2011. október 30., vasárnap

Erdős (Ehrental) Regina: Ballada száz év múlva

Erdős Renée (eredeti nevén: Ehrental Regina) (Érseklél, 1879. május 7. – Budapest, 1956. július 9.) író, költő.

Felső-magyarországi, sokgyermekes szegény magyar zsidó családban született. Győri és budapesti iskolaévei után színésznőnek tanult a fővárosban, ám tanulmányait hamarosan megszakította. Első verseivel A Hét költőjeként indult, s a női lélek merész ábrázolójaként mutatkozott be. A kritika várakozásaival ellentétben nem a tartózkodó leányi báj, hanem a nő szerelmi vágyának megéneklésével aratott sikert a baloldalon, s vívta ki a századforduló némely korifeusának haragját. Regényeit ifjú lányok csak titokban olvasták, s a közvélemény nemsokára mint a legerotikusabb magyar írónőt tartotta számon. Költészete Ady Endrére is hatást gyakorolt, akárcsak Bródy Sándorra, akinek évekig a szeretője volt. A családos – és csapodár – Bródyval való szakítás után egy olaszországi kolostorba vonult vissza, ahol katolikus hitre tért, aztán később antiszemita lett, a kor keresztény világát követve. Ezt követően írásaira a misztikus erotikus atmoszféra volt jellemző. 1913-ban feleségül ment Fülep Lajos művészettörténészhez. 1944-ig Rákoshegyen lakott. Erdős Renée 1927-ben vette meg rákoshegyi villáját. Későbbi írásaiban élete legboldogabb szakaszaként említi az itt töltött éveket. A negyvenes években azonban származása miatt már csak írói álnéven publikálhatott. Itt tartózkodásának utolsó dokumentuma egy 1944. március 31-én innen keltezett levél, amelyet Serédi Jusztinián hercegprímásnak írt, hogy emelje fel szavát a katolikus hitre tért zsidók érdekében. A vészkorszakban vidéken bújtatták, Rákoshegyre már nem tért vissza, Budapestre költözött. Egykori lakóháza, az Erdős Renée Ház ma kiállítóterem és helytörténeti gyűjteménynek ad otthont.

Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály,
Népe romlásának ha útját szeghetné,
Szép Magyarországot ha még megmenthetné,
Szóval alkudozni, békekötést tenni
Frank hadvezér elé, szive bizalmában,
Bízván magayaroknak régi csillagában.
Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály.

Hajóján ünnepi lobogók nem lengtek,
Útján nem kísérték ragyogó leventék.
Hajh, nem sziporkáztak kaczagányos menték.
Kardok markolatán napsugár nem tánczolt,
Drágaköves forgók bizony nem csillogtak!
Vezér és kiséret szomorúak voltak.
Határon lappangó ellenségek hada:
Ráczok, csehek, tótok, fölszabadult népek,
Földéhes nemzetek, akik jönnek sprra
Forró vérszüretre, friss halotti torra...

Menni kell, menni kell Belgrád városába
Frank vezér elébe...
Meg is álla ottan jó Károlyi Mihály
Frank hadvezér előtt.
Kérni a magyarnak országát, életét.
Frankoknak vezére gőgös szóval mondta:
„Te magad vagy itten jó Károlyi Mihály,
Egész országodért, egész nemzetedért,
Minden magyarokért te magad vagy itten?
egyet intenék csak, rátok rohannának
Földéhes nemzetek s bizony fölfalnának,
Híretek, nevetek sem maradna élő...
De mert idejöttél jó Károlyi Mihály:
Engedem: éljetek, de úgy, hogy ti lesztek
Minden nemzetek közt a legszegényebbek.
A ti országotok koldusok országa,
Koldusok reménye a ti reménységtek!”

Meghajlott bús feje Károlyi Mihálynak -
„Hadd legyünk koldusok, koldus reménységgel:
Csak a mi országunk határaid védd meg.
Csak a mi népünket pusztulni ne engedd!”

Megtére Belgrádból bús Károlyi Mihály.
Határon betörtek csehek, tótok, ráczok.
Hajh Erdély földjére vérszomjas románok!
Szólt Károlyi Mihály, magyarok vezére:
„Nincsen nékem nyugtom, megint útra kelek!
Most Helvécziába, győztesek elébe!
megkérem: ne hagyják pusztulni országom!”
Oda is elméne bús Károlyi Mihály...

Megnyíltak az utak északnak, nyugatnak...
Még sokszor útra kelt, sokszor meg is tére,
Éjjel nem aluvék, párnája parászlott
Feje sok gondjától.
Nappal nem volt nyugta szíve fájásától -
Soha a magyanak nem volt ilyen bánat.
Semmi ékessége, semmi cziczomája!
Sem szárnyas beszéde, sem daliás válla!
Régi nemzetsége gőgjét levetette,
Rossz magyarok bűnét mind magára vette,
Le is vezekelte...

Így nyere országot nagy Károlyi Mihály!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése