2011. február 27., vasárnap

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Az író eben a regényben, kisdiákkorának első nagy élményét, a debreceni kollégiumban töltött négy és fél év emlékét örökíti meg. A történet kezdete: 1892, színhelye Debrecen, s benne a nemzeti nevelés fellegvárának tartott református kollégium. Nyilas Misi, a regény hőse, egy Tisza menti faluból érkezik ide. Útravalója a gyermeki hit, bizalom és tisztelet az emberek iránt. De sajnos hamarosan csalódnia kell: észreveszi, hogy az emberek se nem jók, se nem becsületesek, nincs nyugalom, csak állandó versengés, amelyben a jóság és a becsület: hátrány. Misi balsorsát egy lutricédula ellopása miatti hamis vád teljesíti be. S bár a befejezés látszólag megnyugtató, a mű zárómondatai sejtetik, hogy az átélt csalódás örök nyomot hagy a gyermekben. Móricz azt akarta bemutatni, hogy az emberiség legalább annyira szenved a gonosz és ostoba hatalmasságok között, mint a kisgyermek. Nyilas Misi tulajdonképpen a megbántott, félreértett, megkínzott jóság jelképe akart lenni.
A regény történetéről nem igazán ejtenék szót, hiszen hála a magyar oktatási rendszernek, a lakosság tetemes része olvasta, látta filmen vagy színházban. Bár az adaptációk soha nem olyan jók, mint az eredeti, már az is eredmény, ha valaki csak azokat olvasta, látta, hallotta.
Nyilas Misi történetét sokan gyermek, illetve ifjúsági regénynek tartják. Pedig az eredeti változat nem gyerekeknek készült. Ellenben az illusztrációkkal ellátott, Móricz szerint nem túl jól sikerült átirat már igen.
Az irodalomtörténet méltán sorolja Móricz gyermekregényét a legsikerültebb realista művek közé. Nem csupán egy kisfiú története és Debrecen kritikája: szerzője a személyes válságát transzformálta át egy gyermek sorsába. Nyilas Misi lépteit a szülők – s a szegénység – türelmes jósága vigyázza. Így szélesedik ki a történet az író és a világ szakadatlan összecsapásának regényévé, Móricz legforróbb emberi és művészi hitvallásává. Kétségtelenül a magyar regényirodalom egyik legegyedibb, leginkább társtalan alkotása, amely azonban egyszerre lehet párja A Pál utcai fiúknak vagy Móra Kincskereső kisködmönének és a klasszikus magyar nagyregény remekeinek (amelyek szintén a kedvenceim közé tartoznak). A nyolcadikosok számára kötelező olvasmány, de felnőtt olvasók figyelmét is felkelti, hisz remek mű. Szóval ajánlom kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

forrás

Wass Albert: Az antikrisztus és a pásztorok

Emánuel, a zsidó boltos fia hosszú idő után tér haza ismét, s az első percekben nagy az öröm a szülői háznál: lám, a tékozló fiú hazatért. Aztán lassan, fokozatosan köddé válik ez az öröm. A fiú nem apját-anyját látogatja meg először, hanem a hegyekben élő szénégetőket és pásztorokat, hogy a segítségüket kérje, a falut készítsék elő a Megváltó jövetelére. A falubelieknek nem tetszik a dolog – és joggal. Mint az később kiderül, a Megváltó nem más, mint a dícső szovjet hadsereg, akik válogatás nélkül főbe lőnek mindenkit, aki ellenkezik a nagy szovjet eszmével, és nemsokára a falu lakóiból magnak való sem marad.

Wass Albert regényének átütő ereje abban rejlik, hogy a szerző a falu orosz megszállásának történetébe belesűríti az egész erdélyi nép találkozását a bolseviki diktatúrával, az eszme iránti kezdeti lelkesedéstől kezdve egészen addig, míg végül már mindenki előtt megismerszik az Új Megváltó igazi arca, s már csak a kendőzetlen terror tarthatja fenn ideig-óráig a megszállás áldozataira ráerőszakolt rendszert. Az apokaliptikus történet kegyetlen, véres képet fest a háború utáni megszállásról.

forrás

Jókai Mór: Jósika Miklós emlékezete


Másfél százada múlt, hogy Erdély utolsó önálló fejedelme, mint a krónikaíró mondja, egy szív szerinti házasság estéjén az erdélyi fejedelmi süveget a násznyoszolya alá vágta-örökre, hogy senki se vegye azt fel onnan többé – s midőn két évtizeddel később Rodostó partján az utolsó történelmileg nagyszellemű magyar is megszűnt hazája nagyságáról álmodni, nagyobb hazát és nagyobb álmokat keresve: akkor kivette Klio történetíró tollát az utolsó magyar krónikás kezéből, s nehogy a múlt ábrándjait tán a fuvolás Euterpe folytathassa, a bölcs Lobkowitz összetöreté a tárogatókat is, mik a régi dal szövegére emlékeztetnének. Magok az istenek és a miniszterek is azt hitték, hogy Magyarország története ezentúl csak a régen múlté, azzal be van számolva a fátumnak.

És úgy látszék, hogy igazok is volt: mert amik azontúl maradtak ránk apáink viselt dolgaiból, azok nem egy nemzet történetének érc-lapjai, hanem csak egy hűséges jobbágy szolgálati bizonyítványainak gyűjteménye, sűrűn tarkítva kiadni elfelejtett szegődési bérek hátralékaival.

A nemzet megvolt, a nemzetre szükség volt, a nemzet élt, a nemzet tett, küzdött még azután is; de történelmi alakjai nem voltak többé, kik a tömegből kiemelkedve, a népsors alakulását erős kezekkel intézik. Az óriási fejedelmi alakok helyébe, kik zászlókkal jártak Bécs körül, a hon igazait védve, hajlongni tanult udvaroncok léptek, jól formulázott óhajtásokkal, sokkal szerencsésebbek amazoknál: mert ők már be is jutottak Bécsbe, ott is maradtak, el is feledték hazájok szent fájdalmait, nemzetünk megvetett nyelvével együtt. A történelmi országgyűlések helyébe beültek a csendes törvényhozók, kik nem tanácskoztak nemzetök nyelvén: mintha két idegen jött volna össze, egymassal megértendő, hogy egy harmadik idegentől mit kellene kérni? S ha néha megnyílt is az a mező, hol a harci kedv az ősi szíverő, dicsvágya célját kitűzve találta, s ha ott is hévvel, önáldozatra készen jelent meg a magyar nemzet: ott sem folytatta hazája történetét: vívott, vérzett, elesett, vagy hazatért: egy koszorú nem jutott számára, egy fényes nevet nem iktatott a világtörténelembe; csupán egy óriási erőfeszítés emlékét, melyről mindössze annyi lőn följegyezve, hogy akkor ezáltal fenntartá Európa fenyegetett szimmetriáját és önmagát elfogyasztá: mert az erőfeszített harc után a népszámlálás csak két millió s néhány százezer magyart mutatott fel. És e megfogyása sem érdemei magasztalására, de fogyatkozásai szemrehányásául szokott fölemlegettetni.

Hogy lett volna történetírója a történettelen kornak!?

A közelmúlt századból alig maradt egyéb emlékirata a magyar nemzetnek az országgyűlések naplóinál; az akkori társaséletet néhány tört tükördarab mutatja Gvadányitól, keserű gúnyoros élethűséggel.

A magyar őstörténelem kútforrásai ritkaságuknál fogva kevesekre nézve voltak hozzájárulhatók; a tanodákban gondoskodva volt róla, hogy az ifjúság a hazai történelemből hosszasan tanulmányozza az ős- és középkort, mentül kevesebb ideje maradjon a legújabb korszakon keresztülfutni; egész nemzedékek nőttek fel, melyek minden tanfolyamot bevégezve, az utolsó századok nemzetünket érdeklett eseményeinek előadásáig el nem jutottak. Nem maradt már arra idő. Elég volt azokból rövidségnek okáért a fejezetek címe, a bevégzett tények időszámlálási adataikkal, a harcokból a békekötések s aztán a fejedelmek trónralépte és halála. De honnan is merítették volna a meghamisítatlan történetet? A szigorú cenzúrának gondja volt rá, hogy Kastalia forrásának ne minden pontján ihassék a halandó; a nyomtatványokat Argus szemei őrzék; a legtöbb tanodában írott kézikönyvek szolgáltak a magyar történelem tanulmányaképp: jó szerencse, ha egy-egy lelkesebb tanár azt a fáradságot vette magának, hogy azokat magyarázataival kibővítse. Történelmi olvasókönyv a közönség kezén Magyarországról is édes-kevés. Erdély története pedig alig említtetett már a magyar nemzeté mellett.

A költészet panaszkodott, hogy nincs elég lelkesülés a honfiakban a nemzeti mult iránt, a honleányok nem gondolnak arra, hogy az ő gyermekeiknek összessége egy nemzet. Szürke, egykedvű színezete volt ez a kornak: hasonló azon ködös napokhoz, miken nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő, vagy alkonyodik? Kötött és kötetlen beszédben mind a közönség részvétlensége volt felpanaszolva.

Ekkor támadt Jósika Miklós.

Tünemény volt, rögtöni és meglepő. Meglepő azokra nézve, kik éppen nem ismerték, még inkább meglepő azok előtt, akik már ismerték s azon kezdő fellobbanásokat, miket Jósika szelleme korában tett, indokolt kicsinyléssel fogadták. Abafi volt első regényének címe, melyet világ elé bocsátott. Jól emlékezem most is a hatásra, melyet e mű gyakorolt reám. Én is poéta voltam akkor: nem poéta a szó olympi értelmében, hanem csak poétadiák, a humaniorumban használt technicus terminus szerint, kinek keserves kötelessége a Pieridák berkeit mívelni.

Egy egész új világ tárult Jósika művében elém. Nemzeti alakok, ahogy valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős típusai a régi magyar sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletökben, alakjaikban, arcvonásaikban, de lelkök következetes eszmejáratában, tetteik indokaiban, végzetök teljesülésében, hogy mindenkinek azt kelle mondani: ezek valóban a mieink; látjuk, értjük őket; velök érzünk, magokkal ragadnak; és az idők és a helyek, hová magokkal ragadtak, a mi saját történetünk kora valóban, a mi saját hazánknak arculatja.

S minő ragyogó ecsettel volt rajzolva ez arculat! A méltóságos bércek klasszikus szépségű hazája, tiszta látkörével, andalító távolával, mosolygó völgyeivel, megszólaló erdőivel; a pazarló természet tündérszeszélyei, s köztök a még épen álló ősi várlakok, a boldogabb kor mesemondta bőségével, a nemzetiesen jellemző ősi pompával, csarnokaikban, lakályos otthoniassággal minden szegletökben: mindez oly megkapón, oly elevenen, oly tárgyhíven volt elénk rajzolva, hogy az olvasó egy másik otthonára vélt találni s ez otthonában megszerette Erdélyt, s azon alakokban mik e szép táj történetét szerelmökkel, haragjokkal egybefűzték, szívéhez csatolta egy különválasztott testvérhaza sorsát.

Mindaz új volt, mondhatni, ismeretlen, amit Jósika elénk tárt történelmi regényeiben.

Újak a tájak, mikbe elvezetett, s ha a költő néha hosszasabban elandalog egy néma táj lerajzolásánál, ne ítéljük meg érte: a történet szelleméhez tartozik az, a kedély külső alakját adják e tárgyak vissza, s a köztök megjelölendő alakok nászhozománya az mind; újak voltak az alakok, mik regényeiben egy híven rajzolt korszak szellemét tünteték fel, új volt a költői alkotás neme, mely egyfelől a mindennapin, másfelől az érzelgőn túllépve, a legmagasabb eszményítés mellett mindig élő alakot teremtett, ha hőse óriás volt is köztünk, de ember volt és ismerősünk; az érdeket legjobban feszítő mesében mindig valószínűt, igazat nyújtott, s midőn alakjait a megszokott regényhősöknél egy fejjel magasabbra idomítá, egyúttal arról is gondoskodott, hogy lábaik mindig a biztos földön járjanak.

Első regényét, Abafit követte az Utolsó Báthori, a Csehek Magyarországban s az előttem legbecsesebbnek tartott, mert legtöbb teremtő erővel és legragyogóbb költészettel alkotott „A költő Zrínyi” regénye. Apróbb közbeeső műveit nem számítom elő, miután nem feladatom e helyen összes irodalmi működésének rajzát adni, de egy költő hatását írni le, melyet korára gyakorolt.

Minden egymás után következő műve fokozta előrebocsátott társai hatását, s e hatás egyetemes volt; kiterjedt az olvasóközönség minden osztályára, utat tört a honi irodalomnak az eddig elzárkózott főrangú szférákba is, miknek eszmekörét, életbölcsészetét ismernie elég szerencsés helyzete volt, miután maga is ezekben növekedett föl, azzal a különbséggel, hogy míg a magyarországi főrend, ez időben, mint a korszellem újabb lendületét, új vívmányképpen kezdé fogadni a nemzeti nyelv kultuszát, addig ez az erdélyi főrangúaknál mint örök tradíció, mint mindennapi légkör foglalá el a címeres termeket: innét az erdélyi kifejezésekben az elegáns, válogató s kimélyes modor, mely utóljára az embert magát is jellemzi. Legtöbb erdélyi írón meglátszik az ma is, hogy Erdélyben a diplomácia nyelve is magyar volt.

De félreismerhetlen hatásuk volt a hazai irodalomra is Jósika legelső műveinek: nem az utánzó epigonokat tekintve, kik finom lábnyomait szélesre taposni indultak; de a valódi tehetségeket, kik anélkül, hogy őt utánozzák, mint a gyémántot csak a gyémánt köszörüli, saját adományaikat az ő előnyein nemesíték. Írók, kiknek lángelméje elébb dagályos érzelgésben kereste virtuozitását, Jósika megjelenése után láthatólag megtértek az élet valódi költészetének tanulmányozásához; mások, kik mély lélektani búvárlatokban csak az érzelmek és reflexiók aknászatát vették költészetnek, Jósika után az alakító jellemfestésben is versenyezni kezdtek vele: új, maradandó tehetségek ébredtek utána, kik az általa kezdett korrajzolást, a mult egyénítését a klasszicitásig tökélyesíték.

Így Jósika Miklós minden újabb regényének megjelenése egy-egy ünnep volt az olvasóközönségre, egy-egy diadal az irodalomra nézve.

S valamint Scott Walterről elismerik azt, hogy regényeivel útba igazította a komoly történetirodalmat, mely utána kezdett jellemző korrajzokat Anglia történelméből, mint a norman és szász népfajok közötti társadalmi villongásokat, búvárlataira méltatni, s későbbi történetírók ő utána találták helyesnek regényírói részletességgel alkotni a történelmi főbb eseményekből egésszé kidomboruló képleteket: éppen úgy ki lehet mutatni, hogy Jósika Miklós, a regényíró, egész falanxát sorakoztatá maga után a korrajzok figyelmes összeállitóinak, az emlékiratok búvárlóinak, kik az általa bemutatott kort még bővebben ismertetni törekedtek, s akiket a közönség most már érdekeltséggel fogadott, nem úgy, mint pár évtizeddel elébb az e téren megindult száraz tudományos kísérleteket.

Az irodalom és tudományok körei nem kevesebb elismeréssel voltak Jósika iránt, mint maga a közönség. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatótagjául választotta; Utolsó Báthoriját az első díjjal, a kétszáz aranyos jutalommal koszorúzta meg, és a Kisfaludy Társaság elnöki székébe ülteté.

Idáig tart az első korszak Jósika Miklós költői életéből. Ez a delelő pontja csillagzatának. De már ő ekkor nem is volt fiatal. Öt évvel megelőzve a századot, annak közepe felé férfikora már követelheté az égen zenitjét.

És későn is lépett frigyre Múzsájával.

Hogyan történhetett ez? Hogyan lett Jósika Miklós költővé? Némely életírója így adja elő. Egykor Jósika Miklós előtt rokona Petrichevich Horváth Lázár egy regényét olvasta fel, mely nagyon gyarló volt; Jósikának ekkor jött eszébe, hogy annál ő jobbat tudna írni, s így jutott Abafi alkotásához.

Én e véletlenben nem hihetek, s ha a költő maga beszélte így, maga is csalódott, vagy mesét mondott, hogy költészete genezisét föl ne tárja profán kérdezősködőknek.

Lehetetlen az, hogy megvetésből támadjon szerelem, hogy valakinek ferde, bicegő, s még hozzá szenvelgő Múzsáját más valaki elszeresse a kezéről. Egy idétlen költői szülemény olvasása inkább lever, csüggeszt, bosszant, mintsem lelkesít, bizony inkább kritikussá nyomorítja, hogysem költővé avatná fel az embert. Ellenkezőleg, a művészi tökélynek látása az, mely mások műveiben az igaz tehetséget versenyre ösztönzi, mások nagyságának ránehezülése az, mely a költői erély ruganyosságát tettre kényszeríti. A költőnek, mikor teremteni indul, irígynek kell lenni mindazokra, kiket maga fölött lát, s át kell hevülnie azon gondolattól, hogy alkotása végén maga alatt lássa mesterét, akit imád!

Nem ez volt Jósika költővé lételének története, hanem más.

Hogy megértessem, kissé messze kell visszatekintenem Jósika Miklós életébe, az ifjúkor kezdetéig, néhány szóval időzve gyermekkora emlékeinél.

Jósika Miklós ősei közt atyai ágról egy hatalmas országlárt számított, Jósika Istvánt, anyai ágról pedig még az államférfinál is magasabb őst, egy költőt: Gyalakuti gróf Lázár Jánost. A költő és az országlár vére folyt ereiben. Olcsó vér, ha nincs más hivatása, mint kiontatni durva csatározásban, ki tudja, mi érdekért? hol a pór csatár karja annyit ér, mint a címerek uráé, s hol az új kor találmányai mellett egy ólom pénz a díja úgy Achilles, mint Thersites életének. Jósika Miklóst pedig e térre vitte az ifjúkori tettvágy. Korán árvaságra jutva, előbb végezte a tanulmányi pályát, mely nálunk azon időben a hazai jogtan folyamával szokott bekoszorúzva lenni, s aztán, mint jogvégzett ifjú főúrnak, nem maradt más mező a cselekvésre, mint az, melyen a fegyverjog parancsol. Európa éppen akkor háborús éveit élte, s Jósika már tizenhét éves korában a lovasságnál szolgált. Mint jó katona, harcolt az olasz hadjáratokban; részt vett a napoleoni világdöntő csatákban; együtt vonult be az egyesültek seregeivel Párizsba; vitézségével századosi fokot, kamarási rangot vívott ki magának: hogy midőn vége lett a diadalmámornak, a politikai kiábrándulással mindazt szegre akassza, amit kardjával szerzett: rangot, harci hírt és babérokat.

Hazatérve ősei lakába, az ifjú hős megházasodott.

E házassága meg volt áldva gyermekekkel, de nem családi boldogsággal. Mily bálványozásig szerette gyermekeit s azok őt viszont, azt ismerői bizonyítani fogják. Tudva van, hogy felnőtt fiainak minden vagyonát átengedte, magának csak hatszáz forintnyi évdíjat tartva meg; azt is mindenki tudja, hogy fiai mily kegyelettel viseltettek atyjok iránt s mily féltékenységgel védték fényes hírnevét.

De első nejével nem volt boldog. A család-élet gyötrelmes titkai nem tartoznak a közönség elé, s az emlékíró nem avatkozhatik azoknak felderítésébe; de nem hallgathatja el azt, amit maga a költő emlékirataiban világosan kimond, s mely vallomás ott a szó egész borzalmában van kifejezve: „meggyűlölte nejét”.

A nőt a világ örömeinek hagyva, maga elvonult ősei lakába, Szurdokra, a szép, regényes Erdélybe, melyet neje tudott nem szeretni!

Jósika nagyon sokat tanult, még többet látott és tapasztalt; tanulmányait elősegíté számos nyelvismerete, minden európai mívelt nyelven olvasott, s tapasztalatait gazdagíták európai utazásai. Mindehhez még saját élete regényét is átérezte.

Tehát tanulmány, tapasztalás és érzelem volt nála annyi, mint ritka férfinál; amellett hajlam a regényeshez és mély elmélkedés. Mi kell még ezekhez, hogy egy költő álljon elő? Csak egy kell: az ihlet.

Sok ember születik költői fantáziával, bír a költő adományaival; de sohasem találja meg ihletét s lesz – mint más – mesterember. Mást fölken a Múzsa avatottjává, felmutatja egy időre, mint választottját; azután az élet egyszer letörli homlokáról az ihlet szentelt krizmáját; s a költőt nem találja meg benne többé senki, önmaga legkevésbé.

Jósika költői hajlama elébb is csapongott ihlettelenül a vágyott téreken, anélkül, hogy igazi ígéretföldét feltalálta volna. Még a katonai pályától megválta éveiben írt, mint maga fejezi ki, három „keserves” drámát; de azokat maga elégette Szurdokon. Azok még jól jártak, mert megégtek, szép haláluk volt; de későbbi töredékes társadalmi és politikai munkálatait, az Irányt és Vázolatokat a kritika fojtogatta vízbe. Ő maga ugyan csak műkedvelőnek vallotta magát, de a kíméletlenséget már akkor sem tudta könnyen szívelni.

Ekkor történt, hogy szurdoki remeteségéből feljövén Pestre, itt megismerkedett azon hölggyel, kinek hivatása volt, hogy egész életére oly vezérlő befolyással legyen.

Báró Podmaniczky Júlia akkor viruló, ifjú, szeretetreméltó hajadon volt, hasonmása azon szellemeknek, kiket a költő álma maga gyönyörére teremt, s földi mennyországa, ha élve is föltalál.

Jósika érzé, hogy meglelte azt, kit álmai alkottak, kit teremteni vágyó lelke előidézni kívánt, s e kortól kezdődik el, hogy Jósika Miklós költő lett.

A szerelem egész világosságával tölté be szívét s e szerelem tiszta, magasztos lehetett csupán, mint két fenkölt lélek érintkezése.

Jósika Miklós azonnal válópert kezdett első, meggyűlölt neje ellen, s eljegyzé lelkének eszményalakját jövendő hitveséül.

És a válóper tizenegy évig tartott! és tizenegy évig tartott a tiszta égi szerelem, távol minden gyönyörétől a földi szenvedélynek, két egymáshoz hű, rajongó szellem között! Tizenegy évig járt jegyben Jósika Miklós második nejével, s csak 1847-ben vezetheté őt oltárhoz, s mindenki tudja, hogy holta napjáig boldog volt vele.

És e tizenegy év volt az iskola, mely Jósikát költővé teremté: ez volt a mester!

Ez idő látta legkitűnőbb remekműveit megjelenni, s mindazon dicskör övezte nemes nőalakok, miknek alkotásában Jósika minden magyar regényírót túlhalad, nem arról tesznek-e tanúbizonyságot, mily szentségnek, mily áhítattal szemlélendő tüneménynek tartotta Jósika a női eszményképet, mennyi szivárványszínt tudott fölfedezni e földi tündérek égbevivő szárnyában, a női erényben? Minden női alakján meglátszik, hogy az a költő szívét betöltötte, s ami azt életre költé, az a költőnek saját szellemcsókja volt.

Mert a költőnek szeretnie kell az eszményített alakot, akit teremt arra a célra, hogy egy nemes eszmét kifejezzen benne, hogy egy boldog ábrándot teljesedésbe hozzon általa. A figyelemnek, mely szükséges egy jellem fölfogásához, a kiváló alakoknál a rokonszenvig kell emelkedni. Csak a benső rokonszenv mellett alakíthat a költő egyént, jellemet; enélkül ha idealizál, csak szép modellek alkotásáig mehet, vagy ellenkezőleg az életet nagyon is híven kereső szkepszisével összhangrontó gyarlóságokat is ad menyasszonyainak hozományul.

S kinek lehetett ily rokonszenves alkotáshoz több ihletése, mint Jósika Miklósnak? ki előtt annyi hosszú éven át egy folyvást közel talált és folyvást el nem érhetett eszménykép vezérjelensége járt, mint Mózes előtt azt Isten tűzoszlopa a sivatag éjben.

Egy magyar költő sem gazdagítá az eszményi nővilágot annyi fényes alakkal, s különösen annyi kiválón magyar nőalakkal, mint Jósika.

Hölgyalakjaink ily megdicsőítése mind megannyi hű vallomás ön eszményképe iránt: valamint a gyönyörű tájleírások, mikben Jósika felülmúlhatlan volt, mind megannyi szerelmi vallomás a hölgyek legszebbikéhez, az édesanyához, az édes szülötte hazához.

Hanem azt kevesen tudták, hogy a csigának legszebb gyöngyeit a fájdalom nemzi.

Végre a szabadulás napja is eljött. A hölgy, ki hivatva volt, hogy tizenegy évig Múzsája legyen a költőnek, új küldetést nyert a sorstól: hogy nemtője legyen azontúl.

Mert a költőnek őrangyalra volt szüksége, hogy utat találjon azon a háborgó tengeren, ami akkor eléje áradt.

Következett 1848.

Nem az a dátum, melytől boldog éveit számíthatja valaki, akit magyar anyától honfinak és költőnek hagyott születni a végzet.

De ne háborítsa e kép összhangzatát a vihar leírása, mely a költőt is messze elhajítá, mint a nemzet májusfájáról letépett zöld ágat.

Ne növelje a napok izgalmát e helyütt hangzó keserű szó a multak emlékéről. Nem szellőztetem a fátyolt, mit a hazai bölcsesség a multakra vetett, csak a szemfödelet, mely nagy halottaink arcát takarja, kiket tisztelnünk kötelesség.

Jósika Miklós, mint tagja a nemzeti kormánynak, külföldre menekült, egy ideig Drezdában tartózkodott, s midőn ott nem látta menhelyét biztosnak, a szabad Belgiumba vonult meg, Brüsszelben települt le, nejével együtt.

Ma is elvezeti minden műveltebb ember az átutazó magyart a kis csinos emeletes házhoz, melyet csinos kis kert tesz lakályossá, ahol Jósika Miklós oly hosszú ideig élvezte a derék belga nemzet biztos vendégszeretetét.

Ismerte őt ott minden művelt ember, s mindenki tisztelé benne a magyart, a költőt, a nemes férfit.

Jósika nem úgy lépett az idegen földre, hogy befogadóinak unott és untalan panaszával terhére legyen, hogy lelke sebeinek felmutogatásával kolduljon rokonszenvet. Ő e rokonszenvet nem esdekelte, de kiérdemelte.

„A munka nemesít.” A magyar tudós visszaemlékezett szellemősének mondatára: „omnia mea mecum porto”! S ahol partra vetette a vihar, munkáját folytatta ott.

A költő, kinél szellem és ismeret párosul, sehol a polgárosult világban nem vesz el éhen s nem szorul irgalomra. Ő mondhatja el magáról valóban, hogy „kebelében kenyere”.

Azután – más munka sem szégyen.

Hiszen ketten voltak már: férj és nő. S ha Jósika István utódjának helyes volt tollával keresni tisztességes életfenntartását, úgy egy úrhölgynek a Podmaniczky-ak családfájából sem vált szégyenére, hogy a száműzetés hazájában üzletet kezdett, gyöngédet és eszményit, minő maga a költészet: csipkekereskedést.

Hiszen a brüsszeli csipke sem egyéb, mint egy szép költemény: selyemből bonyolítva, szögei a rímek, virágai az eszmék; maga oly örökbecsű, mint amaz.

Jósika így élt kedélyes, boldog, elégült éveket, miknek nem volt más árnya, csak a hontalanság, s ezt enyhíté a nő hű szerelme.

S valóban nagy szüksége volt Jósikának neje hű nemtői kezére.

Ő a külbenyomások iránt nagyon érzékeny tudott lenni. Fájt neki, ha költői egyéniségét igazságtalanul megtámadták, s ez távolléte alatt többször megtörtént vele.

Azután meg, hogy a pénzzel bánni nem tudott. Ebben is valódi költő volt.

Egyszer a Karthausi szellemdús szerzőjétől hallám, s magam is kész vagyok aláírni, miként nekünk minden financiális tudományunk odáig terjed, hogy ami pénzt kiszámítunk, hogy ennek a hónap végéig el kell tartani, az, tudja Isten hogyan? a hónap közepéig mindig elfogy.

Így volt Jósika is: bár élte legfényesebb szakában sem volt soha semmi tekintetben tékozló, a pénz nála nem melegedhetett meg. Azért második neje nála rendesen csak pár frankot szokott hagyni, mert ha több pénzzel ereszté ki, bizonyos lehetett afelől, hogy pénz helyett ajándékot hoz haza, nem gondolva a háztartás gondjaival, csupán azzal, hogy azoknak, akiket szeret, örömet s meglepetést szerezzen.

Különben magánéletében igen rendes, csaknem pedáns volt. Naponként korán kelt, mosakodott, s még reggeli előtt dolgozott másfél órát; reggeli után rendesen három órát, mely idő alatt egyre-másra egy nyomtatott ívet írt; s csupán ily rendszer mellett írhatott annyit s aránylag annyi jót: mert elméjét nem engedte a nap első benyomásai nyomán szórakoztatni.

Külsejére mindvégig sokat tartott, de életmódjára a lehető legegyszerűbb volt, mindenben meglátszott rajta a hajdani katona, s mint ilyen a külső csínt egyszerűséggel tudta párosítani. Szerette, ha benne a régi katonára ismertek, s ez egy esetben szívesen eltűrte, ha életkorára vonatkoztak helyesen.

Politikai nézeteire nézve mindvégig vaskövetkezetességű maradt: egyetlen egyszer, midőn 1862-ben később halálossá vált betegsége először meglepé, engedett egy pillantást vetni szívébe egyik rokonának, ezt mondva előtte: „Mégis szeretnék, mint pipás nemes ember meghalni, valami zugában a hazának.”

A haladás bármely ágát mindig örömmel szemlélte, s mindannak, mit másutt tapasztalt, imádott hazájára s annak fővárosára alkalmazásáról álmodozott.

És emellett folytatta költői küldetését nemzete irodalma irányában.

A nemzet májusfájáról letört ág az idegen földön sem szűnt meg letörten is nemzetének virágokat hozni: regényeinek kötetszáma a másfélszázat meghaladja s azoknak kétharmadát számkivetése földén írta.

Élete ez új stádiumában írt regényeit eleinte nem lehetett saját neve alatt ez országban közlenie. A hatalom emberei kimondták Jósika Miklósra az ítéletet, hogy „meghalt!”

Halottá akarták tenni azt, aki már akkor halhatatlan volt! Hanem azért a névtelenben is megismerte a közönség kedvencét s tudta mindenki, hogy „Eszter szerzője” kit rejt gyászfátyola alatt. Ezután is legtöbb kedvvel a hazai mult emlékeit örökíté regényeiben, s e második korszakban fogamzott művei közt legkiválóbb helyet foglal el II-ik Rákóczi Ferenc című regénye, melyet még 1852-ben írt, de amely a viszonyok miatt csak kilenc év mulva láthatott napvilágot, ez időn át kinyomatva hevervén a kiadó papírraktárában.

E művei is sok élvezetet nyújtottak, s lankadatlan költői észről tesznek tanúságot; de mégis hiányzott belőlük valami: hiányzott a hazai föld a költő lába alatt. Ovid sem az a Geták földén, aki az örökvárosban volt: ki a Metamorphoseos könyvében istenekkel társalog, s az Amorum könyveiben szíve lángjaival gyújt, s Tristium könyveiben már csak keservei nedvével tud ellágyítani.

A hazája földéből kitépett virágot semmi sem képviseli úgy, mint egy száműzött költő. Nemcsak a kedély van ott megháborítva, hanem a mindennapi ismeret tápláléka is el van véve szellemétől.

Egy nemzet bármily elnyomás alatt is folyton él, bármennyire hallgat is, de érez, eszmél, gondolkozik s élte minden szakának megfelelő koreszméket alkot. A költőnek ott kell közötte járni, hogy tudja, ismerje nemzete minden legtitkosabb szívdobbanását, minden sóhajtását, mert azt csak neki súgja meg az. Ez együttes szívdobbanás nélkül nem értenek meg minket. Azért elhervadás a sorsa egy költői kedélynek, mely népe kedélyével sokáig nem érintkezhetik.

Míg a hazájában élő költőnek minden találkozó alak, minden emlék, minden újítás, a köz- és magánéletnek minden bánata, öröme reménye, aggodalma új eszméket súg meg; addig a távollevő nem lát és nem hall minket úgy, ahogy élünk és érzünk, s fantáziájának tündére, ki őt idehozza, csak álomtündér, aki nem mutogatja a valót.

A tőlünk távol élő honfi sokat nem ért meg, sokat félreért: a bölcs tartózkodást nevezi csüggeteg lemondásnak, férfias hallgatásunk csendjét a halál szünetének véli, míg apró erőfellobbanásokat hajlandó ébredésnek vélni; vádol ott, hol nem érdemeljük, s magasztal, mikor pirulunk érte és tanítgat valamire, amit rég jobban megtanultunk; míg viszont elkerüli látkörét, amit mindnyájunk szeme kísér.

Ez az átka, ez a veszte a száműzött költőnek, ki haza nem jöhet s csak hazaálmodja magát.

De azért Jósika nem szűnt meg költői misszióját teljesíteni. Érzé, hogy költői erélye hanyatlik, hogy praestigiuma vész. Kíméletlen bírálók gyöngéiből tréfát űztek. Szeretett nyelvészi újító lenni, hajdan nagy szerencsével; de az idegen földön, hol csak nejével és tollával beszélhetett még hazája nyelvén, szóújításaiban nem találkozott a távoleső hon nyelvfejlődési fogalmaival, s mindez visszahatott a közönségre is, úgy hogy utolsó évében régi kiadója is felmondá neki szerződését.

De azért Jósika nem szűnt meg költői misszióját teljesíteni. Az ős-alakok, mik első műveiben oly ragyogó elevenséggel jelentek meg a küzdfövenyen, évről évre halaványultak; de azért, mint a hun regék mondakörének hősei, holtan is visszatérnek, vérehagyott arccal újrakezdeni a harcot, s utoljára, mint önön régi alakjaiknak árnyai maradnak már csak fenn; de mégis visszatérnek és nem hagyják abba a küzdést, míg láthatatlan táboruk fényes patkónyomait csak a „hadak útja” mutatja már az égen.

Így láttuk Jósikát mint lassan aláhanyatló napot a tenger sima látkörén vonalonkint alább hanyatlani; de amint alább száll a tengerre a nap, akként vonul hosszabbra tűzárnyéka a habtükör felett: igy amennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a hetven éves veterán, mint költő, annyit emelkedett mint ember, mint hazafi: úgy hogy midőn végképp elmerült, akkor volt legnagyobb.

Kevés idővel halála előtt írt hozzám néhány sort: „Ne csüggedjetek; hazánk ügyének győzni kell.”

Ő nem érhette azt meg; de fel kell síremlékére írnom, hogy a hontalan, a száműzött, ki hazájában legtöbbet vesztett, adott kölcsön buzdító szót nekünk, a csüggedőknek, kik itthon valánk.

Vajha megérhette volna azt, aminek reményével szép lelke e földet elhagyá! Vajha meghallaná a szót, melyet e földről utána küldünk, ő, a cátói jellemek legtisztábbika, és igazítaná ki az isteneket vádló keserű mondást, ezt írva helyébe

„Sed victa causa Diis placuit!”

[1867]

2011. február 25., péntek

Arany János: János pap országa

Büszke, harcos, kalandor nép
Volt a magyar nemzet,
Kétélű kard, mely ha moccant,
Jobbra-balra sebzett;
S jobbra-balra, merre fordult,
A fegyvernek éle,
Puszta lett a népes ország
És üvöltött rajta végig
Farkasok zenéje.

Kin a német, minthogy őrá
Járt a rud legjobban,
Megfélemlék, megbusúla,
Cselt szövött titokban:
Nem birván az oroszlánnal,
Annak vermet ása,
Takarónak a veremre,
Mint egyéb gazságra, jó lesz
Krisztus szent vallása.

"Ázsiának sáska-féle
Kóborló pogánya,
Isten a te lelkedet bár
Mind pokolra hányja!
Ne legyen az idvességben
Soha semmi részed:
Lelked üdvösségeért nem;
De saját bőrünk javáért
Megtéritünk téged."

Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.

Lett is aztán dinom-dánom,
Keresztyén tivornya.
Hirdeté az istenígét
Papok bora, bornya.
Kocsma lett az istenháza,
Melyben ittak-ettek, -
S egy-két szentnek a nevét ha
Elgagyogták részeg fővel,
Mindent megfizettek.

Kiváltképen egy pap, neve
Iván, azaz János,
Többi közt legjobban értett
Ehhez a munkához.
Udvarán örökké tombolt
A lakzi, kaláka,
Hét mérföldre érzett a szag
S úgy hítták ezt a vidéket:
János pap országa.

Kedves ország volt ez a táj
Minden naplopónak,
Kasza-kapa-kerülőnek,
Éhen kóborlónak;
Kujtorgó ebek lakoztak
A jó sült szagával,
Kujtorgó magyar nép dőzsölt
- Ha tudott keresztet hányni -
Jánossal magával.

Sült ökör hevert szanaszét
János udvarában,
Két szarván boros csobányok,
Kés az oldalában.
Akinek tetszett, odament,
Az ökörből vágott,
S jót ivott rá a csobányból,
Nem is könnyen hagyta aztán
Ezt a jó országot.

Alig futott ennek híre
A népség között el,
Aki nem jött a szagára,
A hirére jött el,
Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
Hogy valamit lásson, -
S addig nézte, addig nézte,
Hogy maga is megkivánta,
Kívül a palánkon.

S aki egyszer megkivánta,
Azt be is bocsáták,
Pogány fővel el nem hagyta
Többé a kalákát:
Megtaníták kulacs-szónál
A Krisztus hitére...
Vagy nem is a hitre, hanem
A vallást elundokító
Sok mindenfélére.

Első ága volt a hitnek
(Elmondom a nagyját):
Hogy minden termék tizedét
A papoknak adják,
Bort és búzát és baromfit,
Földeket is mellé
S faluszámra jobbágy-népet,
Aki a kövér pusztákat
Ingyen megmívelné.

Másik ága volt a hitnek,
Hogy: ne kapj a kincsen,
Mennyországban a gazdagnak
Semmi helye nincsen.
Ne rabold el a némettől,
Ami neki termett,
Sőt ha ingedet lehúzza,
Azt se bánd, mert Isten úgy ad
Lelkednek kegyelmet.

Harmadik volt: országodat
Pap kezére bízzad,
Ő ráér tanácsot adni,
Míg más ember izzad.
Ő mindent végez helyetted,
Kell-e több jó annál?
Bízd rá, ami gondba jőne;
Csak a pásztor legyen ébren,
Hadd aludjék a nyáj.

Negyedik hitágazatja:
Házasodjál össze,
Gyenge a magyar, ha minden
Nemzet nincsen közte;
Hozz lakót, minél többfélét,
Ültesd a nyakadra,
S béketüréssel fogadjad,
Ha tulajdon eszterhéjad
Alól kizaklatna.

Ötödik... mit én tudom mi?
Az is ilyenféle
Rágalom s káromkodás a
Megváltó nevére,
Melyeken a jó magyarság
Gyönyörűen épült:
Idegen kalandoroktól
Ki hagyá magát pusztítni
Csaknem mindenéből.

Legott a királyi székre
Német ember hágott,
Aki fogta, másnak adta
Titkon az országot.
S amiatt, hogy másnak adta
S a magyart megrontá,
Iszonyú belháborúban
Magyar a magyarnak vérét
Esztendőkig ontá.

Attól kezdve többször is volt
János pap országa.
Sült galamb, borral folyó ér
És ingyen-kaláka;
Melyekért a jó magyar nép
Mindenét od'adta,
S tett olyat részeg fejével
Hogy, mikor kijózanodott,
Százszor megsiratta.

Most is vannak, akik ilyen
Hizlalóba vágynak:
Lomhán a gyomornak élni
És élni az ágynak;
Kik előtt, a hashoz mérve,
A haza sem drága,
S midőn ez küzdésre készti,
Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
János pap országa.

(1848)

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol…

Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz

(A jubiláló Tersánszkynak)

Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályú,
ha akként gyártódnánk, mi emberek,
akár a vályog, mit a vályu
billiószám is egyformára vet.

De hát ezt nem lehet
Ahány szív, annyi akarat.
S rég nem vagyunk
csupán agyag s anyag!

Pontos leszek, mint mindig az iró,
ha a tudós költ s a biró.
Ez a mi új dalunk.

Törvényt, de elevent, tehát,
hogy ne csapódjunk folyton össze,
hogy részlet-igazát
kiki illessze a közösbe,
úgy mégis: emberek maradjunk,
ne vályog-vályú sarává meredjünk;
atomok, atom magvakként kerengjünk;
helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk.

A lét tegyen rendet, ne a halál!
Jogot tehát az árnyalatnak,
melyben a holnap rajza áll
s a kivételnek
mely holnapra talán szabály;
jogot – hogy hadd kisérletezzék –
a költőnek, a legfőbb kutatónak.

Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség
s buzgalom meglelni a rák
ellenszerét,
gépbe fogni az atom erejét,
röpülni világűrön át,
mint megmutatni, amit a jövő
a szívben érlel,
mint fölfedni ibolyántúli fénnyel,
mi lesz holnap kötelező
közöttünk, emberek;
mi az, mi idegünkben közeleg!

Évmilliárdok távolából
évmilliárdok távolába.

Jogot a boncolóknak,
A kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak,
Kik elválasztva percenként a rosszat
a jótól,
valamit folyvást rendbehoznak,
percenként fölmutatva, hogy mikortól
gyilkos a gyilkos,
tolvaj a tolvaj,
torz már a szép,
szép az imént torz
a hős: pribék,
s ki az, aki elől megy –

mert nincs szabadjegy
jól haladni a korral;
mert van, amikor – hány a példa! –
a néma szólal,
az iszkol, aki űz,
makulátlan a céda,
mocskos a szűz.

Nem minden alkotó ilyen, de
én őket, az így működőket,
a haladókat, s harcolókat
vallom – a terep-fölverőket –
példaképül! A holnap
felé ők jelzik az irányt!

Előttük jár, fönnen libegve
Hamlet, Karenin Anna, Bánk,
-- megannyi tiszta láng!
A homályt-üző ős Világ
nő, ha ők szólnak.

Üdvözlet, s hála hát
a törvény – és a fény – hozóknak,
kik – hol máglyán, hol gúnykacajon át –
-- s elbukva is! – előretörnek
tán nem is tudva hova s miért.

Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek,
mi, akik látjuk, hova ért.
Az igazért.
Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd
hordozható csónakjaidat, törd fejed
ős-sípon, új bicikli-féken – szépítsd,
javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet,
te, teljes ember!
ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat,
dolgozz soká még és vigadj
s ne is tudd, -- akárcsak a század –
ki vagy!

(1965)

Veres Péter: Ha nem lehettél szálfa

Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom,
Ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom.

Nézd a tarackot,
nem árthat annak se aszály, se árvíz, se fagy, se tűz,
hiába perzselik azt fönt, s hiába vagdalják alant.
Tavasszal nem mozdul, azt hinnéd, kihalt,
pedig azalatt, ott lenne a mélyben ágakat ereszt,
acélhegyű gyökerével bejárja a sívó homokot, a
zörgő kavicsot;
a sovány agyagot éppúgy, mint a buja televényt,
szorgosan furkál, terjed, telepít,
s mire a tavasz virágzó füvei száraz avarrá válnak,
ő vígan zöldell újra, s buja sűrűségét felmutatja a nyárnak.

Vagy nézd a perjét,
hiába fordítja ki eke, hiába tépi szét a
kegyetlen borona,
ahová kerül, ott ragad, gyökerei mindjárt új szálakat eresztenek,
lekötnek, tanyát vernek,
s holnap a gazda szemébe nevetnek.

Ez a föld itt a tiéd, tartsad hát erősen, magyarom,
ha nem lehettél benne szálfa, legyél csak cserje, vagy
legyél csak gyom.

Nézd csak a tippant,
a szikes puszták apró bokrait.
Nyár végén kiégnek
s még torsaikat is porrá veri ezernyi birkaláb.
Tavasszal mégis kibújnak,
s pici magvaikkal telt zászlóikat vígan lengetik a sovány
pusztai szelek.

Vagy nézd a sziksalátát,
a lekaszált ájult füvei közül kiugrik hirtelen,
s ehetetlen kórójának örök lila virágával
fenn tarja az életet a halott mezők felett

Nézd a töviseket is:
a gyengén szúrót, a cigánymogyorót,
a gerlicetövist és az ördögszekeret.

Nézd a messze viruló bogáncsot s a ravaszul lapuló
királydinnyét.
Hiába írtja ezeket csőszök, kerülők serege,
hiába röpködnek bennük írott parancsok,
nem engednek, újra és ezerszer újra visszajönnek
– és szúrnak, mert egyebet nem tehetnek.

Szúrj hát te is, de ne engedd ezt a földet, magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom.

S hogyha nem élhetsz magadnak,
virágod legyen mérges, mint a kutyatej,
ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa,
legyenek görbék, mint a galagonya,
gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény,
vagy legyen keserű, mint a farkasalma, –
csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.

Ez a föld a tiéd, tartsd hát meg magadnak, magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.

2011. február 23., szerda

Wass Albert: Ébredj magyar!

Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.

Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.

Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda Európa közepén!
Mivé lett most?

Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!

Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?

Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!

Wass Albert(1995)

2011. február 21., hétfő

Anyanyelv

Horváth István: Anyanyelvemben őrizlek téged

Anyám, a hangod nem hallom többet.
Anyanyelvemben õrizlek téged.
Szavaid szívem mélyén dübögnek.
Úgy zengik vissza a mindenséget,
ahogy azt tõled szóval tanultam.
Kis nép nyelvén, de Anyám, tiéden.
Anyám vagy, s én is fiad, ki voltam.
Ez nem szégyenem, se büszkeségem.
Anyám vagy! Most már: csak a szavakban!
S hogy többé hangod, jaj, nem hallhatom,
drágább a szavad, mélyebben dobban.
Nincs a földön oly kincs, se hatalom,
mely megfojthatna fiad ajakán.
Dédunokád is õrzi "Vénnanyót".
Nem kell elõtted pirulnunk, Anyám.
Megõrizzük, mit ajkad ránk hagyott.


Tóth Elemér - Vers az anyanyelvről

Magyar csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrzöd.
Ezer év csodája ez,
akár a saját bőröd.

Mert az anyanyelv joga
a legmagasabb törvény.
Nem nyelheti el soha
semmilyen gonosz örvény.

A gondolatra illik,
minden szava valóság.
Magas hőfokon izzik,
süt belőle a jóság.

A tisztaság, a szellem
minden szavában ragyog.
Nem kell tán vezekelni,
ha hűséges vagyok.

A bölcsőben jövőt hajt
még újabb ezer évre...
Tartásra hív, gyógyít bajt,
tanít igazra, szépre.

Hát ne tagadd meg soha,
mert ez a gyökér táplál.
Bizony mondom: ostoba,
ki idegenül kántál...

Ember csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrzöd.
Naponta csodát tehetsz,
Ha az lesz az erődöd!

Reményik Sándor: Ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap és próféta és soha más.
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -
S a kelyhet többé nem engedi el!

Gondolatok az anyanyelvről

Kodály Zoltán: Tanuljuk újra!

Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk ne nyerjen, ne veszítsen! Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését, s mennél jobban elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a magyart. Akkor nem rontjuk vele magyar nyelvtudásunkat, hanem megerősítjük. Régi igazság, hogy anyanyelvét is jobban tudja, aki még egy nyelven tud.


Juhász Ferenc: A költő is teremti a nyelvet Vissza

A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.
A magyar nyelv: életem virágzó tartálya.
Az anyanyelv szült meg engem: a költőt.
Az anyanyelv szülte meg költészetem jövőjét.
De most már én is szülöm a nyelvet.
Mert nemcsak a nyelv teremti a költőt, de a költő is teremti a nyelvet.
Népe nyelvét. Nem használati nyelvét, de szellemének nyelvét.
Nemcsak a költészetét.
Én: teremtő nyelvemmel népem jövőjét is adom.
Mert nemcsak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat: új létezőket teremtenek, homályok hártyáit tépik le, titkok burkolatait bontják föl, összefüggések szövevényeire világítanak, kilángolnak a fő-erekből és szétburjánzó kapillárisokból.


Balázs Béla: Az én hazám Vissza

Ha a magyar földet kiveszik a lábom alól, a magyar nyelvnek és magyar muzsikának felhőjén szállok meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a szavak, és az lesz az én hazám...
(Részlet kiadatlan naplójából)

Márai Sándor: Füveskönyv (részlet)

Az élet értékéről

Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned.

Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: „Igen, igen!" Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.

A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.

Az emberi jellemről

A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.

S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.

Arról, hogy minden nap tovább kell menned


S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. Gondold csak meg, milyen sokfajta csábítás hívogat útközben, hogy megpihenj, félbeszakítsd utadat, mással törődjél! Szép nő áll az út mentén és bájos mosollyal int feléd. Tested és érzékeid felelnek e hívásra, szeretnél elvegyülni e szép testtel és átadni magad a kéj édes bódulatának. De tudnod kell, hogy a hiú és kéjes pillanatokat a teljes kietlenség és tanácstalanság követi. Mert lelked mást akar, s mikor tested megéteted egy másik test fülledt fűszerével, a lélek éhes és szomjas marad. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismerésétől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: „Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van." Körülbelül így szól hozzád az élet, minden nap, minden pillanatban – megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.

A kényelemről és a magányosságról

De hiába mondjuk: „Nem érint a világ gáncsa, sem elismerése! Minden mulandó!" – ha lelkünk mélyén nem érezzük, hogy megtettük kötelességünket a világ felé is. Ezt az önvádat gyakran éreztem. Nem olyan nehéz lemondani arról, amit a világ hiú elismerésben, szórakozási lehetőségekben, társadalmi vagy anyagi kielégülésben nyújt, s visszavonulni az emberektől, csak feladatainknak s annak a kisebb körnek élni, melynek emberi szolgálatát elvállaltuk. Nem könnyű ezt sem megtenni, de nem is lehetetlen; rosszallással fogadják elvonulásunkat, mert a világi dolgok megvetését és bírálatát látják az ilyen magatartásban; különcnek neveznek, de ugyanakkor bizonyos tisztelet is övezi a mord remetét, s ez a tisztelet és elismerés kielégíti hiúságunkat. Ezenfelül sok kényelmetlenségtől is megszabadulunk, mikor elvonulunk az emberek elől.

De egy hang mégis azt súgja nekünk, hogy önzően, kényelmesen cselekszünk, mikor teljesen elvonulunk az emberekkel való érintkezés elől, s a remete magasztos magányába burkolva bolyongunk művünk és életmódunk sivatagában. Először is, a franciák egyik szava szerint, minden remete gyanús, aki pontosan ismeri a menetrendeket – a legtöbb remete, aki sértődöttség vagy kisebbségi érzésekből az, pontosan ismeri a vonatok indulási idejét, a vonatokét, melyek visszavihetik a világba! – s a legtöbb „nagy magányos" körül úgy sugárzik a hiúság légköre, mint az északi fény, amely csak fénylik, de nem melegít és nem világít. Aztán, nincs mindenkinek joga, magányosnak lenni. A magányhoz csak annak van joga, az emberektől elvonulni csak annak van igazi jogcíme, aki az emberek ügyét jobban tudja így szolgálni. Mert senkinek nincsen joga spleenből*, dacból, gőgből vagy hiúságból magányosnak lenni. De ha vérmérsékletünk és munkánk természete, mellyel az embereknek akarunk szolgálni, olyan, hogy ehhez magányra van szükségünk, akkor, csak akkor, elkerülhetjük az emberek társaságát. De az ilyen munkás és az ilyen munka ritka, s az ember, aki a magányt választja, elébb vessen alaposan számot lelkiismeretével.

Márai Sándor: Ég és Föld (részlet)

Vallomás

"Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre, nem akartál lélek és betű helyett olyasmit, ami csak ügyes torzképe a léleknek és a betűnek; igazi nőket akartál szeretni, igazi könyveket akartál írni, igazi emberekkel akartál harcolni és megbékélni. Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: “Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."

Szótár

"A szerelmesek szótára megannyi tőmondatból áll össze, parancsoló és kérdő hangsúlyban szerkesztett tőmondatokból. A szerelem parancs és kérdés. Szavai így hangzanak: “Várlak.” Aztán: “Hol voltál?” Aztán: “Szeress.” Aztán: “Ne hagyj el!” Ez a szűkszavú litánia fohászkodik az egek felé, ötszázezer éve, minden nyelven, az ősember böffenetszerű vallomásától az “Énekek éneké”-nek hasonlatain át Stendhal és Ortega Y Gasset értekező szerelem-magyarázatáig és Rómeó ömlengéséig. A szerelem csak tőmondatban tudja közölni magát. Mikor a szerelem magyarázkodni kezd, cáfol vagy reábeszél, már nem szerelem, hanem emberi ügylet és szomorú végzet."

Az élet és a lélek alján

"Az egészen nagy versek, regények, tudós könyvek hangjában van valami egyszerű és gyermekes, mint a mesében. A nagy könyvek mindig mesekönyvek. Ilyen a Biblia, ilyen Tolsztoj, ilyen mindig minden igazi vers, örök történet. Mert az élet és a lélek alján a mese van, mely néha monda – ilyenkor népek írják -, néha hitvallás, mikor próféták írják, néha történet, mikor a nagy írók írják: de a hang és magatartás, mellyel ez írások a világhoz fordulnak, mindig a szűkszavú, ősi mese hangja és magatartása. Az emberiség várja a mesét, s a próféta, az író, a tudós csak e mesehangon közelítheti meg igazán és véglegesen az emberek lelkét. Mert minden író Keleten él kissé, a datolyafa alatt ül, s az emberiség köréje telepszik és kéri: "No, mesélj."

Olvasni

"Nem elég olvasni. Újraolvasni – az összes tanácsadók szerint – fontosabb.
S nem csak a könyvet kell újraolvasni, melynek emléke halványodik vagy, melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen: a mondatot is újra kell olvasni, a főnevet, igét és jelzőt is, mely végzetesen meghatároz a könyvben valamit. Mit akar egy könyv? Megértetni magát. De az ilyesmi lassan megy, majdnem olyan lassan és bonyolultan, mint az életben. Házastársaknak néha évtizedekre van szükségük, míg egyik végül meg tudja értetni magát a másikkal. A könyvek is nehézkes ismerősök.
Nem elég katalógus, divat vagy hagyomány szerint olvasni; ösztön szerint kell megkeresni a könyvet, mely – nekünk, személyesen – mondhat valamit. Rendszeresen kell olvasni, úgy, ahogy alszik, étkezik, ahogy szeret és lélegzik az ember. A könyvek, mint az emberek, csak akkor adják ide titkukat, bizalmukat, ha te is átadod magad nekik.
Nem szeretek másféle könyvet olvasni, csak olyat, mely az én tulajdonom. Nem elég a gondolatot, ismeretet birtokolni, melyet a könyv tartalmaz. Legyen enyém – feltétlenül, mint ahogy a szeretőt akarják – a könyv is, a gondolat földi porhüvelye."

Voltál boldog is

"Elképzelem, hogy egy napon felelni kell. A szigorú bíró ezt mondja majd: “Ne hazudj. Nem igaz, hogy minden csak keserűség volt, csalódás, reménytelenség. Voltál boldog is. Ha nem is többször, egy pillanatra. Nevezd meg ezt a pillanatot.”
Mit felelek majd? Lehajtom fejem, fülem vakarom. Nagy zavarban pillantok magam elé. Ezt felelem: “Igen, voltam boldog is. Egészen biztosan voltam boldog is. Még emlékszem is a boldogságra, itt van szájamban az íze, orromban az illata, idegeimben a feszültsége. Mikor is volt? A gyermekkorban?… Nem, a gyermekkor nem volt jó, sokat bántottak. Az ifjúkor, a férfikor?… A komor emlékek erősebbek, mindent eltakarnak. Mégis, mikor voltam hát boldog?… Most már tudom: a pillanatban, mely oly közömbös volt, hogy nem is emlékezem reá."

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem' tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A "pillangó", a "gyöngy", a "szív"- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
"A halál gyötrelmei körülvettek engemet"
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: "Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippl színe? Bartók vad szelleme?
"Az nem lehet, hogy annyi szív ..." Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: "Testvért testvér elad ..."
Egy hang aléltan közbeszól: "Ne szóljon ajakad ..."
S egy másik nyög: "Nehogy ki távol sír e nemzeten ..."
Még egy hörög: "Megutálni is kénytelen legyen."
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: "Rosszabb voltam mint e z e k ? ..." Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Õrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk.

(Possilipo,1951. Nyár)


Márai Sándor Halotti beszéd című verse 1950–1951-ben született, az író száműzetésének idején Olaszországban, Posillipén. A nagyon szeretett itáliai környezet és a tenger közelsége (v.ö. a San Gennaro című regényével) – érdekes módon nem oldja fel a benne rejtőző drámát, végzetes élet-halál kérdést: a hazátlanná vált író sorsa teljesen reménytelen. Márai a versének címéül valószínűleg tudatosan választotta első szövegemlékünket, a Halotti beszédet, másrészt baráti kapcsolatának érzékeltetéseként utal Kosztolányi Dezső híres versének címére.

Márai Sándor: Monológ

Akarok még hinni az életemben
s a mások életében - akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,
ki tettenért a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor.

S emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem rám talált:
kaptam egy életet és egy halált.

Márai Sándor: Sirató

Valahogy...minden messze lett.
Hallom néha a hegyeket,
úgy hívnak, oly primitíven -
fehér szívére húz a Tátra,
felétek tél lesz nemsokára,
nem bírom így. Nem bírom így! Hiába!

Rajzotok föltükrözi szívem
ti megrabolt, volt, régi kincsek,
úgysincs, ki sorsotok sirassa -
a nagy dacos kedv bennem sincs meg,
tudsz-e még kuruc lenni, Kassa,
naivan, hittel, jón, szelíden?

Ti szent semmik. Házak. Az esték.
Nők. Ki vitt el titeket tőlem?
Kergettük egymást az időben,
eltévedtem és nem keresték
a nyomom. Eldobáltam lázat,
ideget, vért. Megálltam. Fáradt
vagyok. Nem tudom, ki keres még?

Nem tudom, vagytok-e még igazán?
Sorssá kovácsolt otthonok, ti messzik?
valami elvitt egyre messzibb,
vagyok-e még és van-e még hazám?
Valahogy...minden messze lett,
fölfáj egy ház, egy híd, egy ablak,
hallom néha a hegyeket:
siratlak, siratlak, siratlak.

Márai Sándor: Az égen fönn megáll a hold

Az est, a rest festő korommal
átfesti mind
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.

Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.

Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.

Az égen akkor fönn megáll a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.

Márai Sándor: Sértődöttvers

Én nem akartam, istenem -
S nem kértem, hogy segíts nekem

Gyanútlan érkeztem, meleg
Szavakkal is kerestelek

Nevetgéltem a nap alatt
Tagadva sem tagadtalak

Szándék nélkül és kedvesen
Szólítottalak: "Kedvesem"

Szájamban jó íz volt neved
Fűnek-fának dicsértelek

Nem is akartam semmi mást:
Jó szót, kenyeret, egy falást

S a kenyér és bor isteni
Ízében téged sejteni

Hogy' ragyogott a két szemem:
Mi történt velök, istenem?

Behúnyom, mikor tehetem
Két kezemmel is befedem

Nem jó látni, se hallani
Elromlott nálam valami

Leköpve állok, sárosan
Megsértettek halálosan

Fejembe töviskoszorú
Arcom gőgös és szomorú

Nézz a szemembe, istenem:
Miért csináltad ezt velem?

Asszonyt is küldtél vigaszúl
Ő is megsértett pimaszúl

Nem mondom: választott edény -
Szívem hideg, szájam kemény

S mint ki tönkrement hirtelen
Elkezdem egész meztelen

Elkezdem egész kicsiben
Csontból, rongyból és irigyen

Leszek magányos, mint a sas
S mint hiéna, büdös, avas

Mint az éj, oly hallgatag
Ha ember meglát, elszalad

Vérszomjas, mint a keselyű
S mint a bűn, olyan keserű

Elfenem arcomon setét
Korommal isten kézjegyét

S nem lesz nekem engesztelés
Többé a tiszta, éles ész

A hét főbűn lesz iparom
Megsértett valami barom

Mikor? Hol? Nem emlékezem
Szöggel verték át két kezem

Spongyát csókoltam szív helyett
S ittam epét és ecetet

Megsértve lógok itt, dagadt
Szemmel a véres nap alatt

Nem mondom: aranyház, titok -
Halálra sértve ordítok

Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
Nem állok jót senkiért

S ki volt? Miért? Mikor? Minek?
Nem adtál választ senkinek

Felelj most, Isten! Már elég
A kínból és reped az ég

Repedt ég s megnyílt föld felett
Nézzünk egyszer farkasszemet

(Nem emlékszel?...Hisz én vagyok
Arcod mására alkotott

Lelkedből lelkedzett csodás
Kétlábú, lelkes alkotás

Ki nem is akart egyebet
Jó szót s egy falat kenyeret

Jobbat nem akart senkisem -)

...Ugy-e, emlékszel, istenem?

Márai Sándor: Hol vagyok?

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! - hol vagyok?

Márai Sándor: A mintázó

Mire faragtad ezt a nagy sziklát,
Uram? Gondoltál-e mellé valamit,
e cikkcakkos formának van-e titkát
rejtő oka, mit földi szem alig lát:
akartál-e velünk, Uram, valamit?

Mire faragtad Uram e kis embert
s e nagy sziklát ide a tó fölé:
miért mozgatod meg esténkint a tengert,
mért szólaltatod, ki hallgatni sem mert
téged? Mért hoztál el a tó fölé?

Magyarázd el, mintázó, titkodat,
mért faragtad a fűszálat hegyesre,
mire vagyunk csak a létbe vetve,
kerek és görbe formákba jegyezve,
változva, kopva, megújulva egyre,
sziklák, emberek, varnyúk és lovak?

(Sils Maria, 1920.)

Márai Sándor: Koldusok

Mi koldusok állunk az úton, a hold beezüstözött minket -
ezüst csillog ruhánkon és rongyaink ércbe merevedtek,
holdfény aranyozza szemünk, gyémánt hajszálunk egyszerre
reszket -

A hold leönti a földeket ezüsttel,
A nyúl fut keresztül a mezőn, mily messze van, csak fölvetett
gombfarka lóg, ha nyargal.

Tarisznyába való a nyúl. . . Hallali! Már futunk s az érc csörög.
Maréknyi kis agyában vasbotunk vájva kutat,
S a hold elönti fölöttünk ezüsttel, mely lágy és örök:
az erdőt, a mezőt, az utat.

Márai Sándor: Öregedő emberek

Ki nézi meg a mi szívünket?
Valami bennünk itt megállott,
az óra jár még a zsebünkben,
nem ingott meg a mi hitünk sem,
de megállt valami,
nem tudjuk, valahol,
a múltat hallani,
a jelen zakatol,
az évek járnak a ködben,
hány? 10, 20, 40, 50?

Mi nem tudjuk,
egy óra volt csak,
sütött a nap,
halkan daloltak,
s tapostak, fontak a párkák.

A mi helyünket már fiaink várták
ó, kilopták szemünkből a fényt,
kezünkből kicsavarták a fáklyát
s ők élik helyettünk az ént,
valaki tévedett,
nincs Isten, nincs ég!
Adjatok életet,
Segítség!

Márai Sándor: A testvérhez

Te vagy a boldog szomjúság, a jóllakott és hosszú álom,
tépetten eldobom beléd az életem, te végtelen,
tapadva titkos méheden elhulltam éjes mélyeden,
arany holdak forgása érlelt
egy holtat. Élt, mert
meg is kell egyszer halnia s te leszel a halálom.

Te kéjesen s én kényesen nézzük egymást. Testvér, ha kér
testérvértől részeg perceket, a test vért és testet a vér,
cserélve ént, ösztönt, erőt, halálos játék vad dobása
meglökte-labdát, szökdelőt, gyönyör-mezők gödrét megásva
egymásba hullni, nesztelen, meglelni egymást, meztelen.

Én? Te? . . . Játék. Sok szóval én,
egy testtel te. Olvad a festék
a testeden. A lelkemen. Te dúsan állsz lámpásos esték
utcasarkán és árulod kifestett gőgös testedet,
éhesen légiója kér
s Te vagy ki ad, ölel, etet -
Te? Én? Játék. Festett szavamra
nincs szomjas fül és nincs vevő se,
neked hordom s kimérem grammra,
testvér, hullott, te versek őse,

kebled fehér, gyöngyöt reá s fájdalmasan izzó a vállad,
beszórom szórubinttal és magasztosnak aposztrofállak,
te vagy a legjobb rokonom, a csókod ég homlokomon,
neked halok és neked élek,
kufár költő és eladó asszony,
te kifestett test, én kimázolt lélek.

Márai Sándor: Anya

Amit titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.

Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.

Márai Sándor: Férfiak

A sebzett föld jajong. A fölidézett
szellemek szaggatják a horizontot,
egy ősi téboly őrjöng messzi bontott
karokkal bölcsők s temetők felett,
az erő gyilkol. Az idő temet,
s kürtösét küldi egy végső ítélet.

A tükörből kihull fehér, riadt
arcuk. Az inciatív erő
kisiklott ökleikből s vakmerő
daccal lehengerli őket a század
behódolt víz, föld s lég is lázad,
s lelépnek a trónról a férfiak.

A magasztos tavasz dagaszt kerek
formákba régi figurákat égi
sárból: gyümölcsöt, ember és kiméri
a házhelyeket és sírhelyeket.
A nap mély, mint a kezdet és meleg,
és halkan sír egy újszülött gyerek.

Az anyanyelv napján

Ábrányi Emil: Magyar nyelv

Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára võn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derüs vagy, mint nőink szeme,
S erõs, szilárd, mint hõsök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!

Minden, mi fejben, vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bíbort!

Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje

Holdvilágos langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,

Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem ...

Hát a csapongó
Gyorsszavú tréfák
Játszi szökését
Festi-e más nyelv
Oly remekül?

Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész! ...

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja,
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át! ...

Ciklopsz pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő.
Százak keze vág, százak keze lő.

Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rászkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng! ...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölt: ne bántsd a magyart!

Hatalmas, szép, nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsõt rebegve,
Végsõt sóhajtva!

2011. február 19., szombat

Reményik Sándor - Imádság

Uram, rövid pár évre add csak
A szavak csengő színezüstjét,
Vert aranyát a gondolatnak,
Képek suhanó selymét nékem,
Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem
Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.
Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak,
Némák, akiknek én vagyok a nyelve,
Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve,
Árvák, akik nevében én beszélek
S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek,
Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.

Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal
S ki magam itt bolyongok tépve, árván:
Hadd legyen minden sorom súlyos márvány,
Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.

A száz sziklába befalazott kincset
Hadd hordjam össze egy roppant halomba,
A szerteszálló sok-sok kósza jajszót
Ezer hangon búgó egy fájdalomba,
Szakadjon le az idegenség fátyla:
Aki engem lát, bennem magát lássa,
S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,
Az égből orzott láng, én Istenem.
Égessen be a szívök közepéig!

Pár évet adj csak. Akkor én, Uram,
Kezedbe adom vissza minden vágyam,
Mert mind betelt. És nem éltem hiában.

Dsida Jenő: Új Loreley-vers

Számot vetettem bús magammal
(nincs mit csodálni rajta) -
Alkony volt, szelíd, csolnakázós,
és ringatott a Rajna.

Boszorkányhites rajongással
vágtam az evezőket
s hittem; a sok alkonyi árnyék
szívemig fel nem nőhet.

Mielőtt még a bíborcsúcsok
fürdenének az éjben,
daltól igézve, tört sajkával
alszom hidegen mélyen.

Rohan, akinek vitorláját
esztelen vágya hajtja -
Felborzongott az esti szél,
és röpített a Rajna.

Hunyt szemmel szépen félig alva
a vég felé evezve,
keresztvetéssel hallgatóztam,
a zátony nincs is messze.

Régi végzettel úgy halok meg,
két karomat kitártan
reszketve dalban és mámorban!
...és vártam, egyre vártam.

Csend volt. Az alkony estbe hullott,
mint éltem merész titka.
Loreley csak egy szép hazugság,
mert üres volt a szikla.

Kaffka Margit: Legenda

Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban
Ősbozót regélte, fehér éjszakában
Ingó holdsugárnak.
Parti szél hallgatta, röptiben elkapta,
Ingatta-lengette, valahol elhagyta,
Mikor belefáradt.

- Sugaras hajnalán az öreg világnak,
Mikor ifjú földén még istenek jártak
És virult az Éden,
Bűbájos csoda állt, szent paradicsomfa,
Ágas-bogas, ékes gyümölcsbe borulva
Az öröm kertjében.

Szólt Bráhma: E fában kedvem telik nékem, -
Áldással megáldom, malaszttal tetézem,
Oly igaz, mint élek.
Lelket csókolok rá. Leszen a termése
Élő csodagyümölcs, - osztályosa, része
Szívem melegének.

És lőn, amint mondá. De hogy tovaszállott,
Ott terem a másik, az ősgonosz Átok,
A sötétség atyja.
Éles tőrt von elé, s csak úgy tréfaképen
A sok érző lelket elmetszi középen
S otthagyja kacagva.

Hogy a hajnali szél a lombot megrázta,
Félgyümölcs, feleszív széthullt a világba, -
Viharos pusztákba.
Hangos lett az Éden fájdalmak jajától,
Félszív a felétől messze került, távol
S lett elhagyott, árva.

Azóta mindmáig nem szűnt el az átok,
A vihar még egyre járja a világot -
És bár ázva-fázva, -
Csupa gyászos lélek temetné a gyászát,
Csupa társtalan szív keresi a társát,
Sohasem találja.

Olykor némelyikünk ujjongva fölérez:
Véletlenül illik néha fél a félhez,
Találomra épen
De valami mindig hiányzik belőle,
Fölébredünk tőle. A mi álmunk dőre,
Messze van az Éden!

1903

Kaffka Margit: Cigány ballada

Útszélen ül Mára a redves kövön,
A kebele apró, a dereka nádszál.
- Haj, sátrat szedett és elment messze az öröm,
A csók, meg a dal. A büszke vadásznál
Tévelyg valahol. Őt követi.

Néz, - fehér kígyók futkosnak barna szemén,
Varázsvonalat ír az ujja hegyével.
"Jöjj sátán úr, segíts, mert elveszek én,
Boszorkányige a nyomába nem ér el,
Itt legyen, akarom, - szeressen engem!"

Kilobban a földből rőten, feketén
S szól: "Add nekem a négy testvéred!
Az öcséd, a hugod, a bátyáid enyém!"
S húrt készít, vékonyabb húrt, vastagot, - négyet,
Zengő húrt, kígyós fehéret.

"Most az apád kell!" Azt is odaadja.
És szekrényt formál, karcsút, mint a virág,
Rálehel szomorún és int bólogatva:
"Így jó! De most még add az anyád!"
És odaadja a lány.

S lett, - lószőr a vonóra a hosszú hajából
- És vonja, csapongva, szilaj, szaporán.
Majd beletép, - s visszaadja nyögve a távol
És kacag és zokog szavára a lány,
Ahogy ő akarja.

Jött gondtalan újra az ifjú vadász,
És hegedül Mára a redves kövön.
Haj! - Fehér kígyók serege futva cikáz.
Rásímul a bűbáj. Vad, gyilkos öröm,
Ujjongó, tépő pokoli nagy bánat.

Ott maradt fogva. Szerette nagyon.
Vérig csókolta. Átkozva könyörgött,
Ha futott, - visszasírta a nótás vadon. -
De egyszer eljött szomorúan az ördög,
Mert övé a kettő. És elvitte őket.

A csodaszerszám meg ott maradt, - hallga!
Vén, kósza cigány jött, az vitte magával,
Azóta kacag meg zokog, aki hallja,
- Ha viszi falukon, városon átal
Ahogy ő akarja.

1906

Kaffka Margit: Jóslatok

Ős Kaldeának három szent öregje
Ama kicsiny jászol körül megáll.
És szól az első kegyes ámulattal:
"Hozsánna néked, újszülött király!
A régi jósigék betelve nálad,
És mérhetetlen a te dicsőséged!
Fénylő arannyal, Izráelnek fénye,
Szegény, agg szolgád hadd szolgáljon néked!"
S a halvány asszony halkan kérdezi:
Honnan való vagy, nyájas idegen?
"A szavad ékes, föl nem érem ésszel,
De, - nem tudom, - úgy elszorul szívem!"

És szól az ifjabb: "Hadd köszöntlek én is,
Próféták lelke, igéret fia!
Te vagy szava a pusztán kiáltónak,
És Téged hallván, megtér Sodoma.
A te neved elterjed Alajonban,
Mint illatozó nárduskenetek,
Szűzek követnek liliomos mezőkre
Téged. Ah, e tömjén illik neked!"

Felel az asszony: "Ifjú bölcs, bizonnyal
Jól ismered te mind, mi írva van,
De - kis szegényem itt e durva gyolcsban -
Tán álmodom. Nem értelek, uram!"

A harmadiknak olyan bús az arca
S oly hosszan nézi Mária fiát,
És szól: "Asszony! Míg az idő betelnék,
A te szived is hét tőr járja át.
Akit te szültél, gyötrelemre szülted,
Mert szólni fog, és nem lesz, aki értse;
Szeretni fog és száz ocsmány szitokkal
Epét meg myrrhát nyujtanak feléje."
Az asszony felriad. Reszketve, sírva
Keblére vonja szunnyadó fiát,
És könyörög: "Óh, szörnyű a beszéded!
Én értelek! Uram, ne mondd tovább!"

1906

Herczeg Ferenc és világa


A dualizmus késői korszakának ismert és elismert írója volt Herczeg Ferenc (1863 - 1954), aki azonban a politikai életben is aktív, időnként fontos szerepet játszott.
Egy vereci gyógyszerész-polgármester fiaként, a kor szokása szerint jogot tanult, de az 1890-es évek elején már író volt, a Petőfi Társaság tagja, a Budapesti Hírlap tárcaírója. Tehetségét sokan méltányolták.
1894-től végig ő szerkesztette a középosztály konzervatív szellemű Új Idők című kulturális folyóiratát. Sikeres színdarabíró is ("A Gyurkovics lányok" átírása), a történeti regényt és drámát is kedvelte, s a magyarság keleti vonásait igyekezett rekonstruálni.
A Szabadelvű Párt egyik oszlopa volt a századfordulón; a parlamentben délvidéki kerületeket képviselt 1896 és 1928 között.
A századforduló után Tisza István gróf közvetlen hívei közé került, az ő bíztatására szerkesztette a Magyar Figyelőt, s egyre jobban elmélyült a politikában.
A két világháború között ő a hivatalos politikus-író mintaképe, aki számos társadalmi funkciót tölt be, s akit 1925-ben Nobel-díjra is jelöltek.

A legjobb tudósító: Mikszáth Kálmán

A korszak nagy írójává jogi tanulmányok és újságírás után fölemelkedő Mikszáth Kálmán páratlan alakja a kiegyezéses korszaknak.
Demokrata hajlamú, szerény férfiú, aki már a 1870-es évek derekán kormánypárti néplapot szerkesztett, majd a Pesti hírlap vezető munkatársa lett. 1881-től ismert író, néhány év múlva pedig elkezdte hosszú képviselői pályáját a Szabadelvű Pártban.
Roppant mennyiségű újságcikkben tudósított a parlament, a vármegye életéről, de még a tiszaeszlári ügy nyíregyházi peréről is, mindenkor valamilyen mellékesnek tűnő mozzanatból fejtve ki a lényeges információt.
A polgárosodott középnemes szemével nézve a változó magyar társadalmat, óvatosan elegyítve a csípős bírálatot a féltő megértéssel.
Rendszeresen megfordult Tisza Kálmán szűkebb környezetében, minden politikust ismert.
"A Tisztelt Ház", a "Club és folyosó" vagy "Az én kortársaim" című gyűjteménye maradandó képet ad a kiegyezés utáni elitről.
Nagy hozzáértéssel, visszatérően írt a választási visszaélésekről, melyek Európa-szerte gyakran bírált összetevőjét képezték a magyar parlamentarizmusnak.
Tisza Kálmán 1890. évi bukása után Mikszáth kritikai hangja erősebbé vált.
Az "Új Zrinyiász" majd a "Különös házasság" című regényei is a politikai közvélemény formálását szolgálták.

Szabó Dezső: Az elsodort falu

Egy vidéki magyar-francia szakos középiskolai tanár 1919 nyarán kiadott regényével valósággal berobbant a magyar irodalomba.
A tömegsiker Szabó Dezsőt az 1920-as évek egyik legünnepeltebb szerzőjévé tette.

A történet két színtéren játszódik; egy hagyományőrző erdélyi faluban és Budapesten, a forradalmi értelmiség között.
A regény magyarázatot kívánt adni a magyarságot a világháború tragikus eseményei után egyöntetűen foglalkoztató ún. nemzeti sorskérdésekre.
Eszerint a harc a "nemzetfenntartó", de védtelen magyar parasztság és a "romlott", idegen (zsidó) tőke között folyik - s ez a társadalmi bajok legfőbb magyarázata is.
A mű az egyetemi ifjúság és a későbbi ún. népies irányzat alapolvasmányává vált, de megtalálható volt majd minden ház könyvespolcán is.

Szabó Dezső: Az elsodort falu (részlet)

„ Pistában szörnyű nagy zivatar volt. Bement a kertbe, levágta magát a jegenye alá, beharapta az öklét és hátat fordított Istennek. Hát ezek azok az emberek, akiket rektor úr szerint Isten a saját képére teremtett! A rektor urat is a képére teremtette, aki mindig részeg, mint a disznó, a Séra Mihályt is, aki olyan fösvény, hogy az egeret is megfeji, és halálra marcangolja a szegény Magyar Petit, s ezeket az embereket, akik az ő drága, tiszta jó édesanyját megcsúfolják, áristomba hurcolják. Majd ad ő ezeknek az Isten képére teremtett embereknek, csak nőjön meg! Nagy, pusztító terveket csinált. Felmegy az erdőkbe, összetereli a medvéket s lehajtja a falura, hogy bőgve, vicsorogva egyék meg az egész falut. Látta a fertelmes állatok kezében és szörnyű szájában a kisbíró véres karjait, a Szűcs Mózesné széttépett testét, a Séra Mihály vékony nyakát. Vagy felmegy a roppant hegyek tetejére egy óriási seprűvel, összeseper minden felhőt a falu fölé, hogy negyven napig és negyven éjjel zuhogjon a vízözön, és ha valaki bárkát csinál, berúgja a bárka oldalát. Érezte testén a bosszúálló hullámok megfrissítő rohanását, látta az irtózatos piszkos tengert, amint hullákat és házakat gördít a hegyek tetején, felül úszik a Szücs Mózesné megpuffadt teste. Vagy felgyújtja lobogó szélben a kazlakat, hogy vad recsegéssel égjen el az egész falu. Izzott arca a visszavert tűztől és úgy lobogott, hogy felszáradtak szemein a könnyek.”

Hamvas Béla: Patmosz I.

ÉRTEKEZÉS A KÖZIGAZGATÁSRÓL

[...]

10.

Az állam eredeti közigazgatása nem személytelen hivatali organizáció volt, hanem a királyi kasztnak a társadalom rendje érdekében szerves fenntartó tevékenysége. A történetben jól látható ponton, Európában akadt valaki, aki a fejedelmet hivatalnokká tette. Később már az uralkodók maguk hencegtek azzal, hogy ők az ország első hivatalnokai. Ez a valaki macchiavelli volt, aki a reneszánsz alatt meginduló demoralizálódást az állam elméletére is kiterjesztette. Bármilyen atrocitás is történt az államon belül, addig nem volt hivatali, csupán politikai aktus, vagyis nem volt rendszer, hanem kivétel és önkény. Ettől a perctől kezdve az atrocitás a hivatali funkción keresztül törvényessé vált. Macchiavelli a fejedelmet a hatalom gyakorlásának új módszerébe avatta be. Mindazt engedélyezte, amit azelőtt valamire való uralkodó messze elkerült, és amit csak despota használt. Macchiavelli a fejedelmet beavatta a népnyúzás fölött érzett gyönyörbe, és felszabadította minden gátlás alól, ami ennek a gyakorlatnak az útjába állt. A macchiavellizmust ezért fordított taoizmusnak lehet nevezni. Ez az, amikor a király nem őrködik, hanem beleavatkozik. Amikor már nincs igazság, csak jutalom és büntetés. Az állam most már az, ahol a tilalmak és a szabályok uralkodnak, ahol fegyvereket halmoznak fel, és rendeleteket hoznak. Az állam az, ahol a nép szegény és nyugtalan, és ahol egyre nő a felfordulás, és ahol az uralkodó legfontosabb tevékenysége a nép kínjában való gyönyörködés.

A fejedelem, akit Macchiavelli tanít, szemmel láthatóan ksátrija, aki még jóhiszemű lovagi és királyi jellem, és aki előkelőségéből és erkölcsi korrektségéből semmit sem követne el, ami heroikus életeszményével ellenkezik. A fejedelemnek sejtelme sincs arról, hogy mi a hivatal. Ha tudná, valószínűleg azt minden erejével megszűntetni igyekezne. Macchiavelli most megtanítja arra, hogy a király a hivatalfőnök. Az államot hivatallá kell tenni, akkor hatékonyabban kormányozható. A fejedelem ostoba ember. Többször volt arról szó, hogy a királyi kasztnak az értelem nem erős oldala. A lovagok nem jó gondolkozók, hanem kimagasló jellemek. Ezért a fejedelem nem vette észre, hogy amikor Macchiavelli az államról beszél, tulajdonképpen a hivatalt gondolja. A becsapás fokozatait a történetből már ismerjük. Az első lépés, hogy a királyt a nép iránt bizalmatlanná tegye. Beleoltotta a néptől való félelmet. Megtanította a büntetésre és a jutalmazásra. Felébresztette benne a rossz lelkiismeretet. Kioktatta arra, hogy csak szolgát ismerjen, és a szabad ember iránt bizalmatlan legyen. A népet ellenőriztesse, kémeket bízzon meg, akik beszámolnak arról, hogy a nép mit csinál, és miről beszél. Úgy tűnteti fel, mintha az ország gyarmat lenne. Tulajdonképpen állandóan belháborúban él, mert a nép a forrongásra minden pillanatban kész. Egyetlen fontos van, felismerni a bűnösöket, és azokra lesújtani. Meg kell erősíteni a rendőrséget és az adóhivatalt, és ügynököket kell fogadni, akik az uralkodóról szóló kedvező híreket terjesztik.

[...]

Hamvas Béla: A madarak éneke

Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményről is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban töltötte, mit látott és mit élt át.

Hivatkozással az illetőre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az előzményektől tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megillető igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentőségű, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerű történetek számára itt nincs elég tér és idő és alkalom.

A madarak énekéről van szó.

Azután nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nők Perzsiából visszatérnek férjeikhez és vőlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.

Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani. Csakugyan július első tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdő néma.

Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.

Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.

Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyü Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.

Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.

Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel később, egy éjszaka történt, hogy a madár hangjára felébredtem. Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerű. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak ősszel hallottam újra. Ott ült a szőlőkarón, és ugyanazt énekelte. Késő délután volt, szüret előtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerűen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedő sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kőről hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépő fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerű szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.

A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költő fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.

A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.

Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár.

Dalai Láma: Korunk paradoxona

Nagyobbak a házak - kisebbek családjaink;
több a kényelmünk - kevesebb az időnk;
több a végzettségünk - kevesebb az értelmünk;
több a tudás - kevesebb az ítélőképesség;
több a szakértőnk - több a problémánk;
több a gyógyszer - kevesebb az egészség.

Megjártuk a Holdat oda-vissza,
de bajos köszönteni a szemben lakót.
Több a számítógép, több az információ,
több példányban készülnek másolatok,
mint valaha - ám kevesebb a kommunikáció.

Nagyok lettünk mennyiségben,
de minőségben aprók;
gyors ételek és lassú emésztés ideje ez;
magas ember törpe jellemmel;
égbe szökő nyereségek -
ám sekély kapcsolatok;
e korban sok van a kirakatban,
de a szobában semmi.



"Évezredek sötétjét elűzi egyetlen gyertya fénye -
Ne átkozd a sötétséget, gyújts világot!"
- Buddha

"Elménk művészhez hasonló:alkotója minden létbirodalomnak.
Mindezt a sokoldalú elme teremti."
- Buddha