2011. október 30., vasárnap

1918. október 31-én meggyilkolták budapesti Hermina úti villájában gróf Tisza Istvánt, Magyarország kétszeres miniszterelnökét.

Tormay a Bujdosó könyvben noha az „őszirózsás” forradalom, a patkánylázadás és Trianon okait firtatva a kiegyezés utáni kormányoknak a szabadkőműves és cionista politikai erőkkel szembeni közönyéről sem feledkezett meg, mégis Tiszát, kormánya politikájától függetlenül is a kor kivételesen tiszta államférfiújának látta, különös tekintettel az első világháborúba való belépésünk ellen tett diplomáciai lépéseire. Meggyilkolásának részleteit, ennek előzményeként Károlyi Mihály ellene való határtalan gyűlöletét leghitelesebben belőle ismerjük:

»Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed
hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: – Öt éve háborúskodunk miattad... Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. – Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! – Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. – Nem teszem! – Álljanak félre a nők! – Nem állunk. – Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. – Na hát mit akarnak?
– Maga az oka a háborúnak!
– Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka.
– Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte!
– Nem én vagyok az oka!
– Álljanak félre a nők! – Semmi válasz... – Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás... Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. – Végem van – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie…

A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

Eddig tartott a Pesti Hírlap tudósítójának a beszámolása. Anyám egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, aztán kételkedőn megrázta a fejét: – Valami kimaradt ebből a leírásból. Nagyon valószínűtlenül hangzik. Magyar katonák nem ölnek asszonyok előtt.

– Psychológiai absurdum – mondottam én –, ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett. Frontkatonák nem tartottak volná politikai előadást, ha ölni
akarnak. Talán berohantak volna és leszúrták volna Tiszát, de ilyen hideg, gyáva és megfontolt orgyilkosság nem vág a magyar természethez. Valahogy másként lehetett ez...
– Akárhogyan is volt, sóhajtotta Anyám – rettenetes, hogy megtörténhetett... Szegény Tisza Istvánné!

Egy rövid hír a lap alján, róla mondott valamit. Károlyi Mihály gróf részvéttávirata gróf Tisza István özvegyéhez: „Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki. Károlyi Mihály.”

Anyám arcán irtózat látszott: – Hogy nem átallotta oda tolakodni!

Szinte csúfolódóan hangzott ez a vakmerőség a holt Tisza emlékével szemben, és hitvány kegyetlenség volt azzal a hűségében nagyszerű asszonnyal szemben, aki előtt nem volt titok a gyűlölet, mellyel Károlyi évek hosszú során át, férje ellen izgatta a tömegeket.

A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem psychikai ellentétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degenerált farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben. És környezete, saját céljai érdekében, bánni tudott vele. Hozzá közel állók több nyilatkozatát ismételték meg előttem: Károlyi sohasem titkolta Tisza elleni gyűlöletét. Számtalanszor mondotta, hogy nem nyugszik addig, amíg el nem pusztította. Ha módjában áll, szívesen elküldte volna „legnagyobb politikai ellenfele” özvegyének, már a házszabály-revízió parlamenti harcai idején a mostani részvéttáviratot. Akkor, mikor a műtét előtt álló, félig vak Tiszát, Széchenyi Aladár gróf és Pallavicini György őrgróf után, mint harmadik hívta párbajra jóformán ugyanegy héten. Gyűlölete ekkoriban lett olthatatlanná, mert Tisza István, a nagyszerű vívó, mint a politikában, úgy a mérkőzésben sem vette komoly ellenfélnek. Játszott vele és végül a harcképtelenségig elpáholta kardlapjával a fegyveres
elégtétel órájában.

Ezt nem bocsátotta meg soha...«

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése