2011. május 1., vasárnap

Fekete J. József: Szerb Antal naplóiról

Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914 - 1943)


"...az intelligens modern embernek kell magát stilizálni, kell egy kicsit pózolnia, mert ha olyannak mutatja magát, mint amilyen, akkor semmilyen..."
(Szerb Antal)


Más naplóit olvasni indiszkrécó. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy a jövő műfaja a naplónak egy különleges változata lesz, nem valami irodalmi napló, hanem egy olyan szöveg, amely szerves kapcsolatot teremt az író személyes tapasztalata, olvasmányélményei és fikciója között. Olyan mű, amely szinte születésük állapotában képes megragadni a szerző gondolatait, feltárván ezáltal gondolkodásának módját, érdeklődésének körét, világlátásának milyenségét, nem választván külön a nagy művészetet a múlandó élettől, a szerző levelezését, naplóját a regényeitől vagy éppen verseitől. Legutóbb Füzi László bizonyította Lakatlan sziget című naplójával egy ilyen határműfaj kialakulásának a lehetőségét, amelyben a szépirodalom eszközeivel jegyzi le a maga körötti történéseket, és személyes közvetlenséggel éli tovább olvasmányélményeit, elegyíti az általánost az egyénivel.
Szerb Antal naplóinak megjelenését természetesen nem ilyen elvárásokkal fogadta az olvasó. Szerb ugyanis közismerten nem volt jó naplóíró, a Naplójegyzetek (1914-1943) című kötetbe foglalt feljegyzései nem azért jelenhettek meg az író születésének 100. évfordulójára, mert szerzőjük is erre szánta őket, hanem mert nem semmisítette meg a feljegyzéseket tartalmazó füzeteket. A szövegeket sajtó alá rendező Tompa Mária és ebben segítségére lévő Petrányi Ilona ennek alapján ítélte - s tegyük hozzá: joggal - közölhetőnek, sőt feltétlenül közölendőnek a naplókat.
Szerb Antal azonban minden igyekezete ellenére rossz naplóíró. Alig volt huszonhat éves, amikor a Naplónak tett fogadalmát így rögzítette: "Naplót fogok vezetni újra - hogy formát adjak életemnek." (1927. II. 3.) - És ezzel gyakorlatilag föl is hagyott a naplóírással. A következő bejegyzés ugyanis egy 1929. április 5-i keltezésű szonett, a rá következő 1930. november 12-i, ahonnét (és visszamenőleg) a naplót már csak "szúrószavakban" írta. Három könyvoldalnyi aforisztikus jegyzetsort követően az újabb dátum 1942. V. 21., vagyis majdnem tizenkét év kihagyás után folytatta a "formát adó" naplóírást. A Naplójegyzetek 1927-1943 című, alig pár könyvoldalas, kerekre csiszolt bölcsességeket és sommás megállapításokat tartalmazó rész a szinte gyermekfejjel vezetett cserkésznapló mellett a legizgalmasabb része a kötetnek. Mármint annak számára, aki pergő szellemi kalandot és nem melankolikus utazást várt ettől a kiadványtól.
Nem lehetnek azonban elégedetlenek az indiszkrécióra szomjazók sem, bár kétlem, hogy ilyen jellegű óhajok kielégítése végett érdemes-e végigolvasni a 350 oldalas, apró szedésű könyvet. Szerb Antal ugyanis szinte alig foglalkozik naplójegyzeteiben életének külső eseményeivel, még a 13 évesen kezdett cserkésznaplójából se derül ki, hogy szülei is vannak, öccse, családi élete, csak jóval később suhannak át árnyakként a szövegeken, amelyek nem a valós események rögzítését szolgálják - Szerb végtére is ritkán írt folyamatos és az eseményekkel egyidejű bejegyzéseket füzeteibe. A feljegyzések "egy gondosan stilizált kaméleon" azon erőfeszítéseit dokumentálják, hogy szellemét jellemével egyetemben maga fejlessze és irányítsa, ne hagyja a külső erők kénye-kedvére. Petrányi Ilonának a kötetből kimaradt előszavából* tudjuk, a kötet kétharmadát kitevő Feljegyzések és elmélkedések 1920-1924 szövegében alig van javítás, vagyis Szerb a már készre stilizált szöveget másolta be a füzetébe, tehát alaposan megszűrte, megrostálta, mi kerülhetett a naplójába. A kötet előszavát író Tompa Mária azt is közli, hogy a Szerb-feljegyzések egyfajta régies gyorsírással, meg egyfajta sajátos titkosírással íródtak, amelynek megfejtése továbbra is számos szakértőt foglalkoztat. Egyfelől tehát jelen van a naplókban a kész irodalmi szöveggé való stilizálás igénye, másfelől pedig a leírtak titkosításának szándéka, az indiszkréció leplezése, amiből következően Tompa Mária szinte pszichoanalitikus vallomásokként tételezi ezeket a feljegyzéseket.
"Eseményekről nem érdemes írni, hisz nem az események az események" - vélte Szerb Antal, és ez a meggyőződése magyarázza, hogy a körötte lévő világból csak azt engedte beszüremleni naplófeljegyzéseibe, amelyek meghatározók voltak, illetve lehettek szellemi és erkölcsi fejlődésére, vagyis előkészítőivé válhattak a formába öntött életnek: a műnek. Az 1920 és 1924 közötti naplójegyzetek szinte egyenesben vetítik a feltételezett olvasó elé az Utas és holdvilág vándorvilágát, de a naplójegyzetek némi eligazítással szolgálnak a Madelon, az eb és a Pendragon legenda megértéséhez is.
A stilizált naplótól a stilizált művekig a stilizált emberen át vezet az út. A Naplójegyzetek (1914-1943) című kötetben közölt szövegek a stilizálás irányából közelítve kettősséget mutatnak: a naplónak közvetlennek kellene lennie, ez a napló nem közvetlen; ha meg nem közvetlen, akkor stilizált, de ez a stilizálás nem a regényíró, esszéista, kritikus Szerb Antalt állítja elénk, hanem a halovány, modorosságba és önsajnáló mélabúba boruló, romantikus ifjú véresen komoly ujjgyakorlatait. A naplót egyébként végig ilyen disszonanciák működtetik: a kamasz cserkész homoerotikus táptalajon burjánzó nőgyűlölete egyszerre csak az újlovagiasság romantikus gesztusára vált, majd az éteri szerelem felől a testiség felé kanyarodik, közbevetve újból a homoszexualitás kísértetével vívott harcot. Keresztényként született, de zsidóságának megismerésére törekedett, miután ráébredt faji hovatartozására, a piarista diákról, Sík Sándor kedvenc tanulójáról lehullott a neokatolicizmus magabiztossága, és egyetemistaként eljutott a felismerésig, hogy legpontosabb öndefinícója a magyar anyanyelvű zsidó. Iskolaellenes, de olthatatlan tudásvágy sarkallja, gáncsnélküli lovag, aki perverz disznólkodásokról álmodozik... egyszóval sok minden akad, amit a helyére igyekezett tenni lelkében a fiatal Szerb Antal.
Egyszer öngyilkosságot is elkövetett: áttételesen, mások keze által, és csak egy novellában. Tizennyolc évesen igyekezett leszámolni vélt eltévelyedéseivel, az óhajtott görög szerelemmel és szexuális fantáziálásával a Hogyan halt meg Ulpius Tamás? című novellájában. Nagy Csaba a Ki ölte meg Ulpius Tamást? - Avagy töredékek egy irodalmi nyomozás jegyzőkönyvéből című tanulmányában egy érdekes adalékot fűz ehhez az írásműhöz. A naplófeljegyzésekből nem nehéz kideríteni, hogy Ulpius Tamás kulcsfigura, valós alakja Térey Benno, Szerb Antal gimnazista társa, kamaszkorának meghatározó fiú-szerelme. (Az egyetemista Szerb Antal az újlovagiasság programja értelmében egyszerre több hölgynek tette a szépet, ám ahol szerelemre is lobbant, ott az érzelmek hevületét mindig a Térey Benno iránti vonzalmának intenzitásával mérte.) Az említett tanulmányban Nagy Csaba közli, hogy a Szerb Antal ifjúkori novelláját rejtő "füzetben egy fénykép is lapult. Egy törékeny alkatú, szőke fiú képe, akinek finom metszésű, lányosan szép arcában az Utas és holdvilág titokzatos hősének »főhercegi, törékeny mélabújára« ismerhetünk. Ő Ulpius Tamás, alias Térey Benno, Szerb Antal iskolatársa." A fotót ugyan nem volt alkalmam látni, ám a Naplójegyzetek címoldalán szereplő portréról, noha tudjuk, Szerb Antalt ábrázolja, Ulpius Tamás tekint az olvasóra, minden főhercegi, törékeny mélabújával, azé az Ulpius Tamásé, akit Szerb Antal a novellájában és a naplójában, mintegy a kéjelgés extázisában, meggyilkolt.
Magából a naplóból pedig aligha olvashatunk ki kimondott önmegsemmisítő hajlamot - ha működött is ilyen Szerb Antalban, addigra eredményesen érdektelenné stilizálta, mire napok, hetek, évek múltán feljegyzést tett füzetei egyikébe. Ugyanis nem napló az, amit Szerb Antal írt: az 1920 és 1924 között vezetett, legterjedelmesebb részt illetően maga adta meg a kulcsot, miszerint műve (maga sem nevezi naplónak) gyökerét Kierkegaard regényében, A csábító naplójában kell majd keresniük a leendő filológusoknak. S ez a napló, akárcsak a modellje, bár kétharmadában a szerelemről szól - valamiféle csábító naplója lehetne valóban, amelynek többszörös fókuszáltságban Schultz Dóra, Lakner Klára és húga, Lili, Szerb leendő felesége, valamint egy meg nem nevezett, csillaggal jelölt egyetemi évfolyamtársa áll, akik körül külön-külön színekben ragyog a görög antikvitás, a katolikus erény, a filozófiai tökély, és a test démonának kisugárzása.
"A Szerb Antal-napló tehát tulajdonképpen ott végződik, ahol a művészi formát megtaláló író regénye, az Utas és holdvilág elkezdődik" - szögezte le tanulmányában Petrányi Ilona. Hozzá kell tennem, hosszú vajúdás dokumentuma a most megjelent könyv, ami csak részleteiben olvasható naplóként, szépirodalmi alkotásként pedig még részleteiben sem. Annyira nem, hogy magyarázatul ismét csak Szerb Antalhoz kell fordulnom, aki a naplójába azt is lejegyezte: hogy "ha egy könyvet a kezembe veszek, az jut eszembe, hogy fölösleges volt erről a témáról ekkora könyvet írni".
Magunk is így érezzük, hacsak nem a filológus érdeklődésével olvassuk Szerb Antal naplóit. Mert azok is hozzátartoznak az életműhöz. Ezért fontos, hogy Tompa Mária egybegyűjtötte, jegyzetekkel látta el, és a Magvető Kiadó megjelentette őket. (Magvető Könyvkiadó, Budapest. 2001)


* Az "elméleti kalandor" feljegyzései. Egy személyiség és létszemlélet (ki)alakulásának története. Műhely (Győr) 2001/4

Bethlen Miklós önéletírása Zrinyi haláláról


Posonból mentem Sopronba, híres lutheránus prókátor és fõember Vitnyédi Istvánhoz, onnét Kõszeg és Rohoncra, Batthyány Kristóf nagy gróf úrhoz, ki is igen jó szívvel látott egynéhány nap, de elsiettem, félvén a részegségtõl, mellyel azelõtt a Batthyány-udvar híres volt; azt is költöttem, hogy holmi okra nézve egy üdeig bort nem iszom (nem merék innya). Emberséges szolgát ada kísérõt éppen Csáktornyáig, aki a szentgotthárdi harchelyen mindent megmutogatott, […] és onnét Csáktornyára Zrínyi Miklóshoz. Érkeztem pedig oda 13. novembris, nagy szerencsétlenségemre, mert csak öt nap lehete véle ismerkedésem, s oda lõn.
Engem ez a nagy ember érdemem felett becsüllött, és amennyire azt egynéhány napok alatt tapasztaltam, szeretett. A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele, minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi, vagy olyan kedvesebb elsõrendû szolgája, s papjával nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett, lévén más nagy asztal uraiméknak a nagy palotán; melyet az akkori üdõben nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett. Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichy Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Guzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én. Nem sok tál, mint a német szokása, de ugyan szép úri asztal volt a belsõ; a nagy palotán való hosszú igen, magyaros és bõ, tisztességes asztal volt, minthogy nagy udvara is volt.
Magáról hogy írjak, nincsen erõm s üdõm reá, csak azt írhatom: igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásában nem babonás képmutató s üldözõ, mindent igen megbecsülõ, nemes, adakozó, józan életû, az olyanokat és az igazmondókat szeretõ, részegest, hazugot, félénket gyûlölõ, nagy és szép termetû, lelkû és ábrázatú, in summa [mindent összevéve]: akkor magyar virtuosus és híres ember hozzá hasonló nem volt, sõt az én vékony ítíletem szerént Bethlen Gábortól fogva máig sem, ha olyan országot és szerencsét nem bírt is, sõt talán ezután sem lészen, noha az Isten titka és tárháza véghetetlen.
Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait]; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc. Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.
Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is. Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván õ, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója [hattyúdala] helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis õk visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.
No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevû jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lõn az erdõben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztõs hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mellyét tartottam. Otthon hosszú, veres bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lõn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.