2011. január 4., kedd

Liszt halála - Lina Schmalhausen naplója alapján

Közreadja:
Alan Walker

A magyar kiadást szerkesztette:
Ábrahám Mariann



Prológus

A háttér

Röviddel az után, hogy Liszt Bayreuthban, 1886. július 31-én éjféltájban meghalt, életrajzírója, Lina Ramann felvette a kapcsolatot Lina Schmalhausennel, akit arra kért, hogy számoljon be neki a mester életének utolsó napjairól. Ramann épp Liszt jóváhagyott életrajzának második kötetén dolgozott, és tudta, hogy műve befejezéséhez szüksége lesz a részletes összefoglalásra Liszt betegségéről, haláláról és temetéséről – amely eseménysor Richard és Cosima Wagner városában játszódott le. A történéseket pedig lehetőleg azonnal le kellett jegyezni, mielőtt a pontos emlékek és tények átadhatnák helyüket a találgatásoknak és képzelgéseknek. Ramann maga is részt vett volna a temetésen, és közvetlenül gyűjtötte volna össze a szükséges adatokat. Betegsége azonban meggátolta útját, s ezért bízta a kényes feladatot Lina Schmalhausenre, aki utóvégre hét éve volt már Liszt tanítványa, s ezenközben titkárként, házvezetőnőként és ápolóként is segítette mesterét. Ramann joggal gondolhatta tehát, hogy nála pontosabb beszámolóval senki sem szolgálhat Liszt végnapjairól.(1)
    Ramann-nak sejtelme sem lehetett a Bayreuthban lejátszódó szívszaggató eseményekről, mint ahogy arról sem, hogy Schmalhausen mennyire valósághű leírást hagy majd az utókorra. Lisztnek 1886 végzetes nyarán eredetileg esze ágában sem volt épp Bayreuthba utazni. Leánya, Cosima külön kívánságára gondolta csak meg magát, aki Liszt nevével akart hírverést csapni a halódó népszerűségű Wagner-fesztivál számára. Amikor Ramann kézhez vette Schmalhausen beszámolóját Liszt haláláról, amely az ünnepi sorozat kellős közepén következett be, azonnal belátta, hogy az életrajzban az anyag nem használható fel. Azon túlmenően, hogy szöges ellentétben állt Liszt halálának a bayreuthi propagandagépezet által forgalomba hozott, megtisztogatott elbeszélésével, Schmalhausen szövege a Liszt belső köréhez tartozó személyek ellen irányuló bírálatokban is bővelkedett, különös tekintettel Cosima Wagnerre. Ramann úgy döntött, a kendőzetlen igazsággal szemben a diszkréciót választja, Schmalhausen beszámolóját pedig talonba tette. A kézirat már eleve olyan feltétellel kerülhetett csak Ramann birtokába, hogy elolvasása után azonnal meg is semmisíti – az életrajzíróban azonban felülkerekedett a körültekintő tudós, aki lelkifurdalás nélkül tette semmissé ígéretét. A dokumentum végül Ramann többi személyes iratával együtt a weimari Goethe- és Schiller-archívumba került, és az eredeti tulajdonos halála (1912) után 15 évre titkosították. E kitételt tiszteletben is tartották, és így az anyag csak 1927-ben vált kutathatóvá. A naplót teljes terjedelmében mindmáig nem tették közzé.(2)
    Akit egy kicsit is érdekel Liszt Ferenc élete és életműve, azt mélyen meg fogja rendíteni Schmalhausen beszámolója a mester végnapjairól. A mellőzés, a családi közönyösség, az orvosi gondatlanság története ez. S egyben komoly vádemelés azokkal szemben, akik enyhíthették volna a komponista haláltusáját. Emellett a napló szenzációs életrajz is. Gyökeresen felforgatja a Liszt haláláról alkotott hagyományos nézeteinket, hiszen nyoma sincs benne a fájdalommentes elmúlásnak, a kötelességtudó és gondos leányként cselekvő Cosimának, sem annak, hogy Liszt az elhíresült „Trisztán”-nal az ajkán lehelte volna ki lelkét.(3) Az efféle elbeszélések mindig is gyanúsak voltak. Ma már bizonyítottan abszurdak, a Liszt-életrajzok utolsó oldalain mégis több mint száz évig uralkodhattak.
Alan Walker


* [Folyóiratunk ezúton mond köszönetet a Goethe- és Schiller-archívumnak, amiért a szöveg és a kép közlésének jogát nagylelkűen rendelkezésre bocsátotta, valamint Prof. Alan Walkernek, hogy a napló közlésre kerülő részleteit a Parlando magyar olvasói számára a megengedett terjedelem erejéig kiválogatta, közlését engedélyezte. (A Szerk.)]

(1) Lina Schmalhausen Weimarban töltött nyarairól, jelleméről, életútjáról, valamint a napló keletkezéstörténetéről – más szempontok alapján összeállított – bővebb beszámolóért lásd: WLF, 3. köt., 399–400., valamint 487–490. l. – A Fordító. (A kiváló fordítás Fejérvári Boldizsár munkája. — A Szerk.)

(2) Schmalhausen naplója nem keltett nagy feltűnést, s ennek oka kézenfekvő. Mire 1927-ben feloldották a tilalmat, a Liszt-kutatás épp mélyponton volt. A II. világháború kezdetén a Liszt-múzeumba költöztettek minden olyan dokumentumot és kéziratot, amelynek köze volt Liszthez – így a Ramann-archívumot is –, s ennélfogva az anyagok ismét hozzáférhetetlenné váltak. (A Liszt-múzeumot a zeneszerző egykori lakóhelyén, a Hofgärtnereiben rendezték be, amely napjainkban is őrzi eredeti nevét.) A gyűjtemény csak 1954-ben került vissza a Goethe- és Schiller-archívumba, ahol az újonnan alapított Nationale Forschungs- und Gedenkstätten der klassischen deutschen Literatur levéltárában helyezték el. A napló leltári száma: „Ramanns Liszt Bibliothek: GSA 59/362”.   Schmalhausen Ramann-nak írott magánlevelei (GSA 59/332) még élesebb fénybe helyezik a tényeket. Különös érdeklődésre tarthat számot 1887. február 10-i levele, amelyet nyilván akkor írt, amikor postára adta a „Liszts Letzte Lebenstage” (Liszt végnapjai) utolsó változatát, s amelyből következtethetünk arra, hogy a napló mely időszakban nyerte el végső formáját.

(3) A Liszt utolsó szavát illető nyilvánvaló kacsát a legkülönfélébb életrajzírók emelték be műveikbe – például August Göllerich (GL, 189. l.), Julius Kapp (KFL, 547. l.) és Sacheverell Sitwell (SL, 355. l.). William Wallace egészen odáig ment, hogy megállapította, a szó 1886. július 31-én éjjel, pontban fél tizenegykor hagyta el Liszt száját (WLWP, 181. l.). Arról persze diszkréten hallgat, hogy miként jutott ilyen figyelemreméltó következtetésre. Liszt a megadott időben már több mint húsz órája kómában volt, s nem is beszélhetett senkivel.


A napló

1886. július 22., csütörtök

Kérésemre a szobalány korán ébresztett, majd kicsinosítottam magam, és a kicsi Bellivel(1) a szeretett Mesterhez siettem, a Siegfriedstrasse 1.-be.
        Amikor becsöngettem a külső kapun, egy leány nyitott ajtót, s úgy vélte, a Herr Dr.-ral még biztosan nem tudok beszélni, de nem is hagytam, hogy végigmondja, hiszen fél nyolckor a Mesternek már rég fent kellett lennie, így először a szalonba mentem, s mivel ott senkit sem volt, de a szomszédból hangokat hallottam, kinyitottam a hálókamra ajtaját, és ott találtam a szeretett Mestert, amint épp Göllerichhel(2) és Mihállyal(3) társalgott. Mihály a mosdóasztalnál fésülte a Mester haját; én hevesen a karjaiba vetettem magam; kalapomban és fátylamban nem ismert meg azonnal, és egy pillanatra zavarba jött; aztán felkiáltott: „Ah! Lina!” és többször is örvendezve magához szorított, aztán felöltötte bársonyköntösét, mert előtte még ingujjban volt. Ezalatt üdvözöltem Göllerichet. A Mester így szólt: „Nos, Lina, sok mindent el kell mesélnie nekem.” Karon fogott, és néhány lépcsőn levezetett a kertbe. Göllerich utánunk jött, a Mesterrel pedig néhányszor végigsétáltunk a kertecskén, Belli is felhívta magára a figyelmet, a Mester egészen meghökkent, hogy egy kutyát lát a kíséretemben. Megkérdezte, mi a neve (majd megismételte: „szóval Belli”), honnét vettem, és mibe került; úgy vélte, a 20 gulden nagyon olcsó, Párizsban ezek a kicsi kutyusok sokkalta többe kerülnek, Munkácsynénak(4) több kis mopszlija is van, onnan tudja. A Mester megkérdezte, hol szálltam le, meddig voltam úton Karlsbadból Bayreuthba, és nem akarta elhinni, hogy a távolságot alig 3 óra alatt megtettem. A Mester nagyon-nagyon betegnek látszott, és mindvégig rettentően köhögött. Göllerichhel megálltunk a hálószobában, ám még annyi tapintat sem volt benne, hogy legalább egy pillanatra magunkra hagyjon a Mesterrel, hadd beszélgessünk. A Mester ezért így szólt: „Lina, egy pillanatra!” – és átment velem a szalonba.
    Becsukta maga mögött az ajtót, és a szoba végében állt meg velem (a bejárati ajtónál), szívélyesen átkarolt, és azt mondta: „Mennyire örülök, hogy újra látlak, újra felüdülök attól, hogy itt vagy, itt minden ép és egészséges (most elfordította a tekintetét, mintha undorodna valamitől), semmi csüggedtség.” – […] A Mester még azt is megjegyezte, hogy némileg karcsúsodtam, és visszament velem a hálószobába, ahol ott állt Göllerich. A Mester megkérdezte, kávéztam-e már, s amikor azt feleltem, igen, megjegyezte: „A szemfüles öreg leskelődő, nem tud felhagyni a hallgatózással!(5) Mihály, csinálj kávét, de azonnal!” – aztán megkérdezte, mennyi ideig voltam Karlsbadban, hogy ittam-e a gyógykutakból stb. Aztán megmutatta nekem az évekkel korábban ajándékba kapott kis aranyceruzáját, fehér gyöngyház kését és a kicsiny fogpiszkálót. Ezeket a dolgokat sosem hagyta el, minden reggel ezeket az apró tárgyakat kereste, a fogpiszkálónak és ceruzának mindig a mellényzsebében kellett lennie, a késnek pedig a nadrágzsebében, amikor a leveleit és jegyzeteit radírozta, csak az én késemet használta. El is nevezte őket Lina-késnek és Lina-ceruzának, ha pedig egy is elkeveredett közülük, nagyon izgatott lett, és addig kellett keresni őket, míg meg nem lett újra a kés vagy a ceruza. Az utóbbi években az első ölelésünk után szinte azonnal a ceruzát és kést mutatta nekem, s most is így tett, jelentőségteljesen rám nézett, és azt mondta: „így becsüli meg az ember a kedves emlékeket”. – Ezután Göllerichhel és velem együtt visszament a szalonba. Amint ott ültünk és csevegtünk, megjött Cosima, a legmélyebb gyászban, arcát sűrű, fekete fátyol fedte, s úgy tett, mintha még soha nem látott volna engem. – A Mester franciául azt mondta: „Látja, már korán reggel látogatóim vannak, Schmalhausen kisasszonyt (kezével rám mutatott) annak idején Palermóban már a legmelegebben a bizalmába ajánlottam(6), ez pedig Göllerich, mindig csak a vegetáriánusnak hívom és így is mutatom be.” – Cosima némán biccentett, és úgy tett, mintha levegő volnánk, a helyzet kényelmetlenné vált, és azt mondtam a Mesternek, hogy menni akarok. Ő azt válaszolta: „Ó nem, maradjon nyugodtan”, de amikor látta, hogy Cosima egyetlen bátorító szót sem hallat, meggondolta magát, „Jó – mondta –, de jöjjön vissza hamar!” Ezután Göllerichhel őrjáratoztam a kertben, fel s alá; egy óra múlva a szegény Mester ismét szabad volt, s láthatólag örült, hogy ismét mellette vagyok, és az ő társaságában, a szalonban ittam meg a kávét, aztán visszament velünk a hálószobába, és leült az íróasztalához. Ott írt néhány sort Munkácsynénak, s hozzácsatolta a [bayreuthi] közreműködők lajstromát, és Zamoyska komtesznek(7) is írt néhány sort, azzal a megjegyzéssel, hogy jövő hó 9-éig Bayreuthban fog maradni. (Hozzám fordulva mondta: „Addigra már biztosan nem leszek itt, de ez nem tesz semmit.”) Nekem is oda kellett ülnöm mellé az íróasztalhoz, Göllerich pedig úgy ült mellettem, mint egy ragasztótapasz. A Mester Mihállyal behozatta nekem Munkácsy és Munkácsyné fényképét, s amint a képet néztem, azt mondta: „Ez a kép Pesten készült, Kollerünknél (a fényképésznél)(8), Munkácsyné azt mondja, borzasztó drágán számította fel nekik, egyébként itt nagyon teátrálisan néz ki.” A kiskutyám az ölemben volt, mire a Mester azt mondta, Luxemburgban is mindig a kutyákkal piszmogtak, Párizsban pedig megszökött Munkácsyné legkisebb mopszlija, ezért 100 frankot ajánlanak fel érte, meg is lett a kis jószág, de siralmasan meghűlt, és egészen megbetegedett, ezért 14 napra kórházba küldték, ahol napi 3 frankot kellett fizetni az ellátásért, és 14 nap múlva el is pusztul szegényke.
    A Mester most többször is megkérte Göllerichet, hogy gondoskodjon a levelekről, s kérdezte, nem tud-e postaládát a közelben, de Göllerich nagyot hallott, és azt hitte, Mihály fogja elintézni a leveleket. A Mester most arra kérte, legalább Mihálynak adja oda a leveleket, s ezt meg is tette, a Mester pedig megölelt, és azt mondta: „Ez is jobban tenné, ha magunkra hagyna bennünket, de derék ember, és nem akarom ma épp azzal megbántani, hogy elküldöm innen.” Göllerich azonmód vissza is érkezett, 9 óra volt ekkor, Eva(9) jött be, és azt mondta: „Nagypapa, csak azt akarom mondani neked, hogy egyet s mást el kell intéznem Mamának a városban, 11 óra előtt nem tudok eljönni hozzád.” Amikor kívül volt, a Mester azt mondta: „Flott, határozott teremtés, cseppet sem hasonlít a többiekre odaát(10)”, majd megkérdezte: „Nem találja, hogy a lányom nagyon megváltozott és lesoványodott? No igen, odaát minden csupa gyász! (Eközben kezével a Wahnfried felé mutatott.) Egészen bámulatos az akaratereje és energiája, képzelje csak el, most egymaga lakik egészen fent [a bayreuthi színház tetején], a Wahnfriedben csak a gyerekek vannak; onnan jön el hajnalok hajnalán, olykor már 6 órakor, és itt issza meg a kávét, amit odaátról hoznak neki, s aztán az egész napot odafent(11) tölti, igen, káprázatos az energiája.” – Az írás után a Mester fáradt lett, ezért leült a lábadozószékére (lábát hosszan végig kellett nyújtania egy zsámolyon, ami borzasztó, 4 hónapja Pesten még olyan volt, mint egy isten, mostanra teljességgel összetört) és megpróbált aludni valamicskét, Göllerichnek kellett felolvasnia, én a Mester mellett ültem, a zöld heverőn. A Mester lábát betakartam régi, szürke plédjével, Bellimet pedig a lábára fektettem. Belli úgy fészkelte be magát a plédbe és a Mester lábszárai közé, akár egy bölcsőbe; a Mester a kutyussal játszadozott, és azt mondta: „Végre jut nekem legalább egy kis móka!” (Hangja eközben nagyon szomorú volt, kifejezésmódja komor.) A Mester folytonos köhögés közepette mesélte el, hogy Halléban járt, és ott Volkmann(12) egy kivizsgálás után azt mondta neki, hogy a lába némileg bevizesedett, mire a Mester azt válaszolta: „Mondja csak ki bátran, hogy vízkóros vagyok.” A Mester fenséges tekintete eközben mindinkább elkomorult, és határtalanul szomorúvá vált.
    Göllerich továbbolvasott, de nem sokáig jutott, mivel a Mester újra meg újra köhögni kezdett, s egész teste hevesen beleremegett, feje vérvörössé vált, és 2 óra alatt 4 zsebkendőt köhögött tele. A Mester aludni akart volna, de a köhögés nem hagyta, amikor már azt hittük, egy kissé elbóbiskol, Göllerich félbehagyta az olvasást. Mire a Mester: „Na, tovább, hallgatom”, Göllerich pedig mindig továbbolvasott. Később, fél 11-kor megjött Stavenhagen13, a maga különös, önelégült mosolyával. A Mester azt mondta, hogy Luxemburgban a biliárdjátékával brillírozott, aztán: „nem igaz, Stavenhagen, már több mint nyolc napja a nyomorult köhögéssel küszködök? Adjon már egy kanál orvosságot, a kályhán megtalálja.” Stavenhagen ridegen a szájába lökött egy teli kanállal, az isteni Mester félt, hogy az egész mellémegy, és aggódva nézett körül, pillantása gyermeki félelemmel siklott végig a mellényén.
    A Mester mellényzsebéből elővettem az óráját, és mivel 12 óra volt már, felemelkedtem, hogy elinduljak; amikor felhúztam a kesztyűmet, a Mester azt mondta: „Ez karlsbadi, tudom, az ottani kesztyűk kitűnőek” – én meglepve kérdeztem: „Ön járt Karlsbadban?” – ő pedig így válaszolt: „A hercegnővel [Carolyne von Sayn-Wittgensteinnel], amikor ott kúrálta magát.” (14) […]

1886. július 23., péntek
Korán, 7 órakor mentem a Siegfriedstrasséra, először Mihályhoz, mivel Cosima még a Mesternél volt, 8 óra felé ment csak el. Mihály elmesélte, hogy a Mester Belli miatt egész éjjel nem aludt, a neveletlen állat folyton ugatott. Stavenhagenre Mihály különösen mérges volt, úgy vélte, a jelenléte nagyon rosszat tesz a Mesternek, Munkácsyéknál Luxemburgban mindig egészen 10 óráig aludt. Stavenhagen szobája a Mesteré mellett volt, a Mester, mint mindig, már 5 órakor fent volt, de a szeme miatt semmiképp sem tudott volna írni vagy olvasni, s ezért legalább 5-ször átment Stavenhagenhez, hogy felkeltse, de Stavenhagen rá se hederített, csak aludt tovább, úgyhogy Mihály rövidesen már alig tudta türtőztetni magát a hálátlansága miatt. A Mester most, hogy Cosima távozott, átjött Mihály szobájába, megnézni, ott vagyok-e már, Mihály pedig Göllerich és a magam számára a szalonba hozta a kávét. Megkértem Göllerichet, hogy legalább 5 percre hagyjon magamra Liszttel, mivel mondanom kell neki valamit.
    Átmentem a Mesterhez a szalonba, és megmondtam neki, hogy el akarok utazni, a Friedheim asszonnyal kapcsolatos tegnapi megjegyzéseiből arra következtettem, hogy szerencsétlenség történhetne vele, és a végén még elterjedne rólam, hogy én gyilkoltam meg. A Mester azt mondta: „Maradjon nyugodtan, a nőről köztudott, hogy őrült. Ha tudtam volna, hogy a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonítja ennek, egyáltalán nem is mesélem el, azt hittem, csak nevetni fog rajta.” Épp ekkor jött be Göllerich, és a Mester megbízta, hogy szerezzen nekem két jegyet a Parsifalra és a Trisztánra. „Lina, ezt intézze el Göllerichhel – mondta a Mester. – Odaátról persze kérhetnék jegyeket, de egy ilyen áldozatos vállalkozás lelkiismeret-furdalást okozna nekem.” (15)
    A Mester mindig vizet ivott, csekélyke borral, igen halovány volt, és folytonosan köhögött. Azt mondta Göllerichnek: „A jegyekhez kérjen magának 60 márkát Mihálytól, s aztán számolja fel nekem a pénzt.” Most oda akartam adni Göllerichnek a pénzt, amelyet a Mester előző nap már megelőlegzett a jegyekre, ám Göllerich nem fogadta el, és távozott. A Mester most visszament a hálószobájába, és a szoba közepén letelepedett a lábadozószékére. Vissza akartam adni neki a borítékot, s azt mondtam: „Kedves Mester, tegnap már adott nekem pénzt a jegyekre, és amikor az imént oda akartam ezt adni Göllerichnek ő nem akarta elfogadni.” A Mester kibontotta a borítékot, megnézte, hogy benne van-e még a 100 márka, aztán azt mondta: „Tartsd meg, tudod, hogy nem szeretem a zűrzavart, mielőtt elmész, még útravalót is kapsz tőlem.” A pénzt semmiképp sem akartam elfogadni, de ezen felbosszantotta magát, és addig-addig tapogatta a ruhámat, míg meg nem találta a zsebem, és belecsúsztatta a pénzt. Aztán a következő történetet mesélte el Gilléről: „Gondolja el, úgy 3 héttel ezelőtt a [Meyendorff] báróné asszonnyal(16) egy templomi koncertre kellett mennem Jénába, ott felkerestem Gillét, és ki nyit ajtót nekem? Spierling kisasszony(17). Először azt hittem, csak látogatóban van ott, de ugyan! egyenesen nála lakik. El tudja képzelni a báróné asszony csodálkozását, az öreg csirkefogó idős napjaira még ilyen ostobaságra adja a fejét! erről a fejleményről én sem tudtam, Gille egyáltalán nem mondott róla semmit; nos, a nő egészen testes és szakadt.” (Ostobaságomban gondolkozás nélkül rákérdeztem, voltaképp mit is keres ott Spierling?) A Mester hamiskás mosollyal mondta: „No igen, mit keres ott? Nos, Gille és a kisasszony jó darabon elkísértek a Weimarba tartó vonattal, aztán meghitt kettesben, kart karba öltve sétáltak vissza Jénába. Tőlem ugyan, ha Gillének jólesik, de azért erről az állapotbeli változásról igazán értesíthetett volna engem.”(18)
    Göllerich már megint visszajött, 12 óra előtt nem árulnak jegyet, a Mester azt mondta neki, hogy olvassa fel neki Locke egyik fejezetét a zenéről, a lánya aznap reggel hívta fel rá a figyelmét(19). Eközben Pestről meséltem a Mesternek egyet s mást, a kocsisáról stb., meg elmondtam, mennyire megrázott a szerencsétlen bajor király híre. A Mester azt mondta erre: „Megrázta, megrázta, akad az életben elég megrázó dolog, de mindazok után, amit tett, az ember egyáltalán nem is tudja már, mit mondjon erre, az egyetlen cselekedete, ami nem tűnik őrületnek, az volt, hogy maga vetett véget az életének. Egyébként a hercegem [Carl Alexander] ismét kitüntette magát ebben; amikor 10 éve Weimarban meghalt egy kis hercegnő, Bajorország ügyet sem vetett rá, ami arra sarkallta a herceget, hogy most a király temetésére ő se küldjön követet.”(20) Azt mondtam, ezt nem találom különösebben szellemesnek, mire a Mester úgy vélekedett: „Ezzel az érdemmel valóban nem dicsekedhet, ebben osztom az Ön nézetét, s egyébként is alig hiszem, hogy Bajorország megérezte volna ezt a nagy veszteséget, az ünnepélyesség Weimar nélkül is megvolt.”
    A Mester még sokat beszélt. Egyszer elővigyázatlanul megjegyeztem: „Mester, a hajacskája megritkult.” A Mester bánatos pillantást vetett rám, és azt mondta: „Nos, hát ezt is elveszítettem immár.”
    Sokat meséltem a Mesternek Pestről, a Királyról is, meg a kocsisáról, aztán Siloti(21) következett, Stavenhagen, Thomán(22) stb. A Mester átment velünk a szalonba, s ott ismét a zöld pamlagon foglalt helyet mellettem. Lessmann is megjött, és többek között Janináról is szó esett. A Mester azt mondta: „Nem volt ő rossz, csak kegyetlen, megítélésem szerint határozottan tehetséges volt; szóval most lemond arról az állásról, ahol 3 tisztséget tölt be?” Lessmann az újságjából felolvasta a Mesternek Janina hirdetését(23) […]

Fejérvári Boldizsár
fordítása

JEGYZETEK
* [A prológus fordítása WDFL (Rövidítések jegyzéke: ld. lejjebb) alapján készült, s a napló fordítása során is tekintetbe vettem WDFL szempontjait. A technikai apparátussal kapcsolatban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a munkálatok során a Weimarban őrzött kéziratos napló német nyelvű átiratára támaszkodtam, melyet a Goethe- és Schiller-archívum szíves engedélyével használtam fel. A fordítás tehát a német eredetit követi, s ezt vetettem össze az angol kiadással, valamint egészítettem ki Alan Walkernek a naplóhoz fűzött jegyzeteivel és – ahol szükségét láttam – a megjegyzéseivel. A szövegben található szögletes zárójeles betoldások, valamint a másként nem jelzett lábjegyzetek Alan Walkeréi. – A Fordító.]

1 Lina Schmalhausen ölebe.

2 August Göllerich (1859–1923) 1884-ben csatlakozott Liszt köréhez, akinek zongoristanövendéke volt. Elhivatott pedagógus volt, és nagyhatású könyvet írt Lisztről (lásd GL), amelyben jobb fajta katalógust is közöl a komponista műveiről. Liszt 1884 és 1886 közötti mesterkurzusairól is részletes beszámolót állított össze, amely posztumusz jelent meg, lásd GLK.

3 A magyar származású Kreiner Mihály („Miska”) 1884-ben állt Liszt szolgálatába. Ő volt az utolsó a komponista bizalmas inasainak sorában, akik életének utolsó tizenhét évében gondot viseltek rá. Munkakörébe olyan dolgok tartoztak, mint Liszt borotválása, ruháinak előkészítése, a vendégek bejelentése, kisebb megbízások, valamint a kíséret külföldi utak alkalmával. Kreiner Miska nem azonos Sipka Miskával, aki korábban, 1875-ben bekövetkezett haláláig volt Liszt inasa.

4 Cécile Munkácsy (1845–1915) Munkácsy Mihály (1844–1900) vagyonos felesége volt. Férje készítette Liszt egyik legkitűnőbb öregkori olajportréját, amely iránt Lina Schmalhausen meglehetős ellenérzéssel viseltetett. Valamivel korábban, 1886 áprilisában Liszt a Munkácsyak fényűző párizsi lakában vendégeskedett, majd luxemburgi rezidenciájukon, a Colpach-kastélyban is meglátogatta őket. A Lisztről készült utolsó fényképen (július 19. k.) a zeneszerző oldalán Munkácsyné látható. A figyelmes szemlélő a háttérben kiveheti a Liszt által említett egyik kiskutyát – egy brüsszeli majompincsit. Colpachból Liszt egyenesen Bayreuthba utazott.

5 Lina társaitól már weimari tanulóévei alatt kiérdemelte a cseppet sem hízelgő „árulkodó” jelzőt. Erről Lisztnek is tudomása volt, ami megmagyarázza ezt a párbeszédet. A Linát övező pletykákat Liszt szerint leginkább tűhegyes iróniával lehetett szétpukkasztani. Ezúttal a tréfa Göllerichen csattan, és arra az abszurd gondolatra épül, hogy míg Liszt Lina érkezése előtt Göllerichhel folytatott ártatlan beszélgetést, a lány az ajtó mögött hallgatózott, s közben kávéját szürcsölgette.

6 Cosima és Richard Wagner 1882 elején időzött Palermóban. Liszt az év januárjának nagy részét Rómában töltötte, de a szakirodalomban semmiféle említés nem esik arról, hogy a Tirrén-tengeren átkelve felkereste volna a Wagner házaspárt a szicíliai fővárosban, nemhogy Schmalhausen társaságában tett volna így. Az „ajánlás” talán levél formájában érkezhetett.

7 Ludmilla Gizycka-Zamoyska, a lengyel komtesz Sophie hercegnő udvarhölgye volt Bécsben. Amatőr dal- és szalonzongora-szerző volt, akinek nyilvános fellépéseihez 1881 áprilisában Liszt is segédkezet nyújtott. A budapesti Liszt-könyvtár számos kompozícióját őrzi (lásd EFLE, 1. köt., 193–194. l.).

8 „Kollerünk” nem más, mint Koller Károly (1823?–1890), aki egy évvel azelőtt Budapesten jól sikerült és híressé vált képeket készített Lináról és Lisztről.

6 Cosima és Richard Wagner 1882 elején időzött Palermóban. Liszt az év januárjának nagy részét Rómában töltötte, de a szakirodalomban semmiféle említés nem esik arról, hogy a Tirrén-tengeren átkelve felkereste volna a Wagner házaspárt a szicíliai fővárosban, nemhogy Schmalhausen társaságában tett volna így. Az „ajánlás” talán levél formájában érkezhetett.

7 Ludmilla Gizycka-Zamoyska, a lengyel komtesz Sophie hercegnő udvarhölgye volt Bécsben. Amatőr dal- és szalonzongora-szerző volt, akinek nyilvános fellépéseihez 1881 áprilisában Liszt is segédkezet nyújtott. A budapesti Liszt-könyvtár számos kompozícióját őrzi (lásd EFLE, 1. köt., 193–194. l.).

8 „Kollerünk” nem más, mint Koller Károly (1823?–1890), aki egy évvel azelőtt Budapesten jól sikerült és híressé vált képeket készített Lináról és Lisztről.

9 Eva Wagner (1867–1942) Richard és Cosima Wagner tizenkilenc éves leánya, Liszt unokája.

10 Liszt a Wahnfriedet, a Wagner család otthonát illette az „odaát” ironikus eufemizmusával. A Wahnfried az utca túloldalán feküdt, s korábban, egészen Wagner haláláig, Liszt megbecsült vendég volt ott.

11 Az „odafent” viszont Liszt sajátos megnevezése a bayreuthi színház épületére.

12  Dr. Richard von Volkmann (1830–1889) a hallei sebészet igazgatója volt. Liszt júniusban kereste fel, Volkmann pedig vízkúrára Bad Kissingenbe küldte, hogy előkészítse a bal szemen képződött hályog eltávolítását, melyet a szintén hallei dr. Alfred Graefe ajánlott. A kúrát augusztusra, közvetlenül Liszt bayreuthi látogatása utánra időzítették, míg az operációra szeptemberben került volna sor Halléban, ám a terveket Liszt halála keresztülhúzta.

13 Bernhard Stavenhagen (1862–1914) egy évvel azelőtt lett Liszt növendéke. Hamarosan a komponista kíséretének elmaradhatatlan tagjává avanzsált, több személyes dologban is a mester rendelkezésére állt, s elkísérte őt Pestre, Rómába, Londonba és Luxemburgba is. Londonban Stavenhagen 1886. április 16-án debütált a Prince’s Hallban, s Liszt-koncertjén maga Liszt is jelen volt. 1898-ban lett Weimar udvari karmestere, s e poszton Liszt örökébe lépett, aki az 1850-es években látta el ugyanezt a tisztséget.

14 Lisztet nem hagyta cserben az emlékezete: 1849 és 1853 között a hercegnő egy sor vízkúrát vett Bad Eilsenben és Karlsbadban. Ez Liszt életében is zaklatott időszak volt, s jó oka volt az eszébe vésni, hiszen a hercegnő betegsége (a vérmérgezés egy válfaja) miatt kénytelen volt Bad Eilsen és Weimar között utazgatni – az utóbbi városban ugyanis rendkívüli kinevezett kapellmeister volt. Ezekről az epizódokról lásd: WLF, 2. köt., 87., 144–146., 175. és 203. l.

15 A Parsifal előadása aznap, július 23-án, pénteken este volt, míg a Trisztán 25-én, vasárnap következett. Liszt megjegyzéseiből kitűnik, hogy bár díszvendégként érkezett Bayreuthba, nem kért és nem is kapott tiszteletjegyeket. A fesztivál kezdettől fogva veszteséges volt, s immár adósággal küszködött.

16 Olga von Meyendorff báróné (sz. Gorcsakova hercegnő) (1838–1926) mindig is szerepelt Liszt életrajzában. Ám a komponista alkonyéveiben játszott döntő szerepe egészen a közelmúltig, a Liszttel folytatott terjedelmes levelezésének közreadásáig rejtve maradt. Úgyszólván megörökölte ezt a funkciót, miután Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnő távozott Weimarból, és végleg Rómában telepedett le (lásd LFLM.) Liszt 1867-ben elevenítette fel a Meyendorffékhoz fűződő barátságát, ugyanabban az évben, amikor Felixet kinevezték weimari orosz követnek. A fiatal pár a Szent Erzsébet oratórium ősbemutatójára is elment Wartburgba, alig néhány évvel azután, hogy Rómában első ízben találkoztak Liszttel. Olga férjének korai halála után a jelek szerint Liszt volt az egyedüli férfi, akit hajlandó volt bizalmába fogadni. Ennek folytán sok nő, köztük Lina Schmalhausen féltékenységét is kivívta.

17 A jénai koncert június 25-én volt, és Mendelssohn Szent Pál oratóriuma hangzott el rajta. Anna Spierling egy helyi növendék volt, aki 1882/83-ban látogatta Liszt weimari óráit, s most nyilvánvalóan Liszt régi kollégájával, a 73 éves Dr. Carl Gillével (1813–1899) élt együtt, akit Liszt „sok éve fáradhatatlan barátjának” nevezett (LLB, 2. köt., 253. l.). Gille jogász volt, és Jéna főbírója. Évekkel korábban útnak indította a jénai Liszt-koncerteket, ahová Liszt a növendékeivel minden évben elzarándokolt Weimarból. Anna Spierling is e különítmény tagja volt, és egy ilyen alkalommal ismerhette meg a nemrég megözvegyült Gillét. Gille nem egészen két héttel az idézett párbeszéd után már búcsúbeszédet mondott Liszt Ferenc sírjánál.

18 Önmagában véve ez a Gillével és a fiatal Anna Spierlinggel kapcsolatos pletyka aligha anekdotaértékű. Ám a történet lélektani jelentősége nyilvánvaló, és már Lina számára is annak kellett lennie. Liszt tudattalanul is párhuzamot vont Anna és Gille, illetve Lina és önmaga között.

19 Liszt előtt nem voltak ismeretlenek az angol filozófus, John Locke (1632–1704) írásai, akinek műveit már ifjúkorában, az 1830-as években forgatta, Párizsban. Egy diákjának, Pierre Wolffnak írott levelében (LLB, 1. köt., 7. l.) Locke-ot nevezi az egyik olyan írónak, akinek írásaiban képes elmerülni. A szóban forgó mű, amelyet Cosima adott Lisztnek, s amelyben Locke a zenéről alkotott nézeteit is kifejti, a „Some Thoughts Concerning Education” (1693) című esszé lehetett.

20 Liszt II. Lajos bajor király öngyilkosságára utal (1886. június 13.). A temetésére Carl Alexander nagyherceg nem volt hajlandó képviselőt küldeni. A „kis hercegnő”, akinek halálát Lajos semmibe vette, Maria Anna hercegnő halvaszületett leánya volt, Carl Alexander unokája, aki 1877 januárjában jött világra. A tragédia súlyát tovább fokozta, hogy Carl Alexander nővére, Maria Louise Alexandria hercegnő (1808–1877) is ez idő tájt hunyt el. A weimari udvar több hétre gyászba borult, ám Lajos király együttérzését ez sem váltotta ki. — II. Lajos a Starnbergi-tóba fojtotta magát, miután magas rangú miniszterei összeesküvést szőttek ellene. Orvosa, Bernhard von Gudden is vele halt, miközben megpróbálta megmenteni ura életét. Lisztet Carl Alexander már az esemény után egy nappal, június 14-én értesítette Lajos öngyilkosságáról. Göllerich azt is leírja, hogy Liszt a nagyherceggel való találkozása után szótlanul és nyomott hangulatban tért vissza, majd hirtelen kibökte: „Milyen borzalmas megoldás! A nagyherceg épp most mondta el, hogy a király a Starnbergi-tóban lelte végzetét!” (GL, 176. l.). Liszt Lajos király nagy csodálója volt, különösen a Wagnernek nyújtott támogatása miatt. A Szent Erzsébet oratóriumot is neki ajánlotta. Érdekes, hogy Liszt azt mondja Schmalhausennek, hogy Lajos öngyilkossága nem őrületét, hanem intelligenciáját jelzi. Időközben a téma számos szakértője jutott arra a következtetésre, hogy hamis az a Lajosról szóló orvosi szakvélemény, amelyet június 10-én írt alá négy olyan doktor, akik még csak meg sem vizsgálták az uralkodót, ám szerzett érdekükben állt „paranoiájának” kimondása. A dokumentum politikai eszköz lehetett, egyetlen célja pedig a trónfosztás.

21 Alexander Siloti (Alekszandr Zilotij, 1863–1945) 1883 óta volt Liszt tanítványa. A moszkvai konzervatóriumban Nyikolaj Rubinsteinnél tanult zongorázni, zeneszerzéstanára pedig Csajkovszkij volt. Lipcsében letelepedve ismerkedett meg Liszttel. Siloti nyarait a weimari mesterkurzuson töltötte, míg főhadiszállásának megtartotta Lipcsét. Itt is alapította meg – Martin Krauséval közösen – az első „Liszt-egyletet”, amelyet Liszt zenéjének propagálására szánt (jegyezzük meg: Liszt heves tiltakozása ellenére). Liszt halála után Siloti visszaköltözött Moszkvába, ahol a konzervatórium zongoratanára lett. Első növendékei között volt unokatestvére, Szergej Rahmanyinov. Karmesterként is ténykedett, s ő vezényelte a fiatal Sztravinszkij, Szkrjabin, Debussy és Schönberg több oroszországi ősbemutatóját. Ennek a szovjet forradalom vetett véget, minek nyomán Siloti 1919-ben elhagyta Oroszországot, és családjával New Yorkban telepedett le, ahol 1924-től a Juilliard School zongoratanszékén tanított.

22 Thomán István (1862–1940), Liszt egyik magyar növendéke később fényes tanári pályát futott be a budapesti zeneakadémián. Tanítványa volt Dohnányi Ernő és Bartók Béla is.

23 Bámulatos, hogy Liszt ilyen nagyvonalúan értékelte Olga Janinát, hiszen az önjelölt „kozák grófnő” korábban nem kevés kínban részeltette őt. Nem volt kozák, nem volt grófnő, és nem is Janinának hívták. Olga Zielinski-Piaseckának született egy alsó középosztálybeli lvovi lengyel családba. Apja egy újfajta cipőkrém szabadalmával tett szert vagyonra, s innen sarjadt a lány függetlensége, hogy zongorázni tanuljon, és szabadon utazgasson. Janinának első férjét hívták (akihez saját bevallása szerint tizenhét évesen ment hozzá, s akit a nászéjszaka után állítólag faképnél is hagyott), és nevét jobb „csengése” miatt tartotta csak meg. Olga kiegyensúlyozatlan személyiség volt, és kábítószerfüggő. Liszttel 1869-ben ismerkedett meg Rómában. A növendéke lett, és azonnal le is támadta. Miután elutasításra talált, úrrá lett rajta a féltékenység, Magyarországra is követte Lisztet, és pesti lakásánál revolverrel jelent meg, azzal fenyegetőzve, hogy lelövi a férfit, majd megmérgezi magát. Liszt lefegyverezte, de a „mérget” a nő lenyelte – ám kiderült, hogy a szer ártalmatlan. Liszt befolyásos magyar barátai ultimátumot intéztek Olgához: vagy elhagyja Pestet, vagy a rendőrséggel gyűlik meg a baja. A nő Párizsban telepedett le, ahol az elkövetkező éveket önéletrajzi ihletésű regényeknek szentelte, melyekkel Lisztet akarta kínos helyzetbe hozni. A legnagyobb hírnévre a Les Amours d’une Cosaque par un ami de l’Abbé „X” (Párizs, 1875) című, „Sylvia Zorelli” álnéven publikált regénye tett szert, amely Olgának az 1869/70 folyamán Liszttel folytatott állítólagos viszonyát írja le. Olga Janina tarkabarka életútjával kapcsolatban bővebb információért lásd: WLF, 3. köt., 175–192. l. — A Liszt által hivatkozott újsághirdetés a Lessmann szerkesztette Allgemeine Musik-Zeitung 1886. július 23/30-i számában jelent meg (317. l.). Olga ezúttal férjezett nevén, Olga Cézanóként mutatkozott be (Paul Cézano, a vagyonos orosz emigráns néhány éve volt a hitvese). Arról ad hírt, hogy július 12-i hatállyal lemond a genfi zeneakadémia „elnökségéről, igazgatásáról és versenyeiről”, és szeptember 1-jétől megnyitja a haladó zongorajáték és összhangzattan iskoláját. A hirdetés szövege eléggé bombasztikus. Jóllehet Olga valóban tanított zongorát a genfi konzervatóriumban, állandó tisztséget nem viselt az intézményben.


RÖVIDÍTÉSEK

EFLE    Eckhardt Mária: Franz Liszt’s Estate. 2 kötet. Budapest, 1986–1993.
GL        Göllerich, August: Franz Liszt. Berlin, 1908.
GLK    Göllerich, August: Franz Liszts Klavierunterricht von 1884–1886:
         Dargestellt an den Tagebuchaufzeichnungen von August Göllerich,
        von Wilhelm Jerger. Regensburg, 1975. (Angol változatát fordította,
        szerkesztette és kibővítette Richard Louis Zimdars: The Piano Mas
        terclasses of Franz Liszt, 1884–1886: Diary Notes of August Göllerich.
        Bloomington és Indianapolis, 1996.)
KFL        Kapp, Julius: Franz Liszt. Berlin, 1909. Átdolgozott kiadás: Berlin,
        1924.
LFLM    Waters, Edward, szerk.: The Letters of Franz Liszt to Olga von Meyen-
        dorff, 1871–1886. Ford. William Tyler. Dumbarton Oaks, 1979.
LLB        La Mara, szerk.: Franz Liszts Briefe. 8 kötet. Lipcse, 1893–1905.
SL        Sitwell, Sacheverell: Liszt. London, 1934.
WDFL    Walker, Alan, szerk.: The Death of Franz Liszt: Based on the Unpublished
        Diary of His Pupil Lina Schmalhausen. A szerkesztő bevezetőjével,
        utószavával és jegyzeteivel. Ithaca és London, 2002.
WLF    Walker, Alan: Liszt Ferenc. 3 kötet. Fordította: Rácz Judit (1–2. köt.) és
        Fejérvári Boldizsár (3. köt.). Budapest, 1986–2003.
WLWP    Wallace, William: Liszt, Wagner and the Princess. London, 1927.

forrás: parlando.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése