboralak.


A régi Tabánt már csak a korabeli fotókról és régi leírásokból ismerhetjük. Egy-kétszintes épületek, keskeny utcák, kis udvarok jellemezték. E világ utolsó megmaradt emléke az Apród u. 10. - Döbrentei u. 9. műemléképület-együttes, a XVIII. század második felében épült "Virág Benedek Ház".

Az  épület két fázisban készült - eredetileg vendégfogadó volt, később lakóház, majd kelmefestő műhely és sütöde lett. Ebben a házban élt Virág Benedek (1754-1830) költő, műfordító, történetíró, akiről a ház 2002-ben a nevét kapta. Jelenlegi formáját 1961-ben nyerte el.

Virág Benedek: A poéta és músa

POÉTA

Oh Músa! mondj olly verseket,
Mellyek csudálást érdemelnek.
Add, hogy füleljen a Duna,
Add, hogy megálljon énekemre;
Vagy visszafordítván magát,
Nagy zaj között follyon fejéhez.
Legyek hatalmas Orfeus,
S ugráljon erdő, kő szavamra.
Képzem: ha majd mind a Duna
Fejéhez indúl nagy zajongva;
Mind a Kelenföldnek hegye
Egy-két magyart jár potrohával:
Sok megcsudál, és engemet
Mint nagy poétát felmagasztal.

MÚSA

Minek csudáltatnád magad?
Elég, ha meg fognak szeretni.

Az időmértékes verselés

Az időmérték alapja a szótagok időtartama. A legismertebb időmértékes ritmusrend a görög-római verselés.

Az időmértékes ritmus alapeleme a szótag, egységei a versláb, a kólon és a periódusok: a verssor és a strófa.

A szótag az időmértékes versritmusban a következő magánhangzóig terjed, függetlenül attól, hogy a következő magánhangzó ugyanabban a szóban vagy a rá következőben található. A szótag rövid, ha a magánhangzója rövid, és utána legfeljebb egy rövid mássalhangzó van. Ebből következően kétfajta hosszú szótag létezik. A természeténél fogva hosszú szótagnak a magánhangzója hosszú. A helyzeténél fogva hosszú szótagnak ugyan rövid a magánhangzója, de utána vagy hosszú, vagy legalább két rövid mássalhangzó szerepel. A kettőshangzók (azaz diftongusok, pl. "ei", "ou") a mai magyar köznyelvben már nincsenek, de a régi szövegekben (ill. az idegen nevekben, pl. Akhilleusz, Európa) előfordulhatnak, és a verstanban általában egy hosszú szótagot alkotnak, de két rövid magánhangzónak is tekinthetők. A "kh" ("ch"), a "th" és a "ph" - az idegen nyelvek hangtani szabályait követve - egy-egy rövid mássalhangzónak számítanak.

Általános szabály, hogy a sor belsejében a rövid szótag helyett állhat hosszú szótag. A sorvégi hosszú helyén állhat rövid szótag. Egy soron belül a lejtésirány (emelkedés vagy ereszkedés) nem változik. A klasszikus időmértékes vers eredetileg nem ismeri a rímet, a hangsúlyt és az alliterációt.

A szótagok jelölése:
A hosszú szótag jele az elemzési képletben: ¾
A rövid szótag jele: È
A közömbös vagy helyettesítő szótag jele: È vagy x (a szakirodalomban még: O)

Mora:
A mora: egy rövid szótag kiejtésének időtartama. A hosszú szótag kiejtésének ideje: 2 mora.

A versláb:
A versláb: rövid és/vagy hosszú szótagokból álló alapegység. A szakirodalom mintegy 40 verslábat tart számon. A gyakoribb verslábak rendszere az alábbi táblázatban olvasható. Példaként a XIX. századi nyelvész Fogarasi Jánosnak azokat a javaslatait közöljük, amelyekkel - a nyelvújítás híveként és harcosaként - a görög-latin szakszavakat ki szerette volna küszöbölni. (Az átnevezéseket a szakmai közvélemény nem fogadta el.)

A versláb neve:Képlete:Példa:
Kétmorás:pirrichiusÈ Èpici
Hárommorások:jambus
trocheus (choreus)
tribrachis
È ¾
¾ È
È È È
szökő
lejti
szapora
Négymorások:daktilus
anapesztus
spondeus
¾ È È
È È ¾
¾ ¾
lengedi
lebegő
lépő
Ötmorások:krétikus¾ È ¾ugrató
Hatmorások:choriambus
"ionicus a minore"
"ionicus a maiore"
¾ È È ¾
È È ¾ ¾
¾ ¾ È È
lengedező
hadi lépő
lépő hadi


A verslábak közül a spondeus és a pirrichius csupán kiegészítő szerepet szokott kapni. A versritmus meghatározó lábai az emelkedő verslábak (a jambus és az anapesztus), illetve az ereszkedők (a trocheus és a daktilus). A szimmetrikus verslábak (a krétikus és a choriambus) kivételes fokú harmóniát éreztethetnek, ezért is kaphatnak fontos szerepet a prózai szövegek zárlataként is.

Hexameter

Az ógörög költészet egyik legrégibb sorfajtája a hexameter. Elsősorban az eposzok és a "homéroszi" himnuszok versformájaként közismert.
A hexameter: hat lábból álló daktilikus verssor. A daktilust általában helyettesítheti a spondeus, de az 5-6. láb, azaz a sorzárlat mindig ¾ È È ¾ È ritmusú (adóniszi kólon). A tiszta daktilikus sor élénk és gördülékeny, a sok spondeus lassít, monotonná tesz. Metszet a hexameter ritmusképletében nincs, de értelmi metszet a sor közepén gyakran van, többnyire a 3. daktiluson vagy spondeuson belül, az első szótag (az arszisz) után: a verssor így nem törik meg. Második metszet gyakran található a 4. láb után, így a zárlat még erősebb. Alapképlete a verslábak elkülönítésével:
¾ È È | ¾ È È | ¾ È È | ¾ È È | ¾ È È | ¾ È


Például:
Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
[...]
Homérosz: Iliász (Devecseri Gábor fordítása)


Pentameter

A pentameter: önállóan ritkán szerepel, a legtöbbször a disztichonok második sorát alkotja. A neve szerint 5 lábból áll, valójában 6-ból, de a 3. és a 6. láb csonka, és szünet egészíti ki. A klasszikus pentameter első felében csak az egyik daktilus helyébe léphetett spondeus, a sor második fele azonban már kizárólag daktilusokból állt.
Ritmusképlete lábakra tagolva: ¾ È È | ¾ È È | ¾ | | ¾ È È | ¾ È È | ¾

Például: Juhász Gyula: Ovid tavaszdala:

Újra kinyílt a virág, halk zefirek dala száll,
Messze arany nyugaton újra kinyílt a virág!


Disztichon
A disztichon: sorpár, egy hexameterből és egy pentameterből áll.
Például:
S kedvelem azt, aki bölcs, és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.
Anakreón: Gyűlölöm (Radnóti Miklós fordítása)


Jambikus sorfajták és versszerkezetek

A verslábak közül már az ókorban kitüntetett szerep jutott a jambusnak, és ez a főszerep a modern költészetig eleven maradt. A klasszikus versekben, a középkorban, a "nyugat-európai" mértékben és a XIX-XX. századi magyar költészetben egyaránt igen gyakran fordul elő.
A jambikus versek egy része egyetlen sortípusra épül, de gyakori a váltakozó szótagszámú strófaszerkezet is. A Szózat pl. 7-es és 6-os szótagszámú sorokat váltogat, Petőfi Jövendölése pedig 9-eseket és 8-asokat.