2011. március 28., hétfő

Bohumil Hrabal

Bohumil Hrabal (Brno, 1914. március 28. – Prága, 1997. február 3.): cseh író.



A mintakollekció visszaküldve. Mathias
(Kolekce není. Matias)
 
Tavasz
(Jaro)

 
A harmadkorban eshetett így az eső.
A folyó a vizét mindig ugyanazon tempóban hömpölygeti,
s nem vágyik másra.
Álltam a kitartóan szakadó esőben, s nem tudtam,
bekopogjak vagy távozzam inkább.
A főbb levelek már csicseregtek a fákon,
lámpák passzírozták fényüket át a lombon,
a szoba félig nyitott ajtaja mögött
egy test vetkőzött, alváshoz vagy szeretkezéshez készült,
s az éjjeli lámpa a zománcozott ajtón
árnyakat oszlatott szét.
Az árny forrása vajon egyedül volt vagy ketten voltak?
Reszkettem, mert éjjel hideg a zápor,
s a lépések nesze elvesz az eső zajában.
De a szorongásban lakni a legjobb,
s félve, rettegve hallgatni fogaink vacogását,
az életünket tönkretenni is jó,
s reggel újra kezdeni mindent,
s az is jó, ha reggel örökre elbúcsúzunk,
s dícsérjük nyomorunkat ravasz Jóbként.
Én csak álltam a makacs esőben,
s nem tudtam, bekopogjak vagy távozzam inkább.
Folyt a hátamon a víz,
s egyszerre vágyat éreztem: El akarok menni,
el akarok menni valahová, ahol
kimondhatom végre: El akarok menni,
ki akarok törni lángoló agyamból,
hol egy heverőn csókjaim pihennek
s a tulaj sárga, ragacsos ujjai tévelyegnek,
vagy éppen szétnyílik két comb,
s kéjesen belehörögnek monológomba.
Ó, ha kiszúrhatnám az agyam szemét!,
de nem mehetek el, szeretnem kell
ezt a mocsárral elárasztott régi temetőt,
melyben angyalok gázolnak ide-oda,
profilig lerágott orrukat fordítva felénk.
Ó, te, esős éj, ne hagyj itt engem,
két szemem, érzékeim, az egész valóm
elmerül a banális szépségekben,
ó, esős éj, ne hagyj itt állnom
ásóval kezemben,
legyen bár aranyból ez az ásó.
Kiömlök megadón én is a zöld rétekre,
mezőkre, s a cinkék hangja
nem ragad ki szorongó szerelmemből.
Esős éj, ne hagyj itt állnom,
hadd térdeljek legalább bele a sárba,
s nézhessem a bezárt házat.
S reggel majd kétségbeesve
megkérdem a szeretett nőtől:
Szeret még? S ő felel: Szeret még?
Ha korábban ébredek nála,
tükröt tartok a szájához, s megkérdezem:
Pápa, alszol?
S eljön az idő, mikor a tükör
nem párásodik be többé.
Ó, éj, esőben ázó!
Ó, te, esős éj...!

 
 
Nyár
(Léto)

 
Tekintse meg a fogkeféinket.
Nem, az lehetetlen, lehetetlen.
Igen, egyenesen a Reichből hoztuk be, nylon.
Az ott? Kétszázhatvannyolc korona tucatja.
Nem, nem, nem, az lehetetlen.
Hisz azt mondta, nem tudja, mi van benne.
Túl drága? Az árak emelkednek,
de meglátja, tanár úr, milyen szépen fog
táncolni azon a parketten,
amit a mi termékeinkkel fényesítenek!
A mi parkettünkön különösen szépen fog táncolni.
Az a nő is azt panaszolta.
Kefeárúnk most nincsen.
Csak ruhakefénk és gyermek-hajkefénk van.
Nem, az nincs. De előjegyezzük.
Én soha nem hagynálak el. Soha.
Nincs, nincsen, kérem. Az sincs.
Gondolja meg, devizáért vásárolt anyag.
Persze, de akkor bérmentve nem küldhetem el.
Teleszórom a házadat virággal és átkaimmal.
Kétszázalékos engedménnyel.
Ó, hogyan lehet levelet diktálni éjjel, nyáron!
Hogy lehetséges az? Hogyan!
A jövő héten itt lesz a csomag.
Ezt a preparátumot a Hadik-cég gyártja.
Igen, az, amelyik felakasztotta magát.
Hogy miért? Akkor előbb azt mondja meg nekem,
miért őrült meg a járásbíró,
s miért mosolyog a halottkém munka közben,
magyarázza meg: a tükör aknájában emelkedő arc
miért veszíti el a kifejezését mielőtt megáll,
miért olyan a kérdőjel, akár egy hurok,
s miért merevedik felkiáltójellé a felakasztott test.
Hiszen, tanár úr, elég a nyakkendőnket szorosabbra
húzni, s az árnyaktól megkérdezni:
Mennyire élsz még, testvér?S mennyire éltél?

 
 
Ősz
(Podzim)

 
Reggelire volt egy kávém, egy szelet kenyerem, dzsem,
s egy könnyes, barna szempár.
Kérem szépen, az annyi mint tizenegy korona és tíz fillér.
Három városi hívás, az tíz ötven,
plusz tíz százalék a felszolgálás, összesen:
huszonkét korona hetven.
A szempárért nem kell fizetni.
Ebédre majoránnás ürühúst ettem,
s volt egy levesem, világos söröm, abroszom, cinkem,
magasra dúcolt két mell s szarv a fejemre.
Az kérem annyi mint harmincnégy korona
ötven fillér, a két mell bele van kalkulálva az árba.

Vacsorára két pörköltet fogyasztottam,
plusz öt szelet kenyeret, három barna sört, brandyt,
újságot meg egy vonagló női testet.
Akkor az kétszer hatvanöt, annyi mint százharminc korona.
A test nálunk ingyen vonaglik.
S hol lakott, uram?
A tizenegyes szobában. Volt benne:
menetrend, kefe, söprű, légyfogó, ruhacsipeszek,
szárítókötél, pamacsok, folyó víz,
központi fűtés és női kéz, levelet író.
Az éjjeli szállás ötvenöt korona.
Azaz összesen kétszázharminc koronát
s jegyeket kapok, úgymint: húsz deka húsra,
húsz gramm zsírra, négyszáz gramm kenyérre
és kétszáz gramm lisztre.
A szemek, a mellek s a hozzájuk tartozó testek
nálunk valóban ingyenesek, s kaphatók jegy nélkül is.
De ajálhatok az úrnak egy anatómiai intézetet is,
ahol csontvázakat adnak és vesznek,
s beajálhatom önt a kötszerészeknek, ortopédoknak,
akik műkezet, műmellet, műlábat készítenek az úrnak,
elvezethetem optikushoz is,
ahol hű szemet talál kilószámra.

Ó, távoli, gyönyörű ódáim visszhangja-fénye,
ó, szabad ódáim visszavert ragyogása,
nem vagyok én már több, mint játékszerek kísérő hangja,
nem vagyok kevesebb díszműárúnál,
dermedt árnyak hamuja vagyok,
saját romlásom előképe.

Micsoda, kérem?

Apropó, főúr, tudja ön, ki volt Schiller?

Hogyne, uram: a byd�ovi étterem főpincére.
De ha valami extrát szeretne,
hamvasztassa el magát, s a hamvait
ezüst villával, késsel és kanállal fogom átválogatni.
Történjen már meg valami szabadon is a világunkban.
Szépen és szabadon, mint az ajándék,
mint a falomlás,
mint a szerelmek.

 
 
Tél
(Zima)

 
S szóltam én, a nő a férfihoz:
Téged gyűlöllek, öregem, a legkevésbé.
Nyáladban mélységes lukakat ízlel a nyelvem,
a szerelem baggerolta ki őket,
a szádban falat tapintok, bánat csöpög rá.
S folytattam: Kedvesem, szalámit vacsoráztál,
mert az én szám szélén is maradt belőle,
de azért csak csókolj meg újra, harapd a
húst a szemgödröm partján, a számat.
Harapd és dicsérd a csülkök, az inak,
az izmok, a hasé szimfóniáját.
Ismételgesd: Salamont sem
öltöztette föl teljesen a dicsősége,
szeretem hallgatni a magányomat betöltő,
a kegyelem bimbóját virággá bontó versed.
Ismételgesd a mondatot, hogy az égi madárhad,
s a mezei virágok sem szebbek, mint én.

Mondjad újra és gyújtsd meg a lábam között
az égő áldozatot, szítsd föl az ölem tüzét,
a Papin-fazekat.
S ha reggel haza mégy,
s női ruhákat látsz az ablakban lógni,
ne törődj vele, ne törődj vele.
Így ölelem át a házadat,
mely szomját az én édes emlékeimmel oltja.
Azt mondják, a korlát rúdjában
a nap elveszett tűit érzi a kezünk.

Ezt mondtam a kedvesemnek, s egészen a folyóig
ereszkedtem, oda, ahol a város kézen jár.
Csodálkoztam: hogyha köszönök,
mért hull a hajam.
Csodálkoztam, a felborult autók
mért járnak még égnek fordított hassal is,
s az elvetemült emberek miért üdvözlik egymást
karlengetve, mint aki vizet mer kalapjába.
Csodáltam, honnan veszi az erőt a fiúm
azokat a buta fésüket, játékokat, keféket kínálgatni,
s közben olyan rettentőmód álmodozni.
Nem csodálkoztam viszont, amikor reám kiáltott:
Te elvetemült nőszemély, mért terjesztesz
pánikot a folyóbeli város falai között,
denevérként a cseppkőbarlangban.
Nem csodálkoztam, amikor így szóltál hozzám:
Kérdezze meg majd reggel, elutaztam-e,
délután nézze meg, nincs-e postájában a gyászjelentésem,
este telefonáljon a rendőröknek,
nem vesztem-e el.

 
(Tőzsér Árpád fordítása)



* A főleg prózaíróként ismert Bohumil Hrabal (1914-1997) az 1937-es indulástól az ötvenes évek elejéig verseket ír, s addig több verskötete megjelenik. (A későbbi versei többnyire a korábbiak átdolgozásai.) Költőként a cseh kései szürrealisták "42-es" csoportjához és az ún. "totális realizmus" iskolájához tartozott. E most közölt versciklusa, mely egyszerre szürrealista és "totális realista" jegyeket mutat, az 1948-ban megjelent Stracena ulicka (Elveszett utcácska) c. kötetéből való.(T. Á.)

2011. március 27., vasárnap

Kőrösi Csoma Sándor életrajza és munkásságának bemutatása

Egy magyar Ázsia-kutató életrajza, munkásságának bemutatása


Készítette: Oláh Péter 9. b
Témavezető: Valkó Miklós

Előzmények(1784-1822)

Kőrösi Csoma Sándor Erdélyben, Háromszék vármegye Kőrös nevű, apró, 200 lelket számláló falujában született. A szülőháza még 1870 előtt valamikor leégett, de a helye ismert. Már a születésének időpontja is bizonytalan .Duka Tivadar 1784. április 4.-ét említi, Debreczy Sándor viszont március végére, pontosan 28- ára teszi születésének napját. Utóbbi arra hivatkozik, hogy a kőrösi református anyakönyvben nem a születés, hanem a keresztelés napját jegyezték fel. Újabb kutatás szerint még ez az évszám sem hiteles, mert 1784. április 4-én egy másik Csoma Sándor született Kőrösön, valószínű, hogy a világjáró 1789 tavaszán született.



Családját is homály fedi. Apja neve biztosan Csoma András volt, de anyja nevét Duka Gócz Ilonának, míg Debreczy Getse Krisztinának mondja. Debreczy szerint 4 lány előzte meg Sándor születését, de az biztos, hogy csak kettő maradt életben. Később született még két fiú testvére, András és Gábor. A Csomák nem voltak őslakosok Kőrösön, de a szomszédos Papolcon és Zágonon azonban több ilyen nevezetű család élt, így ezen faluk valamelyikéből települhettek be. Csoma Sándor ezért fűzte nevéhez a Kőrösi jelzőt. Apja gyalogos székely határőr volt, aki békeidőben kicsi földjét művelte a határban. A kis Sándor hat-hét éves korában kerülhetett a falusi iskolába. Első tanítómestere Kónya Sámuel volt, ő fedezte fel a fiúban bontakozó tehetséget és ő volt továbbtanulásának ösztönzője is. Itt írást, olvasást, számtant, történetet, vallást, földrajzot és éneket sőt nagyobb korában latint is tanult. Már a falusi iskolában is nagyon érdekelte a magyarok és a székelyek eredete. Az okos, komoly, szorgalmas fiút, miután elvégezte az iskolát nem akarták szülei továbbtanítatni. A tehetséges Sándor otthon maradt a gazdaságban ,s segített szüleinek ,úgy mint a hozzá hasonló falubéli fiúk Az egyik rokonától Kőrösi Csoma Józseftől tudjuk, hogy szeretett sokat gyalogolni és ha egy dombra felment akkor kíváncsi volt, hogy mi van a másik domb mögött, és így nagyon messzire el tudott barangolni. A célja elérése előtt nem hátrált meg, amit a fejébe vett azt végre is hajtotta. Végül Kónya mester kezdeményezésére az apja 1799-ben elvitte gyalogosan Nagyenyedre, és beíratta a Kollégiumba. A református iskolát még Bethlen Gábor erdélyi fejedelem alapította ( 1. kép ).



A születési dátum bizonytalansága miatt ekkor 10 vagy 15 éves lehetett. A szülei a beíratás után egy forintot sem költöttek rá. Újfalvytól, egykori diáktársától is tudhatunk meg információkat róla. Már az első évben a legjobbak közé került. Emlékezőtehetsége és szorgalma nagy volt. Termete közepes, zömök, izmos, és a társai közt ő volt a legerősebb. Rendszerinti eledele cipó, gyümölcs, zöldség és túró volt. Húst nyalánkságot és alkoholt nem fogyasztott. Beteg soha sem volt. Gyermekes játékban nem vett részt, de úszásban, birkózásban igen. Énekelni, táncolni nem tudott, és a szerencsejátékot megvetette. Mint szolgagyermek a szobát kisöpörte, a szemetet elvitte és ezek végzése közben is szorgalmasan tanult. Öltözetére nem sok gondot fordított, de a ruhája piszkos sosem volt. Egykori tanára Hegedűs Sámuel és későbbi jó barátja Borgatai Szabó József is megemlékezik róla. Középtermetű, fekete hajú, barnás hosszúkás arcú volt. Tekintete szelíd, merengő. Soha senki sem panaszkodott róla és senki se hallotta, hogy ő panaszkodott volna. Nagyon kitartó volt, s ha nehéz volt is a feladat nem nyugodott addig, amíg a végére nem járt. Ezek a tulajdonságok egész életében jellemezték. A második tanév végén felmentették a szolgaság alól a szorgalma miatt. A harmadik évtől magának kellett gondoskodnia az ellátásáról. Mindig volt pénze. Ha otthonról pogácsát kapott, nem ette meg, hanem pénzért eladta. A kevésbé jó fejű társai oktatásáért is pénzt kapott. A harmadik gimnáziumi évtől kezdve a kollégiumi szigorlat letételéig (1802-től 1815-ig) összegyűjtötte minden megtakarított pénzét. Így ezen a tizenhárom év alatt kb.5000 Ft-ot spórolt össze, de ezt az indulásáig, 1819-ig elköltötte. Ám ennek az összegnek nélkülözés, lemondás és önfegyelem volt az ára. Nem szívesen fogadott el segítséget, de ha kapott valamilyen támogatást azért nagyon hálás volt. Az évek alatt ritkán hagyta el Nagyenyedet. Csak kétszer látogatott haza: 1802 nyarán mikor az édesapját, és 1809 decemberében mikor az édesanyját veszítette el. Csoma Sándort leginkább a földrajz, a történelem és a nyelvek vonzották. Görögül, németül, kicsit franciául és héberül tanult meg beszélni. Diákévei alatt leginkább a magyar nyelv és a magyarság eredete érdekelte. Herepei professzor előadásain felbuzdulva megfogadta, hogy tanulmányai elvégzése után megkeresi Ázsiában a magyarok őshazáját. Gimnázium elvégzése után a bölcsészeti és teológiai akadémián folytatta tanulmányait. 1815-ben tette le a végső vizsgát.



A vizsga után ösztöndíjat kapott és a németországi, híres göttingeni egyetemen tanult tovább. Újfalvy feljegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy Göttingenbe gyalogosan ment el. Nem azért, mert nem volt pénze, hanem azért , mert a megtakarított pénzét távolabbi, nagy céljára szánta. Az egyetemen kezdett el angolul tanulni. 1816-tól 1818-ig tanult itt. Göttingenben Blumenbach professzor előadásait hallgatta. A professzor szerint a magyarok az újguroktól származnak, ez a kijelentés bírta rá őt arra, hogy a magyaroknak ezt az állítólagos őstörzsét Ázsia belsejében felkeresse. Eichhorn professzortól arabul tanult meg sőt ezzel párhuzamosan a perzsa és török nyelvvel szintén megismerkedett.



1818 végén visszatért Nagyenyedre. Hegedűs professzor segítségével elhatározta, hogy Oroszországon át jut el Belső-Ázsiába. Ehhez az úthoz azonban szüksége volt az orosz nyelv megismerésére. Mikor Kolozsvárott járt az útlevél ügyében, megismerkedett Kenderessy Mihállyal. Őt fellelkesítette Csoma terve, ezért száz forintot adott Csomának a dél-magyarországi útra, és ha elindul Ázsiába akkor minden évben ennyi pénzt fog neki juttatni. 1819-ben Zágrábban szerbül, horvátul és szlovénül tanult. Mikor visszatért Nagyenyedre az a szomorú hír várta, hogy nem kaphat útlevelet. De nem csüggedt, hanem szerzett egy rövid időre érvényes határátlépő papírt, amilyet üzleti ügyekben a Romániába utazók kaptak. Tisztában volt azzal, hogy törvénysértő, mert nem ment el katonának. Így ha nem mutat fel jelentős tudományos eredményt, nem térhet többé haza. Vidám jókedvű volt az indulása napján, nem is sejtette, hogy sohasem tér többé vissza Magyarországra. Körülbelül kétszáz forinttal a zsebében, egyszerű szerény felszereléssel érte el a határt 1819 november végén.

1819 decemberében érkezett meg Bukarestbe, ahol nem talált megfelelő török nyelvmestert, ezért 1820 januárjában tovább állt. Lóháton nyolc nap alatt kereskedőkkel elérte Szófiát, majd öt nap alatt Philippopoliszt, a mai Plovdivot. Majd Drinápolyon át Konstantinápolyba akart eljutni, de az ott uralkodó pestis Énoszba kényszerítette. Ezt a várost február 7-én hagyta el egy görög hajón. A hónap végére megérkezett az egyiptomi Alexandriába. Itt a gyakorlati arab nyelvtudását akarta gyarapítani. A nagy kikötőváros forgatagában igen megörült, mikor a bazárok között egy osztrák kovácsmesterre, Schafer Józsefre talált. A kovács szállást adott neki és amikor ebben a városban is kitört a pestis egy szíriai gályán tovább ment. A szír hajó először a Cipruson fekvő Larnaca nevű városba, majd Szidonba és Beirutba vitte. A zajos kikötőben elvált az eddigi hajójától, s másik hajóra szállt. Ezen a hajón Tripoliszba, majd Latakiába utazott. Innen elindult keletre, Aleppo felé (mai nevén Haleb) tevekaravánokhoz csatlakozva. A naplója szerint ide április 13-án érkezett meg, és több mint egy hónapig időzött itt. Egy Pohle Ignác nevű csehországi születésű kereskedőnél lakott. Tőle tudta meg, hogy Bagdadban van egy Swoboda Antal nevű, magyar származású ügynöke. Ezért indult el Bagdadba. Egyszerű ázsiai ruhába öltözve karavánok kíséretében Orfán (a mai törökországi Mardinon) keresztül Moszulba jutott. Innen a Tigris folyón tutajosokkal elhajózott Bagdadba. Ekkora már elfogyott a pénze, és Swoboda Antal se tudott neki segíteni. Végül az angol követséghez fordult ahol Swoboda barátja, az ügyvivő titkár ruhával és pénzzel segítette ki. Bagdadot hat hét ottlét után hagyta el.



Újra európai ruhában, lóháton egy tevekaravánhoz csatlakozott és Hamadon keresztül eljutott Teheránba. A perzsa fővárosban felkereste az angol követséget és egy perzsa szolga adott neki szállást. Három hetet várt míg megérkezett az angol követ George Willock aki szívesen fogadta az utazót. Négy hónapot töltött itt és e közben megismerkedett a perzsa nyelvvel. Mikor már egy éve volt távol otthonától levelet írt, amiben elmesélte eddigi útját és pénzt kért az otthoniaktól. Otthonról nem kapott se levelet, se pénzt és nem tudott tovább várni ezért 1821 március elején ismételten útra kelt. Újból tevekaravánnal, perzsa öltözetben minden iratot ( egyetemi bizonyítványt, útlevelet ) Teheránban hagyva ment tovább Meshedbe. Meshed siita mohamedánok városa, akik nem szívesen fogadták az európaiakat és a szunnita mohamedánokat. Így a székely utazónak le kellett vennie perzsa ruháját és örmény kereskedőnek mutatkozott. A szomszédos vidékek háborús zavargásai miatt majd egy fél évet kellett várnia míg tovább haladhatott a karavánnal. A levele, amit Teheránban írt még 1821 márciusában megérkezett Erdélybe majd felküldték Pestre a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségébe, ahol 2878 Ft-ot gyűjtöttek össze az utazónak. Ezt a pénzt nem tudták eljuttatni Csomának, mert mire megérkezett Teheránba, Csoma már tovább állt, és ezért az angol követ ezt a pénzt visszaküldte.



Végül október 6-án elindult a karavánnal Bokharába. Veszélyes volt az út, nem csak a fojtó hőség , a vízhiány és a homokviharok hanem turkomán rablók miatt is. A városba érve felvette a keresztény európai öltözetét. Megtudta, hogy nagy orosz hadak indultak a város elfoglalására, és ezért nem folytathatta útját Szamarkand felé. Délnek indult a karavánnal Kabulba. Nem volt könnyű az út, igyekeznie kellett, hogy átjussanak a Hindukus magas hágóin a hó megérkezése előtt. (Először egy 3000 m-es hágón keltek át, majd az 5000 m-es Bamian-hágón kellett átkelniük) A havas bércekről leereszkedve az 1800 m magasan fekvő Kabulba értek. Itt örményeknél lakott, tőlük hallotta, hogy Kabul és az india Pesavar között két európai tiszt szolgál Mohamed Azim kán táborában. Tőlük kért segítséget. Azt remélte, hogy Kasmíron át eljuthat Tibetbe onnan pedig tovább eredeti célja felé. Szerencsére megtalálta a két tisztet, akik franciák voltak és velük folytatta útját Pesavárig. Ez már India földje volt ahová egyedül aligha juthatott volna be, az afgán törzsek miatt akik ,minden gyanús idegent megöltek.



II. Úttörő munkálkodás (1822-1831)

Napóleon hajdani két tábornokának sikerült rábeszélnie Csomát arra, hogy tartson velük Lahorba, hiszen télen nem tud átkelni a Himaláján Tibetbe. 1822. március 12-én érkezett meg szik fejedelemség székvárosába. Itt nem csak népek és nyelvek hanem vallások és kultúrák forgatagába érkezett. Tudta, hogy a hinduizmus szigorú kasztrendszert honosított meg itt, melyben a nincstelenek és a gazdagok egymástól elzárt kasztokban élnek egymás mellett. Elcsodálkozott a „ szent” teheneken a templomok istenként tisztelt majmain, s a tarka száriba, színes leplekbe öltözött hindu nőkön. Mekkora kincset adhatott volna a tudománynak, ha minden látottat részletesen leír. De őt csak a nagy cél elérése foglalkoztatta.



Mikor az idő melegebb lett március végén elbúcsúzott francia útitársaitól. Elindult keletre Amritszárba, hogy onnan észak felé menjen tovább Dzsammun és Szrinagár felé. A kanyargós hegyi ősvényeken az utat egyedül tette meg. Amritszárból három hét múlva érkezett meg Dzsammunon keresztül Kasmírba. Kasmír ekkor még külön ország volt, és nem tartozott Brit-Indiához. Ekkor már tombolt a forróság, s csak az 1500-1600 m magas gyönyörű kasmír fennsíkon enyhült. A fennsíkot nyugaton és délen 4-5000 m-es hegyek, északról és keletről pedig a Himalája veszi körül. Miután átkelt a 2750 m magas Banihál hágón , elérkezett a Dzsélam folyó völgyébe és itt haladt tovább Szrinagál felé. Szrinagálban csak három hétig időzött s május 19-én indult tovább négy utas társaságában (akik kereskedők lehettek) a ladakhi királyság székhelye, Leh felé. A 400 km-es út három hétig tartott, s mivel pénze már elfogyott gyalog ment most is. Az út nem volt könnyű a magas hágókon és a keskeny szurdokokon át, de megérkezett Lehbe. Innen Járkend felé akart menni, de a tovább utazásért sok pénzt kértek a karavánok, és az út is nagyon nehéz és veszélyes lenne, ezért 23 napi veszteglés után másodszor is meghátrált és elhatározta, hogy visszatér Lahorba.



Július elején indult el Lehből majd a kasmíri határon sorsdöntő fordulat várt rá. Mikor porosan lefelé gyalogolt szemben egy jól felszerelt európai úr lovagolt, bizonyára meghökkent mikor, a magyar vándor anyanyelvén, angolul szólította meg. Az európai úr William Moorcroft angol kormánymegbízott volt, aki földrajzi megfigyeléseket végzett a környéken és megengedte, hogy Csoma vele tartson vissza Lehbe. (Az angolokat ekkoriban nagyon foglalkoztatta a titokzatos Tibet, ahová alig jutott el európai.) Moorcroft elcsodálkozhatott a vándor rendkívüli műveltségén, s odaadta Csomának tanulmányozásra Giorgi olasz hittérítő Alphabetum Tibetanum (Tibeti abécé ) című könyvét. A könyv tájékoztatást adott a tibeti vallásról, nyelvről, földrajzi viszonyokról stb. A könyv tanulmányozása közben eszébe juthatott, hogy Isaac Jacob Schmidt, holland származású tudós munkája, ami szerint az ujgurok nem a törököktől, hanem a tibetiektől származnak. Úgy gondolta, hogy most majd eldöntheti ezt a vitát. Azt hitte, ez csak néhány hónapos munka lesz és utána folytathatja útját Belső Ázsiába. Álmában sem gondolta, hogy ez a kutatás lesz élete fő célja. Moorcroft mindjárt próbára tette az idegent átadott neki egy orosz nyelvű levelet melyet sikeresen lefordított. A levél igen fontos volt a brit hatóságok számára.



A második próbát is állta, azt, hogy megtanulja a tibeti nyelvet. Anyagi támogatást is ígért neki, ha sikeresen előre halad az új nyelvben. Csomát anyagi helyzete is arra késztette, hogy elvállalja a feladatot. A tibeti írásokból információkat remélt a magyarok őstörténetére vonatkozóan is, és így egyeztetni tudta a maga saját céljával. Európa ekkor még nem sokat tudott a titokzatos ország életéről, nyelvéről, irodalmáról és történelméről. Még egy szótár sem készült európaiak számára a tibeti nyelvről és most az első tibeti-angol szótár megírására vállalkozott a tudós utazó. Több hetet töltött itt tanulással George Trebeck (Moorcroft munkatársa) szállásán. Később visszatért Trebeckkel Kasmírba. A telet is a tibeti nyelv tanulásával töltötte. Tanulmányozni szerette volna azokat az érdekes köteteket, amelyek a tibeti kolostorokban találhatóak, ezért Moorcroft pénzt és ajánlólevelet adott neki a zanglai lámához Zanszkárba. Kasmírból 1823. május 2-án indult el és újból visszatért Lehbe. Itt átadta a levelet a főminiszternek aki viszonzásul útlevelet és egy ajánlólevelet adott a zanglai lámához. Lehből kilenc napi gyaloglás után június 26-án érkezett meg Zanglába.



Ladákh tartomány, ( 2. kép) ahol a magyar tudós megkezdte tanulmányait igazából nem tartozik a „Nagy-Tibet”-hez, ahová idegen álruhában is csak élete kockáztatásával juthatott be, hanem Indiához tartozik. A buddhizmus Tibetben elterjedt ága a lámaizmus ,nagy szerepet tulajdonított a szerzeteseknek ( lámáknak ) és a szertartásoknak. A legfőbb láma a Lhászában székelő dalai láma, és a pancsen láma , akiket szentként tiszteltek. A vallás azt tanította, hogy a legfőbb cél az élet szenvedéseitől való megváltás, megszabadulás az állandó újraszületés körforgásából, s eljutás a végső állapotba, a nirvánába. Zanszkárban még a folyóvölgyek is 4000 méter magasan vannak, ezért a megélhetés igen nehéz. A földeken kevés árpa és zab terem és néhány jak legel a hegyi réteken. A kopár szirtek oldalában álló lámakolostorban kezdte meg Csoma tanulmányait, egy láma, Szangje Puntcog nevű tudós szerzetessel. 1823. június 26-tól ,1824. október 22-ig dolgoztak együtt. A képzett láma segítségével jól haladt előre. A szerzetes ismerte a tibeti nyelv nyelvtani szerkezetét, járatos volt a számtanban, a szónoklattanban, értett a csillagászathoz és az orvosláshoz. Azt is feljegyezte Csoma róla, hogy 52 éves, nős és már bejárta egész Tibetet. Megtanulta nyelvtanilag a tibetit, s megismerkedett azon irodalmi kincsek közül néhánnyal, melyek 320, vastag nyomtatott kötetbe vannak foglalva, és a tudomány és a vallás alapját alkotják. Tápláléka mindössze zsíros, sós, fehér (tejes) tea volt. A szerzetesek mindent megmagyaráztak megmutattak neki. Baktay Ervin az 1920-as években járt Zanglában s találkozott olyan öregekkel, akik szájhagyomány alapján tudtak Kőrösi Csoma Sándorról, vagy ahogy ő nevezte magát Szkander bégről. Can Rabtan, öreg zanglai elmondta Baktaynak, hogy Szkander bég ideje legnagyobb részét kis szobájában töltötte olvasással. Télen kint mínusz 20-30 Celsius fok volt. Bent a fűtetlen kolostorban is csak 10-15 Celsius fok volt, mivel nem ismerték a kályhát és a tűzhelyet, s a nyílt tűz füstje pedig lakhatatlanná tette volna a kolostort. Egyszerű tibeti ruhában járt, a kezét általában ruhája alatt tartotta, hogy ne fázzon. A magyar tudós az emeleten egy 9 négyzetméteres cellában (4. kép) lakott hűséges munkatársával és barátjával a lámával. Ez a kis szoba volt másfél évig a lakhelye. Ilyen körülmények között 30000 tibeti szót gyűjtött össze és szedett rendbe.



A tibeti nyelvet 5-6 millió ember beszéli, és az úgynevezett tibeti-burmai nyelvek csoportjába tartozik. Igazából több szókincsében és nyelvtani szerkezetében több-kevesebb hasonlóságot mutató nyelvjárás gyűjtőneve. A nyelvjárásokat a közös írás kapcsolja össze. E nyelvjárásokat Tibeten kívül Nyugat-Kínában, Nepálban, Bhutánban, valamint Északnyugat –Indiában beszélik. Három főbb nyelvjárástípust különböztetünk meg: a középsőt, a nyugatit, és a keletit. Ezek közül a középső, a lhászai a közvetítő nyelv. Az írás indiai eredetű és a VII. század elején kezdték alkalmazni. Ez az írás is mint minden indiai írás szótagírás. A mindennapi élet nyelvétől eltér a művelt, választékos nyelv és ezektől is eltér a könyvek nyelve az úgynevezett klasszikus irodalmi nyelv. Lényegében ezt a klasszikus nyelvet dolgozta fel a szótárában Csoma, de tekintettel volt az élő nyelvre is. Csoma adott hírt először a nyomtatott vallásos és tudományos tibeti művekről, ő mérte föl és rendezte őket először, jegyzékbe foglalta a szakkifejezéseket. Már itt megkezdte a Tandzsur (A lefordított tanítás) és a Kandzsur (A lefordított parancs) elnevezésű két irodalmi gyűjtemény több száz kötetének áttanulmányozását. A kötetek az északi buddhizmus vallási tanításait és világi tudományát tartalmazzák. Tibeti tartózkodása alatt sem feledkezett meg eredeti céljától, megfigyelte, hogy szerkezetében a magyar nyelv a keleti nyelvekkel mutat rokonságot. A zanglai búvárkodás után úgy érezte, hogy képes lenne egy tibeti nyelvtant megírni, mert már készen volt egy 30000 szót tartalmazó szójegyzéke. 1824 őszén elhagyta a kolostort. Ladákhban mikor Csoma ott járt az utolsó ladákhi király uralkodott, de vallási tekintetben a tartomány a dalai láma alá tartozott. Alapos ok van arra a feltételezésre, hogy a „rúmi idegen” (római azaz nyugati) szemet szúrhatott a környéken. Tibeti ruhát viselt, egész nap dolgozott, érdekelték a buddhista vallás tanításai, de az ország történelme és földrajza is. Fölmerült a gyanú, hogy a brit-indiai hatóságoknak kémkedik. Egyedül indult el a déli Szultánpurba és innen november 26-án érkezett meg a Zanglától 500 km-re lévő Szabáthpurba.



Megérkezésekor Moorcroft ajánló levelét a határállomás katonai parancsnokának átadta, de bizalmatlansággal fogadták. Sok nyelven tudott beszélni, ezért kémet sejtettek benne. Két teljes hónap várakozás után jött meg a delhi főkormányzó válasza: részletes jelentést kell tennie magáról, és terveiről. 1825 januárjában írta meg azt a húsz pontból álló jelentését, melyben elmesélte addigi útját, tanulmányait, terveit. A kormány válasza három hónap múlva érkezett meg. A kutatásait értékesnek és fontosnak találták s havi ötven rúpiát szavaztak meg neki. Ennek Csoma nagyon megörült. 1825. június 6-án indult el a városból könyvekkel, kéziratokkal megrakott ládáit vivő teherhordóival. Eldöntötte, hogy a Zanszkárral szomszédos Baséhr tartományba utazik, mert ott is vannak olyan falvak és buddhista kolostorok, ahol beszélik a tibeti nyelvet. A Felső-Baséhr fővárosban, Kanamba azonban azt tapasztalta, hogy nincs olyan láma, aki jól beszélné a tibeti nyelvet. Ezért fölkereste az első tudós mesterét a zanszkáni lámát, azonban nem találta ott, mert valami ügy miatt távol kellett lennie. Végre szeptember végén érkezett meg a láma, megegyezetek, hogy a munkát egy délebbi Phuktal nevű lámakolostorban folytatja (5.kép). A láma azonban hanyag volt és nem támogatta úgy, ahogy Csoma szerette volna. 1827 január elején tért vissza Szabáthuba, s tibeti könyveket hozott magával. A pénze elfogyott, és a további támogatást megvonta tőle a Brit-Kelet-Indiai társaság, mert megjelent egy tibeti nyelvtannal ellátott szótár. Azonban erről a szótárról Csoma megállapította, hogy tele van hibával. Ekkor terelődött a figyelem újra a magyar tudósra, s 1827 júniusában megérkezett a kormánytitkár értesítése, hogy engedélyezték, hogy 3 évre Felső-Baséhrba menjen és havi 50 rúpiát fizetnek neki. Ismételten elment Kanamba, ahol a régi láma barátjával most már zavartalanul dolgozhatott.



Kőrösi Csoma Sándor 3 évig 1830 novemberéig volt a kanami kolostornak és egy kicsi kunyhónak lakója. A kunyhója kb. 2900 m magasan volt, s 2 pad és két szék volt az összes bútora. Nagyon szegényen élt és az 50 rúpia segély se volt sok támogatás: 25 rúpiát a lámának adott, egy másik segítőtársának 4 rúpiát, 1 rúpia volt a lakbére, s íróeszközökre, papírra is szüksége volt. De nem feledkezett meg a régi tervéről sem. 1830-ban letelt a megbizatása, de engedélyt kért, hogy novemberig még maradhasson. 1830 őszén indult el Szabáthuba onnan pedig a brit-indiai fővárosba Kalkuttába.



III. Az utolsó évtized (1831-1842)

1831. május 5-én érkezett meg Kalkuttába. Azonnal jelentkezett a brit hatóságoknál, s a kormány 2 évre 100 rúpia fizetést adott neki, még műveit sajtó alá rendezte. A szótár elkészítésének azonban voltak akadályai, új betűket kellett önteni, 40 oldalnyi tibeti ábécé egyes részeit kőre kellett rajzoltatni. Elkészült a nyelvtan és a szótár költségvetése a két 600 oldalas mű , 6412 rúpia és 500-500 példányt nyomtak belőlük. A költséget a kormány fizette. Az első tibeti-angol szótár 1834 januárjának elején készült el, a kalkuttai misszió nyomdájában, s kicsit később megjelent a nyelvtan is. A mintát a brit kelet-indiai kormánynak ajánlotta fel. A címlapjára furcsa módon a neve alá írta származását: -„Székely-magyar Erdélyből”, és a tudós lámának a nevét is megemlítette. A Bengáli Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagjává fogadta 1834 februárjában rendkívüli érdemei miatt.



A két nagy művet nagy elismerés fogadta az egész tudós világban, Csoma elsősorban szülőhazája véleményét várta, s 1832 áprilisában megérkezett Kalkuttába az első hír Magyarországról. Külföldi újságok közléseinek segítségével már tudták, hogy hol van Csoma. Így továbbíthatták számára a korábban Teheránba érkezett pénzt. 13 év után először kapott levelet Magyarországról, aminek nagyon örült. Meghatottságában 3 oldalnyi levelet írt, melyben köszönetet mondott hazájának és megírta további tervét is, hogy meg akarja keresni a magyarok hazáját, ami az eredeti célja volt. 1833 novemberében a Magyar Tudós Társaság érdemeiért levelező tagjául választotta. Az értesítést Döbrentei Gábor küldte el 1835. szeptember 30-án kelt levelében, s megírta, hogy örömmel várják a magyar tudós tibeti szótárának és nyelvtanának példányait. Döbrentei még megírta neki azt is, hogy a teheráni pénzt mintegy 300 aranyra rúgó összeget egy bankba helyezte el ami csődbe ment. De most kiváló művei megjelenésekor a brit-indiai kormány megtérítette a kárát, s ehhez az összeghez járul még több mint 500 rúpia megtakarított pénze (voltaképpen a fel nem vett fizetése).1835 júliusában levelet írt Enyedre, amiben megírta, hogy még többet szeretne elérni. Az otthonról kapott segélyt hálája jeléül a megtakarított pénzével hazaküldte (450 arany). Még adósnak érezte magát saját nemzetével szemben, mert még nem érte el eredeti célját, amiért keletre jött. A kormánytól kért engedélyt, hogy még 3 évig Indiában maradhasson. Két nyelvű (perzsa és angol) útlevelet kért és kapott.



India északkeleti részét Szikkimet és Bhutát tűzte ki céljául. December végén indult el Kalkuttából, vízi úton jutott el Mahánanda folyó partján lévő Maldába, majd tovább ment a folyón Kisangandzsig. 1836 márciusában már az észak-bengáli Titalja város közelében volt. 1836. elején a bengáli nyelvet tanulmányozta Dzsalpaiguriban, márciusban visszatért Titaljába ahol 1837 novemberéig tartózkodott. Itt szanszkrit, mahratta, és bengáli nyelvet tanult. 1837 végén kisebb csalódással tért vissza Kalkuttába. Az Ázsiai Társaság alkönyvtárossá választotta. A társaság székházában élt s dolgozott tudós visszavonultságában. Számos tudományos tanulmányt írt, melyek folyóiratokban jelentek meg. E munkák mellett nagy munkát jelentett a könyvtár rendezése. Egyik szanszkrit-angol-magyar szójegyzékében néhány magyar nyelvű vers található. Schöfft Ágostonnal egy világjáró magyar festővel többször is találkozott, aki elkészítette Csoma egyetlen hiteles arcképét. Sokszor beszélgettek terveikről, szülőhazájukról, ahová az utazó olyannyira visszavágyott. Csoma még 10 évig akart itt kutatni, s a festő aggódott, hogy már nem tud hazatérni. Az utolsó útja előtt megírta végrendeletét, amelyben mindent az Ázsiai Társaságra hagyott. Ekkor már érezte, hogy az évek nem múltak el nyom nélkül fölötte. Bhutánba majd Mongóliába készült eljutni, 1842 február közepén el is indult. Azon az úton haladt amin hat éve: a Mahánandán haladt föl Bhután, illetőleg Szikkim felé. A Szikkimi határ közelében egy erdős, mocsaras vidéken kellett átjutnia, ahol még ma is sok vadállat él, hemzsegnek a maláriát terjesztő moszkitók és szúnyogok. Mikor vége lett a dzsungelnek Sziligurtól meredek lejtőn haladt fölfelé a határállomás Dardzsiling felé. (6. kép) Március 24-én érkezett meg a kis hegyi településre. Itt találta meg egy régi, barátját a telep kormányfelügyelőjét dr. Archibald Campbell orvost. Úgy döntött itt várja meg, hogy megkapja az engedélyt Tibetbe. Ekkor még nem tudta, hogy benne bujkál a halálos kór. Április 6-án lázasodott be, és mintha megérezte volna közelgő halálát mindent elmondott utazásairól tudományos föltevéseiről. Április 7-től hullámzott a láza, és 10-én este elvesztette öntudatát. 1842. április 11-én reggel öt órakor „csöndesen minden haláltusa nélkül elhunyt”. Másnap reggel nyolc órakor temették el Dardzsilingben. A nagy vándor méltó helyen a világ legmagasabb csúcsa a 8848 m magas Mount Everest tibeti nevén Csomolungma lábainál pihen. Ő őrzi a tudós örök álmát.



Az Ázsiai Társaság 1000 rúpiát szavazott meg, hogy méltó emlékművet állítsanak Kőrösi Csoma Sándornak. (7. kép) A nyolcszögletű emlékoszlopon a fekete márványtáblán ez olvasható: Itt nyugszik Kőrösi Csoma Sándor Magyarország szülötte ki nyelvészeti kutatások végett Keletre jött s évek folyamán, amelyeket olyan nélkülözések között töltött, aminőket ember ritkán szenvedett el, a Tudomány ügyében végzett kitartó munkálkodása után elkészítette a tibeti nyelv szótárát és nyelvtanát: Ez az ő legkülönb és igazi emlékműve. Munkálkodását akarván folytatni, útjában Lhásza felé meghalt e helyen 1842. április 11-én 58 éves korában. Munkatársai a Bengáli Ázsiai Társaság szentelik emlékének ezt a táblát. Nyugodjék békében.

Bernard Le Calloch'h: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója

A szerző, a hajdani gödöllői premontrei francia gimnázium tanára, Körösi Csoma egyik legnevesebb francia kutatója, aki a fellelhető dokumentumokból állította össze a naplót.

Zangla, 1823. július 1.

Június 16-án reggel keltem útra a csomagvivő emberrel, akire a főminiszter bízott, hogy rendben megtegyem ezt az utolsó, döntő szakaszt, amelynek végén letelepszem egy időre Zanszkárban. Zsebemben lapult Cevang Döndupnak a barátjához, Szangje Püncoghoz írt levele, amelyben arra kéri, hogy részesítsen meleg fogadtatásban, és segítse elő filológiai kutatásaimat. De egy másik levelet is vittem. Ezt Moorcroft írta a zanglai apátnak, hogy adjon szállást a monostorban, ha megengedik a rend szabályai, és tegye lehetővé, hogy a legjobb feltételek közt dolgozzam.

Ez a zanszkári hegyláncot átszelő út azt az érzést hagyta bennem, hogy igazi hőstettet hajtottam végre. Három hegyvonulaton kellett áthaladnunk, amelynek csúcsai 6000 méternél is magasabbra nyúlnak. Egész napi járás után valami holt vidékre érkeztünk, amelyen át nem vitt nyom, ösvény, ahol nem volt egy fa, nem nőtt fű. Körös-körül a teljes kopárság, kővé dermedt táj, amelyen a legszebb időben is viharos szél söpör végig. Semerre egy menedék, egy lakóház, háziállat, de még a vadállat sem él meg itt, sehol nem tud vizet merni az ember. Éjszaka egy szempillantás alatt nulla fok alá süllyed a hőmérséklet, és még a völgyek mélyén se található védelmet nyújtó hely. Egyedül magunkra számíthattunk a szörnyű hideg, az éhség és szomjúság elleni küzdelemben. Szerencsére útikalauzom gondolt rá, hogy ne csak eleséget hozzon magával, hanem még vizet is, meg egy maroknyi rőzsét, amelyen nagy kínnal főztünk egy csupor teát, hogy felmelegedjünk. Az első éjszakát ebben az embertelen, dermesztő kővilágban töltöttük. Még a legedzettebb emberek se tudják, mitévők legyenek ebben a dantei környezetben, ahol a könyörtelen természet a teljhatalmú úr. Kevéssel pitymallat előtt, nem bírva tovább a rajtam lévő ruha és takaró ellenére sem a hideget, félelem szorította össze a torkom, és vezetőmet, aki ugyan nem volt idegen erre, nem kisebb nyugtalanság fogta el.

Mihelyt felkelt a nap, nagy sietve útra keltünk, nem is annyira azért, hogy ne vesztegessük az időt, hanem inkább, hogy átmelegítsük elgémberedett tagjainkat. Ólomsúlyúnak éreztem a lábam.

Le kellett ereszkednünk erről a holdbéli tájról egy kis folyóvölgybe, amely éppolyan csupasz, éppolyan kietlen volt, mint a környező magaslatok, de ahol legalább vizet találtunk. Csak úgy vedeltük a jéghideg italt, és megtöltöttük vele a kulacsokat, aztán átgázoltunk a folyón, s az 5200 méter magasban átvezető Csercserza hágóig kapaszkodtunk fel kínos lassúsággal azokon a lábficamító omladékokon, sziklák és kövek közt botorkálva a metsző, üvöltő szélben, amely behatol a legvastagabb ruhadarab alá is, hogy az ember csonttá fagy, s a kavargó por megvakítja. Mondani se kell, hogy a következő éjszakák ugyanolyan kínosan teltek, mint az előző, noha viszonylag nem is voltak hosszúak így nyári napforduló idején. Nem sok időbe telt, hogy elfogyjanak sovány tartalékaink, és hamarosan már tüzet se tudtunk gyújtani. Tovább botladoztunk a köveken, holtra fárasztottuk magunkat az irgalmatlan lejtőkön, csúszkáltunk a szédületes magasban futó ösvényeken, dideregtünk és sültünk meg egyszerre. Hiába ígérte vezetőm, hogy nemsokára megérkezünk, nem hittem neki, a havas hegyekkel, sőt jégmezőkkel elzárt látóhatár nekem mást mondott. Pedig nem hazudott. A nyolcadik nap végén megpillantottuk végre a Zanszkár folyó két oldalán emelkedő völgyet. Visszatért fagytól, égető napsütéstől, rémülettől eltorzult arcunkra a remény. Ebben a ritkás levegőben, amelytől úgy elgyöngül az ember, hogy alig tudja vonszolni magát, kivételes gyorsasággal haladtunk, testnek, léleknek annyira kellett már, hogy véget érjen ez a kálvária.

Huszonharmadikán hajnal jöttével leereszkedtünk a Zanglába vezető úton, ahová délután vége felé meg is érkeztünk. Készen álltam, hogy munkához lássak.

Zangla községből, amelynek házai szétszórtan bújnak ki a sziklák közt, tüstént elindultam felfelé a kolostorba, hogy jelentkezzem a lámánál. Türelmesen várt engem, avval a lelki nyugalommal, amellyel minden buddhista. Hosszan, mosoly nélkül méregetett, elolvasta a leveleket, amelyeket átnyújtottam neki, aztán megmutatta a cellámat, ahol több hónapig kell majd élnem. Noha megtapasztaltam már az élet nehezebbik oldalát, és egyáltalán nem vagyok igényes, mégis különösen visszataszítónak találtam ezt a cellát. Kicsi volt, alacsony boltozatú, fekete a koromtól, és vajmi felettébb kényelmetlen. Főként az nyugtalanított, hogy nem jött be elegendő fény a keskeny ablakon, amelyet egy szörnyen piszkos pamutrongy zárt csak el a külvilágtól. Lényeg, hogy fedél legyen a fejem felett, hogy meg tudjam óvni a könyveimet, a kézirataimat egy olyan országban, ahol a szabad ég alatt élni - erről most újra meggyőződhettem -, rettentő kín.

Vezetőm másnap visszaindult, miután élelmet meg egyéb szükséges holmit vásárolt magának, és bár a főminiszter megfizette szolgálatait, én is adtam neki némi kis pénzt odaadó segítségének és bátorságának elismeréseképpen. Délelőtt a láma, aki lement a faluba, újra megjelent. Ekkor ismerkedtünk meg egymással tulajdonképpen. Éppoly komolyan, mint az előző nap, ez a szutykos, foltokkal borított, és helyenként szakadt ruhájú, de annyi méltóságot és szelíd áhítatot sugárzó egyházi férfiú egy egész sor kérdést tett fel nekem. A mód, ahogyan kifejezte magát, nyomban elárulta, hogy a zanszkári dialektus nem ugyanolyan, mint a Ladakban hallott. A szavak ejtése, nevezetesen a szóvégi hangoké elég élesen különbözik egymástól. Ezt Szangje Püncog is észrevette, és mielőtt még megjegyezhettem volna neki, átváltott ladaki dialektusra, és elmagyarázta, hogy a pontosan ugyanúgy írt szavakat különbözőképpen ejtik a Himalája igen erős földrajzi megosztottsága miatt.

Aztán ő is bemutatkozott nekem. Elmondta, hogy a drukpák nem reformált rendjéhez tartozik, akik nagy számban élnek a ladaki királyságban, sőt a többséget alkotják. Hogy a zanglai "király" özvegyét vette nőül, mert itt a király nem olyan, mint amilyenek Zanszkár más részében uralkodnak, ami szintén a hegyvidéki élet megosztottságából fakad. És hogy a buddhista tudomány minden ágára kiterjedő, hosszas tanulmányokat folytatott, beleértve az orvostudományt is. Ezután rám került a sor, hogy beszéljek magamról, s így megtudta tőlem, ki vagyok, főként pedig, hogy azzal a szándékkal jöttem ide, hogy összeállítsam anyanyelvének szógyűjteményét, vagyis hogy egy tibeti szótárt szerkesszek, és betekintést nyerjek abba a civilizációba, amelynek ő is letéteményese. A buddhizmusról említést sem tettem, nehogy azt képzelje, hogy át akarok térni. Nem titkoltam azonban, hogy ha megismerem majd a tibeti nyelvet, meg szeretném fejteni ennek a csodálatos vallásnak a titkait, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben szándékomban állna, hogy egyszer én is Buddha tanítványa legyek. Egyébként minden tétovázás nélkül közöltem vele, hogy körülbelül egy esztendőt szánok szótáram megszerkesztésére, amit tartózkodó méltósággal vett tudomásul.

Egy szolgáló jött, aki az étket készíti nekünk, tüzet rak szárított trágyával, ha úgy hozza a szükség, és mindig melegen tartja az elmaradhatatlan és nélkülözhetetlen, vajjal főzött, sós teát. Ebben a monostori életben, ebben a mérhetetlen magányban, ami osztályrészül jut itt nekem, nem fogom túlterhelni munkával, mindazonáltal nagy hasznomra lesz, hisz mentesít a háztartási munkáktól.

A zanszkári hegyláncon átvezető útszakaszon Leh és Zangla közt, mindennél jobban szembetűnik a táj vigasztalan kopársága, de valahogy mégis azt képzeltem, hogy a Zanszkár folyó völgyében találok majd egy kevés növényzetet. Csalódnom kellett. Ha a tulajdonképpeni Ladak esőtlen, terméketlen vidék, akkor Zanszkár még inkább az, de oly mértékben, hogy már szavakat se talál az ember, amelyekkel ki tudná fejezni azt a gyötrelmes érzést, ami elfogja ennek a holdbéli csupaszságnak a láttán. Még egy fa sem nő. A talaj csaknem egészében minden növény termesztésére alkalmatlan. Halomban a lehullott kövek, a kaotikusan feltorlódó szikladarabok, omló szirtfalak, az áthághatatlan kúpokban végződő, megkövesedett lávához hasonló lavinák árkai mindenfelé. A kolostorból kitekintve egy tisztán ásványi világ tárul elém, a lent futó nagy erejű, bővizű folyó torlódó hullámai ellenére. Még ebben a nyári időszakban is csak itt-ott látszódik egy-egy zöld folt, amely egy gazdaság és az azt környező parányi mezők létéről tanúskodik. Ezen a fölöttébb zord éghajlaton egyetlen gabona terem csak meg, az árpa, és az is annak a néhány kezdetleges öntözőcsatornának a segítségével, amelynek vize enyhíti a szárazságot. A legmeglepőbb, hogy akadnak emberek, akik feljönnek ide lakni ezen mostoha körülmények közé, ahol az éghajlat oly kedvezőtlen a mezőgazdaság számára, az állattenyésztésére meg még alkalmatlanabb, és minden reményük csak az lehet, hogy sikerül majd egyik aratástól a másikig kihúzni. Zanszkárt mégis sokan lakják, meséli a láma, sőt a 17. századig önálló királyság volt, és csak ettől kezdve csatolták Ladakhoz. Szédületes hágókon lehet csak megközelíteni. Délkeleten a Singo-hágó 5100 méter, keleten a Rubarung ugyanilyen tengerszint feletti magasságot ér el. Északon a Tarki-hágó még ennél is magasabb. Zanszkárról igazán elmondható, hogy valósággal természet alkotta börtön, ahonnét a nyári időszakot kivéve nincs szabadulás. És még ekkor is hosszú időbe telik, míg az ember meg tudja közelíteni. Mivel egyetlen fahíd sincs, amelyen a málhás állatok át tudnának kelni, a legtöbb utazó gyalogosan teszi meg az utat, teherhordók segítségével. Egyedül kötélhidak, jobban mondva ágakból font hidak találhatók, de ezek is veszélyesek, így aztán senki nem gondol rá, hogy karbantartsa vagy javítsa őket. Zangla mellett is található ilyen, de utána tíz és tíz kilométereket kell megtenni, míg egy másik felbukkan. Ez annál nagyobb akadályt jelent, mivel a Zanszkár folyón még apály idején se lehet átgázolni, és túl sebes a sodra, hogy át lehessen evezni rajta. A tél, figyelmeztetett rá Szangje Püncog, itt rendkívül kemény, sokkal keményebb, mint Ladakban. Ráadásul igen hosszú, legalább hét hónapig tart, néha nyolcig. A fagytól minden kővé dermed, akár a sarkvidéken. A hólepte hágók járhatatlanok, a folyó pedig gyors folyása ellenére befagy. Bizonyos fokig ez szerencse, mert a szűk és mély völgyszorosokon, ahová más időszakban nem merészkedhet az ember, a befagyott vízen el lehet jutni Lehbe.

Kezdem hinni, hogy a főminiszter azt gondolhatta, hogy itt sokkal kevésbé teszem ki magamat fürkésző pillantásoknak, mint bárhol másutt, és semmi nem vonja el a figyelmemet tanulmányaimról. De még talán inkább azért döntött így, mert egész Ladakban nincs még egy olyan tudós tanítómester, mint barátja, a zanglai apát. Valamit mégsem értek. Szangje Püncog azt mesélte nekem, hogy ő a ladaki főorvos, és ebben a minőségében az ő feladta, hogy a királyi család egészsége felett őrködjön. Azt is közölte, hogy a kormányban szintén betölt egy hivatalt, nevezetesen ő folytat levelezést a dalai, illetve a pancsen lámával. De hát mit csinál, mikor a tél foglya Zanszkárban? Tudom persze, hogy Ázsiában semmi nem sürgős, nem számít az idő, de végül is, ha megbetegszik a király, ha a kormány úgy dönt, hogy valamiért a lhászai uralkodóhoz fordul, várnak vele, míg újra megnyílnak a hágók?

Alig rendezkedtem be a cellámban, másnap rögtön megjelent a láma, hogy elkezdjük a leckéket. Rögtön megéreztem, hogy széles-, nagyműveltségű emberrel van dolgom. Több listányi kifejezést tett le az asztalomra, elmagyarázta az igeragozást, és számos példát hozott fel, hogy megismertessen különös helyesírásukkal. Tisztába jöttem vele, hogy gyakran két, három, sőt négy betű jelöl egyetlenegy hangot, de épp ez a betűhalom könnyíti meg az egyformán hangzó szavak megkülönböztetését. Még a régi, tibeti kiejtésről is tartott nekem órát, a nyelv keletkezéséről, aminek már több, mint ezer éve, amikor a ma is használatos ábécét hozta be ide Indiából egy bizonyos Thonmi Szambhota, és elmagyarázta, hogy miért különbözik egymástól az irodalmi és a beszélt nyelv. Megállapodtunk, hogy a klasszikus nyelv tanulására fordítjuk minden erőnket.

Zangla, 1824. október 20.

Már tizenhat hónapja élek itt Zanglában. Ebben az elszigeteltségben, az eseménytelen napok egyhangúságában persze elhanyagolom a naplóírást. Csak ismételgetném magamat.

De két nap múlva indulok már. Nem szeretnék itt tölteni egy második telet. Átvergődöm a Nagy Himaláján, és a déli lejtőn telepszem meg, az sokkal kevésbé hideg. Ezt teszik a módosabb zanszkáriak is, akik megengedhetnek maguknak egy ilyen kikapcsolódást. Szultánpurban, a Kulu fejedelemség fővárosában folytatni tudnám szótárszerkesztői és filológiai kutatásaimat, s elkerülhetem a temérdek szenvedést, amelyen át kellett esnem, miután elkövettem azt a hibát, hogy nem álltam tovább innét. Szangje Püncog megígérte, hogy odajön utánam, ott neki is kellemesebb volna, meg aztán világot is lát egy kicsit. Mindenre szomjas szelleme csak nyer vele. Mit is hozott ez az 1823 júliussal induló időszak, mikor közös munkánk kezdetét vette? Hát nem sokat, hacsak nem azt, hogy nagy haladást értem el mind a klasszikus tibeti nyelv, mind pedig az északi buddhizmus megismerésében, amelyről azt tartják, hogy "az idvezülés legfőbb útja".

Nap mint nap roppant kitartással dolgoztam tanítómmal, és viszonylag gyorsan haladtunk a szavak és kifejezések útvesztőjében. Vad energiám még az övét is felülmúlta. A számtalan kérdésre, amelyet feltettem neki, nem jutott elég ideje, hogy olyan részletes válaszokat adjon, amilyeneket hallani szerettem volna. Két másik lámához kellett fordulnia, akik éppoly jártasok voltak a szent tudományokban, mint ő. Egyik közülük Cultrim Gjaco, valamiféle teológiai doktor. Egy egész lajstromot állított össze nekem, amelyből fogalmat alkothatok magamnak azokról a finom nyelvi és gondolati árnyalatokról, amelyekkel a magafajta emberek oly avatottan élnek. A másik lámát Kunga Csölegnek hívják, aki egy északnyugaton húzódó völgyben a dzongkuli monostor apátja. Meglátogattam ez év tavaszának végén, és elbeszélgettünk. Megállapította, hogy igen otthonos vagyok már a beszélt nyelvben, amihez szívből gratulált. Ez Szangje Püncog érdeme, mondtam neki, aki csodálatos türelemmel, szelíd megértéssel javítgatta kiejtésem, hangsúlyom, hangszínem. Kunga Csöleg felidézte nekem, hogy a 11. században az ő monostoruk adott menedéket a híres Nárópának, a "hat titkos doktrína" megalkotójának, és hajlott rá, hogy készítsen nekem ő is egy kis kézikönyvet a gyémántszekérről, a vadzsrajána buddhizmusról. Nem telt bele sok idő, már hozta is egy küldönc. De az igazi nagy esemény, amely örökre emlékezetembe véste ezt a tizenhat hónapot, valójában a tél volt. Októberben jártunk már, míg sikerült úgy-ahogy hozzászoknom ehhez a klímához. Igaz, nem szenvedtem sokat ezektől a szélsőséges időjárási változásoktól, amelyeknek egyik óráról a másikra tanúja az ember Zanszkárban. Itt vagy perzselőn süt a nap, vagy vad hideg tombol. Cellámban igazából nem szenvedtem a jeges éjszakáktól, mert takaróim is voltak. De október végétől egészen más volt a helyzet. Abban a hiábavaló reményben, hogy majd átmelegszem, utasítást adtam a szolgálónak, hogy gyújtson tüzet. Pedig ha Zanszkar teljes szárított trágya készletét eltüzeli, akkor se lett volna melegebb. Ez a tüzelőfajta még a tőzegnél is hitványabb, és ráadásul olyan füstöt áraszt, amely, elviselhetetlen. Mivel kémény nincsen, az egyetlen mód, hogy megszabaduljon az ember a füsttől, ha nyitva hagy ajtót, ablakot. De akkor minek fűteni? Nem volt más választásom, le kell mondanom a tűzrakásról.

Ettől fogva hatalmas birkabőr köpenybe burkolóztam, amelynek gyapjas belseje volt, és újra tanulmányaimnak szentelhettem magam. Túlzás lenne azt mondani, hogy most már kényelmesen végeztem a munkámat, de legalább el tudtam olvasni néhány szöveget, míg tartott a nappali világosság. Írni nem tudtam, mert a tinta befagyott. Tüzet épp annyit raktunk, amennyi szükséges volt a főzéshez. Ez volt a szolgálónak az egyetlen elfoglaltsága. Egyébként behúzódott a helyiség leghomályosabb zugába, míg csak el nem jött az evés-ivás ideje. Úgy élte át ezt az időszakot, mint egy téli álmát alvó mormota, zokszó nélkül.

Mivel még olajmécsesünk vagy faggyúgyertyánk sem volt, az este beálltával végigheveredtünk a hitvány szőnyegen, és becsavartuk magunkat a ruháinkba, amelyek inkább egy halom piszkos rongyra hasonlítottak. Több mint három hónapig éltünk így tél közepén, és még csak ki se tudtunk lépni, hogy elgémberedett tagjainkat kicsit megnyújtóztassuk. Egyfolytában dideregtünk, és mihelyt lapoztunk egyet a könyvben, utána tüstént elbújtattuk kezünket birkabőr köpönyegünk hosszú ujjába. Istenem, de hideg is volt ez az 1823-24-es tél! A mártíromság minden kínját elszenvedtem, de én, aki azt hittem magamról, hogy az élet viszontagságaival szemben edzett vagyok, mint az acél, a szenvedés legmélyére zuhantam. Volt azért annyi méltóság bennem, hogy nem mutattam ki, milyen szerencsétlennek érzem magam, és összeszorítottam a fogaimat, az öklömet, hogy ne fakadjak ki helyzetem miatt. Pedig közel álltam hozzá, mikor azt láttam, hogy Szangje Püncog nem szenved semmitől, se hidegtől, se éhségtől, se bezártságtól, sem a piszoktól, amelyben fetrengtünk. E nagytekintélyű orvos, sőt a kormánynak is tagja, hogy tudta elfogadni ilyen könnyen ezt a mélységesen megalázó állapotot? Úgy hiszem, soha az életben nem találkoztam senkivel, aki ilyen elképzelhetetlenül fittyet hányt minden rosszra.

Május közepe táján jött meg a tavasz. Március elseje óta minden nap csak ezt lestem. Ekkor határoztam el, hogy semmiképp nem húzok ki Zanszkárban egy második telet, értésére adtam Szangje Püncognak, hogy télre Kuluba szándékozom költözni.

Örvös Lajos fordítása

2011. március 20., vasárnap

Friedrich Hölderlin: Az élet felénél

A parttól sárga körte
és dús vadrózsa hajlik
most a tó fölé
s ti, szelíd hattyuk,
csókoktól részeg
fejeteket szent józan
hűs vizekbe mártjátok.

Jaj nekem! hol vegyem
majd télen a virágokat, s hol
a napsugarat
s az árnyékot e földön?
Néma falak
hidegen állnak, szélkakas
csörög a szélben.

HAJNAL GÁBOR

Friedrich Hölderlin: Mi az ember élete?

Mi az ember élete? az istenség képe-mása.
Az ég alatt vonulnak a földiek mind,
és látják az eget. De olvasva, mint az irásban,
utánozni a végtelent, a gazdagságot, emberek.
De gazdag-e hát az egyszerű
ég? Az ezüst felhők
mint a virágok. De onnan esőzik
a harmat, a nedvesség. De ha
kialszik az egyszerű kék, a fénytelen,
a márványforma, akár az érc,
a gazdagság jele.

LATOR LÁSZLÓ

Misztótfalusi Kis Miklós élete és tragédiája


Ha nem hiteles okmányok tanúsítanák a nagy magyar nyomdásznak, Misztótfalusi Kis Miklósnak* csodálatos tündöklését és életének tragikusan szomorú befejezését, talán legendának tartanánk regényes pályafutását. Külországban jár, abban a városban, amelyben a világ legelső nyomdászai, az Elzevirek, a Blaeu-k dolgoznak, tehetsége és szorgalma révén megtanulja az előtte addig még teljesen ismeretlen nyomdászmesterséget. A legkitűnőbb és legbecsültebb munkatársa lesz mesterének, majd önállósítja magát, nyomdát és betűöntödét nyit a távoli nyugati városban. Nemcsak hogy megállja helyét a világ e legnagyobb nyomdászai között, de olyan hírnévre tesz szert, hogy messze földről kapja a megrendeléseket. Uralkodók fényes ajánlatokkal és meghívásokkal keresik fel, s amikor a legmagasabbra emelkedik, otthagyja a békességes, nyugodt életet, felpakolja szerszámait és könyveit, s a háború sújtotta Európán keresztül, ezer viszontagsággal küzdve, visszatér hazájába, Erdélybe. Mostoha viszonyok között, irigy és kicsinyes ellenfelek szervezett hadával körülvéve, a mellőztetés keserű érzésével eltelve fejezi be tragikusra fordult életét.
Egyszerű, szegény szülők gyermeke, Misztótfalun született 1650-ben, Nagybánya közelében. Iskoláit Nagybányán és Nagyenyeden végezte, majd Fogarasra ment tanítónak. Fogaras ebben az időben olykor-olykor fejedelmi székhely is volt, mert Apafi Mihály udvarával gyakran időzött ott. Misztótfalusi lelkésznek készült, de nem nagyon vonzódott ehhez a hivatáshoz. Szónoki kézsége gyarló volt, s nem is szeretett beszélni. Barátja Pápai-Páriz Ferenc, aki gondos szemmel figyelte Misztótfalusi hajlamait, lebeszélte őt a papi pályáról, és amikor az erdélyi püspök megbízta Misztótfalusit, hogy ügyeljen fel az Amszterdamban Erdély számára készülő biblia nyomására, figyelmébe ajánlotta a nyomdászat mesterségét. Tanácsolta, hogy Hollandiában nézzen körül a németalföldi világhírű nyomdákban is. Ha majd elsajátította a mesterség titkait, és ismét hazakerül, iránytani tudja az erdélyi tipográfiát, mert "prédikátoraink, istennek hála, elegen vannak Erdélyben, de ilyen ember kellene igen, aki nincsen."
Misztótfalusi 1680-ban indult el hollandiai útjára. Előbb Utrechtben és Leydenben nézett körül, majd Amszterdamba került. Hollandia, amely a spanyolok ellen vívott szabadságharcát az 1648-i münsteri békével sikeresen befejezte, akkor már a béke áldásait élvezte, s Európa egyik leggazdagabb országa volt; kereskedelme az egész világot átfogta. A szabad vallásgyakorlat, a tudomány és a sajtó szabadsága Európa szabadgondolkodóinak gyülekezőhelyévé avatta, és míg Közép-Európa országaiban háborúk dúltak, Hollandiában csodálatos virágzásnak indult a tudomány, a művészet és az irodalom.
A sáros, eldugott kis Fogarasról a világ középpontjába, a pezsgő élettel teli, tudományt és kultúrát árasztó Amszterdamba toppanni, nem akármilyen élményt jelent egy olyan fiatalember számára, aki maga is teremtő akarattal, művészi képességekkel rendelkezik. Misztótfalusi nem tud betelni a sok új benyomással, a hazai világtól annyira különböző élettel. A csodálatos látnivalók ezreit, a világváros naponta termő új és új élményeit csak úgy habzsolja magába.
Ellátogat az amszterdami nyomdákba, s végül Willem Blaeu-nál köt ki, aki a legszebb térképeket készítette Európában. Blaeu hajlandó volt félévi 200 tallér ellenében magához venni a fiatalembert, s megtanítani a tipográfusmesterségre.
Misztótfalusi ebben az időben töltötte be harmincadik évét. Ahhoz már nem nagyon fiatal, hogy új pályán induljon olyan országban, amelynek egyelőre a nyelvét sem bírja. De az erős akarat mindenen győzedelmeskedik. Beáll tanulónak a Blaeu nyomdába, és vasszorgalommal tanulja a holland nyelvet. Beszédbe elegyedik mindenkivel, még a játszadozó gyermekek mellé is odatelepszik, hogy ellesse beszédüket s ezzel is tökéletesítse nyelvtudását. A Blaeu-nak fizetett nagy tandíj a hazulról hozott pénzét erősen megfogyasztotta, így hát a legnagyobb önmegtartóztatással kell beosztani megmaradt pénzét, hogy tanulóéveire, amíg nem keres, elegendő legyen.
Nemcsak a szedést, nyomást, hanem a betűmetszést és öntést is megtanulja. A betűmetszésben rövid idő alatt olyan jártasságra tesz szert, hogy - amiként ő maga írta - az övénél szebb betűket nem öntött senki Amszterdamban. Tanulóideje három esztendőig tartott, de gyors előrehaladása mesterét annyira kielégítette, hogy most már ő fizetett Misztótfalusi munkájáért.
Az újdonsült fiatal nyomdász most már arra gondolt, hogy Amszterdamban önállósítja magát. Olyan eredmény volt ez, amire Fogarasról útrakeltekor sem ő, sem pedig pártfogói még csak nem is gondoltak. Már messze túljárt a célon, amiért Amszterdamba ment, hogy annyit sajátítson el a nyomdászatból, amivel a biblia nyomtatását ellenőrizni tudja. Most már maga látott hozzá, hogy a távoli, idegen városban a magyar bibliát kinyomtassa. Nyomdája hamar virágzásnak indult és sok megrendelést kapott. Temérdek munkája közepette is legfontosabb volt számára a magyar nyelvű biblia kinyomtatása. Költségeinek fedezésére 2500 aranyat kért hazulról, de miután az otthoniak megtagadták a hozzájárulást, a maga költségén folytatta a nyomtatást. Maga metszette hozzá a betűket, és a maga pénzén vásárolta hozzá a finom hollandi papirost.
Misztótfalusi nemcsak jó és szép kiállítású, de hibátlan és tökéletes szövegű magyar bibliát akart létrehozni. Ő maga is mint teológus és nyelvész sokat javított a szövegen, s ebben segítségére volt több, Hollandiában tanuló magyar diák. E javításoknak a híre eljutott szűkebb hazájába is, ahol menten azt a vádat koholták ellene, hogy meghamisítja a bibliát. Ezért Teleki Mihály megbízta a Berlinbe induló Kolozsvári István gyulafehérvári tanárt, látogasson el Amszterdamba is, hogy Misztótfalusit eltérítse a biblia nyomtatásától. Kolozsvári meg is érkezett Amszterdamba, s küldetéséhez híven rá akarta venni Misztótfalusit a munka abbahagyására. Miután ez nem volt hajlandó eredeti célkitűzésétől eltérni, panaszt tett ellene az amszterdami egyháztanács előtt. Az egyháztanács színe elé idézte Misztótfalusit, de az ahelyett hogy helyt adott volna Kolozsvári panaszának, még buzdította is Misztótfalusit a munka folytatására. Ő tovább is haladt a munkájában, és 1685-ben elkészült vele.
A biblia első példányát elküldte Teleki Mihálynak, aki elragadtatással vette kézbe a gyönyörű könyvet, amelyet szöveg tekintetében is teljesen hibátlannak talált. Teleki kezdeményezésére elhatározták otthon, hogy Misztótfalusit hazahozatják. Az útiköltség céljára 200 aranyat küldtek neki, amelyet Misztótfalusi vissza akart küldeni, mert nyomdája már oly mértékben fellendült, hogy ilyen segélyre nem volt szüksége. Eszébe jutott azonban, hogy az otthoniak emiatt megsértődnének, s ezért a maga pénzéből is megtoldva, szétosztotta a küldött összeget a Leydenben és Utrechtben tanuló szegény magyar diákok között.




Misztótfalusi nyomdájának és betűöntödéjének jó híre időközben mindinkább növekedett, s ennek megfelelően jövedelme is jelentős volt. Kiváló munkájának egész Európában híre ment, sőt még Grúzia királya, Artsil is tudomást szerzett róla, és az amszterdami polgármester, Nicolas Witsen ajánlatára megbízta Misztótfalusit a grúziai ábécé metszésével és öntésével. Amikor a kész munkát elküldte a királynak, ez lelkes elragadtatással köszönte meg a polgármesternek, hogy ilyen kiváló betűmetszőt szerzett neki. Sokat dolgozott Misztótfalusi Angliába, Svédországba, Svájcba, Németországba és Lengyelországba is, sőt annak ellenére, hogy protestáns volt, még XI. Ince pápa is betűkészletet rendelt nála a vatikáni nyomda számára.
A firenzei Mediciek leszármazottjának, III. Cosimo nagyhercegnek küldöttei is felkeresték Misztótfalusit. Az egykori olasz nyomdaművészet ebben az időben hanyatlásnak indult, és a könyvszerető herceg már nem talált Olaszországban olyan nyomdászt, akire rábízhatta volna felállítandó nyomdája felszerelését. Ezért küldte Hollandiába embereit. Misztótfalusi elvállalta a betűk készítését, de arról hallani sem akart, hogy Firenzébe költözzék, még csak ideiglenesen sem, mert időközben mindjobban megérlelődött benne az elhatározás, hogy visszatér hazájába.
Lassanként lebonyolította a még befejezetlen munkáit, minden függőben levő ügyét rendezte, és csomagolni kezdett. A biblia 12000 kötetre rúgott, és emellett egyéb könyveket is becsomagolt. Nyomdai, betűöntő felszereléseket egész garmadával, bár ezek egy részét kénytelen volt visszahagyni, mintegy 1200 tallér értékben. Poggyászát kilenc hatalmas társzekérre rakta, s 1689 őszének egy reggelén útnak indult a békesség és nyugalom földjéről a háborúk dúlta Európa országútjain keresztül Erdélybe.
Misztótfalusi útja a XVII. századbeli közlekedési lehetőségek mellett hét teljes hónapig tartott a harmincéves háború nyomait viselő Németországon keresztül. Egész útja alatt sorozatos kellemetlen kalandokban volt része. Hol megrekedtek a szekerei, hol valamelyiknek a tengelye tört el vagy pedig kóborló csapatok tartóztatták fel, igazoltatták s kutatták át poggyászait. Lipcsében, kollégáinak tanácsára rakományának egy részét hátrahagyta. Amikor Lengyelországon haladt keresztül, a vakbuzgó Goluchowski lengyel herceg birtokán feltartóztatták. Misztótfalusi felmutatta a szállítási jegyzéket, de az abban szereplő "Arany Biblia" elnevezést félreértették - arianus (unitárius) bibliának értelmezték -, s a herceg, azt gondolva, hogy az üldözött unitáriusok részére akarja becsempészni a bibliát, egész könyvkészletét lefoglalta s majdhogy máglyára nem hurcoltatta. Misztótfalusi kénytelen volt útját könyvek nélkül folytatni, s reményt vesztetten érkezett Kassára. Itt régi pártfogója, Bethlen Miklós tanácsára Szobieszki János lengyel királynak írt. A király, aki Bécs felszabadításában nagy szerepet töltött be, a gőgős oligarchával szemben gyengének bizonyult. A kárvallott Misztótfalusit végül is a véletlen segítette könyveihez. Lengyelországot hegyi rablók csapata támadta meg, akik a főúri udvarházakat rabolták, pusztították. A lengyelek, abban a hiszemben, hogy a magyarok küldték rájuk a rablókat, hogy a lefoglalt bibliákért bosszút álljanak, sietve útnak indították Kassára a könyveket.
Misztótfalusi Kassáról, bibliáival megrakodva, Debrecennek vette útját. A debreceni vásáron azonban a bibliák árusításával kudarcot vallott, mert a népnek annyi pénze sem volt, hogy az olcsón kínált gyönyörű könyvekből vásárolni tudott volna. Caraffa tábornok, a hírhedt eperjesi hóhér, az 1685-86. években Debrecent sanyargatta. Csak pénzben 1 800 000 forintot vetett ki a városra hadisarc és adó fejében. Pribékjei házról házra jártak, s minden feltalálható pénzt és élelmet elraboltak. Ilyen körülmények között könnyen érthető, hogy Misztótfalusi könyvvására balul ütött ki.
A sikertelen vásár után Misztótfalusi újra becsomagolta könyveit, s továbbindult Erdélybe, Kolozsvár felé. Megérkezése után Teleki Mihályt látogatta meg először, aki szívesen fogadta és száz bibliát vásárolt tőle ötszáz forint értékben. Telekit ekkor látta utoljára, mert a kancellár néhány nap múlva megütközött Thököly kurucaival, s a csatában elesett.
Kolozsvár református püspöke zsinatot hívott össze Misztótfalusi ügyeinek megtárgyalására. A zsinat Misztótfalusit megkérdezte, hajlandó volna-e kolozsvári nyomdák igazgatását elvállalni. Misztótfalusi saját nyomdát szeretett volna, amelyet tudása és ízlése szerint rendezhet be. Azt ajánlotta, hogy a meglevő három nyomdát olvasszák egybe, adják át neki, és kopott betűiket megfelelő új betűkre önti át. Helyiséget kért az egyháztól a nyomda felállítására, ugyanott lakást a maga számára, s felmentést az adófizetés alól. A feltételeket az egyház csak bérleti alapon fogadta el, a nyomda részére kiszemelt Torda utcai házat rendbe hozta, s Misztótfalusi 1694-ben megkezdte működését mint a nyomda bérlője és vezetője.
Misztótfalusi úgy érezte, hogy nyugodalmasabb korszak következik életében, családalapításra gondolt, s nőül vette Székely András leányát, Máriát. Az 1694. évben nyolc, 1695-ben tizenhárom és 1696-ban tizenöt könyve hagyta el a sajtót. Kiadványai magasan kiemelkedtek a korabeli nyomdák munkái közül. Nemcsak külső megjelenésük, hanem tartalmuk is mutatja, hogy hozzáértő, jó ítélőképességű kiadó, aki alapos bírálat tárgyává teszi a kéziratokat, mielőtt kiadásukat elhatározná. De nemcsak nyomdász és kiadó volt, hanem kitűnő író, tudós és nyelvész is, aki a magyar helyesírás kialakítása terén nagy érdemeket szerzett. Könyveinek nem csupán külső alakjával törődött, hanem mindig nagy súlyt helyezett a szöveg szabatos nyelvére. Eredetileg papnak készült, a görög és a latin nyelvben teljesen jártas, a grammatika, helyesírás terén otthonos volt. Épp ezért nem tudta megállni, hogy a kolozsvári tanárok és tudósok kinyomtatandó kéziratainak stílusán ne javítson, a szövegen ne változtasson. A nevesebb tudósok, mint Pápai-Páriz, ezt jó néven is vették, de a jelentéktelen emberek hiúságukban és önérzetükben megbántva érezték magukat. Hitvány vasművesnek nevezték és tiltakoztak az ellen, hogy "egy közönséges nyomdászember" kéziratukba belejavítson. Az asszonyok is beleszóltak a férfiak dolgaiba, állandó szóbeszéd tárgya volt, hogy Misztótfalusiné, a mesterember felesége szebben öltözködik mint ők, a papok és tanárok asszonyai. Az aljas kisvárosi pletykák mindjobban elkeserítették a mestert, akit egyéb megaláztatások is értek. Mindez 1697-ben az Apologia Bibliorum című védőirat megírására késztette. Ebben önérzetesen visszautasítja az ellene hangoztatott vádakat, védi az igazságtalanul támadott bibliáját, és lefekteti a sokat kifogásolt helyesírási elveit.
Ez az irat többet ártott, mint használt Misztótfalusinak, mert akik addig csak sértegették, most már mindenképpen megalázására törekedtek. Gúnyolják a művelt világból hazatért, sok földet bejárt, tanult és a teremtő vágytól égő mestert. Rágalmakkal, intrikákkal keserítik meg az életét. Kimondják, hogy nincs joga az egyházi emberek kiváltságait igénybe venni, házát adóval terhelik, katonai beszállásolásokkal keserítik, társas összejövetelen a vargák közé ültetik. Egyszerre csak arra ébredt, hogy társaságát kerülik és személyét mélyen megvetik.
A még javakorabeli férfi teljesen összetört, búskomor lesz, s mivel kellő beszélőkészség híján a vádak ellen élőszóval nem tud védekezni, 1698-ban megírja a Maga személyének, életének és különös tselekedetinek Mentségét. Ebben keserű hangon tárja fel mindazt a megalázást és sérelmet, amely kolozsvári tartózkodása óta érte. Műve nemhogy mentségül szolgált volna, de valójában olaj volt a tűre. Bod Péter tudósítása szerint e könyv már nemcsak a papi rendet, hanem Bánffy György erdélyi gubernátort és főgondnokot is haragra gerjesztette. A papoknak sikerült a főgondokat rávenni, hogy idéztesse zsinat elé Misztótfalusit. Ez a kegyetlen és szomorú aktus 1698. június 13-án, a nagyenyedi szász templomban nyilvánosan zajlott le. Misztótfalusit kényszeríttették, hogy az istent, a papi rendet és az eklézsiát megkövesse. Nyomtatásban egy nyilatkozatot kellett közreadnia, amelyben a Apologia Bibliorum és a Mentség c. műveit visszavonja, a könyvekben érintett személyeket megköveti, s ígéri, hogy ilyet többet nem tesz, továbbá könyvei összes példányát megsemmisítés végett beszolgáltatja. E kegyetlen műveletet valóban végre is hajtották.
A kíméletlen személyi üldözés Misztótfalusit lelki beteggé tette, és ettől kezdve élete már csak lassú halódás volt. Testét féloldali gutaütés érte, keze és lába béna lett, beszéde értelmetlenné vált. Napjait most már teljes visszavonultságban töltötte, s 1702-ben, ötvenkét éves korában meghalt. Pápai-Páriz Ferenc szép emléket állított a tragikus végű nagy magyar nyomdásznak. Életét versben dolgozta fel, s könyv alakban ki is adta. Az eredeti kiadásból nem maradt ránk példány, de Bod Péter Erdélyi Féniks címmel 1767-ben újra kiadta és jegyzetekkel látta el.
Misztótfalusinak kolozsvári korszakából 84 kiadványa ismeretes. Ezek között a legnevezetesebb Haller János Hármas istóriája 1695-ből Misztótfalusi Kis Miklós Siralmas Panasz Istennek Kolozsváron fekvő nagy haragjáról..., az 1697-i kolozsvári nagy égésről, Balassi Bálint és Rimay János Istenes Éneki, Pápai-Páriz Ferenc több munkája, Comenius Amos Joh. Orbis Sensualium Trilinguis (A Látható Világ háromféle nyelven) c. munkája.
Misztótfalusi Kis Miklós tragikus sorsának a Habsburg-provinciává süllyedt Erdély nyomorúságos viszonyai között a kicsinyes és sötét gondolkodású kortársak környezetében be kellett teljesednie. Utána Kolozsvár nyomdászata nem tudta többé elérni azt a színvonalat, amelyet Heltai Gáspár és Misztótfalusi Kis Miklós alatt ért el.





* Tótfalusi Kis Miklósnak nevét váltakozva hol M. Tótfalusinak, hol Misztótfalusinak írták. Ez utóbbit - ami a köztudatba is átment - szerzőnk is átvette. Minthogy Tótfalusi könyvein nevét M. Tótfalusi Kisnek írta - legújabban ezt a névhasználatot fogadják el hitelesnek. - A kiadó.

Részlet: Tevan Andor: A könyv évezredes útja című könyvéből

2011. március 19., szombat

Bilicsi Tivadar: A legnagyobb magyar nevettető - Kabos Gyula

1919-ben Buda nyári színház nélkül maradt volna, ha egy alkalmi ún. kollektív színtársulat szerződés nélküli színészekből össze nem áll, hogy előadásokat tartson a patináns nyári arénában. Ott, akkor láttam először játszani Kabos Gyulát. A kis gróf c. operettben: Zápolya János ripacs színigazgatót alakította olyan mulatságosan, hogy gurultunk a nevetéstől, és tombolva tapsoltunk minden jelenete után.
Ki gondolta volna akkor, hogy ő lesz a magyar hangosfilm legnépszerűbb komikusa? Mint a Budai Színkör lelkes híve, tudakozódtam, hogy ki ez a pompás színész, honnan kerül ide. Megtudtam, hogy kb. 30 éves, magán színésziskolát végzett, aztán sok vidéki városban fogom kísérni szerepléseit, hiszen olyan hatást tett rám, ami egészen rendkívül jó volt.

Jó pár évvel később, mint végzős színinövendék a Kis gróf c. darabban Zápolya János szerepében vizsgáztam, persze felhasználva a Kabostól ellesett játékstílust és rengeteg ötletet. Még mielőtt erre sor került volna, a Csókos asszony c. Zerkovitz-operettben jöttem össze Kabos Gyulával, ugyanis a Városi Színházban statisztáltam színinövendékként.

Ő Kubanek hentesmestert játszotta ebben az elragadóan kedves darabban. Honthy Hanna és Hegedűs Gyula voltak a partnerei. Amit ők hárman produkáltak, az az operettszínjátszás teteje volt. Kabos sváb dialektusban mondta a szövegét, amit estéről estére gazdagított kis ötleteinek kifogyhatatlan tárházából. Egyik este azzal lepte meg partnereit, hogy behozott egy kosárban hét élő kismalacot, és svábos kiejéssel előadta, hogy ABC-sorrendben nevezte el őket Arbán (Orbán), Béder (Péter), Coldán (Zoltán), Divatar (Tivadar), Eden (Ödön), Filmos (Vilmos) és a gis Garcsi (kis Karcsi). Visítva nevetett a közönség, a partnerek, és visítottak a kismalacok is, csak Kabos állt komolyan, pislogva, ártatlanul, mint egy ma született bárány. Ez egyébként sokszor alkalmazott színészi fogása volt: úgy tett, mint aki nem érti a nagy nevetés okát.

Furcsa véletlen folytán sok szerepet játszottam el a későbbi évek során, többek között - amint erről írtam már - Kubanek hentesmestert is, kb. harminc évvel az eredeti bemutató után, Várkonyi Zoltán Művész Színházában. A színiiskola elvégzése után hosszú ideig vidéken működtem, és így csak újságokból értesültem Kabos Gyula egyre nagyobb sikereiről, egyre fokozódó népszerűségéről. Ez idő alatt Budapesten zenés és prózai szerepek egész sorát játszotta, mindenütt nagy és még nagyobb sikert aratva. Rövid ideig ő volt a Fővárosi Operettszínház igazgatója is, de ez nem bizonyult az ő területének. Megtakarított pénzét elveszítette ezen a vállalkozáson. A húszas évek közepén mint énekes-táncos buffo, valamint a kabarék és varieték kuplé-énekese és komikusa, belopta magát a közönség szívébe és a kritikusok kegyeibe. Remek táncos volt, kitűnően szteppelt, korpulens alakja ellenére könnyeden, mondhatnám kecsesen táncolt. Felfigyelt rá, és leszerződtette a Vígszínház, s ott drámai szerepekre is lehetőséget kapott. Eljátszotta többek között Csehov Cseresznyéskertjében Lopahint. De igazi, kiugró nagy drámai sikerét pár évvel később Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. darabjában, Marmeladov tragikomukis figurájában aratta a Magyar Színházban.

Kárpáti Aurélnak a nagyszerű előadást dicső kritikája így ír róla: „Külön értéke az előadásnak Kabos alakítása. Marmeladovja tökéletes Dosztojevszkij-vízió, aljasság és szentség keveréke. A legnagyobb komédiateljesítmény, maga a groteszkségbe teljesedett, szívbe markoló tragikum.” A Renaissance Színházban Szemjon Juskevics Szonkin és a főnyeremény c. darabjának főszerepét, Szonkint játszotta. Kosztolányi Dezső írt erről a csodálatos alakításról: „A színészt, aki ezt az alakot részletező elemzéssel, mértékes tragikomikai erővel ábrázolta, nagy művész. Öntudatosan haladt az útján az utolsó állomásig, a tébolyig, mely alakításának a tetőpontja. De ez is csak azért megrázó, mert igaz, és így igaz. Kabos Gyula elejétől végig őrültet rajzolt. Szonkin valóban az, már az első pillanatban. Csöndes, bogaras, ártatlan elmebeteg, de elmebeteg. Senki sem tébolyodik meg örömében, bánatában, mint a közhit tartja. Arra vagyunk teremtve, hogy jót, rosszat egyaránt elviseljünk, bármilyen nagy is az a jó vagy rossz! Akinek egy ily megrázkódtatás elborítja elméjét, azzal nem történik nagyobb szerencsétlenség, mint hogy lappangó őrülete hirtelenül nyilvánvalóvá válik. Nem győzöm dícsérni a színész lélektani megfigyelését s a finomságot, mellyel ezt fokonként megérzékeltette.”

Hunyady Sándor Lovagias ügy c. színművében Kabos Virág urat, az öregedő cégvezetőt alakította, akit főnöke unokaöccse megpofoz. Az elcsattant pofont Virág úr egy elcsattant csók miatt kapja, és a pofon következtében válik az egyébkén mulatságos figura tragikus színezetűvé. Kabos mesterien alkotja meg tragikomikus szerepét ebből a kettőségből. Jó huszonöt évvel később felújították ezt a kitűnő darabot a Kis Színpadon, akkor én játszottam Virág urat. Amerikai turném során is műsoromra tűztem kint élő magyar színészekkel. Kabos igazi területe a tragikomédia volt. Külső adottságai, a már fiatalon kopaszodó feje, pocakos alakja, csodálkozó szeme, furcsa járása, kicsit meggörbült háta, kissé hebegő beszédmodora mind a komikus szerepek eljátszására predesztinálták. Viszont befelé forduló lénye, beleélő-képessége alkalmassá tette komoly, drámai szerepek eljátszására is. Erre csak született, nagy komédiások képesek. Egyik ilyen mesterműve az Ábris rózsája c. darabban volt: egyik pillanatról a másikra, szó nélkül, egy némajátékkal meg tudta fordítani a vidám hangulatot, és a kacagó, nevető publikumot szinte megdermesztette, megríkatta azzal, hogy a szituációnak megfelelően, háttal állva a közönségnek, megállt elhunyt felségének a falon függő képe előtt, tehetetlenségében mintegy tanácsot kérve tőle, hangtalanul elkezdett zokogni, ami csak a hátának rázkódásából vált érzékelhetővé, majd mélyen lehajtott fejjel kiment a szobából. Nagyon ritka színpadi pillanat volt, s ezt aztán a közönség estéről estére nyíltszíni tapssal honorálta.

Nem véletlen, hogy a komolyabb szerepeinek elősorolásával kezdtem visszaemlékezésemet. Vidám szerepéről ugyanis némi ízelítőt kap még ma is, jóval a halála után, a közönség, ha egyik-másik archív filmjét vetítik a mozikban. Chaplinnel szokták összehasonlítani, ami nem véletlen, mert Kabos is kétbalkezes kisember típusát állította legtöbbször színpadra, és később filmjeiben is szánnivaló figuráival aratta sikereit. De hogy milyen mély drámai erő is lakozott benne, az a megmaradt filmekből nem derül ki, annak nyomát ma már csak elsárgult újság-kritikák és néhány színészesztéta kitűnő méltatása őrzi. Hallatlanul ötletes volt. Nem nyugodott, amíg kieszelt ötleteit meg nem valósította. Egyik nyáron a Budai Színkörben A nóta vége c. operettben ő játszotta a táncoskomikus szerepét. Volt egy énekes-táncos duettje a szubrettel. Elegáns, világoskék öltöny, hasonló színű nyakkendő volt rajta ebben a számban. A duett végén, miután kitáncoltak a színpadról, már tetőtől talpig sárga ruhában jött vissza meghajolni a közönség tapsára, és ebben a sárga öltönyben ismételte meg a táncot. A szám végén kitáncoltak, és az újabb ismétlésre pillanatok múlva már zöld ruhában jött ki hajlongani. Aztán ezt megismételte még barna és végül fehér ruhában, a nyakkendőt is a ruha színéhez megfelelően váltogatva, a közönség egyre fokozódó tapsa és derültsége közepette. Mint megtudtam az első felvonás után, a szünetben felvette magára mind az öt, nagyon könnyű anyagból, talán selyemből készült ruháját, amelyek patentkapcsokkal voltak összeerősítve. A kulisszák mögött két öltöztető szabó várt rá, pillanatok alatt lerántották róla a legfelső ruhát, nyakkendőt cseréltek, és ő máris tetőtől talpig más színű ruhában jelent meg. Persze a trükk megvalósítása sok ruha- és színpadi próbával járt, de a siker, az eredmény megérte a fáradságot.

Szívesen játszott operettben, ahol kiélhette komédiázó kedvét, tánc- és énekeskészségét. Gombaszögi Ella partnereként óriási sikere volt az Egy csók és más semmi c. operettben. A csúnya lányban egy Artúr nevű félszeg kereskedőt játszott. egy bemondásra a mai napig is emlékszem. A darab szerint egy barátjával találkozik a szálloda éttermében és spiccesen invitálja, hogy jöjjön le vele a bárba: „Isteni a hangulat! Van lent egy aranyos mulatós főhadnagy, én már kaptam tőle két olyan pofont, hogy nekiestem a bárpultnak! Gyere le, pajtás, isteni a hangulat!” Ezt olyan tündéri naivitással mondta el, hogy a nézőtéren minden este kitört a nyíltszíni taps.

1930-ban a Fővárosi Operettszínházban bemutatták a Csodabár c. revüt. A főszerepet, a bár Wunder nevő tulajdonosát Kabos Gyula játszotta. A színház nagy ambícióval és apparátussal készült a nagy sikernek ígérkező, különleges produkcióra. A szövegkönyv, Brodszky Miklós zenéje, a szereposztás - Titkos Ilonám Fejes Teri, Somogyi Nusi, Delly Ferenc, Latabár Árpád - már magában véve garancia volt a sikerre. Hát még a darab kiállítása! Egészen rendkívüli csemegének ígérkezett. Ugyanis a két részből álló operett egy bárban játszódik, amihez az egész színpadi részt átalakították: a zenekari árkot befedték, az első sorokban levő szöllyéket kivették, ide került az alulról megvilágított táncparkett, ahol az egész darab lejátszódott. Viszont a színpadon is közönség ült, kis asztalkák mellett. A páholyokban is parányi asztalkák voltak, és szünetben italt is lehetett rendelni, mint egy lokálban vagy bárban. A szereplők egy része a közönség közötti asztaloknál helyezkedett el, ahogy a darab szituációja megkívánta. A dzsessz-zenekar is a táncparketten kapott helyet. A földszinti hátsó sorok, az erkély és a karzat nem változott, megtartotta rendes, színházi jellegét. A reflektorok mindig azt a helyet világították meg, ahol a cselekmény történt. Amikor a közönség elhelyezkedett, kialudtak a csillárok, és csak a reflektorok világították meg a táncparkettet, ahol megjelent Kabos, mint a bár tulajdonosa, és a zenekar kíséretével elénekelte az akkor egykettőre népszerűvé vált nyitó dalt:

Hát nem csoda,
Hogy tudja Pest-Buda,
A Csodabár csupa gyönyörűség,
Sem nő-csuka,
Sem pedig kan-csuka
Nem él úgy vízbe ma, mint itt a nép.

Aztán megindult a darab cselekménye, amelyet az asztalok és a táncparkett között járkálva bonyolított Kabos. Mulatságos és érzelmes jelenetek játszódtak le egymás után, tarkítva jobbnál jobb, hamarosan slágerré lett ének- és táncszámokkal, pl. „Hej, Sári rosszul lett, mert a szoknya hosszú lett...”, vagy „Tessék egy szál piros rózsa, Ég akár a babám csókja.”

Közben Kabos intézkedett, utasította a személyzetet, mulattatott fáradhatatlanul. Ha a darab szerint nem kedvére való vendég érkezett, azt így üdvözölte: „Viszontlátásra!„. A bemutatásra kerülő varietészámokat ő konferálta be, különböző nyelveken, magyarul, németül, franciául, angolul. A főpincér figyelmeztette, hogy kínaiul is be kellene mondani a mősorszámt, mert egy kínai vendég is ül a nézőtéren. „Hol?” - „Ott, az utolsó asztalnál.” - „Maga őrült! Az a Kovács, csak sárgasága van!”. Aztán ő is dalra fakadt, és táncra perdült. Lubickolt a szerep lehetőségeiben, a közönség pedig tódult megnézni a nagy sikerű, különleges produkciót.

A Fővárosi Operettszínház igazgatója akkor Sebestyén Géza volt. A miskolci színházat pedig öccse, Mihály igazgatta. Abban az időben én is Miskolcon játszottam. Sebestyén Mihály elhatározta, hogy ő is bemutatja a darabot. A teljes felszerelést kölcsönkérte bátyjától. Kabos szerepét. Wundert rám osztotta, de játszott benne csaknem az egész társulat, Sulyok Máriával, Neményi Lilivel, Kemény Lászlóval az élen. Harminc-egynéhányszor ment egyfolytában, ami vidéki viszonylatban egészen ritka sikert jelentett. Egész Miskolc Csodabár-lázban égett. Nekem igen jó szerepem volt Wunder, kiélhettem magamat ebben a jól megírt figurában. Az utolsó előadásokra Mihály leszerződtette Kabost, hogy vendégként játssza el Wundert, ezzel még egy lökést akart adni az amúgy is jövedelmező produkciónak, kifacsarni belőle minden anyagi lehetőséget. Kabos egy nappal a vendégjáték előtt már megérkezett, hogy alaposan bepróbálja a jeleneteit a msikolci társulattal. Délelőtt próba volt, este pedig beült a színházba, egy páholy mélyére, hogy megnézze az előadást. Táblás ház volt, mi pedig, tudva, oogy ő kint ül a nézőtéren, igyekeztünk a tőlünk lehető legjobb előadást produkálni. A közönség sokat nevetett tapsolt, megismételtette a számokat. Mikor vége lett az első résznek, Kabos feljött a nézőtérről, bejött az öltözőmbe, és egyenesen rám támadt, hogy milyen jogon merészelem az ő ötleteit, vicceit, játékait Wunder szerepében felhasználni. Hiszen nagy részét ő találta ki, ő állította sikeresen színpadra, én pedig elloptam tőle. Igyekeztem lecsillapítani a magából kikelt Kabost, mondván, hogy amit elmondok, eljátszok, az mind benne van a Budapestről lekerült sugópéldányban, tehát engem semmiképpen nem érhet vád. Az elég hangos vitára bejött az öltözőmbe az igazgató, a főrendező, és az én pártomra állva bizonyították igazamat. Behozták az eredeti sugópéldányt is, ami aztán minden engem igazolt. Kabos lassan lecsillapodott, kezet nyújtott, és bocsánatot kért az indokolatlan támadásért. Természetesen kibékültünk.

Előadás után együtt vacsoráztunk a híres Korona étteremben, igen jó hangulatban. Egyik jó történetet mesélte a másik után. De huncutul mindig felhívta a figyelmet: nehogy ellopjam tőle ezt a viccet is. Komoly ígéretet tettem rá, de azt hiszem, most már leírhatok párat közülök, amire még ma is élénken emlékszem:
Jó pár éve - kezdte mesélni - bevágódott hozzám egy öreg koldus. Szép pátriárkakülseje volt, hófehér szakálla a hasáig ért. Valószínűleg ez a szakáll volt az oka, hogy nem mertem néhány fillérrel megsérteni. Egy pengő volt a tarifája, ezt minden hétfőn pontosan megkapta tőlem. Egy éve történt, hogy valami megmagyarázhatatlan lelki sugallatra beszélgetni kezdtem Glück bácsival:
- Tessék elhinni, Kabos úr, nem szívesen űzöm ezt a mesterséget. Ha volna egy kis tőkém, üzletetkezdenék.
- Mennyi lenne az a tőke, Glück bácsi?
- Ötven pengő. Vennék egy cipőfűzőt, gyufát és hasonló dolgokat. Van néhány ismerősöm, aki egészen jól megél ebből a házalásból.
Magam sem tudom, mi ütött belém, hogy ezt válaszoltam:
- Tudja mit, Glück bácsi, én kölcsönzök ötven pengőt magának, majd letörleszti, ha az üzlet menni kezd.
Az öreg reszkető kézzel vette át az üzleti alaptőkét, és hálálkodva távozott. Pontosan egy évig nem láttam. Tegnap váratlanul beállított hozzám.
- Az elszámolás miatt jöttem. Egy adós, aki önként jelentkezik! No, jó, ha mindenáron akarja, Glück bácsi - mondtam csodálkozva. Az öreg elővette a noteszét. Pontosan ma egy éve, 1930. június 14-én kaptam öntöl ötven pengőt. Azóta elmúlt ötvenkét hét. Ezen idő alatt járt volna a művész úrtól összesen ötvenkét pengő. Kapok tehát két pengőt. Az elszámolás olyan tökéletes volt, hogy vitáról szó sem lehetett. Átnyújtottam Glück bácsinak a két pengőt, amelyet eltett, és gondosan bekönyvelt a noteszába. Én pedig elmondtam Kabosnak, hogy édesanyám székesfővárosi énektanítónő, és ebben a minőségben tanítja az ő kisfiát a Sziget utcai elemi iskolában. Anyám szerint kedves, de nagyon nehezen fegyelmezhető kis fickó. Egy alkalommal, amikor az osztályban képtelen volt csendet teremteni, észrevette, hogy a kis Kabos fiú véletlenül egy pillanatig csendben ül a helyén. Kitűnő pedagógiai érzékkel azonnal lecsapott erre a rendkívüli jelenségre, s így szólt a többi fiúhoz: „Maradjatok csendben, vegyetek példát Kabosról hogy ő milyen rendesen viselkedik!” Ez a váratlan bejelentés helyreállította a rendet, hiszen éppen az egyik legrakoncátlanabb gyereket állította a tanító néni példaképül az osztálynak. Maga a kis Kabos csodálkozott a legjobban, de azontúl kezes bárányként viselkedett az énekórákon, még segített is édesanyámnak csendet, rendet teremteni. Nagyon tetszett Kabosnak ez a kis történet amelyet imádott fiáról elmeséltem neki. Azonnal elmondott egy esetet ő is a diákkoráról: Történelemtanárunk alapos, szigorú ember volt. Egy alkalommal nagyon mérgesen jött be az osztályba, leült a katedrán az asztalához, és rögtön magyarázni kezdett:
- Neróról fogunk beszélni. Az ókorban élt. Már meghalt - természetesen az egész osztály felnevetett. Mire a tanár vasvillaszemeket meresztve ránk förmedt:
- Jellemző maguk lelkivilágára! Röhögnek, amikor halálesetről van szó...
Ilyen és hasonló sztorikkal szórakoztatott bennünket. Jókedvű volt, ami vele ritkán esett meg, mert inkább komor hangulatban szokott megvacsorázni, és utána rendszerint távozott is, otthagyva a derűs kompániát.


1938-ban az Andrássy Színházban játszottam vele a Nem leszek hálátlan c. darabban. Persze addigra már elfelejtettük a miskolci affért, és igen jó barátságban működtünk együtt. Kabosnak volt egy testvérbátyja, Márton, akit maga mellé vett öltöztető szabónak, amikor az a vasúttól nyugdíjba ment. Ez egy kis mellékjövedelmet jelentett számára. Mindenki szerette Marcit, mert nagyon jó kisegítő öltöztetőnek bizonyult, sokszor vettük igénybe szolgálatait mi is, a többiek. Kabosról köztudomású volt abban az időben, hogy egy másik színháznál dolgozó, nagyon csinos, fiatal színésznővel intim kapcsolata van, amiről persze a felesége nem tudott, és mi, kollégák sem beszéltünk róla sohasem. Egyik este a szünetben, a társalgóban ültünk, csaknem az egész társulat. Kabos vitte a szót. Nyílt az ajtó, megjelent Marci, és nagyon diszkréten, egész halkan, az ajtóból jelentette: „Gyula kérlek, téléfon.” Kabos, mivel megzavarták az elbeszélést, ingerülten kérdezte: „Mit akarsz?” Marci szinte csak suttogott: „Téléfon”. „Kérdezd meg, hogy ki keres?” - és folytatta az elkezdett történetét. Pár perc múlva újra megjelent Marci, és az ajtóban állva erőteljes hangon közölte: „Borbádi Gabriella színművésznő van a téléfonnál!” Kabos lenyelt egy káromkodást, és menet közben csak annyit mondott: „No, a nagyokos ezt meg hangosan üvölti!”

Gramofonlemezei is kapósak voltak, pl. Gyöngy Pál, Harmat Imre: Kalapom, pompom c. száma egy-kettőre sláger lett. De voltak zenével tarkított prózai lemezei is. Ilyen volt többek között az Amerika felfedezése, melyben elmondta, hogy fedezte fel Kolumbusz Kristóf Amerikát. Sajnos képtelen voltam, illetve vagyok a lemezhez hozzájutni, így csak nagy vonalakban tudom elmondani a tartalmát:

Kolumbusz Kristóf már híres ember volt: senki sem tudta, hogy miként lehet egy tojást sima asztallapon megállítani, ő pedig föltalálta a megfelelő eljárást, és ezzel világhírre tett szert. Aztán egy ismeretlen földrész felfedezésére indult. A királytól kapott egy nagy vitorlás hajót, telerakta matrózokkal, és elindult a világfelfedező útjára. Amikor hosszú tengeri út után jelentették, hogy föld van a látóhatáron, hajóját odakormányozta, kikötötte a parton egy nagy akácfához, ő maga pedig kiszállt a matrózaival együtt. De akkor már ott termettek a sziget bennszülöttei, a vademberek, és körülvették a maroknyi ismeretlen csapatot. A vadak főnöke megkérdezte a csapat vezetőjét, hogy kicsoda. Mire ő azt felelte, hogy bizony ő Kolumbusz Kristóf! Mire a
főnök tovább faggatta:
- A tojásos?
- Bizony az! - felelte büszkén Kolumbusz. Mire a vademberek főnöke elkiáltotta magát:
- Hinnye emberek, hiszen akkor mi föl vagyunk födözve!
Mindent tudott, mindenhez értett, ami a színészettel összefüggött. Semmi sem okozott neki problémát, annyira kisujjában volt a mesterség, a szakma. Hogy gyötrelemmel jutott-e ehhez a tudáshoz, azt nem tudom. (Sohasem beszélt erről, nyilatkozataiból ez nem derült ki, semmiféle írásos vallomást, memoárt, naplót, feljegyzést nem hagyott hátra.) Így nagyon valószínű, hogy születése pillanatában már magával hozta színjátszó képességét, csak a kellő pillanatra kellett mindig várnia, hogy ez kitörhessen belőle. Már az első hangosfilm sikert hozott neki, és a mai napig megőrizte nagyszerő színjátszó művészetét.

Ez a film, a Hyppolit, a lakáj. 1931-ben készült, de még ma is kitűnő szórakozást nyújt annak, aki megnézi. Hol a Filmmúzeum tűzi műsorra, hol a televízió sugároz belőle részleteket. Hogy ennyire időtálló, minden technikai fogyatékossága, természetes megkopása ellenére is, az a két hatalmas színészegyéniségnek, Kabos Gyulának és Csortos Gyulának köszönhető. Külön tanulmányt lehetne írni erről a két alakításról.

Kabos egy hirtelen meggazdagodott szállítmányozási vállalkozó, akinek a felesége (Haraszti Mici) mindenáron be akar jutni az előkelő, gazdag körökbe. Hogy célját elérje, felfogad egy grófi lakájt, Hyppolitot, hogy tanítsa meg férjét, Schneider urat a jó modorra és az előkelő társaságban megkívánt viselkedésre. Hyppolit (Csortos Gyula) hozzáfog az idomításhoz. Ez perzse ellenére van Schneider úrnak, és iparkodik megszabadulni kínzójától. Ebből származik aztán a rengeteg mulatságos bonyodalom. Ahogy ezt a két szerepet ez a két színész-zseni megalkotja a hangosfilmgyártás legkezdetén, a technika legprimitívebb eszközeivel, az egyedülálló a magyar hangosfilm történetében. Csortos előkelő kimértsége, Kabos kispolgári, sőt nyárspolgári magatartása utánozhatatlan. Ez teszi a filmet örökbecsűvé, időt állóvá. Érdekes megfigyelni, hogy egyik sem akarja a másikat túljátszani, a másik rovására túlozni, villogni, mindegyik teszi a maga dolgát, játssza jól megírt szerepét. Ritka színészerény!

A Hyppolit olyan művészi és anyagi sikert hozott, hogy gomba mód szaporodtak a filmgyártó vállalatok, és persze mindegyik Kabost akarta megnyerni a főszerep eljátszására. Ez érthető, hiszen ha neve megjelent a plakáton, ez már önmagában is biztosította a sikert. Biztosan sokan emlékeznek még a nagysikerű filmjei sorozatára. Felejthetetlenül mulatságos volt a Meseautóban Gombaszögi Ellával, a Kölcsönkért kastélyban mint Gruber, Rátkai Marcival. A sikersorozathoz tartozott a Lovagias ügy filmváltozata, a Torockói mennyasszony, az Új rokon, a Három sárkány, A címzett simeretlen, a Nászút féláron, az Iglói diákok, a Piri mindent tud, az Ida regénye stb. Én is játszottam vele pár filmben, többek között a Pillanatnyi pénzzavarban és a Beszállásolásban. Legemlékezetesebb közös szereplésünk a Papucshősben volt, ahol Kabos házmesterét játszottam, pompás bohózati helyzetekbe kerülve vele.

Gyárfás Miklós a Nagy magyar színészek c. könyvben így ír róla: „Kabos a filmen valóban az egész országot szórakoztatta. Lesték szájáról a poént. Mindenki tudta ám, hogy amikor úgy csinál, mintha valami nagyon okos dolog következnék, akkor valami melléfogás jön. Mi volt ebben a megszokott komikus figurában a varázs? S mi volt a kabosi? Az, ahogy a nyakatekert gondolatokat, az országos szamárságokat úgy tudta mondani, mint a legnagyobb bölcsességet. Választékosan komoly arc, aggódó tekintet, pedáns gesztikus kísérte a zakós moliére-i, komikus szavakat. Elragadó volt, amikor megmagyarázott valami képtelenséget. Groteszk komorsága, lelkiismeret erőfeszítése olyan nevetségessé tette a kispolgárt, hogy felnagyult, típikus köréből kilépett, és általánossá lett. Az emberi esetlenség krónikás énekese volt, valóságos hőskölteményszerző, akinek minden hasonlata, játéka a szóval és lírikus fantáziája nevetést váltott ki.”

Az elkövetkezendő idők szelét megérezve kiment Amerikába. Ha egyenesen Hollywoodba ment volna, talán másként alakul rövidre szabott élete. De más sors jutott neki osztályrészül. Egy menedzser karmai közé került, aki rajta akart meggazdagodni, és végigcipelte Amerika magyarlakta területein, minden előzetes reklám, beharangozás nélkül. Ki ismerte Kabos Gyulát a régi amerikás magyarok közül? Ne felejtsük el, hogy 1938-at írunk, és akkor kint a Kabos név még nem jelentett semmit. A turné fiaskóval zárult. Később beteg lett, kórházba került, 1941-ben halt meg.

Ötvenhárom évet élt.

Forrás: geocities.com/kabosgyula