2011. október 31., hétfő

Mindenszentek

Mindenszentek azoknak az üdvözülteknek a közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve a kalendárium név szerint nem emlékezik meg róluk. A halottak napjának vigíliája, azaz ünnepi előestéje ez, így e két nap összekapcsolódik.



Az ünnep kezdetei a IV. századba nyúlnak. Szent Efrém szíriai egyházatya (†373) és Aranyszájú Szent János (*407) már tud Mindenszentek ünnepéről, melyet május 13-án, illetve pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is Szentek Vasárnapja.

Nyugaton 609-ben tűnik föl először ez az ünnep, mikor május 13-án a "Szűz Mária, Vértanúk Boldog- asszonya és minden vértanúk" tiszteletére avatják föl a római Pantheont. Nemcsak vértanúkat, hanem valóban minden szentet november 1-jén Írhonban és Angliában kezdtek ünnepelni a 700-as években, és ez az ünnep hamarosan általános lett.


Az első nem vértanú szent a Savaria térségében (ma Szombathely) született Szent Márton lett, akit a hagyományok szerint emberszeretete, jósága, irgalmassága, egyszerűsége, igazságossága, és kiváló szónoki képességei a középkor legnépszerűbb szentjévé tettek.

Mindenszentek valamiképpen égi aratási ünnep: "a pünkösd epifániája" nevét is kapta. Az elhaló búzamagból kinövő termést látjuk és csodáljuk. És ez az aratás még folyik: a szentek kara a teljesedés felé irányítja szemünket, a célhoz, amelyre Isten teremtett, rendelt.

November másodika Halottak napja. Az ünnep mai formája a bencés szerzetesektől származik, akik már a 10. században ezen a napon emlékeztek meg az összes megholtról. Sz. Odiló clunyi apáttól (962-1048, apát 994-től) ered, ki emléknapul a Cluny anyaház alá tartozó minden bencésházba bevezette. Ez a rendelete (998) máig fönnmaradt. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték; a 14. század elejétől Róma is átvette.

A halottak napja - Mindenszentekkel ellentétben - nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.

Míg a népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem kötődik, a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik.

A hozzátartozók temetőjárása már októberben megkezdődik. Helyrehozzák a sírokat, krizantémmal, őszirózsával, az elmúlás virágaival díszítik őket. Ilyenkor az ismeretlen holtakra is gondot fordítanak az emberek. Mindenszentek estéjén az eltávozottak emlékezetére megszólalnak a harangok, és gyertyák gyúlnak. Ez alatt az idő alatt a lelkek jelképesen megpihennek.

Az ősök sírjánál összegyűlik a rokonság, és a halottak üdvéért imádkozik. Azokra is kegyelettel gondolnak, akik idegenben vagy ismeretlen helyen nyugszanak.

Mire besötétedik, a temető számtalan gyertya és mécses fényáradatában úszik. A gyertyák a halottakért égtek, a tűz megtisztulást hoz. Meghatottság és tisztelet hatja át ilyenkor a lelkeket.

A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért régen sokfelé számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a temetőbe vitték ki az ételt, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén “mindönszentek kalácsa”, “kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.


Egy néphit szerint, aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.

Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban.

Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak...

Az ünneplés és a gyász napjai ezek, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. A novemberi hideg csendben mintha csak megelevenednének Ady Endre fájóan szép sorai:
Ó hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk,
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk.

Tóth Árpád: Este a temetőn




Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedül
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a füves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen...

Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog,
S kézi kis lámpást viszen...

Béke, béke... lomb megett
Vén feszület feketül,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetül:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelíd
Ívü fáradt gesztusa...

Béke, béke... élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Útbafáradt vén legény
Estimája... dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:

"Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál..."

Régi emlék, furcsa dal...
Ó, mikor még, kis legény,
Próbálgattam fiatal,
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, víg tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily búsan s némán figyel...

Béke, béke... vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában ül anyám,
És az estbe kivigyáz...
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvüség,
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?...

Juhász Ferenc írása

Tóth Árpád megváltó elégia-mosolya


Szegény Pádi! Szegény jó Pádi!
Szájából úgy ömlött a vér, mintha egy pipacsnak lenne havi ciklusa, mintha egy piros tulipán menstruálna. Hányszor láttam én ezt a vér-okádást féltüdejű, tüdőbeteg apámtól az apró vályogdoboz konyhában ideges gyermekkoromban, szigorú és szerelmes kamaszkoromban. Lavórba, fa-kantáros fölmosóvödörbe, törülközőbe, fehér ingre, padlóra, lepedőre, dunyhára. És váratlanul jött mindig ez a vörös fölbugyogás, sugárvörös hörgés. És vérfoltos, vérpettyes lett minden gyűrtség és simaság, mint a kezdeti hajnal az örök égen, a kerti lombleveleken, a nádtető dréncsövein, a virágokon, a fehérzománc hó-kriptán a falu-mélységen. Ó, köhögve vért-hörgő Idő! Ó, tüdővészes piros nyomorúság! Ó, drága életmosoly, ó, drága halálmosoly: Tóth Árpád!

Ott olvastam csoda-varázs verseit a viaszos-vászon virágsziget konyhaasztalra kinyitva terített áhítat-könyveiből, ámulat-lapjairól. Olyan szent szorgalommal, olyan dicsőséges öntudattal, ahogy a levélvágó hangya, a több-kitinhólyagos karcsú, barna, csápos, nyúlánk, feketén izzó gombostűfej-szemű hangya viszi a vékony könnyes éjszakai faágon a függőlegesen fölmeredő zöld falevelet, a neki hatalmas zöld növényi lepkeszárnyat, a százszor szent étel-vitorlát, zöld óriás-tarajként fölágaskodó ősföldkori páncélgigász-gyíkhattyú kőpajzslevél diadal-taréját, a pórusos és zölderes szelíd élet-pajzsot, a tűhegy-karéj fogsorú szájacskával levágott függő-meredés lepedőt, mint egy vitorláshajó a szélben-kifeszült zöld vitorlát. Ó, te Gyönyörűséges Gyönyörű Elégia-Mámor Tóth Árpád!, kemény szemüveg-villogású, csillagtér-éjszaka cvikker-szikrázatú, elégia-mosolyú költő, apámmal egy tüdő-végzetű, egy tüdővérhányás kárhozatú, szelíd-mosoly Költő-Magány, az Elképzelt Isten fényes, barna Mindenség-Hegedűje Tóth Árpád! Én ettelek és ittalak, mint az Utolsó Vacsorán a Jézus jobb és baloldalán ücsörgő egyszerű és legtöbbször-kételytelen nép-emberek, a halászok, munkások, az asztali vacsoránál nekik-ajánlott és adott kenyeret és bort, az illattalan pászkát és a mészáros-bárddal átvágott nyakú marhák kénfüst szagú habzó véréhez hasonló, áldozat-illatú és halál-szagú bort. Ittalak, mint műveletlen, hörgő, köhögő, krákogó sárga-gennyes váladékot köpködő tüdőbeteg apám a pincéből kék zománcbögrében fölhozott bort, a borral telt bögrét két pókláb-ujjú tenyerével melegített végzet-italt. Hogy meg ne fázzon. Pedig apám nem volt költő, csak tüdőműtéte után gyűrt falevél-hátú, kőművesből lett hivatalsegéd, irodaszolga, vonattal Budapestre járó vöröses-szőke köhögés-csillag. Két emberlábon járó, bordás, horpadt félhát-öblű halál-ladik! És ettelek! Mint a levélvágó hangya a lombról a zöld levelet rágószervével az őserdei fáról: szívemmel vágtam le versedet, a zöld óriás vitorlatollat teremtő ihletedről, a teremtés-lomb zöld vers-fáról, s cipeltem, hurcoltam életemmel élelmemet, hogy jövőmmé-emésszem csoda-természeted te szívburkodban örök versmagzatot hordozó Szerelmes Szelíd Éden: virágpor, napfénypor, csillagpor, lepkepor, mosolygás-üdvösség, aranypor, láz-nedvesség örök emberparázs, véres szent villogás, gyönyör-könyörgés, halálos élet-vigasz, halálos megmaradás-vágy: Tóth Árpád!
Kő-szemüveges sír-szobrodnál hányszor álltam és állok ma is, mint akit szigorú varázslat ölel át, beburkolva őt a napfényes csönd, vagy behavazott csönd tüskés zöld gesztenyeburok hullás-nász köpenyébe. Költő lettem én is, s úgy lettem javíthatatlan utódod, mint akinek szárnya nőtt nehéz árnyadból az elfeketült fényre, s úgy élek szívedbe kapaszkodva, mint a selyempillanat színes festéktálca lepkék a hajnali harmat-hímlős virágokba, mint Svedenborg tűhegy-atomnyi angyalai a látomás Isten-szívébe. Halálra-ítélve és festékfolt szétkenés-pikkelyekkel bekenve, mint a lepkék a temetői sírok között és fölött bolyongva kavarogva. Most éppen a temetői kristálylepke havazásban. Éppen a télben. Nem a gyászban!
A költő nem lehet irigy, a költőnek csak fájhat, ha remekművet olvas. S ha végzetes szent remekművet olvas, s a remekművet nem ő írta. Így vagyok én veled, te szigorú mosolygás mámor képzelet, te istenség-szavú, szentséges szerelem. Hisz versed mindig velem. És szívem könnybe csordul, ha újra olvasom, vagy nehéz múltamba visszanézve újra-képzelem. „Elégia egy rekettyebokorhoz!”-írtad mámor-képző versed fölé címnek. Úgy üzentél ezzel egy másik világba, a kozmikus végtelenség-magányba, mintha egy másik égitesten virágzó önfeledt és létező titokba gyúrnál virágot, világot, hogy virágporát az örök forró tüdővérzéses fagyba szétfújva legyintene az Isten, hogy minden csöndet és minden dübörgést, tüzet és jeget, sziklát és vulkánt, égitest-bolygógyűrűt és szupernóva halál-lázadást, diadalmas szép önpusztítást, galaxis-szigetet és halálpont-feketét legyőzve megtermékenyítsen.

Tóth Árpád: Elkoptam

Ó, ifjan hányszor lestelek,
Vígan, bízón kerestelek.
Bordáim rácsos lugasán
A szívem úgy izzott feléd,
Mint a tavaszi lugasok
Rácsa közt piros lampion...

És lehúnyt szemmel híttalak,
Te testtelen és drága füst,
Hányszor mellemre szíttalak,
Te........ és drága szél,
Mellem remegő függönye
Hányszor dagadt...

Éji mámorban lestelek,
Hűs erdőkben kerestelek,
Feldúltam asszonyok ölét,
Csak egyszer borulni föléd.

Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
Itt állok, és nem is tudom,
Éltem delén vagy estelén,
És azt hittem, hogy rádnyitok,
Te iszonyú, te nagy titok...

Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda-rácsos bús lugast,
Zászlós tüdőm, a bús lyukast...

Tüdőm rekedten felzihál
A csontos rácsú furcsa kasban,
Mint őszi szélben csapkodó
Tépett függöny a bús lugasban...

A vérerek bús ágbogán
Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán...
...Levánnyad róla, mint a bús,
Elomló lomb, a gyenge hús...

A bordák közé aggatott
Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
S melyből, ha néha... vér
...... feltör, és ajkamig ér
........ bíbor iszap
........... kicsap.

Lehúnyom lankatag szemem,
Itt, északi hegyek között...

Ha rossz voltam s hanyag,
Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
A szikra vagy a bús anyag?

József Attila: Meghalt Juhász Gyula

Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.

Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat.

1937. április 5.

Tóth Árpád: Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Kosztolányi Dezső: Ó, a halál

Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll,
s könnyes, pityergő szájunk megremeg.
Ó, a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,
tépázza gallérunk, ijedve forgunk,
és kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
sötét szobákba kuksol reszketeg,
lepedőben - így mondta épp a dajka -
kasza van a kezében, nincsen ajka,
és fondoran vigyáz,
mikor suhan az esti láz,
s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Ő a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
de kis szobánkba fekete az ablak,
az éjbe kint
Ő ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
s játékpuskánkat fogjuk ellene.

Ady Endre: A halottak




Akik lakoznak csendben valahol,
Szomorú fűz akikre ráhajol,
Akiknek sírján halvány mécs lobog,
A gyötrődést azok már rég feledték:
Mi sírva élünk, ők meg boldogok...

Nádas, fehér ház szűk kis ablakán
Néznétek csak az én édes anyám!...
Pedig előtte mécses sem lobog...
Óh, de akik csak halottat siratnak,
Mellette mégis százszor boldogok...

Ady Endre: Nem élek én tovább

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amig a szívemből
Felfakad az ének:
Amig a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amig lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amig titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet,
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amig szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amig mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amig a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amig nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amig egy világért
Gyötrődik a lelkem.

...De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szívem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Ha titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének, ─
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!...

Polc Alaine: Beszélgetések a halálról





2011. október 30., vasárnap

Szabó Lőrinc: Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

1918. október 31-én meggyilkolták budapesti Hermina úti villájában gróf Tisza Istvánt, Magyarország kétszeres miniszterelnökét.

Tormay a Bujdosó könyvben noha az „őszirózsás” forradalom, a patkánylázadás és Trianon okait firtatva a kiegyezés utáni kormányoknak a szabadkőműves és cionista politikai erőkkel szembeni közönyéről sem feledkezett meg, mégis Tiszát, kormánya politikájától függetlenül is a kor kivételesen tiszta államférfiújának látta, különös tekintettel az első világháborúba való belépésünk ellen tett diplomáciai lépéseire. Meggyilkolásának részleteit, ennek előzményeként Károlyi Mihály ellene való határtalan gyűlöletét leghitelesebben belőle ismerjük:

»Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed
hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: – Öt éve háborúskodunk miattad... Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. – Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! – Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. – Nem teszem! – Álljanak félre a nők! – Nem állunk. – Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. – Na hát mit akarnak?
– Maga az oka a háborúnak!
– Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka.
– Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte!
– Nem én vagyok az oka!
– Álljanak félre a nők! – Semmi válasz... – Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás... Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. – Végem van – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie…

A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

Eddig tartott a Pesti Hírlap tudósítójának a beszámolása. Anyám egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, aztán kételkedőn megrázta a fejét: – Valami kimaradt ebből a leírásból. Nagyon valószínűtlenül hangzik. Magyar katonák nem ölnek asszonyok előtt.

– Psychológiai absurdum – mondottam én –, ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett. Frontkatonák nem tartottak volná politikai előadást, ha ölni
akarnak. Talán berohantak volna és leszúrták volna Tiszát, de ilyen hideg, gyáva és megfontolt orgyilkosság nem vág a magyar természethez. Valahogy másként lehetett ez...
– Akárhogyan is volt, sóhajtotta Anyám – rettenetes, hogy megtörténhetett... Szegény Tisza Istvánné!

Egy rövid hír a lap alján, róla mondott valamit. Károlyi Mihály gróf részvéttávirata gróf Tisza István özvegyéhez: „Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki. Károlyi Mihály.”

Anyám arcán irtózat látszott: – Hogy nem átallotta oda tolakodni!

Szinte csúfolódóan hangzott ez a vakmerőség a holt Tisza emlékével szemben, és hitvány kegyetlenség volt azzal a hűségében nagyszerű asszonnyal szemben, aki előtt nem volt titok a gyűlölet, mellyel Károlyi évek hosszú során át, férje ellen izgatta a tömegeket.

A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem psychikai ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben. És környezete, saját céljai érdekében, bánni tudott vele. Hozzá közel állók több nyilatkozatát ismételték meg előttem: Károlyi sohasem titkolta Tisza elleni gyűlöletét. Számtalanszor mondotta, hogy nem nyugszik addig, amíg el nem pusztította. Ha módjában áll, szívesen elküldte volna „legnagyobb politikai ellenfele” özvegyének, már a házszabály-revízió parlamenti harcai idején a mostani részvéttáviratot. Akkor, mikor a műtét előtt álló, félig vak Tiszát, Széchenyi Aladár gróf és Pallavicini György őrgróf után, mint harmadik hívta párbajra jóformán ugyanegy héten. Gyűlölete ekkoriban lett olthatatlanná, mert Tisza István, a nagyszerű vívó, mint a politikában, úgy a mérkőzésben sem vette komoly ellenfélnek. Játszott vele és végül a harcképtelenségig elpáholta kardlapjával a fegyveres
elégtétel órájában.

Ezt nem bocsátotta meg soha...«

Pincebörtön

Pincebörtön

A Köztársaság téri pincebörtönök titkai 1992-ben, a Magyar Televízió egyik szerkesztő-riporterét, Dézsi Zoltánt azzal a feladattal bízták meg, készítsen filmet a Köztársaság téri pincebörtönök titkairól. A 120 perces kétrészes filmet Pincebörtön címmel nem sokkal az 1994-es tavaszi választások előtt mutatta be a Magyar Televízió. A film egykori csatornázási dolgozók, titkárnők, egykori rendészek, AVH-sok, kábelszerelők segítségével igyekezett hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a Magyar Szocialista Párt (MSZP) alapjaiban az egykori pincebörtönre épült amelynek titkait 1956 óta rejti az épület. Dézsi Zoltán ma is lankadatlanul kutat-keres, annál is inkább, mivel az új metróvonal építése során fény derülhet a még rejtőzködő titkokra is. ...

Erdős (Ehrental) Regina: Ballada száz év múlva

Erdős Renée (eredeti nevén: Ehrental Regina) (Érseklél, 1879. május 7. – Budapest, 1956. július 9.) író, költő.

Felső-magyarországi, sokgyermekes szegény magyar zsidó családban született. Győri és budapesti iskolaévei után színésznőnek tanult a fővárosban, ám tanulmányait hamarosan megszakította. Első verseivel A Hét költőjeként indult, s a női lélek merész ábrázolójaként mutatkozott be. A kritika várakozásaival ellentétben nem a tartózkodó leányi báj, hanem a nő szerelmi vágyának megéneklésével aratott sikert a baloldalon, s vívta ki a századforduló némely korifeusának haragját. Regényeit ifjú lányok csak titokban olvasták, s a közvélemény nemsokára mint a legerotikusabb magyar írónőt tartotta számon. Költészete Ady Endrére is hatást gyakorolt, akárcsak Bródy Sándorra, akinek évekig a szeretője volt. A családos – és csapodár – Bródyval való szakítás után egy olaszországi kolostorba vonult vissza, ahol katolikus hitre tért, aztán később antiszemita lett, a kor keresztény világát követve. Ezt követően írásaira a misztikus erotikus atmoszféra volt jellemző. 1913-ban feleségül ment Fülep Lajos művészettörténészhez. 1944-ig Rákoshegyen lakott. Erdős Renée 1927-ben vette meg rákoshegyi villáját. Későbbi írásaiban élete legboldogabb szakaszaként említi az itt töltött éveket. A negyvenes években azonban származása miatt már csak írói álnéven publikálhatott. Itt tartózkodásának utolsó dokumentuma egy 1944. március 31-én innen keltezett levél, amelyet Serédi Jusztinián hercegprímásnak írt, hogy emelje fel szavát a katolikus hitre tért zsidók érdekében. A vészkorszakban vidéken bújtatták, Rákoshegyre már nem tért vissza, Budapestre költözött. Egykori lakóháza, az Erdős Renée Ház ma kiállítóterem és helytörténeti gyűjteménynek ad otthont.

Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály,
Népe romlásának ha útját szeghetné,
Szép Magyarországot ha még megmenthetné,
Szóval alkudozni, békekötést tenni
Frank hadvezér elé, szive bizalmában,
Bízván magayaroknak régi csillagában.
Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály.

Hajóján ünnepi lobogók nem lengtek,
Útján nem kísérték ragyogó leventék.
Hajh, nem sziporkáztak kaczagányos menték.
Kardok markolatán napsugár nem tánczolt,
Drágaköves forgók bizony nem csillogtak!
Vezér és kiséret szomorúak voltak.
Határon lappangó ellenségek hada:
Ráczok, csehek, tótok, fölszabadult népek,
Földéhes nemzetek, akik jönnek sprra
Forró vérszüretre, friss halotti torra...

Menni kell, menni kell Belgrád városába
Frank vezér elébe...
Meg is álla ottan jó Károlyi Mihály
Frank hadvezér előtt.
Kérni a magyarnak országát, életét.
Frankoknak vezére gőgös szóval mondta:
„Te magad vagy itten jó Károlyi Mihály,
Egész országodért, egész nemzetedért,
Minden magyarokért te magad vagy itten?
egyet intenék csak, rátok rohannának
Földéhes nemzetek s bizony fölfalnának,
Híretek, nevetek sem maradna élő...
De mert idejöttél jó Károlyi Mihály:
Engedem: éljetek, de úgy, hogy ti lesztek
Minden nemzetek közt a legszegényebbek.
A ti országotok koldusok országa,
Koldusok reménye a ti reménységtek!”

Meghajlott bús feje Károlyi Mihálynak -
„Hadd legyünk koldusok, koldus reménységgel:
Csak a mi országunk határaid védd meg.
Csak a mi népünket pusztulni ne engedd!”

Megtére Belgrádból bús Károlyi Mihály.
Határon betörtek csehek, tótok, ráczok.
Hajh Erdély földjére vérszomjas románok!
Szólt Károlyi Mihály, magyarok vezére:
„Nincsen nékem nyugtom, megint útra kelek!
Most Helvécziába, győztesek elébe!
megkérem: ne hagyják pusztulni országom!”
Oda is elméne bús Károlyi Mihály...

Megnyíltak az utak északnak, nyugatnak...
Még sokszor útra kelt, sokszor meg is tére,
Éjjel nem aluvék, párnája parászlott
Feje sok gondjától.
Nappal nem volt nyugta szíve fájásától -
Soha a magyanak nem volt ilyen bánat.
Semmi ékessége, semmi cziczomája!
Sem szárnyas beszéde, sem daliás válla!
Régi nemzetsége gőgjét levetette,
Rossz magyarok bűnét mind magára vette,
Le is vezekelte...

Így nyere országot nagy Károlyi Mihály!

Weöres Sándor

WEÖRES SÁNDOR (1913-1989):
A galagonya


Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya

izzik a galagonya
ruhája.




Elküldte első verseit Osvát Ernőnek, a Nyugat szerkesztőjének is, aki kedvezően fogadta őket. 1929-ben, a hatodik osztályból még bizonyítványosztás előtt kimaradt, attól félve, hogy úgyis megbuktatják. 1929 nyarán felkereste Kosztolányi Dezsőt a Logodi utcában, valamint személyesen is kapcsolatba került Babits Mihállyal. Még ebben az évben átment Győrbe, ahol magántanulóként újra el kellett végeznie a hatodik osztályt, s ettől kezdve már nyilvános, rendes tanulóként folytatta tanulmányait. 1931-től Sopronban tanult, ahol 1932 júniusában érettségizett. 1931 végen néhány versét elküldte Babitsnak, aki a Nyugat 15–16. számában kinyomtatta Hajnal című versét (amelyet Weöres 1934-ben Cselédlányok címmel vett fel első kötetébe). 1931 telén két újabb verset (Jajgatás, Kicsinyesek) is megjelentetett, 1941-ig, a folyóirat fennállásáig pedig összesen 64-et.

Az érettségi után másfél évig apja gazdaságán dolgozott. 1933 őszén Pécsre utazott, és beiratkozott az Erzsébet Tudományegyetem jogi karára, majd átiratkozott a bölcsészkarra (földrajz-történelem szakra), végül filozófia-esztétika szakon szerzett diplomát. Egyetemi évei alatt a Batsányi Kör és a Janus Pannonius Társaság munkájába is bekapcsolódott. Ekkoriban kötött barátságot Takáts Gyulával, Tatay Sándorral és Fülep Lajos professzorral, valamint szoros kapcsolatot ápolt Csorba Győzővel, a Budapesten élő Vas Istvánnal, Jékely Zoltánnal és a debreceni Kiss Tamással is.

Édesapja, id. Weöres Sándor hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt, édesanyja, Blaskovich Mária nagyszebeni, gazdag szerb polgárcsaládból származott.

2011. október 29., szombat

A hetvenéves Herczeg Ferenc a magyar toll nagymestere hűvösvölgyi villája kertjében nyilatkozik a szeretetteljes ünneplésről, mellyel hazája jubileuma alkalmábül elhalmozta.




Elhangzó szöveg: [riporter:] „Tisztelettel kérem, méltóztassék a híradó közönségét az utolsó ünnepi napok benyomásairól pár szóban tájékoztatni!”
[Herczeg Ferenc:] „Hát levelek, táviratok ezrével, látogatók százával tisztelnek meg. Őszintén szólva, nem is tudtam, hogy annyi jó barátom, és jóakaróm van az országban. Ez kérem az öregségnek a legkellemesebb enyhítő jele, mert virág- és verőfény özönnel árasztja el a múlandóság gondolatát. Én ebben a pillanatban csak egyet érzek, végtelen hálát a magyar közönség iránt, amely apró szolgálatokat ilyen fejedelmi módon tud jutalmazni.”


Herczeg Ferenc (Franz Herzog; Versec, 1863. – Budapest, 1954.) író, színműíró, újságíró, az MTA tagja és másodelnöke. A Horthy-korszak legnépszerűbb írója, az Új Idők c. irodalmi hetilap főszerkesztője, a Magyar Revíziós Liga elnöke.

Jómódú verseci német polgárcsaládból származott. Magyarul az iskolában tanult meg. Az 1890-es évek fordulóján kezdett el írni, előbb regényt, novellát, később színdarabot is. Első regényét a váci fegyházban írta, ahova egy halállal végződő párbaj miatt került.

II. Rákóczi Ferenc : Ima a hazáért nehéz időban

Úristen! Igazság kútfeje, kegyelem kimeríthetetlen forrása, ki parancsolataidról megfeledkezett népedet néhanapján a szolgaság jármával sújtod, hogy megtörvén gőgjét, amint a büntetésben igazságot adtál, a megbocsátásban újból kegyelmet nyújts neki: bevalljuk, Uram, őseink nyughatatlanságát, beismerjük mindennapi vétkeinket, amelyekkel ellened támadván, valóban megérdemeltük ostorodat. Rászolgálunk, Uram, hogy nemzetünk dicsősége elenyésszék, s gyermekeink idegen nép járma alatt görnyedjenek. Méltók vagyunk, hogy magvunk szakadván, eredetünk emlékezete és nemzetünk neve feledésbe merüljön, mivel elhajoltunk tőled, Istenünktől és Urunktól.

Mindazonáltal, ó Uram, tekintsd a nyomorúság ez örvényébe hullott népednek sóhaját, hallgasd meg a szegények, az özvegyek és árvák hozzád felsíró jajkiáltását. Tekintsd a bűnhődésre kész ártatlanoknak kiontott vérét, s ne feledkezzél meg irgalmasságod cselekedeteiről, melyekkel hajdan oly kegyesen elárasztottad szolgaságban sínylő választott népedet.

És ha lelkünkben lángra lobbantanád felszabadulásunk vágyának tüzét, vezéreld cselekedeteinket, erősítsd meg karunkat, élesítsd fegyvereinket, hogy egyesült erővel szolgálhassunk kegyes akaratodnak. Adj, Uram azoknak, akiket vezéreinkül rendeltél, hivatásukban bölcseséget, a balsorsban bátorságot, a szerencsében mérsékletet, hogy végzéseid útján haladjanak: Te jelöld ki, Uram, táboraink határát, vedd körül irgalmasságod köntösével, óvd meg az ellenségnek cseleitől, s űzd el az álmot a virrasztók szeméről, nehogy készületlenül találtassunk. A Te angyalod legyen őrünk és vezetőnk a csatában, aki szétszórja a fegyverek golyóit, s valamint Izraelt szárazon vitte át a tengeren, vezessen át bennünket is sértetlenül ellenségeink tömegén.

Add, végül, Urunk, legkedvesebb Atyánk, hogy felvétetvén néped kebelébe, rendelésed útjáról le ne térjünk, hanem igazságtételeid őreivé lévén, utunk nyugalomban és békességben vezessen tehozzád, ki végtelen kegyelmednél fogva azt akartad, hogy kiszabaduljunk a szolgaságból és megváltassunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által, ki a Szentháromságban veled él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.



( II. Rákóczi Ferenc )

Misztrál: A föld gyermeke

Misztrál: A sötétség verse

Pilinszky János: Hétköznapok

keresztény gondolatok



Hétköznap és ünnep: kölcsönös megtermékenyítői egymásnak.
Az egyik nemcsak mértéke a másiknak, de emelője is.
Ha az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel, – a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely “életre vagy pusztulásra” vezet.
A hétköznapok sora, ez a szürke vonal, semmivel se kevesebb hát az ünnepnapok kivilágított állomásainál. Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz? Az önzés tévelygéseibe, vagy az áldozat egyenes útján a megígért boldogságra?
Szürkesége a hétköznapoknak: talán legméltóbb színe az igazi áldozatnak. Az út pora a vándorok palástja.
Isten a legszürkébbért adja majd a legszebb ünneplőt cserébe.
Porból vagyunk és porrá leszünk. De mindaz, ami por belőlünk, porrá omlik a hétköznapok áldozatosan szürke munkájában, hogy egyedül az maradjon belőlünk fenn, ami már nem por többé, hanem világosság. Persze, mindez csak hasonlat, tétova tapogatózás a munka isteni rendeltetésének jelenléte, szerepe körül. Bizonytalan megsejtése annak, hogyan lehet a teherből áldozat, s az. áldozatból szabadság és öröm utoljára.
Legmeggyőzőbben maga a valóság bizonyítja, az élet ezer és ezer példája, hogy a legszürkébb áldozatban, munkásságban eltöltött élet termi a legízesebb és leggyengédebb gyümölcsöt. A hétköznap olyan elemi iskolája Istennek, melyben a legmagasabb tudást tanítják.
Mikor hát látszólag legjelentéktelenebb munkánknak engedelmeskedünk, jó tudnunk, hogy annak – sőt éppen annak – maga Isten a gazdája.
A “nagy feladatoknak” sokszor mi magunk vagyunk a megrendelői. De a kicsiny, szürke, terhes gondok – minden bizonnyal Istentől valók.
Teljesítésük hasonló az imádsághoz, s minden körülmények közt Isten szolgálatát jelenti. S az érte járó fizetség is éppoly észrevétlen és csendes, mint magának Istennek a jelenléte. Éppoly észrevétlen, de éppoly bizonyos is.

Új Ember, 1966. január 9.

Márai Sándor: Szeptember

Az ökörnyállal kezdődik, a mustszagú erjedéssel, a dáliákkal, a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évszakok, egy idő óta, általában háborúkkal kezdődnek. Az égre nézünk, a sűrű, szirupszínű égre, hallgatjuk a berúgott darazsak dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze robbannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen.

Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez.

Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes, mustszagú és enyhén mustárgáz illatú őszben. A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bombákat, messze valahol, szerte az őszülő világon.

A vers olyan erővel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy kerti virág-ot írt őszi virág-ok helyett, azt, hogy takarta helyett takará-t írt a költő, szenvelgő és régies fordulattal. Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétől csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába írták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz esztendő távolságán át, s felkavarja az időben és a mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően őszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe. A délután meleg még. A természet szőlőcukorral táplálja gyengülő érlökését. A szökőkút tava pislog, mint egy öreg ember enyves szeme, ravaszul és alamuszian.

Az ősz a Hűvösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi rétet megkerülve elhalad a Szép Juhászné mellett; így tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hűvösvölgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene játszik, egészen régi és fellengzős operarészleteket, például az Undine nyitányát. A kerti utak mentén a kőangyalok hajfürtjeit vérpiros szőlőlevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túltömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a Veronika előtt, s biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

Keleti gondolatok


Lustaság és létforgatag

Mi a törekvés? Az értelmes tevékenységből származó örömteli késztetés. Ahhoz, hogy a világon mindent ami jó, ezzel az örömmel tegyünk, el kell hárítani az útjából minden akadályt, elsősorban a lustaságot. Mert aki lusta, az inkább a semmittevésben, az alvásban leli örömét és nem törődik a létforgataggal, mint a szenvedések lakóhelyével.

(…)

Az állatok egymás viselkedéséből általában jól tudják, hogy mit él át a másik, mire készül. Az emberi lény ennél sokkal bonyolultabb. Egy bizonyos határig követhető, ám gyakran megtévesztő a viselkedése. Van, aki kezdetben igen jó színben tűnik fel, aztán kiderül róla, hogy utálatos. De megtörténik az is, hogy valaki eleinte szörnyű ellenszenves, később viszont jószívűnek, megbízhatónak bizonyul.

A változásról

Általános jelenség, hogy azok az emberek, akik kis falukban, vagy valahol a nagyvárosoktól távol élnek, vonzóbb, mozgalmasabb életre vágynak egy nagyobb városban, vagy nagyobb országban. Azok pedig akik nagyvárosokban élnek, gyakran szeretnének csendes, vidéki helyen lakni. A vágyak különbözőek, s lényegük a változás. A szenvedés a vágyak változásából ered. A szenvedés valójában: változások szenvedése.

Magunkba szállni

Tapasztalható, hogy hajlamosak vagyunk magunkat önelégülten szemlélni. Általában elnézőnek, engedékenynek látjuk magunkat, és amikor valamilyen kellemetlenség ér bennünket, mindig készek vagyunk érte másokat, a sorsot, a rossz szellemeket, vagy éppen Istent okolni. Érdemes olykor magunkba szállni, ahogy Buddha ajánlja. Attól egy kicsit megrémül az ember.

Megelégedettség, boldogság

Ha az ember egyszerűen él, akkor elégednek kell lennie. Az egyszerűség rendkívül fontos a boldogsághoz. Létfontosságú, hogy teljesüljön néhány vágyunk, és hogy elégedettek legyünk azzal, amink van.
Legyen éppen elég élelmünk legyen ruhánk, legyen tető a fejünk fölött, amely megvéd az elemektől. Végül igen nagy boldogság származik abból is, hogy az egyszerűségből adódóan elkerüljük a szellemi konfúziót és elmélyülhetünk segítőkészségünk kimüvelésében.

Az élet, – érték

Próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy az élet önmagában is óriási érték, s nem szabad elvesztegetnünk egyetlen pillanatát sem.
Nem a lényegre figyelni, hanem pazarolni az élet kincseit, majdnem olyan, mint mérget bevenni, miközben tisztában vagyunk a hatásával.
Nem helyénvaló, hogy az emberek komolyan elkeserednek, amikor valami anyagi veszteség éri őket, de a legcsekélyebb szomorúságot sem érzik, amikor életük valódi értékei vesznek el…

Változás és változtatás

Ha meg akarod változtatni a világot, először próbálj valamit jobbá tenni, megváltoztatni magadon. Ez segít megváltoztatni a családodat, a barátaidat, aztán így kell folytatni egyre nagyobb és nagyobb körben. Minden, amit teszünk, hatással lesz valamíre és vaiakíre.

Önvizsgálat és jellemfejlődés

Ebben az örökké változó világban van két fontos dolog, amit mindig érdemes szem előtt tartanunk. Az egyik az önvizsgálat. Mindenkor, minden helyzetben felül kell vizsgálnunk a viselkedésünket, állandóan ellenőriznünk kell magunkat, hogy vajon helyesen, megfelelően cselekszünk-e. Mielőtt másokra mutogatunk, figyeljünk magunkra. A másik fontos dolog az, hogy mindig készen kell állnunk a hibáink beismerésére és kijavítására.

Áldozatvállalás, félelemcsökkenés

Amikor félsz, gondold azt, hogy mások is félnek. Sőt, vedd magadra az ő félelmüket is. Még ha a szenvedésed fokozódik is azáltal, hogy a terheidet növelted, meglátod, a félelmed mégis csökkenni fog.

Nemes célkitűzés és megvalósítás

Minden nemes szándék megvalósítása elkerülhetetlenül akadályokba ütközik. Mielőtt az akadályok leküzdéséhez látnánk, igen fontos még egyszer alaposan ellenőriznünk a célkitűzés és indíttatás helyességét. Őszintén, tisztességesen és minden részletet illetően indokoltan kell cselekednünk. Úgy, hogy az másoknak és önmagunknak is a legjobb legyen. A cél kitűzése után szilárdan el kell határoznunk, hogy mindvégig következetesen törekszünk az elérésére. Hogy ha végül a cél elérhetetlennek mutatkozik, akkor se tehessünk magunknak szemrehányást.

Amikor meghalunk

Amikor meghalunk, semmit sem viszünk magunkkal. Csak életünk tetteinek gyümölcseit és szellemi minőségünket.

Anyai szeretet

Az élet nyugalmának, békéjének megteremtéséhez az első útmutatást csaknem mindannyian az édesanyánktól kapjuk.
A szeretet szüksége már az emberi élet kezdeteinél megjelenik bennünk, és fejlődésünk legkorábbi pillanataitól fogva az anyai gondoskodásra vagyunk utalva.
Nagyon fontos, hogy az anya kifejezze irántunk a szeretetét. Ez az első útmutatás.
Ha a gyerekek nem kapnak megfelelő szeretetet, később majd nehezen tudnak másokat szeretni.

Háromféle lustaság

A lustaság szellemi fejlődésünk bilincse.
Három típusa jelent komoly veszélyt: Az első a tétlenség lustasága, amely a dolgok halogatásához vezet. A második a kishitűség lustasága, amely kétséget táplál bennünk a képességeinket illetően. A harmadik pedig a ragaszkodás lustasága, amely nem enged elszakadni minket rossz szokásainktól, negatívumainktól.

Az együttérzés gyakorlása

Bárkivel találkozom, megpróbálok úgy viselkedni vele, mintha régi barátom lenne. Igazi boldogságot érzek, amikor megtaláljuk az ehhez illő hangot. Ez tulajdonképpen nem más, mint az együttérzés gyakorlása.

A valódi együttérzésről

A valódi együttérzés nemcsak érzelmi viszonyt jelez. Szilárd, az értelmen alapuló meggyőződésből ered. Ezért az igazán együttérző viselkedés még akkor sem változik, ha éppen negatívan fogadják. Az egyetemes önzetlenségből kifejlődik bennünk a másokért érzett felelősség, és ez akként jelenik meg, hogy segíteni akarunk társainknak gondjaik leküzdéseben.

A türelem gyakorlás

A türelem gyakorlásával nem pusztán a helyes, objektív megismerés birtokába jut az ember, hanem jó közérzetet is teremt magának. Ez a mindennapi életben nélkülözhetetlen. A türelem gyakorlásával válik lehetségessé a lelki nyugalmunk fenntartása, és a türelem gyakorlása teremti meg azokat a körülményeket is, amelyek között örömteli életet tudunk élni.

Erőszakosság nélkül

Kívülről nehezen ítélhető meg, hogy erőszak mozgat-e valamely cselekedetet, vagy más motiváció. Ugyanis negatív motiváció esetén is látszódhat egy cselekedet szelídnek, finomnak, pedig az azt irányító érzés mélyén erőszak rejlik.
De fordítva, durva tettek és szavak mögött is lehet őszinte szándék, pozitív motiváció, amely nem erőszakos.
Bármiképp nyilvánul is meg, az erőszakosság romboló erő, az erőszakmentesség építő.

Tisztességes eszközökkel

Akár magányosan álló palotában, akár városok ember sűrűjében élünk, ugyanazokért az alapvető emberi célokért dolgozunk és küzdünk.
Közben azonban nem vesszük észre, mennyire fontos, hogy e célok eléréséért tisztességes eszközökkel harcoljunk. Az eszközt, a módszert mindig úgy kell megválasztani, hogy lehetőleg ne romboljunk vele.

A türelem fejlesztése

A türelem fejlesztéséhez kell valaki, aki szándékosan idegesít bennünket. Az ilyen ember ad jó lehetőséget a türelem valódi gyakorlására. Úgy teszi próbára belső erőnket, szilárdságunkat, ahogy még a guruk se tudják. A türelem gyakorlása megvéd bennünket a sértések fájdalmától.

A legnagyobb megpróbáltatás

Sokkal építőbb lenne, ha az emberek megpróbálnák megérteni állítólagos ellenségeiket. Megbocsátani sokkal hasznosabb mint felkapni egy követ és hozzájuk vágni. Még hasznosabb megbocsátani, ha dühöd csillapíthatatlan. Élni a lehetőséggel, hogy a rossz helyett magunknak és másoknak is jót tegyünk ez a legnagyobb megpróbáltatás.

Harag, vagy jóság?

Fizikailag fejlett emberi lények vagyunk, de szellemileg fejletlenek, befejezetlenek. Az ember fizikai formája adott, a szellem képességeit ki kell fejleszteni, hogy ne tévedjünk ítéleteinkben. Senki nem garantálja szellemi kvalitásainkat: Mi magunk vagyunk felelősek értük. A garancia pedig önfegyelmünk, önismeretünk és az a felismerés, hogy a harag hátra; a jóság előre visz.

Törődni másokkal

Mindjárt születésünk pillanatában szüleink jóságára, gondoskodására szorulunk.
Később, amikor betegségek gyötörnek minket és megöregszünk, megint mások gondoskodására és jóságára leszünk utalva. Mivel életünk kezdetén és végén mások törődnek velünk, hogyan tudnánk mi életünk derekán nem törődni másokkal?

Leszokni a sértő viselkedésről

Ha egyetlen hibádat felismered, többet ér, mint ezernyi hibáját felismerni másnak. Ahelyett, hogy rosszat mondanál az emberekről, ütköznél velük, és nyugtalanságot keltenél az életükben, szemléld őket teljes valóságukban. Gondolj inkább a jó tulajdonságaikra. Ha mégis örömödet lelnéd valaki becsmérlésében, azonnal képzeld azt, hogy rohadt gyümölcsbe haraptál. Így elég gyorsan leszokhatsz a sértő viselkedésről.

A mosoly forrása

Fontosak a barátok – ezért szeretném, ha minél több barátom lenne. Fontosak a mosolyok – ez is nyilvánvaló. De milyenek a mosolyok? Bőséges a választék belőlük. Némelyik gúnyos, némelyik művi, diplomata mosoly. Ezek nem elégítenek ki, sokkal inkább félelmet, gyanakvást keltenek bennem. Ám a valódi mosoly reményt adó, biztató, üdítő. Ha azt akarjuk, hogy valódi mosoly ragyogjon az arcunkon, meg kell teremtenünk magunkban a valódi mosoly forrását.

Reményik Sándor: Csendes csodák



Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Mikszáth Kálmán: Kemény ember

Nagyon becsületes ember volt az öreg Kakuk János, isten nyugosztalja meg szegényt.

Talán azért volt olyan szegény, mert becsületes volt.

Ott lakott abban a nagy ronda épületben, a templom mellett, amelyiken az a nagy festett címer látható: egy ökörfej és egy tagló.

Az egész falu olyan nagyon szerette, mintha mindenkinek családtagja lett volna; nem is hítta másképp senki, mint „János bácsi”-nak, s nem is volt egyebe széles e világon, ezen a nagy szereteten és egy szép leányon kívül; hanem azzal ő be is érte ám untig.

Fiatal korában honvéd volt, sokat tudott beszélni Bem apóról, akinek képe ott függ a tiszteletes uram belső szobájában, a piski hídról, a segesvári csatáról. Én akárhányszor hallottam a szájából. Ilyenkor azután úgy nézett ki az öreg János bácsi, mintha kicserélték volna; apró, szürke szemei villogtak, hajlott háta kiegyenesedett, és a lekonyult bajusz is mintha megérezte volna, hogy miről foly a beszéd, mintegy önkéntelenül kunkorodott fel.

A szabadságharc után itt telepedett le, nehány megtakarított forintocskájával mészárszéket nyitott és megházasodott.

A felesége is jó asszony volt, egyéb hibát sem követett el soha, mint azt, hogy korán halt meg, egy kis kétéves leánykát hagyva árván.

A kis kétéves leánykát Mariskának hítták, s olyan szép gyermek volt, hogy csodájára jártak az emberek: hát még mikor tizenhat éves lett!

Fekete haja volt, mint az éjfél, szeme mint a kökény, arca mint a nyíló rózsa, termetét meg bízvást megirigyelhette volna akármelyik grófkisasszony.

Szerette is János bácsi egyetlen leányát, ő volt szeme fénye, öröme, büszkesége. No, de szerették azt nélküle is elegen: hanem a leány senkit sem szeretett, csak a Lóczi Márton uram fiát, Pétert.

Lóczi Péter derék, jóravaló legény volt, akit bizony meg lehetett nézni, mikor vasárnaponként darutollas kalapja alatt pitykés kék dolmányában végiglépdelt az utcán, s aki bizonyosan szintén szerette a szép Mariskát, de hát mindennek dacára a leány és legény között ezer mérföld feküdött.

Az az ezer mérföld pedig nem volt egyéb, mint két egész házhely, melyet a Péter apja, nemzetes Lóczi Márton uram bírt, s mely olyan gazdag emberré tette, kinek a fia rá sem nézhetett olyan koldusleányra, mint aminő Mariska.

Azonfelül még ott állott távolságnak az a harag is, mely Lóczi Márton uram és János bácsi között létezett, melynek az elejét még a régi időből kellene keresni, midőn a sárospataki kollégiumban hóval hajigálták meg egymást, a piski csatában strázsamesterségért versenyeztek; s ilyen haszontalan apróságokért aztán annyira megszokták egymást ellenségeknek tekinteni, hogy most ugyan a világ kincseért sem tudnának leszokni róla.

Olyan volt a két ember, mint azok a régi mesebeli szellemek, akik szüntelenül egymással birkóznak, és sohasem tudja egyik a másikát földhöz vágni.

Ők is örökké egymásba akadékoskodtak; hol az egyik, hol a másik kerekedett felül; sohasem lehetett tudni, melyik a győztes; pedig egész életük az volt, hogy mindenik azt akarta bebizonyítani a másiknak: „azért is én vagyok a különb ember.”

Csak igen ritkán találkoztak, s ami szó meg is fordult köztük, az mind háború volt egymás ellen.

Még a vidék is úgy nevezte el őket, hogy nem lehetett összeférni egymás mellett a neveiknek sem. János bácsit „puhaszívű”-nek hítták, Lóczi Márton uramat pedig elnevezték „kemény ember”-nek.

…A német világban János bácsi egyszer folyamodni akart a kormányhoz, hogy a szabadságharcban atyjától erőszakkal elhajtott juhnyájat, melyről akkoriban nyugtatványt is adott a német generális, kárpótolják, miért is Lóczi uramhoz járult, hogy írjon egy szép levelet a kormánynak, kinek mégiscsak illenék beváltani a „kezeírását”.

A kemény ember végignézte János bácsit, s a falu házánál egybegyűlt sok ember előtt azt mondta gúnyos, jéghideg hangon:

- És nem szégyenli magát kegyelmed a német előtt koldulni?

János bácsi elpirosodott szégyenletében, mint a pipacs; kiment szótlanul, és sohasem jutott eszébe többé folyamodni.

Mikor bejött a jó magyar világ, s újra kisütött a nap, a kísérteties alakok, akik csak azért éltek eddig, hogy legyen kinek szenvedni, mind sorba kijöttek a napfényre melegedni: a nagyurak elfoglalták őseik székét, a kisurak pedig szintén siettek széket foglalni, akinek mekkora jutott; akinek pedig nem jutott semminő, az legalább a gyepre ült ki, onnan nézte a régen látott jó világot; – mikor – mondom – ez a jó világ bejött, a kemény ember lelke is levetette rideg ruháját, s hivatal után vágyakozék.

Neki is szék kellett, nagyon egyszerű, de terhes szék, melynek azonban most megvolt a maga dísze és fénye, megvolt a maga könnyűsége.

Ez a falusi bírói szék volt.

Valami csábító volt abban: magyar bírónak lenni, olyan bírónak, akit nem a szolgabíró nevez ki, hanem nyolcszáz-kilencszáz ember választja szabad akarata, szíve szerint, azt, akiben legtöbb bizalma van, mint valaha régen volt.

Bizony nem volt akkoriban olyan ember ebben az országban, akinek ez a méltóság derogált volna.

A kemény ember mindent elkövetett, hogy bíró legyen, hanem a választás napján az egész falu egyhangúlag Kakuk János uramat választotta meg.

János bácsi könnyes szemekkel köszönte meg a nagy tisztességet s olyan épületes beszédet mondott, mint akárcsak a tiszteletes uram; a beszédben az is benne volt, hogy a bírói pálcát nem fogadhatja el, mert az erősebb kezekbe való: éppen azért tiszta szívéből kívánja, hogy Lóczi Márton uram legyen a bíró.

A község most már természetesen Lóczira szavazott, hanem a kemény ember sem fogadta el a bírói pálcát – legnagyobb ellensége kegyelméből.

A kemény ember toporzékolt dühében, sohasem érezte magát ennyire megszégyenítve, megalázva, mint ekkor; sohasem ejtett még semminemű fegyver ilyen mérges sebet rajta.

Hanem azért nem volt még megmutatva: melyik a különb ember? Ez majd elválik.

Ilyen örökös versengés volt a két ember élete, akiknek egy vármegye is szűk lett volna; hát még egy falu?

Péternek meg volt hagyva, hogy mindenüvé elmehet, ahová akar, csak Kakuk házába nem. A szép Mariskának pedig szintén szívére kötötte édesapja, hogy a Lóczi fiával ne kezdjen semmi barátságot.

Ezért feküdött ezer mérföld a két gyerek közt.

Hanem mi a szerelemnek ezer mérföld?

A fiú addig-addig méregette sóvár szemeivel a nagy távolságot, hogy egyszer csak azon vette észre magát, miszerint már átlépte: csendes nyári estéken, mikor a szép Mariska ott gyomlál a kertben, akaratlanul is odaviszi lába.

Hiába hítták kemény embernek az öreg Lóczi Mártont, a szíveknek ő sem bírt parancsolni.

Már egy fél esztendeig tartott a viszony Péter és Mariska között, midőn Márton uram egy napon ezüst karikagyűrűt pillantott meg a fia ujján.

- Honnan szakadt rád ez a jószág? – kérdé az öreg, erősen szeme közé nézve fiának.

- Az adta, akinek én adtam oda a magamét.

- Csak nem ettél bolondgombát, hogy ezért a mihaszna karikáért elcseréld kilenc forintos aranygyűrűdet.

- Már lehetetlen változtatni rajta.

- De csak fizettek valamit ráadásnak – vallatja az öreg.

- Egy szép leányt.

- Leányt?… Ezer milliom mennykő! Hát te még meg sem mondod az apádnak?

- Nem olyan fán termett a dolog, hogy édesapám-uram elé lehetne tálalni.

- Nojszen, majd lerázom én a fáról veled együtt, beste lélek-adta!… – Ki vele nyomban!…

- Hát a… Kakuk Mariska – mondá a legény, s most már ő nézett keményen az öreg szemébe.

És annak szeméből azt olvasta, hogy a kemény ember haragszik.

- Micsoda! – kiálta egész képéből kikelve – te az én halálos ellenségem leányát jegyezted el; akinek az apja egy kanál lébe befullasztana, ha tehetné. Jól van. Ebnek vagy a fia, nem nekem, ha menten vissza nem küldöd a gyűrűt!

Lóczi Péter egyet lépett hátrafelé, s onnan mondta vissza haragos apjának:

- Nem küldöm vissza!

- Akkor hát… fel is, alá is út. Nem ismerem az urat. Punktum.

Az öregember hangja reszketett, mikor ezeket a szavakat kimondta. A fiú dacosan hajtotta le fejét. Jól tudta, hogy ezek nem üres szavak: amit az öreg Lóczi Márton uram kimond, az szentírás, azon nem lehet változtatni.

A fiú nem soká gondolkozott rajta; nem lenne Lóczi Mártonnak a fia, ha az ilyenen gondol­koznék. Őt többé nem ismerik itt, hát ő sem ismer senkit; könyörögni pedig nem fog, mert az úgysem érne semmit: ahol a kemény ember azt mondja, hogy »punktum«, ott olyan nagy kő fekszik, amit egy ármádia sem lódít ki helyéből.

Összerakosgatta ami málhája volt, két-három pár fehéret, egy felső ruhát s egypár ezüst tallért, ami még megboldogult édesanyjától maradt rá, s aztán otthagyta a házat hidegen, könnytelenül.

Az öregember ott nézte, mint készülődik fel, mint lépi át a küszöböt utoljára egyetlen fia, akit úgy szeretett, mint saját életét, és a szíve hevesen dobogott a fájdalomtól; de azért az arcának nem volt szabad elárulni semmit. Amit a kemény ember kimondott, azt a kemény embernek nem lehet visszavonni.

Mikor pedig már oly messzire ment, hogy nem láthatta, kirohant kétségbeesetten az udvarra, s megragadván az ott bámészkodó kocsist, tompa, hörgő hangon kérdé:

- Te ember! hova megy a fiam?

- Nem tudom, nemzetes uram. Ne fussak utána?

- Menj! siess!… Vagy hó – ! Megállj! Ne mozdulj! ilyen amolyan… Ahova megy, ott lesz. Nem tesz semmit.

És háromszor is dörmögé egymás után, hogy „nem tesz semmit”.

Harmadnapra már az egész faluban beszélték, hogy Lóczi Péter beállott katonának.

A kemény ember is meghallotta, és azt mondta rá:

- Nem tesz semmit.

És reszketett, amikor mondta.

Kakuk János uram volt talán az egyedüli, aki örült a hírnek, mert most már biztos lehetett benne, hogy a leánya bele nem szerethet Lóczi Péterbe.

Az persze esze ágába sem fordult meg, hogy az bizony már régen szerelmes bele.

Furcsa könyv a fiatal vászoncselédek szíve, nemigen lehet abból olvasni.

Hiszen János bácsi semmit sem vett észre a leányán soha; sőt, most is még csak meg sem illetődött azon az újságon, hogy Péter katonának csapott fel. De hát hogy is illetődött volna meg, mikor ő azt már előre tudta; hiszen Péter elbúcsúzott tőle és megmondta, hogy miatta megy el s miatta jő vissza… Ott esküdtek meg a kertben, hogy örökké szeretni fogják egymást és hogy várni fognak egymásra, akár a koporsó bezártáig is.

Oh, az a nagy akácfa! susogó leveleivel sokat beszélhetne erről: az hallotta az esküjöket.

De e nagy akácfa jól tudott hallgatni, és a szép Mariska még jobban tudott.

Nem is beszélt arról a szerelemről más semmi, csak a leány szelíd, merengő szeme, és kedves arcának vendég halványsága.

…Hanem János bácsi abból sem tudott olvasni.

Azt ugyan látta, hogy napról napra megfogyottabb, mintha valami titkos láthatatlan kéz mindennap lelopna arcáról egy rózsát, fekete szemeiből egy sugarat, aminek, hogy mi lehet oka, azt eltalálni a doktor dolga.

János bácsi meg is kérdezte a doktortól, s a doktor meg is nézte a Mariska nyelvét, és azt mondta, hogy „semmi baja”.

Mert hát a doktorok könyveiben nincsen nyoma az olyan nyavalyának, aminek a neve szerelem. Minek is volna nyoma, ha úgysem segíthetnének rajta? – Hiába adnának receptet ellene, ha nincs rá flastrom a patikában.

Később azután még halványabb lett Mariska; ereje napról napra fogyott, szépsége hervadt, mint a letörött virágé.

A faluban azt kezdték susogni, hogy hektikában van.

Az pedig olyan betegség, amiből csak a sírban gyógyul ki az ember.

János bácsi egészen meg volt ijedve, messze földről rakásra hozatta az orvosokat, s mikor mindezek nem segítettek egy körömfeketényit sem, akkor rendesen mindig tanácsoltak egy-egy javasasszonyt, aki bizonyosan ki fogja gyógyítani Mariskát.

János bácsi szót fogadott, elhozatta a javasasszonyokat; de azok sem tettek egyebet, mint azt, hogy segítették tönkrejutni a szegény János bácsit.

Ami kevés pénzecskéje volt, az úgy elment orvosra, patikára, hogy ugyan nagyon körül kellett néznie, hol talál a ház táján egy betevő falatot. Azt a nehány tallért is, amit öreg napjaira tartogatott, egyenkint váltogatta be; az is elfogyott mind, az is mind kevés volt.

Beállott a nyomor, a legrosszabb időben.

A beteg ágya egész búcsújáróhely volt, az egész falu úgy tartotta, mintha a saját gyermeke lett volna, és jártak oda vigasztalni János bácsit, felszolgálni a beteget, virrasztani mellette.

Csak a kemény ember maradt hidegnek, őt nem érdekelte senki baja, még talán a magáé sem; sohasem volt olyan mogorva, mint most. Talán azért, mert nem volt kit gyűlölni. Egyedüli ellenségébe a sors kötött bele; ő azt sem bánja, hadd birkózzanak együtt: ő addig fegyver­szünetet köt vele, míg nem lesz elvégezve a dolog. Akkor meg aztán majd kezdhetik elölről.

A sorsnak azonban tetszett belekötni a kemény emberbe is.

Valami háború ütött ki Dalmáciában, amit az újságot nem olvasó magyar ember csak akkor tud meg, mikor fél lábon jön haza a fia elbeszélni, vagy mikor ott találja nyomát az – adókönyvecs­kéjében.

Lóczi Márton uram azonban újságolvasó ember volt, s a sok nemigen dicséretes dolog közt azt is ott találta nyomatva, hogy „mennyi magyar vér fogyott el!”

Hosszú lajstroma ez az elesett magyar fiúknak, akik elhaltak, s bizony okos embernek tartanám, aki be tudná bizonyítani, hogy nem hasztalanul.

A nagy lajstromban ott volt az elvérzett katonák között a Lóczi Péter neve is.

Az öregember kezéből kiesett a lap, elsápadt, de csak egy percre; a körülötte ülők alig vehet­ték észre. A másik percben már egész hidegen emelte azt fel a földről s tompán dörmögte:

- Nem tesz semmit.

És olvasott nyugodtan tovább.

…Mi lehetett ott írva?…

A hideg, mozdulatlan arcon valami furcsa pirosság kezdett mutatkozni, a kiégett, fénynélküli szemekben mintha valami kihamvadt üszköt szított volna fel valaki. A körülülők sohasem látták még így a kemény embert.

Ugyan mi lehetett ott írva?…

Ott pedig nem volt egyéb az újságban, mint egy egyszerű felszólítás, hogy építsünk a honvédeknek „menházat” a közadakozás filléreiből: egy palotát, hova meghúzódhassék a rongyba burkolt dicsőség, hova elrejtezhessék az eleven messze kiáltó panasz, – hadd ne hallhassa a világ.

Lóczi Márton uram felolvasta a sorokat hangosan, hadd tudja, hadd hallja meg mindenki, azután odajárult a vasas ládához, és ami pénz volt benne, mind kimarkolta, az utolsó fillérig, összeolvasta és feljegyezte a neve mellé egy tiszta papirosra.

- Csakhogy ezt megértem – dünnyöge hosszú lélegzetet véve. – Tehát van mégis valaki, akinek van szíve… akinek eszébe jut az éhező, a didergő honvéd.

A körülülők egy miatyánk alatt teleírták a papírt: egyszerű parasztemberek voltak, keveset adhattak, de éreztek melléje annyit, hogyha az a sok jó érzelem mind pénzzé változott volna, bizony meg lehetne rajta venni magát Rótsildet is mindenestől.

Lóczi uram új papirost vett ki az asztalfiából, azt mondta, hogy ebből az adakozásból nem lehet kizárni senkit, az utolsó koldusnak is alkalmat kell adni, hadd fizethesse le tartozását. Ő házról házra fog járni és felszólít mindenkit, adakozzék tehetsége szerint, mert meg van írva, hogy a szegényember „garasa” nagyon jól meg fog férni a főúr »tízezre« mellett.

És úgy tett, amint mondá: bekopogtatott mindenüvé, a tiszteletes uramtól kezdve az utolsó cigány viskójáig, még Kakuk János uramhoz is.

Oh, mint fogja megszégyeníteni ellenségét, aki most olyan szegény, hogy talán semmit sem adhat. A szegénység ugyan nem szégyen, de az szégyen, hogy nem gazdálkodott.

És a kemény ember szíve dobogott a diadal érzelmétől és az elfogódástól, midőn életében először átlépte annak az embernek a küszöbét, akit legjobban gyűlöl.

Csendesen kopogott az ajtón, de a »szabad« szó nem hallatszott belül, tehát anélkül nyitott be a vele volt két tanácsbelivel együtt; hanem megdöbbenve lépett hátra, amint a szoba közepére tekintett.

Halálos ellensége, akinek nem egy keserű mondást gondolt ki útközben, ott térdelt sápadtan az ágy lábánál.

Az ágyon pedig ott feküdött a szép Mariska meghalva.

A mosolygó ajkak becsukva, a kicsiny kezek megdermedve örökre…

Oh, milyen szép halott volt!

Az öreg János bácsi megüvegesedett szemekkel nézett reá, hosszan, némán, meredten, észre sem véve, hogy valaki van a szobában, csak nagysokára vetette oda tekintetét a jelenlevőkre. Talán meg sem ismerte őket fájdalmában?

Lóczi Márton ingadozó léptekkel járult közelebb a halotthoz s csendes, megindult hangon mondá a szomorú ellenségnek:

- Vigasztalódjék kegyelmed, Kakuk uram! Isten adta, isten vette el. Vesztettünk mi annál már drágábbat is.

Az öregember felvillanyozva ugrott fel erre a szóra s aztán elboruló arccal mondá:

- Igaza van!

- Én is ma értesültem a fiam haláláról…

János bácsi most pillantott legelőször a beszélőre s csodálkozva rebegé:

- Kegyelmed az Lóczi Márton uram? Mit akar kegyelmed itten?

- Kérni jöttem…

- Kérni? Éntőlem? – vágott közbe keserűen a szomorú apa. – Van-e még nekem valamim, amit el lehetne kérni? Nekem, aki nem tudom egyetlen lányomat eltemettetni? Nagyon szegény ember vagyok én arra, hogy adhassak valamit. Hanem hát csak próbálja meg kegyelmed.

- Igen, én kérni jöttem, mert a kérelem kötelességem kegyelmed irányában. A rokkant honvé­dek számára egy menházat akarnak építeni közadakozás útján: egy krajcártól kezdve felfelé elfogadtatik minden adomány…

János bácsi csüggedten hajtotta le fejét s kétségbeesett hangon hörgé:

- Egyetlenegy fillérem sincsen.

Lóczi Márton hidegen fordított hátat, s kifelé sietett, midőn a szomorú ember megragadta kabátjánál fogva s odavonszolta a halottas ágyhoz.

- Mit akar kegyelmed, Kakuk János uram?

Kakuk János uram odahajolt a szép hatotthoz s lehúzta annak ujjáról aranygyűrűjét:

- Te, kedves angyal, aki ott fenn vagy a mennyben, bocsásd meg apádnak, hogy elveszi legkedvesebb jószágodat s odaadja a szegény honvédeknek.

…És az bizonyosan meg is bocsátott neki érte.

- Fogja ezt a gyűrűt kegyelmed… több birtokom nincs; ezt is egy halottól kellett elvenni.

A kemény ember megismerte fia gyűrűjét… megdöbbenve vette kezébe, aztán megfogta görcsösen az öreg János bácsi reszkető kezét s megindult, szomorú hangon rebegé:

- Kegyelmed derék ember, Kakuk János uram. Kegyelmed különb ember, mint én. Azt én mondom.

Aztán odatérdelt a kemény ember is a halotthoz, s megcsókolta hideg, merev kezét s felvoná ujjára a gyűrűt,… az az övé, azt nem szabad tőle elvenni…

S amikor felkelt onnan, egy könyű fénylett a halovány halotti arcon, mint a sárga rózsán egy harmatcsepp…

Az a könyű a kemény ember szemeiből esett le.

*

A szép Mariskát eltemették, de nem soká feküdött egyedül; nehány hét múlva odafektették melléje János bácsit is: a bánat vitte oda. Az egész falu kikísérte, a fél falu siratta, de senki sem úgy, mint a „kemény ember”, ki még maig is kijár a temetőbe s órákig elüldögél a sírján.

Ugyan miről gondolkozik ott?

Epiktétosz kézikönyvecskéje; vagyis a sztoikus bölcs breviáriuma



I.

Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.

Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket.

Emlékezz erre: ha a természetüknél fogva függő dolgokat függetleneknek tartod és a más dolgait sajátaidnak tekinted, akkor minduntalan akadályokba ütközöl, bánkódni és háborogni fogsz, káromolod az isteneket és az embereket, de ha csak azt tartod a tiednek, ami valóban a tied, a más tulajdonát pedig a helyzetnek megfelelően a másénak tartod, akkor sohasem leszel a kényszer hatalmában, senki sem fog utadba állni, nem fogsz senkit szidalmazni és vádolni, és semmit sem kell majd akaratod ellenére végrehajtanod; senki sem árt neked, és nem lesz ellenséged sem, mert nem történik veled semmi baj.

Ha erre a nagy dologra törekszel, emlékezz rá, hogy nemcsak ímmel-ámmal kell utána vetned magad, hanem ennek a kedvéért bizonyos dolgokról teljesen le kell mondanod, más javak megszerzését pedig el kell halasztanod; ha azonban a lelki nyugalmad megszerzésére is törekszel, és uralkodni és gazdagodni is akarsz, könnyen megtörténik, hogy ezeket sem éred el, mivel az előbbire vágyakozol: de biztosan elveszíted azt, ami egyedül hozza létre a függetlenséget és a boldogságot.

Minden kellemetlen képzet felmerülésekor nyomban jegyezd meg: “Te csak képzet vagy, és egyáltalán nem az, aminek látszol.” Ezután vizsgáld és ítéld meg a képzetet elveid alapján: legelőször és legfőképpen abból a szempontból, vajon oly dolgokra vonatkozik-e, amelyek hatalmunkban vannak, vagy pedig olyanokra, amelyek nincsenek hatalmunkban. S ha valami olyanra vonatkozik, ami nincs hatalmunkban, mindig kéznél legyen ez a mondás: “Semmi közöm hozzá!”

II.

Emlékezz erre: törekvésünk abban a reményben gyökeredzik, hogy elérjük, amire vágyódunk, ellenszenvünk célja pedig az, hogy bele ne essünk abba, amit kerülünk. Aki kudarcot vall törekvésében, az szerencsétlen, de még szerencsétlenebb az, aki olyasmibe bonyolódik, amit kerül. Ha csak olyan dolgokat kívánsz kikerülni, amelyek a hatalmadban vannak, s a természettel ellentétesek, sohasem fogsz nem kívánt dolgokba bonyolódni, de ha a betegséget, a halált és a szegénységet akarod kikerülni, akkor szerencsétlen leszel.

Fojtsd el ellenszenvedet mindazokkal a dolgokkal szemben, melyek nincsenek hatalmunkban, és vidd át az olyan dolgokra, amelyek hatalmunkban vannak és a természettel ellentétesek. Egyelőre, (míg nem ismered a helyes élet elveit), száműzd teljesen a törekvést, mert ha olyasmire törekszel, ami nincs hatalmadban, szükségszerűen szerencsétlen leszel; az olyan hatalmunkban lévő dolgokról pedig, amelyekre szép dolog törekedni, még nincs fogadalmad. Csak vonzó és taszító ösztöneidnek engedj, de ezeknek is könnyedén, válogatással és kényelmesen.

III.

Emlékezz arra, hogy mindenről, ami gyönyörködtet, ami hasznos számodra, és amit szeretsz, a legjelentéktelenebb dolgoknál kezdve megmondd: miféle. Ha szeretsz egy tálat, mondd azt, hogy tálat szeretsz. Így, ha eltörik is, nem fogsz háborogni. Ha a gyermeked vagy a feleséged szereted, mondd azt, hogy csak egy embert szeretsz. Így, ha meghal, nem fogsz háborogni.

IV.

Ha valamihez hozzá akarsz fogni, emlékeztesd magad arra, hogy milyen az a dolog. Ha fürödni mégy, vess számot magadban mindazzal, ami a fürdőben történni szokott: lefröcskölik, lökdösik, szidják és meglopják az embert. Sokkal nagyobb határozottsággal fogsz a dologhoz, ha magadban kijelented: fürödni akarok, és magatartásomat is meg akarom őrizni a természetnek megfelelő állapotban. Így járj el minden ügyedben, ha azután valami kellemetlenség ér fürdés közben, ezt a mondást veszed elő: “Nemcsak ezt akartam, hanem a természetnek megfelelő magatartásomat is meg akartam őrizni; de akkor nem őrizhetem meg, ha bosszankodom a történteken.”

V.

Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények. A halálban például nincsen semmi szörnyű; ha szörnyű volna, Sókratésnak is úgy tűnt volna, hogy azonban a halálról úgy vélekednek, hogy szörnyű, maga ez a tény a szörnyű. – Így hát sohase másokat okoljunk, amikor akadályokra bukkanunk, vagy nyugtalanok és szomorúak vagyunk; magunkat, azaz a magunk véleményét hibáztassuk. A műveletlen ember szokása másokra panaszkodni, amikor ő maga cselekszik helytelenül. Aki tanulni kezd, az magát hibáztatja, a bölcs pedig sem mást, sem önmagát.

VI.

Soha ne büszkélkedj a más kiválóságával! Ha a ló büszkélkedve azt mondaná: “Szép vagyok”, – még el lehetne viselni. Te azonban, mikor büszkélkedve kijelented, hogy szép lovad van, lásd be: a ló kiválóságával büszkélkedel. Hát mi a tied tulajdonképpen? – A saját képzeteid használata: ha a képzeteidet a természet elveinek megfelelően használod, büszke lehetsz. Ebben az esetben legalább a saját kiválóságoddal büszkélkedel.

VII.

Valamint, ha tengeri utadon, míg hajód a kikötőben vesztegel, kiszállsz, hogy ivóvizet meríts, útközben esetleg felszedsz néhány kagylót vagy hagymát, de figyelmed a hajóra kell irányítanod, és folyton hátra kell tekingetned, nem hív-e a kormányos, s ha szólít, mindent ott kell hagynod, mert különben megkötözve hajítanak fel, mint a birkákat szokták, ugyanígy van ez az életben is. Hogy kagyló és hagyma helyett feleséged és gyermeked van, annak nincs akadálya, de ha hív a kormányos, rohanj a hajóra és hagyj ott mindent anélkül, hogy visszanéznél. Öregkorodban pedig ne távozz el messzire a hajótól, hogy ott légy, bármikor hívnak.

VIII.

Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához, meglátod, nyugodt lesz életed folytatása.

IX.

A betegség csak a testet bénítja meg, a szabad elhatározást nem, ha az maga nem akarja. A sántaság is csak a lábat akadályozza, de a szabad elhatározást nem. Ezt mondd mindennel kapcsolatban, ami eléd kerül: rájössz, hogy minden csak más valamit akadályozhat, téged nem.

X.

Minden helyzetben emlékezz arra, hogy önmagad felé fordulj és megvizsgáld, milyen képességed van a helyzet megoldásához. Ha szép fiút vagy lányt pillantasz meg, megtalálod az önmegtartóztatást velük szemben. Ha fáradság vár rád, megtalálod a kitartást. Ha szidalom ér, megtalálod a béketűrést. Ha így megedzed magad, nem ragadnak magukkal a képzeteid.

XI.

Sohase mondd rá semmire, hogy “elvesztettem”, hanem csak azt, hogy “visszaadtam”. Meghalt a gyermeked? Visszaadtad. Elhunyt a feleséged? Visszaadtad. Elvették a birtokod? Visszaadtad azt is. Azt mondod, hogy gazfickó vette el? Mi közöd hozzá, hogy ki által vette vissza az, aki neked adta? Ameddig adja, addig is úgy tekintsd, mint a másét: úgy, mint az utasok a fogadót.

XII.

Ha haladni akarsz a bölcsességben, akkor vesd el az ilyen gondolatokat: “Ha nem törődöm a vagyonommal, nem lesz miből élnem!” “Ha nem fegyelmezem a szolgámat, haszontalan ember lesz belőle.” Jobb éhen halni bánat és félelem nélkül, mint bőségben, de ugyanakkor teméntelen zaklatásban élni. Jobb, ha a szolgád haszontalan marad, mintha te bosszankodol.

Kezdd el ezt a legkisebb dolgoknál! Ha kiömlik az olajocskád, és ellopják a maradék borocskádat, arra gondolj, hogy ennyibe kerül a szenvedélytelen állapot, ennyibe a lelki nyugalom. Semmit sem adnak ingyen. Ha hiába szólítod a szolgát, emlékezz arra, hogy talán nem hallotta, vagy ha halotta is, nem tud megtenni semmit, amit akarsz. Olyan nagy jelentőséget mégse tulajdoníts neki, hogy tőle tedd függővé lelked nyugalmát.

XIII.

Ha haladni akarsz a bölcsességben, el kell viselned, hogy külsőséges dolgokban ügyetlennek és együgyűnek tartsanak. Ne törekedj arra a látszatra, hogy bármit is tudsz! S ha néhány ember tart rólad valamit, légy bizalmatlan önmagaddal szemben. Tudd meg, hogy nehéz egyszerre magatartásunkat is a természetnek megfelelő állapotban megőrizni és a külső dolgokra is tekintettel lenni. Ha az egyikre súlyt helyezünk, elkerülhetetlen, hogy a másikat el ne hanyagoljuk.

XIV.

Ha azt akarod, hogy a gyermekeid, a feleséged és a barátaid örökké éljenek, együgyű vagy: hiszen olyasmit kívánsz, aminek megvalósítása nem áll módodban, s a más hatáskörét akarod bitorolni. Akkor is balga vagy, ha azt akarod, hogy a szolgád sohase kövessen el hibát: hiszen azt akarod, hogy a hitványság ne legyen hitványság, hanem más valami. De ha azt akarod, hogy törekvéseid megvalósuljanak, azt elérheted. Abban gyakorold tehát magad, ami hatalmadban áll.

Mindenki fölött az uralkodik, akinek megvan a hatalma ahhoz, hogy megvalósítsa amit amaz akar és elhárítsa, amit nem akar. Aki szabad akar lenni, az ne akarjon és ne kerüljön olyasmit, aminek megszerzése és elhárítása másoktól függ. Ha nem így cselekszik, rabszolgának kell lennie.

XV.

Emlékezz erre: az életben úgy kell viselkedni, mint a lakomán: körülhordoznak egy tálat, – éppen hozzád ér, – nyújtsd ki a kezed és szerényen vegyél belőle. Ha elmegy melletted, ne állítsd meg! Ha meg nem jön, ne fürkéssz utána sóvár tekintettel, hanem várj türelemmel, amíg hozzád ér! Így viselkedj a gyerekekkel, az asszonnyal, a hivatalokkal, a vagyonnal szemben is, s méltó leszel arra, hogy az istenek asztaltársa légy. Ha pedig az eléd tett ételekből nem veszel, hanem eltekintesz fölöttük, akkor nemcsak a lakomájukon veszel részt, hanem együtt fogsz uralkodni az istenekkel. Így cselekedtek Diogenés, Hérakleitos és társaik: méltán “isteniek” voltak, és úgy is nevezték őket.

XVI.

Ha látod, hogy valaki jajgat gyászában, vagy mert idegenbe távozott a gyermeke, vagy elvesztette a vagyonát, vigyázz, hogy téged is magával ne ragadjon az a képzet, hogy őt a külső körülmények sodorták bajba. Nyomban legyen kéznél ez: “Nem a bekövetkezett események kínozzák őt, – hiszen azok a többi embert nem kínozzák, – hanem az a vélemény kínozza, amelyet róluk alkotott.” Ennek ellenére ne vonakodj szavaiddal hozzá alkalmazkodni, sőt, ha az a helyzet, jajgass együtt vele, de vigyázz, hogy ne jajgass belülről is.

XVII.

Emlékezz arra, hogy színész vagy egy olyan drámában, amilyet a betanítója akar: ha rövidre szabja a szereped, rövid ideig, ha hosszúra, sokáig játszol. Ha a koldus szerepét osztja rád, azt is a természethez hűen alakítsd. Éppenúgy cselekedj, ha nyomorék, uralkodó vagy polgár szerepét osztja rád, mert a te kötelességed az, hogy a rádbízott szerepet szépen eljátszd; a szerep kiválasztása másra tartozik.

XVIII.

Ha a holló nem jót károg, ne ragadjon el a képzet, hanem nyomban tégy megkülönböztetést magadban és jegyezd meg: “Semmi rosszat nem jelentenek ezek nekem, hanem csak a testemnek vagy csak a vagyonomnak, vagy csak a hírnevemnek, a gyermekeimnek, a feleségemnek. Nekem minden csak jót jelenthet, ha én úgy akarom: bármi is történik, tőlem függ, hogy javamra fordítom-e.”

XIX.

Győzhetetlen lehetsz, ha nem bocsátkozol olyan küzdelmekbe, amelyekben a győzelem nem tőled függ.

Ha valaha nagy tiszteletben álló vagy nagyon hatalmas vagy más okból nagyon tekintélyes embert látsz, – vigyázz, a látszat hatása alatt, ne tartsd őt boldognak. Az igazi jó azokban a dolgokban van, melyek tőlünk függenek, nincsen tehát helye a tekintélyes emberekkel szemben sem az irigységnek, sem a féltékenységnek. Te nem hadvezér, elnök vagy konzul akarsz lenni, hanem szabad ember. Ehhez pedig csak egy út vezet: azoknak a dolgoknak a megvetése, amelyek nincsenek hatalmunkban.

XX.

Emlékezz arra, hogy nem az bántalmaz téged, aki szidalmaz és megüt, hanem csak az a hiedelmed, hogy bántanak. Ha tehát valaki ingerel, tudd meg, csak a saját vélekedésed ingerel. Ezért mindenekelőtt arra törekedj, hogy a képzet ne ragadjon el, mert könnyebben tudsz uralkodni magadon, ha egyszer időd van és foglalkozol magaddal.

XXI.

A halál, a száműzetés és minden a világon, ami irtózatosnak látszik, mindennap szemeid előtt lebegjen! Leginkább azonban a halál. Sohasem fogsz akkor közönséges dolgokra gondolni, és nem is fogsz túlságosan vágyakozni valamire.

XXII.

Ha filozófus akarsz lenni, légy elkészülve az első perctől fogva, hogy kinevetnek és kigúnyol a tömeg, hogy azt mondják: “Egyszerre csak mint filozófus toppant elénk”, és hogy: “Miért hordja olyan magasan az orrát?” Te pedig ne hordd magasan az orrod, amellett azonban, amit a legjobbnak találtál, tarts ki úgy, mintha maga az isten állított volna arra a helyre. Emlékezz ugyanis rá, hogy ha kitartasz elveid mellett, azok, akik előbb kinevettek, bámulóid lesznek, de ha hatásuk alatt megtántorodsz, kétszeres gúny lesz a jutalmad.

XXIII.

Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik. Érd be tökéletesen azzal, hogy filozófus vagy. Ha mindenképpen látszani is akarsz filozófusnak, akkor a saját szemedben mutatkozz annak, s arra elég is leszel.

XXIV.

Ilyen gondolatok sohase kínozzanak: “Megbecsülés nélkül fogok élni, és mint semmirekellő járok majd a világban.” Ha a megbecsülés hiánya baj, bajba más által éppúgy nem kerülhetsz, mint gyalázatba sem. Tőled függ, hogy adnak-e neked hivatalokat, és meghívnak-e lakomákra? Semmiképpen. Hogyan lehet akkor ez a tény becstelenség jele? Hogyan volnál te semmirekellő, mikor csak azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek pusztán tőled függenek, és amelyekben a legmagasabb fokra emelkedhetsz.

De nem támogathatod a barátaidat! Mit értesz azon, hogy nem támogathatod őket? Nem fognak tőled hitvány pénzt kapni, és nem tudod megszerezni neki a római polgárjogot? Ki mondta azt neked, hogy ezek olyan dolgok, amelyek a mi hatalmunkban vannak, és nem másnak a feladatai? Ki képes másnak adni olyasvalamit, amije magának sincsen?

“Gyűjts vagyont, – szól az ellenvetés – hogy nekünk is legyen!” Ha lehet úgy vagyont gyűjteni, hogy közben megőrizzük becsületünket, hűségünket és nagylelkűségünket, mutasd meg az útját, fogok gyűjteni; de ha arra buzdítotok, veszítsem el a saját értékeimet, hogy ezzel nektek értéktelen dolgokat szerezzek, lássátok be, hogy igazságtalanok és ostobák vagytok. Mit szeretnének inkább, pénzt vagy hűséges és becsületes barátot? Ahhoz segítsetek inkább, hogy megbízható és tisztességtudó barát lehessek, és ne bíztassatok olyan cselekedetekre, amelyekkel éppen ezt veszítem el.

“De a hazát, – szól az ellenvetés – a magam részéről semmivel sem tudom támogatni.” Újra csak azt kérdezem erre, milyen támogatásról beszélnek? Oszlopcsarnokokat és fürdőket valóban nem fog tőled kapni. Dehát mi van ebben? A kovácstól sem kap cipőt, és a cipész sem adakozik számára fegyvereket. Elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát. Ha valakit megbízható és tisztességes polgárrá nevelsz, talán nem vagy hasznára a hazának? Nagyon is. Tehát mégsem vagy te sem teljesen haszontalan neki.

“Mi lesz a helyem az államban?” – kérdi. – Olyan, aminőt úgy tudsz megszerezni, hogy közben megbízható és tisztességes maradsz. Ha elveted ezt azzal, hogy az állam érdekében akarsz cselekedni, mi haszna lesz neki egy egészen tisztességtelen és megbízhatatlan emberből?

XXV.

Valakit nagyobb tiszteletben részesítenek nálad a lakomán, az üdvözlésben vagy azzal, hogy meghívták a tanácskozásba? Ha ez jó, akkor örülnöd kell, hogy annak osztályrészül jutott. Ha pedig baj, akkor ne panaszkodj, hogy téged nem sújtott. De emlékezz erre: nem tarthatsz igényt ugyanazokra a dolgokra, ha nem teszed is meg ugyanazt, hogy elérj olyasmit, ami nincs a hatalmunkban.

Hogyan is érhetné el ugyanazt, aki nem kilincsel senkinél, mint az, aki kilincsel, vagy aki nem kísér senkit, ugyanazt az eredményt, mint aki kísér? Hogyan juthatna egyszerre célhoz az, aki magasztal és aki nem magasztal? Igazságtalan és telhetetlen vagy, ha anélkül, hogy megfizetted volna az árat, amelyért az olyasmit adják, ingyen akarsz hozzájutni.

Mennyiért is árulják a salátát? Ha úgy jön, egy obulusért. Nos, valaki kifizeti az obulust, és kap salátát; te pedig, mivel nem fizettél semmit, nem kapsz. Ne hidd azt, hogy te szegényebb vagy annál, aki kapott a salátából! Ő kapott salátát, neked viszont megvan az obulusod, amelyet nem adtál ki. Így van ez itt is: nem hívott meg valaki lakomára? Nyilván nem adtad meg neki amiért az étkezést adja: magasztalásért adja, megalázkodásért adja. Ha neked megéri, fizesd meg az árát, amennyiért adják. De ha nem akarod kifizetni az árát, és anélkül akarod megkapni, telhetetlen és ostoba vagy.

Azt mondod, hogy semmid sincs a lakoma elmulasztása ellenében? Dehogy nincs: nem kell dicsérned, akit nem akarsz, és nem kell meghunyászkodnod az ajtónállói előtt.

XXVI.

A természet akaratát azokból a dolgokból ismerjük meg, amelyekre nézve véleményeink nem térnek el egymástól. Amikor például másnak a szolgája eltör egy poharat, kéznél van ez a mondás: “Ilyesmi előfordul”. Tudd meg, hogy ugyanúgy kell eljárnod, amikor a tied törik el, mint amikor a másé. Ugyanezt az elvet terjeszd ki a nagyobb dolgokra is. Amikor másnak meghal a gyermeke vagy a felesége, mindenki kész van a megjegyzéssel, hogy emberi dolog; de mikor neked hal meg valakid, jajgatsz: “Ó, én szerencsétlen”. Eszed-be kellene jutnia ilyenkor, hogy miképp viselkedünk, amikor mások felől halljuk ugyanezt.

XXVII.

Amint nincs cél azért, hogy elhibázzuk, éppúgy a rossznak sincs természetes alapja a világban.

XXVIII.

Ha a tested valaki odaadná annak, aki éppen szembejön, bizonyára rossz néven vennéd. Azért viszont nem szégyelled magad, hogy a józan eszed bárkinek odaadod azzal, hogy felindulsz és elveszíted nyugalmadat ha szidalmaz.

XXIX.

Minden cselekedetnek vizsgáld meg az előzményeit és következményeit és csak azután kezdj hozzá. Ha nem így jársz el, akkor eleinte nagy kedvvel fogsz a dologhoz, mert nem gondoltad meg a következményeit. Később esetleg, mikor akadályokra bukkansz, szégyenszemre abba kell hagynod a munkát.

Győzni szeretnél Olympiában? Istenemre mondom, én is, mert nagyon szép dolog. De vizsgáld meg a feltételeit és a következményeit és csak azután fogj a kivitelhez. Fegyelmezetten kell élned, étrend szerint kell táplálkoznod, tartózkodnod kell a süteményektől, előírás szerint kell edzened magad a megállapított órában, akár hőség van, akár hideg. Nem szabad hideg vizet, vagy alkalomadtán bort innod. Egyszóval úgy kell engedelmeskedned az edződnek, mint az orvosnak. Azután ki kell állnod a versenyre, megtörténhetik, hogy megrántod a kezed, kificamítod a bokád és rengeteg port kell nyelned. Megeshetik, hogy közben meg is ostoroznak, és a végén mindennek a tetejébe még le is győznek.

Alaposan gondold meg mindezt, és ha még ezután is van kedved, kezdj hozzá a versenyzéshez. Ha nem így jársz el, akkor úgy fogsz kapkodni, mint a gyerekek, akik hol birkózóknak képzelik magukat, hol meg vívóknak, azután meg trombitálni kezdenek, végül tragédiát mutatnak be. Így jársz te is: előbb atléta leszel, majd vívó, aztán réthor, végül filozófus; egész lelkeddel azonban semminek sem adod át magad. Majommódra minden szemed elé kerülő jelenséget utánozol, s hol ez, hol az tetszik neked, mert megfontolás és körültekintés nélkül, vaktában, ímmel-ámmal fogtál hozzá.

Így van az is, hogy az emberek látnak egy filozófust, meghallgatják az előadását, – mondjuk Euphratesnek -, (ki tud úgy előadni, mint éppen ő?), és akkor ők is filozófusok akarnak lenni.

Ember! Fontold meg előbb, hogy miféle ez a dolog. Tanulmányozd a saját természeted, hogy el tudod-e viselni a vele járó nehézségeket. Éppúgy, mint amikor valaki öttusázó vagy birkózó akar lenni, meg kell vizsgálni a karjait, a combjait és a csípőjét. Az egyik ember erre, a másik arra született.

Gondolod, hogyha a filozófus életét választod, ugyanúgy tudsz majd enni, inni, éppúgy törekedhetsz és elégedetlenkedhetsz? Virrasztanod, küszködnöd kell, ott kell hagynod családodat, el kell viselned, hogy akármelyik kölyök lenézzen, bármelyik járókelő kinevessen; mindenütt hátul kell maradnod, a megbecsülésben csakúgy, mint a hivatalodban, a törvény előtt éppúgy, mint bármilyen üzleti ügyben.

Jól fontold meg: akarsz-e ezekért cserébe szenvedélytelen állapotot, szabadságot és lelki nyugalmat? Ha nem akarsz, vigyázz! Ne tégy úgy, mint a gyerekek, ne légy előbb filozófus, azután vámszedő, később szónok, végül a császár helytartója. Ezek a foglalkozások nem illenek össze. Egyöntetű embernek kell lenned, – akár erkölcsös vagy, akár erkölcstelen: vagy az irányító szellemed kell kiművelned, vagy a külső oldalad; vagy a bensőd formálására fordítsd művészeted, vagy a külső viszonyok alakítására. Másszóval: vagy a filozófusnak, vagy a közönséges embernek az életét kell vállalnod.

XXX.

A kötelezettségeink általában a viszonyoktól függnek. Valakinek az atyjáról van szó: kötelessége róla gondoskodni, neki mindenben engedelmeskedni és elviselni, ha szidalmazza és megüti. És ha gonosz az apa? A természet nem a jó atyával fűz össze minket, hanem az atyával, bármilyen is. – A testvéred igazságtalanul bánik veled? Őrizd meg hozzá való viszonyodat, és ne azt nézd, hogy ő mit csinál, hanem azt, hogy neked cselekvés közben a magatartásod a természetnek megfelelő legyen. Hiszen más nem árthat neked, ha te nem akarod. Csak akkor szenvedsz kárt, amikor azt hiszed, hogy másvalaki árt neked. Meg fogod találni, hogy mi a jó szomszéd, a polgár és a hadvezér kötelessége, ha hozzászoksz a viszonyok figyelembevételéhez.

XXXI.

A jámborságot illetően az istenekkel szemben – tudnod kell – az a legfontosabb, hogy helyes véleményt alkoss róluk: kétségtelenül léteznek és mindent szépen és igazságosan kormányoznak, neked pedig azt parancsolják, hogy engedelmeskedj nekik, nyugodj meg mindenben, ami történik, jó szívvel alkalmazkodj a helyzethez, mert a legjobb belátással intézik sorsunkat. Ha így jársz el, sohasem káromolod majd az isteneket, és nem panaszkodol, hogy nem törődnek veled.

Ez azonban csak úgy történhetik meg, ha a jó és a rossz fogalmát eltávolítod azoktól a dolgoktól, amelyek nincsenek hatáskörünkben, és csak azokra a dolgokra alkalmazod, amelyek hatalmunkban vannak. Ha ugyanis az előbbiek közül valamit jónak vagy rossznak tartasz, akkor elkerülhetetlen, hogy ne szidalmazd és ne gyűlöld azokat, akik miatt nem érted el, amire törekedtél, vagy nem kívánt helyzetbe bonyolódtál.

Minden élőlény úgy van teremtve, hogy az ártalmasnak látszó dolgokat és azok okait kerülje és távoltartsa magától, az előnyös dolgokat és okaikat viszont keresse és csodálja. Lehetetlen tehát, hogy valaki, aki úgy érzi, hogy ártalmára voltak, örüljön annak, ami véleménye szerint a kárt okozta, éppenúgy, ahogy lehetetlen magának a kárnak örülni.

Ezért van az, hogy a gyerek az édesapját is szidja, ha nem ad neki olyasmiből, ami véleménye szerint jó. Polyneikést és Eteoklést az állította szembe egymással, hogy balgán a zsarnokuralmat is valami jónak tartották. Ilyen balga hit miatt káromolja az isteneket a földműves, a tengerész és a kereskedő, meg azok is, akik elveszítik a feleségüket vagy a gyermeküket, mert a jámborság is csak addig tart, ameddig a kedvező helyzet. Aki tehát úgy igyekszik megkívánni és kikerülni a dolgokat, ahogy azt valóban kell, egyúttal istenfélelemre is törekszik.

Kötelesek vagyunk ősi szokás szerint tiszta szívvel, nem gondtalanul és nem közönyösen, esetenként ital- és égőáldozatot bemutatni és a termés zsengéjét felajánlani; ne legyünk ebben fösvények, de ne lépjük túl anyagi tehetségünket.

XXXII.

Ha jóslathoz fordulsz, ne felejtsd el, hogy te nem tudod, hogy mi fog történni, és azért jöttél a jóshoz, hogy tőle kérdezd meg. Azt azonban, hogy milyen lesz, már érkezésedkor is tudod, ha filozófus vagy: ha olyasvalami, ami nincsen hatalmunkban, akkor bizonyos, hogy se nem jó, se nem rossz.

Ne hozz magaddal a jóshoz sem törekvést, sem ellenszenvet. Ne remegve, hanem azzal a meggyőződéssel lépj elébe, hogy bármi is történjék, közömbös rád nézve, és közelebbről nem érdekel. Bárhogy alakul is a helyzet, lesz rá módod, hogy szépen viselkedj, ebben senki sem akadályozhat meg. Bátran, mint meghitt tanácsadókhoz lépj az istenek elé. Később viszont, amikor már megkaptad a tanácsot, ne felejtsd el, hogy milyen tanácsadókhoz fordultál, és kikkel szemben engedetlenkedsz, ha nem hallgatsz szavukra.

Csak olyan ügyekben fordulj jóslatokhoz, amint Sókratés helyesnek tartotta, amelyekben vizsgálódásunk a kimenetelre irányul, és sem az értelem, sem bárminő más mód nem nyújt lehetőséget a kérdéses ügy átlátására. Így például, amikor veszélyes helyzetben segítened kell a barátodon vagy a hazádon, nem kell jóslatot kérned, hogy melléjük állj-e. A jós talán azt mondja, hogy az áldozati jelek rosszat mutatnak, ami nyilvánvalóan halált, valamelyik testrész elvesztését vagy száműzetést jelent. Az értelem azonban azt követeli, hogy ezek ellenére is állj a barátod mellé és a veszélyben légy oltalmára a hazádnak. Engedelmeskedj az igazibb jósnak, Apollónak, aki kikergetett a templomából egy embert, mert nem sietett a barátja segítségére, amikor meggyilkolták.

XXXIII.

Tűzz magad elé egy jellemet és mintaképet, és tartsd magad hozzá, akár egyedül vagy, akár az emberek között.

Legtöbbször hallgass és csak a fontos dolgokról beszélj, de azokról is keveset. Egyszer-egyszer, ha a körülmények kívánják, beszélgethetsz, de nem közönséges dolgokról; nem a gladiátorokról, a lóversenyekről, az atlétákról, de még csak az ételekről és italokról sem, amelyekről általában beszélgetni szoktak; elsősorban azonban a személyek gáncsolásától, dicsőítésétől és összehasonlításától tartózkodj.

Ha módodban áll, irányítsd szavaiddal a jelenlevők társalgását olyasmire, ami illik, de ha történetesen egyedül vagy idegenek között, akkor hallgass.

Ne nevess sokat, ne nevess ki sok dolgot, ne nevess féktelenül.

Ha lehet, teljesen hárítsd el az esküdözést; ha nem lehet, akkor kerüld el, amennyire csak tudod.

Kívülálló, közönséges emberekkel ne lakomázz együtt. Ha mégis úgy hozzák a körülmények, tökéld el magadban, hogy semmiképpen sem süllyedsz le a közönséges ember színvonalára. Jegyezd meg, ha egy trágár alak van a jóbarátok között, akkor elkerülhetetlen, hogy más is bemocskolja magát, aki vele tölti az idejét, még akkor is, ha különben tisztalelkű.

Testednek csak a feltétlenül szükséges dolgokat szerezd meg, táplálékot, italt, ruházatot, lakást és személyzetet. A külső díszt és a fényűzést teljesen kerüld.

A nemi érintkezéstől a házasság előtt, amennyire csak tudsz, tartózkodj. Aki pedig él vele, csak úgy tegye, ahogy a törvény engedi. A magad részéről azonban ne kellemetlenkedj és ne gáncsold azokat, akik nem tartózkodnak tőle. Azt se hozd fel folyton, hogy te tartózkodó vagy.

Ha visszamondják neked, hogy valaki rossz híreket terjeszt rólad, ne védekezz a rágalmakkal szemben, hanem ezt jegyezd meg: “Bizonyára nem ismeri a többi hibámat, mert különben nemcsak ezeket mondta volna.”

Ne járj túl sokat színházba. Ha alkalomadtán mégis ott vagy, akkor úgy tűnjék, hogy semmi más nem izgat, csak önmagad. Olyannak kívánd tehát az események alakulását, ahogy éppen történnek, annak a győzelmét kívánd, aki valóban győz, így semmi sem lesz nyomasztó számodra. A kiabálástól, a tetszést nyilvánító nevetéstől és a túlságos megindulástól feltétlen tartózkodj. A távozás után ne beszélgess túl sokat a színpadon történtekről, kivéve ha a saját épülésedre szolgál. Abból ugyanis kitűnnék, hogy csodáltad a látványosságot.

Ötletszerűen és egykönnyen ne járj előadásokra. Ha mégis ott vagy, viselkedj komolyan, nyugodtan és ne légy terhére senkinek.

Amikor beszélgetni készülsz valakivel, különösen olyan emberrel, akit fölötted állónak tartanak, képzeld el, hogyan viselkedett volna hasonló körülmények között Sókratés vagy Zénón; így nem hibázod el a helyzethez illő viselkedést.

Ha a hatalmasok közül mégy valakihez, képzeld el, hogy nem fogod otthon találni, hogy csukva lesz a kapu, hogy az orrod előtt becsapják az ajtót, vagy hogy nem fog veled törődni. Ha ezek ellenére is kötelességednek érzed, hogy meglátogasd, eredj el hozzá és viseld el, bármi történik, de semmiképpen se hajtogasd utána magadban, hogy nem volt érdemes. Ez közönséges emberre vallana és azt jelentené, hogy függsz a külső eseményektől.

Társaságban ne emlegesd sokszor és mértéktelenül a saját tetteidet és kalandjaidat: neked kellemes visszaemlékezni a kiállott veszélyekre, a többieknek azonban nem esik jól mindig azt hallani, hogy mik történtek veled.

Ne igyekezz nevetést kelteni, mert az ilyen viselkedés közönséges modorra és egyszersmind arra is vezethet, hogy embertársaink megbecsülését elveszítjük.

Ocsmány beszélgetésekbe bocsátkozni is veszélyes. Ha előfordul veled ilyesmi, ha a körülmények engedik, utasítsd rendre, aki túlment a mértéken; ha nem lehet, akkor hallgatással, elpirulással vagy kedvetlen arckifejezéssel nyilvánítsd ki, hogy nincs ínyedre a beszélgetés.

XXXIV.

Ha valamilyen élvezetnek a képzete megragadott, akkor vigyáznod kell, mint a többi dolgokban is, hogy magával ne rántson: hadd várjon az ügy, halaszd el későbbre. Azután mérlegeld mind a két időpontot: azt, amelyben kedved fog telni az élvezetben, és azt is, amikor az élvezet után később megbánást érzel, és szemrehányást teszel majd magadnak. Ez utóbbiakkal állítsd szembe, hogy mennyire fogsz örülni, és mennyire fogod magad dicsérni, ha tartózkodó maradtál. – Ha mégis alkalmasnak látszik a dologgal foglalkozni, vigyázz, hogy le ne győzzön a dolog vonzó, kellemes, csalóka oldala; állítsd vele szembe, mennyivel jobb az a tudat, hogy győzelmet arattál felette.

XXXV.

Ha belátod, hogy valamit meg kell tenned, tedd meg és ne kerüld azt, hogy cselekvés közben lássanak, még akkor sem, ha a tömeg egészen más véleményt alkot majd az ügyről. Ha ugyanis nem helyesen cselekednél, akkor magát a tettet kerüld el; de ha helyesen teszel, akkor mit félsz az igazságtalan támadásoktól?

XXXVI.

Ahogy ezek a mondatok: “Nappal van” és “Éjtszaka van”, kitűnőek szétválasztó ítélethez, de összekapcsoló ítélethez nem alkalmasak, ugyanúgy a testnek hasznos ugyan, ha a nagyobb részt vesszük ki a tálból, viszont a lakománál szokásos illem szempontjából, amelyet be kell tartani, nagyon csúnya dolog. Ha tehát valakinél étkezel, ne felejtsd el, hogy nemcsak azt kell nézned, milyen értéke van az előtted levő ételnek a testre, hanem azt is, hogy a vendéglátóval szemben megőrizd az illendőséget.

XXXVII.

Ha olyan szerepet vállalsz, amely az erődet túlhaladja, akkor egyrészt ebben is kudarcot vallasz, másrészt pedig azt is elszalasztod, amelyet képes lettél volna betölteni.

XXXVIII.

Ahogy séta közben vigyázol arra, hogy ne lépj szögbe, vagy hogy ki ne ficamodjék a lábad, ugyanígy ügyelj arra, hogy ne tégy kárt önmagad irányító szellemében. Ha minden ügyben tekintettel leszünk erre, akkor biztosabban foghatunk a munkánkhoz.

XXXIX.

A vagyonszerzés mértéke mindenkinek a saját testének a szükségletei, úgy ahogy a cipő mértéke a láb. Ha megmaradsz e mellett, akkor megtartod a helyes mértéket; de ha túllépsz rajta, akkor szükségszerűen lecsúszol a lejtőn. Úgy van ezzel is, mint a lábbelivel: ha a lábadat illetően túlmégy a mértéken, akkor előbb aranyozott, azután bíborszínű, végül hímzett cipőd lesz; ha egyszer túllépünk a mértéken, nincs többé határ.

XL.

A nőket a férfiak 14 éves koruktól kezdve úrnőnek szólítják. Látják mármost, hogy semmi más lehetőségük nincs, csak az, hogy feleségül mehetnek a férfiakhoz, elkezdik tehát magukat csinosítgatni és minden reményüket abba vetik. Érdemes tehát megértetni velük, hogy semmi másért nem becsüljük meg őket, hanem csak azért, ha szerényeknek és szemérmeseknek mutatkoznak.

XLI.

Az együgyűség jele állandóan a testtel foglalkozni; mindig tornázni, sokat enni, sokat inni, sokat menni félre, szeretkezni. Ezeket mellékesnek kell tartanunk, minden gondunkat a szellemünkre kell fordítanunk.

XLII.

Ha valaki rosszul bánik veled, vagy rosszat mond rólad, emlékezz erre: abban a hiszemben teszi vagy mondja, hogy alapja van rá. Ő csak aszerint cselekedhet, ahogy neki, – nem pedig neked, – helyesnek látszik; ha pedig hamis a véleménye, az neki árt, mert tévúton halad. Ha valaki egy helyes mondatösszetételt hamisnak tart, az nem a mondatösszetételnek árt, hanem annak, aki tévedett. Ha ebből indulsz ki, nem fogsz haragudni a rágalmazódra. Bármit mond, jegyezd meg: “Neki úgy tűnt igaznak.”

XLIII.

Minden dolgot két oldalon lehet megfogni: az egyik oldalon lehet vinni, a másik oldalon nem. Ha a testvéred igazságtalan hozzád, ne arról az oldalról fogd meg a dolgot, hogy igazságtalan; mert ezzel a megfogással nem lehet a dolgot “hordani”. Inkább arról az oldaláról fogd meg, hogy a testvéred, és veled együtt nevelkedett; így az elviselhető részén nyúlsz a dologhoz.

XLIV.

Belső ellentmondás van az ilyen kijelentésekben: “Én nálad gazdagabb, tehát kiválóbb vagyok”, vagy pedig: “Szebben tudok szónokolni, tehát kiválóbb vagyok nálad”. Helyesebbek az ilyen mondások: “Gazdagabb vagyok, tehát vagyonom értékesebb, mint a tied”, vagy pedig: “Jobban szónokolok nálad, tehát szónoklatom jobb, mint a tied”. Te azonban nem vagy sem vagyon, sem szónoklat.

XLV.

Gyorsan mosakszik valaki? Ne mondd rá, hogy rosszul, hanem csak azt, hogy gyorsan. Ha valaki sok bort iszik, ne mondd, hogy rosszul cselekszik, hanem csak azt, hogy sokat iszik. Mielőtt a szándékát megvizsgálod, honnan tudnád, hogy helytelenül cselekszik-e? Így nem fog veled előfordulni, hogy más lesz, amiről kézzelfogható észrevételeid származnak, és más, amit helyeselsz.

XLVI.

Sohase mondd magadról, hogy filozófus vagy, és közönséges emberek közt ne fecsegj sokat az elveidről. Inkább cselekedj az elveid szerint. A lakománál például ne magyarázd, hogyan kell enni, hanem egyél úgy, ahogy kell. Emlékezz arra, hogy Sókratés minden szempontból annyira tartózkodott a feltűnéstől, hogy azok keresték fel, akik az ő révén akartak filozófusokkal összekerülni. Sókratés oda is vezette őket a többi filozófushoz. Olyan könnyen el tudta viselni, hogy tekintetbe sem vették.

Ha közönséges emberek között valamilyen bölcseleti elv kerül szóba, akkor általában hallgass, mert nagy a veszély, hogy elhamarkodottan kiadod azt, amit még meg sem emésztettél. Mikor valamelyikük megjegyzi rólad, hogy semmit sem tudsz, s ez nem bosszant téged, akkor tudhatod, hogy már a bölcsesség kezdetén vagy. Hiszen a juhok sem viszik oda a pásztorukhoz a füvet megmutatni, hogy mennyit ettek, hanem a takarmányt belülről megemésztve kívül gyapjút és tejet adnak. Te se a bölcseleti elveid fitogtasd az avatatlanoknak, hanem azok megemésztése után tetteket mutass.

XLVII.

Ha egyszerűségre szoktattad a tested, ne hencegj vele, s ha vizet iszol, ne mondd el minden alkalommal, hogy te csak vizet iszol. Ha edzeni akarod magad a küzdelmekre, magadban csináld, ne a kívülállók előtt. Ne ölelgesd a szobrokat, hanem amikor nagyon szomjas vagy, végy a szádba hideg vizet s utána köpd ki újból, de ne beszélj ezekről senkinek.

XLVIII.

A mindennapi ember álláspontja és jellemző vonása az, hogy sohasem önmagából vár hasznot vagy kárt, hanem a külső dolgoktól. A filozófus magatartása és jellegzetessége viszont az, hogy minden hasznot vagy kárt önmagából vár.

A bölcsességben előrehaladó embert jellemzi, hogy senkit sem ócsárol, senkit sem dicsér, nem vádaskodik és nem panaszkodik, sohasem beszél úgy magáról, mint aki számít és tud valamit; ha nehézségekbe és akadályokba ütközik, önmagát okolja. Ha dicsérik, önmagában kineveti azt, aki dicséri, s ha ócsárolják, nem védekezik. Óvatosan járkál, mint a beteg, mert óvakodik attól, hogy a meggyógyult tagokat megmozdítsa, mielőtt megerősödnek.

Az ilyen ember a törekvést teljesen kiküszöbölte magából; ellenszenvét pusztán azokra a természetellenes dolgokra irányította, amelyeken tudunk változtatni. Ösztönének minden irányban csak mértékkel enged; azt pedig semmibe sem veszi, hogy együgyűnek és tudatlannak tartják. Összefoglalva: úgy ellenőrzi magát, mint az ellenségét, vagy mint az olyat, aki hurkot vet neki.

IL.

Amikor valaki azzal kérkedik, hogy ismeri és magyarázni tudja Chrysippos műveit, jegyezd meg magadban: “Ha Chrysippos nem írt volna homályosan, ennek nem volna semmije, amivel kérkedhetnék.” De mire törekszem én? Arra, hogy megismerjem és kövessem a természetet. Keresem tehát, hogy ki tanít meg erre; ha hallom, hogy Chrysippos, akkor hozzá fordulok. Ámde nem értem meg az írásait. Keresek tehát egy magyarázót. Mindeddig nincs a dologban semmi rendkívüli. Ha már találtam magyarázót, akkor hátra van még, hogy kövessem a tanácsait. Egyedül ez a nagy dolog. Ha csak magát a magyarázatot csodálom, filozófus helyett grammatikus lettem, azzal a különbséggel, hogy nem Homérost, hanem Chrysippost olvasom. – Még inkább el kell pirulnom, ha valaki azt mondja: “Olvass fel nekem Chrysipposból”, és én nem tudok a szavakhoz hasonló, velük összhangban levő tetteket felmutatni.

L.

Ami a tanítás, ahhoz úgy ragaszkodj, mint a törvényekhez, mintha az istenek ellen vétenél, ha megszeged. Arra viszont, amit esetleg rólad mondanak, ne adj semmit; az már nem tartozik rád.

LI.

Mennyi ideig halogatod még azt, hogy a legigazibb javakra méltónak tekintsd magad, és semmilyen tettedben ne lépd át az ész útmutatásait? Megtanultad azokat a bölcseleti elveket, amelyek szerint élned kell, és te ezt az irányt választottad. Milyen tanítómesterre vársz még, hogy rábízd tenmagad megjavításának a munkáját? Nem gyerek vagy már, hanem felnőtt férfi. Ha még most is gondtalan és könnyelmű vagy, és egyre-másra halogatod, újabb és újabb határnapokat tűzöl ki arra, hogy attól kezdve már törődni fogsz sajátmagaddal: akkor észre sem fogod venni, hogy sohasem haladsz előre, hanem életedben és halálodban mindig közönséges ember maradsz.

Tartsd végre méltónak magad arra, hogy úgy élj, mint érett ember, aki bölcsességre törekszik! Mindaz, amit legfőbb jónak látsz, áthághatatlan törvény legyen a számodra; ha valami küzdelmes vagy kellemes, dicső vagy gyalázatos kerül elébed, jusson eszedbe, hogy itt a küzdelem ideje, most kezdődnek az olympiai versenyek és nem lehet őket többé elhalasztani: egy nap alatt, egyetlen tettel elveszted vagy megmented előrehaladásodat.

Sókratés úgy lett tökéletes, hogy mindenben, bármi került elébe, semmi másra nem figyelt, csak az értelem szavára. Neked is, bár még nem vagy Sókratés, úgy kell élned, mintha Sókratés akarnál lenni.

LII.

A filozófia első és legfontosabb része az, amely tanítások gyakorlati alkalmazásáról szól; például az, hogy nem szabad hazudni. A filozófia második része a bizonyításokat tartalmazza: miért nem szabad hazudni? A harmadik rész az előzőeknek alapvetésül és megvilágosításul szolgál. Miért bizonyítás ez? – kérdezi. Mi a bizonyítás? Mi a következtetés? Mi az ellentmondás? Mi az igaz és mi a hamis?

A harmadik rész tehát a második rész miatt szükséges. A második pedig az első miatt. A legfontosabb azonban, amivel mindig foglalkoznunk kell, az első rész. Mi viszont fordítva csináljuk. A harmadik résszel töltjük időnket, és minden buzgalmunk ebben merül ki. Az első résszel egyáltalán nem törődünk. Így történik, hogy hazudozunk ugyan, de annak a bizonyítási módja, hogy nem szabad hazudni, kéznél van nekünk.

LIII.

Minden eshetőségre kéznél legyenek a következők:

“Vezess, Zeus, és Te, Végzet, bárhová is szántatok engem. Zúgolódás nélkül követlek benneteket. Ha nem akarnék, gyáva volnék és mégis engedelmeskednem kellene.”

“Aki a kényszerűségnek méltó módon aláveti magát, az bölcs előttünk, és tudja az istenek akaratát.”

“De Kriton, ha úgy tetszik az isteneknek történjék úgy.”

“Anytos és Melétos megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem.”

(Fordította Sárosi Gyula)