2011. október 28., péntek

Jókai Mór: A hosszú álom

Sokszor mondja azt az ember, ha valami nemszeretem napok következnek reá: „bárcsak megtehetném, hogy most lefekügyem, s csak fél esztendő mulva ébredjek fel ujra.” Jól esnék keresztül alunni a terhes időket, háborut, éhséget, döghalált, s csak akkor ébredni fel, a mikor ismét boldog világ van, s az ember térdig járhat a bablevesben.

Az ezernyolczszáz tizenegyedik esztendőben élt Nógrádvármegyében egy fiatal parasztember, Herczeg András, kinek neve a vármegye levéltárában is megtalálható, mert olly rendkivüli dolgok történtek ő vele, minőket az Isten egy ezer esztendőben egyszer enged megesni ő irgalmából.

Ezen becsületes földmives már azelőtt is sokat dicsekedhetett Isten áldásával: vetései jobbak voltak, marhái egészségesebbek, mint másoké, de megérdemelte, mert szorgalmatos volt, és maga nézett minden dolog után; és a mi mindennél nagyobb áldás, felesége nem csak legszebb, de legjobb, legtakarékosabb, leghüségesebb volt a faluban, és Herczeg András azt is megérdemelte, mert viszont ő is ollyan férj volt, a millyennek hét vármegyében nem lehetett találni párját, mindig józan, mindig jókedvü, még ha mások megharagitották is, felesége iránt nyájas maradt, nem ugy, mint egy némelly bolond ember, a ki a házon kivül kapott boszuságért feleségén tölti haragját. Ugy is éltek e jámbor emberek, mint az angyalok az égben, s nem hiányzott semmi boldog házasságukból, mint csupán csak – – találjátok ki, hogy mi hiányzott? könnyü pedig azt kitalálni: egy kis sivó rivó portéka kellett volna a házhoz, akár fiu, akár leány, a ki az öregek szivét felderitse.

Mikor pedig azt mondom: „öregek,” ezalatt nem azt értem, hogy ők már öregek voltak, hanem csak igy szokták egymást nevezni szerető házastársak, bármillyen fiatalok is: „édes öregem:” tudnivaló, hogy nekik egymással kell megöregedniök és a szeretettől csak az ásókapa választja el őket.

Végre ez az óhajtásuk is teljesült a boldog házasoknak még András maga semmit sem tudott róla, a midőn az éltesebb komámasszonyok, nászasszonyok, és szomsz’asszonyok félrehivták, s titkokban figyelmeztették rá, hogy ugyan bizony vigyázzon ám a Juliskára (ez volt felesége neve) ne engedje valami nehezet emelni, vagy valami magas polczról levenni valamit, avagy döczögős szekéren járni, s száz egyéb illy veszedelmes dolgokat elkövetni, mert abból azután nagy baj lehetne.

De majd kibujt a bőréből örömében Herczeg András illyen beszédeket hallva, csak hogy üveg alá nem tette a feleségét, ugy őrizte minden bajtól, fütyült, danolt örömében egész nap, csakugy égett a keze alatt a munka, s millyen boldog volt, hogy ragyogott az orczája, mikor estenden haza térve a szántásból a tüzhelynél sütő-főző menyecskének azt mondhatta: hogy: „anyjuk te!” s aztán odament és átölelgette az elpiruló asszonykát, s ha az tréfásan kezére legyintett, mondván: „menjen kend apjuk, illik is a legyeskedés illyen öreg emberekhez, mint mi,” akkor meg már örömében a gazda nem csak danolt, de tánczolt is. Mert a mig fiatal az ember, szereti, ha öregnek nevezik.

Aprilis tizenharmadika volt már, s Herczeg András uram nem nyughatott, hogy ő bemegy a városba, mert neki okvetlenül bölcsőt kell vásárlani. Váltig mondták neki, hogy bizza azt másra, ne menjen maga: „no az volna a szép”, felele ő. Nem ért ahoz senki más ugy, mint én.”

Pedig szántás ideje volt; lónak, szekérnek nem lehetett elhagyni a munkát; de mind nem gátolta az Andrást, el fog menni gyalog, mondá; ugy is közelebb a város gyalog a hegyeken keresztül, mint kocsin az országutra kerülve, az idő is szépen kinyilt, a mezők kizöldültek már, derült tavaszi napok jártak, csupa gyönyörüség most egy pár mérföldet gyalogolni az embernek, kivált ollyan embernek, a kinek a szive tele van örömmel.

András tehát bement a városba gyalog, kiválasztotta a legszebbet, a legtartósabbat amaz ingó-bingó butorok közül, ki is festette azt tarka tulipántokkal, s felvette a hátára, ugy ment haza felé. Dehogy volt nehéz, egy cseppet sem volt nehéz a bölcső, eltudná azt vinni a világ végeig, s meg sem érezné, hogy nyomja; hát még ha benne volna a bölcsőben az, a mire gondol! akkor még tán tovább is elvinné.

Illyen boldog gondolatok között ballagott haza felé, s alig vette észre, hogy a midőn már jól benn járt a hegyek között, millyen hideg szél kezd fujni egyszerre; az ujjas ködmen, melly elébb lekivánkozott róla, most ismét felkivánkozott rá; s a mint körülkezdett tekinteni, látta mint lepik el az eget a mindenünnen tóduló sötét, fergeteges felhők, a szél zugott a fák között, s nemsokára elkezdtek egyes szállinkozó hópelyhek esni az arczára.

De már ebből nem jó idő lesz, gondolá magában András, s kettőt lépett egy helyett, és hogy hamarább otthon lehessen, mint e zimankós idő elkapja, félre csapott egy mellékutra, mellyen járt már egynehányszor ifju legény korában, mikor társaival őzre vadászott, s nagy sietve ment előre, nem is aggódva egyében, mint hogy ha a hó esni talál, a bölcső mind összeázik.

Már jó kerülőt tett a hegyi uton, a midőn egy kis patakhoz ért, mellyen át kellett mennie. Igen bizony, de a kis patak most nagy folyam volt, a sok napi olvadástól megáradt, s egész szál fákat, miket a két partról kicsavart, ragadott alá magával.

András nem tudott átmenni. E közben a zivatar teljes haragos mivoltában utolérte, a szél bömbölt, s vágta a havat nagy sürü pillékben az ember arczához, három lépésnyire nem lehete tőle látni; András aggodalmasan kezde a patak partján felfelé menni, azt sem tudta, merre jár már, sehol emberi hajlékot nem látott, sem emberi hangot nem hallott, csak a hollók károgtak a feje felett, a kiknek tetszik az, hogy zivatar van.

Odahaza azalatt nagy aggodalommal várták. A fiatal menyecske százszor is kinézett az ajtón, ha nem jön-e a férje, minden kutyaugatásra kifutott, de csak nem jött András. Este is lett, éjszaka is lett, a férj még sem érkezett meg. A szegény asszony ezer aggodalom között volt, ha férjét e zivatar utban találta kapni, a rosz ut, vadállatok, a hideg éjszaka! elveszhet, megfagyhat. Gondolni is irtózatos rá. Végre elővette bibliáját, s olvasni kezde belőle, és a mint olvasá az Isten csodadolgait, mint őrizte meg, mint vezérlé ezernyi veszélyek között az ő hiveit, lassankint megnyugodott, s csendes érzéssel hajtá álomra fejét, gondolva, hogy András is bizonyosan jó emberek biztos hajlokában nyugszik, s ha ma meg nem jön, majd megjön holnap.

Reggelre azonban akkora hó esett, hogy a házajtót nem lehetett kinyitni, a tegnap még olly szép zöld vidék, most fehér hóabrosszal volt bevonva. Jaj annak, a ki uton van.

Két napig szánnal sem lehetett menni egyik faluból a másikba, mig csapást nem törtettek, s a hegyek közti utak ugy be voltak hordva hóval, hogy arról a tájról madárnál egyéb nem jöhetett.

Juliska képzelni sem merte, hogy férje most haza jöhessen. Bizonyosan ott maradt a városban, mig ez itélet idő elmulik, s majd csak akkor jön haza, ha a hó elolvadt. Ezzel nyugtatá meg magát.

Azonban a hó is elolvadt, s András még sem érkezett meg. Juliska aggodalmasan ment be maga a városba, a hol testvérei laktak, s azoktól megtudá, hogy András elindult azon reggelen, mellyre a zivatar következett, egy szénégető pedig bizonyitá, hogy látta is őt az uton, a mint egy tarka bölcsőt vitt a hátán, még tüzet kért tőle a pipájába.

A nő erre kétségbeesetten kereste össze a környék valamennyi kunyhóit, szénégetőit, hámorait, kérdezve, tudakozódva fütől fától férje után; de arról nem tudott senki. Eltünt, elveszett végképen.

Az atyafiak, az ismerősök vigasztalták a nőt, hogy majd csak előkerül András, tán ide vagy amoda mehetett, tán más ember helyett elfogták, pedig magában mindenki azt hitte, hogy ama förmeteg ejszakán megették a farkasok, vagy megfagyott, vagy valami hegyszakadékba lebukott s ott veszett.

Juliska nem szünt meg őt várni. Azonban elmult egy hét, két hét, – egy hónap, két hónap; András még sem érkezett. Saját testvérei is letettek már a kereséséről, de Juliska még mindig remélt. Hiszen ha megették volna őt a farkasok, a bölcsőt csak nem ették meg: arról rá kellene találni, de annak sem volt semmi nyoma.

Azonban a tavasz is elmult, a nyár meleg napjai is eljöttek, Juliska ez alatt meg is jött a hosszu utról; egy szép kis fia lett, azt megkeresztelték Andrásnak.

Özvegynek tartá már minden ember, pedig még gyászt sem viselt. Lassankint jöttek vigasztalók a szép özvegyhez; akadt elég derék fiatal ember, a ki sajnálta, hogy a kis Andris árván maradt s örömest lett volna atyja; de Juliska nem hallgatott rájok; bár egy hónap a másik után mult el, ő csak azt mondta mindig: „meg kell még Andrásnak jönni, mert én még soha sem álmodtam vele, pedig ha meghalt volna, meglátogatna álmomban.”

Szegény asszony! sohajtának ismerősei, még eszét veszti bele.

De hát csakugyan hová lehetett András?

Ott hagytuk el, a hol eltévedt aprilis 13-én. Össze vissza bódorgott azután az erdőben, remélve, hogy valami hajlékra talál, s aközben sokat sohajtott Istenhez, hogy szabaditsa meg e veszélytől, a midőn egyszerre egy barlangra bukkant, melly odvas fenyőfák tövében szinte kinálkozni látszott eléje.

Illyen állapotban nincs mit válogatni sokáig. András körülnézte az odvat; szük volt biz az és alacsony, de fekünni jól lehetett benne, s legalább az ember biztositva volt a megfagyástól; elhelyezé tehát magát benne, a hogy lehetett, egy nagy követ hengeritett a nyilásra, nehogy vagy egy portyázó farkasban hálótársa akadjon, a bölcsőt megforditva feje alá tette, s azzal buzgó fohászszal Isten oltalmába ajánlva magát, csendesen elszunnyadott, hallá ugyan egyszer, mint rohan alá a bérczekből egy irtóztató hógörgeteg s csapódik barlangja nyilásához, de ujra elkezde imádkozni és ujra elaludt csendesen, Isten nevével ajkain, s nejére gondolva szivében.

És Isten gondját viselte neki ott. – –

– – Késő reggel van már András! hallod, hogy szólnak a rigók, ideje volt már felkelni és folytatni az utat haza felé!

András egyet nyujtózott és barlangja szájáról elháritá a követ; ugy tetszék neki, hogy ez a kő most nehezebb, mint tegnap volt, de az ő karjai gyöngébbek.

De mi Isten csodája ez? A tegnap esett hónak sem hire, sem helye, a fák mind tele vannak zöld lombbal, s az erdőkben minden virág nyilik és a gombák előjöttek a haraszt közül.

„Én vagyok-e én, és tegnap volt-e tegnap?” kérdé András önmagától, és a mint ruhájára tapintott, akkor vevé észre, hogy a melly oldalon feküdt, azon a köntöse mind lerohadt róla.

Nagyon sokáig kellett neki ott aludni.

Kibotorkázott ezután az erdőből, de érzé, hogy minden tagjai gyöngék, alig birt menni.

Félóra mulva az erdő széléhez jutott; hát itt mit látott ismét? A tulajdon szántóföldje volt előtte; azon héten, mellyen lefeküdt, végezte a vetést, s most hogy fölébredt, már érett a kalász.

Augusztus huszonhatodika volt az nap.

Az aratók énekeltek mindenfelé a mezőn. Az ő szántóföldein már a kepéket rakták.

Egyik kereszt tövében ült egy fiatal menyecske, fehér kendővel a feje bekötve, szép gömbölyü keblén egy kis piros pozsgás gyermeket szoptatott.

András odakerült mögéje észrevétlenül s megszólitá: „anyjuk.”

Hogy ugrott fel egyszerre az asszony, hogy sikoltotta el magát, férjét megpillantva, hogy borult nyakába s hogy árasztotta el csókjaival? azt elképzelni könnyebb, mint elmondani.

Az aratók és az egész falu népe összeszaladt e csodára; senkisem hihetné azt el, ha számtalan szemtanúk bizonysága nem erősitené, hogy Herczeg András huszonnyolcz hétig aludt a beresznói barlangban étel és ital nélkül.

Nosza minden ember sietett őt legelőször is étellel kinálni, de kevés hasznát vehette annak András, mert gyomra ugy össze volt huzódva, s állkapczái alig birtak nagy fájdalom nélkül mozogni s rágni épen nem tudott, hogy levesnél egyebet nem birt magához venni, azt is csak keveset. E miatt mindig erőtlenebb lett, s csudálatos felébredése után harmad napra ismét elaludt, ugy hogy mindenki holtnak tartá. Juliska azonban nem engedé őt eltemettetni, s azt igen jól cselekvé, mert harmad nap egy kelevény fakadt föl András fülében, s a mint az kitisztult, az ember ujra felébredt, s nehány hét mulva egészségesebb lett, mint valaha volt, és még azután igen sok szükség volt arra az emlékezetes bölcsőre a háznál.

Ezen dolog pedig épen nem mese, hanem valósággal megtörtént eset, mellynek hitelesitett folyamatát megtalálhatja Nógrádvármegye levéltárában, a ki nem restel oda fáradni.

(A szöveget az eredetivel összevetve írtam. Nem a mai helyesírás szabályai szerint valók.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése