2011. október 28., péntek

Jókai Mór: Magyar költők sorsa

Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassankint édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget bennünket a külföld költőinkről, iróinkról, s ti is elégedetten mondjátok egyikre is, másikra is: „ez a mienk!” halljátok meg nehány együgyü szóból tőlem: mi a magyar költők sorsa? mi az élete, mi a halála azoknak, kiket Isten arra hivott el, hogy lennének a költészet felkentjei a magyar nép előtt?

Nyolcz esztendeje annak épen, hogy Pestre jöttem, a hazai miveltség középpontjára, hol tiszteletemnek annyi tárgya volt együtt, s nem volt lelkemnek forróbb ohajtása, mint azon közbecsülésnek csak egy kis részét is valaha kiérdemelhetni, mellyben költészetünk dicső bajnokai részesültek.

Egy ifju barátom állt mellettem e pályán, olly idejü, mint én, de akarata, szenvedélye erősebb; ki mint költő halhatatlan nevet szerzett magának, s senkitől nem segitve, senkitől nem vezetve, a csillagok magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá, épen mint a csillag, mellyről senki sem tudja, hová esett?

Az én pályám nem volt annyi küzdéssel összekötve, engem jó tanácscsal, jó akarattal fogadtak mind kortársaim, mind idősebb koszorus iróink, s ha valamit haladtam azóta, nekik köszönhetem.

Ma egy hete jöttek ezek a gondolatjaim, midőn a muzeum teremében hangverseny adatott egy elhunyt magyar költő árváinak segélyezésére.

Garay, Vörösmarty, Bajza, Czakó, Nagy Ignácz!

Ők voltak a legelsők, kik őszinte szeretettel, pártolva, védve emeltek magukhoz.

Garay maga a költői szüzesség, az erények dalnoka, tiszta nemes lélek, a ki egyszer is beszélt vele, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. Ő nem ártott soha senkinek, szeretett mindenkit, békiteni tudott háborgó ellenfeleket, s ollyan jó kedves férj volt otthon, ollyan gyöngéd atya gyermekei között: máskép nem is lehetett őt látni az utczán, mint vagy egyiket, vagy másikat vezetve kezénél fogva. Csekély fizetése volt, szükölködött is sokat; de gyermekeire nagy gondja volt, s tudott munkálkodni értük.

Munkálkodni! de hogyan munkálkodni! Reggeltől estig valami csekély hivatal foglalta el: nappal igen ritkán dolgozhatott költői művein, mert óráira fáradságos munka volt szabva. Tehát éjjel dolgozott. Tizenkét esztendeig folyvást három órakor reggel kelt föl dolgozni, s mikor a szemközt levő paloták függönyeit félre vonták az ablakról, már akkor Garay egy munkában kifáradt, hogy hozzáfogjon a másikhoz. Később, midőn e megölő életmóddal felakart hagyni, már nem teheté: a három órai harangszó elverte szemeiről az álmot és soha többet nem tudott azon tul nyugodni, – a költői képzelet csengő bongó tündérei kiszólitották ágyából, és irt, – és irt, mint a ki siet, – mert rövid az élet.

A mult év tavaszán találkoztam az utczán egy tapogatózva haladó férfival, kit egy kis gyermek vezetett. Merően, homályosan tekintő szemein meglátszott, hogy ő nem lát engem. De én megismertem őt. Garay volt. Megszólitám. Szavamról megismert. Mosolygott, kezemet megszoritá, üdvözölt. – E mosolyban, e kéz hideg szoritásában, e hang lehelletében már benne volt a halál. – Kérdém tőle? hogy van? – Rekedt, sipoló hangol válaszolt: „még tavaly csak egy krajczárt értem, már most érek két krajczárt.” És nevetett hozzá, hogy a köny kicsordult a szememből e szomoru nevetésre. Ezt a tréfát azután sokszor elmondta még, midőn egészsége felől tudakozódtam: hol két, hol három krajczárral becsülte magát. – Most már gyémántokat érsz jó öreg barátom, most már el vagy temetve. – Meg kelle halnod, hogy bebizonyitsa a nemzet: mennyit értél neki?

Vörösmarty nevére emlékezem ezután. Akadunk néha az életben emberekre, a kikről az a gondolatunk támad: mint szeretném, ha ez az ember apám volna! Vörösmarty illyen; egy neme a fiui érzelemnek az, a mit ifjabbkoruak láttára érezni kénytelenek. Az a tiszteletre méltó szelid arcz, melly aranytisztaságu jellemét tükrözi vissza, s lelkének hajthatlan ereje mellett, annak kedves szelidségét mutatja. Ki ne ismerné a magyar hősköltemények dalnokát? ki ne olvasta volna az ősök harczait, miket Vörösmarty költészete előnkbe varázsolt, hogy szinte reszketni érzők alattunk a földet, és haragtól reszketni keblünkben a szivet, midőn őt olvastuk. A harczok költőjének arczát én nem tudom ugy képzelni, hogy haragudjék. Soha sem látta őt senki haragudni. Midőn legelőször megismerém, boldog házassága első éveit élte; apró gyermekek játszodtak térdein; elbeszéltünk az irók pályája felől, ő kedélyesen mondá: „más nemzet irói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugodalomra tán szalmazsák sem jut.” Irodalmunk feje, összetartó kapcsa, családatyja volt ő. Szigorubb sors most falun kényteti élni. Szántani, vetni kell a költők patriarchájának. Ámde azért ő buzgón dolgozik most is, nevét ujra meglátandja ragyogni a magyar közönség. – Midőn kezeitekbe fogjátok venni e müveket kedves honfitársaim, gondoljatok reá: hogy a ki azon ifjui tüztől szikrázó sorokat irta, annak hajfürtje ősz! és annak hajfürtjei a nemzeti dicsőségen fáradozásban őszültek meg, s jutalma nem volt e fáradságnak. …

Bajza ifjabb életkorra nézve Vörösmartynál. Igen sok köszönni valója van Bajza irányában egész irodalmunknak, ő maga egy uj korszakot teremte abban, és ollyan korszakot, mellyre sóhajtva gondolhatunk vissza ma is. Küzdött sokat, tömérdeket irt, munkái által köztisztelet tárgya lőn az egész hazában. Sokáig minden irodalmi vállalat élén lehete őt látni; józan elméje, tudományos miveltsége, magas költészete eszményképpé avatták őt. – Négy év óta hirét sem hallani. – Hová lett? kérdi néha egy egy ismerőse; – a felelet egy sohajtás. – Néha találni az utczán egy férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka elejére összevonva, szép, kifejezésteljes szemei merően maga elé szegezve; rendesen egy szép, halavány, szelid arczu ifju vezeti. Ez Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte és haladjatok el mellette csendesen. Ő nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem. – Ez a költők sorsa!

Ki volt Czakó? Legjobb szinműirónk egyike. Sokat irt és igen jó munkákat, igen sok dicsőséget aratott. És midőn már sok munkát irt, és sok dicsőséget szerzett, egyszer az történt, hogy nem volt képes keresményéből az életfentartására legszükségesebb költségeket fedezni. Pedig munkái mindenütt diadalt arattak a kerek hazában. És szerzőjük éhezett. Gazdag és előkelő család fia volt. Atyját egy szerencsétlen szenvedély tette tönkre. Az aranycsinálás tudományát iparkodott felfedezni; erre elköltötte egész vagyonát, s fia a nyomornak, inségnek lőn általadva. Atyja nem találta fel az aranyat, de ő feltalálta azt, a mi az aranynál becsesebb; a költészet ihletét. Gyönyörü müveket irt. Ki lesz valaha nálánál jobb? Egyszer elkérte kölcsön pisztolyaimat, mint mondá gyakorlás végett? otthon lement a pinczébe, s meghagyta házi gazdájának, hogy ha lövéseket hall oda lenn, ne zavarodjék meg, mert ő gyakorolja magát; másnap vissza adta fegyvereimet, azt mondva, hogy nem jók, mert három deszkán nem hat át a lövés. Én roszat kezdtettem sejteni szavaiból. Egy este együtt mentünk haza a vendéglőből. Utközben azt mondá „Meglássad, én meg fogom magamat lőni.” És másnap főbe lőtte magát. Egy esteli mulatság dija megmenthette volna Magyarország legnagyobb költőinek egyikét. De ki gondol arra? Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a sirjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet nem emelték neki s fejfáját feltüzelték, – és ez a magyar költők sorsa……

Nehány év előtt jó kedve lehetett a magyar olvasó közönségnek. Vidám mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem agyon kaczagta magát az ember: „a Torzképek, Menny és pokol, Magyar titkok, stb.” mind olly egészséges jókedvvel füszerezve. Minden szinpadon megfordult nem egyszer, de számtalanszor a „Tisztujitás” mellynek mulatságos jeleneteiből nevetve nyert tanulságot és okulást a nép. Ezeket mind Nagy Ignácz irta. Vig ember lehetett ugye bár, a ki az egész országot igy meg tudta nevettetni? A mióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem láttam. Mindig ugyanazon szomoru arczczal lehete őt látni iróasztala előtt, és sehol másutt, mint iróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni valaki? tánczvigalmakban, vig társaságokban? Régen lehetett az, nagyon régen. Isten igen jó családdal áldotta meg őt: kedves, példás hűségü nővel, jó atyával és anyával, kik betegsége hosszu éveiben szüntelen körüle voltak; egyik olly áldott szelid lélek, mint a másik. E családért fáradott ő az egész életen keresztül. És munkásságának lett áldozatja ő is. Már nyolcz év előtt annyira roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni. Mindig neje karján lehete őt látni, ki elvezetgette a szinházig, Garay lakáig; mert e két kedvencz helye volt a jó öregnek, s ha összejött a két beteg sorvadozó költő, fellelkesültek tán egymás lelkének lángjától, s beszéltek a jövőről, s gondolták magukban, – mellyikünk fog elébb elmenni?

Garay ment-el elébb. Tudni lehete már évek óta, hogy haldoklik, még is megdöbbentő volt halálának hire. Nagy Ignácz előtt elakarta azt titkolni családja. Szegények, nem gondoltak rá, hogy a hirlapokból ugy is meg fogja azt tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat hónap óta nem volt kinn a házból. – Garay elment az ősz hulló leveleivel, Nagy Ignácz érzé talán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbói?

Az ő eszméje volt e hangverseny az elhunyt költő barát árvái számára. Ő akarta azt rendezni.

Még két nap előtt nála voltam. Vidám terveket csináltunk a jövő felől. „Már most én is örömmel kezdek ujra a munkához,” monda ő kezemet megszoritva.

Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hittam, hogy jöjjön ki a budai hegyek közé lakni, ott jobb a lég. – „Mindenesetre ki kell mennem a szabadba. Csak a tavasz jőjjön,” monda ő; és ki is ment nemsokára, a meleg tavasz virágai közé, – a sirba.

A Garay emlékére tartott hangverseny napján kivette munkás kezeiből a tollat az Isten halavány angyala, a halál; és monda néki: pihenj meg. E hymnusz helyett, mellynek hangjai e helyről ég felé törnek, más éneket, más dalt hall ő már odafenn!

Jó családja, az áldott, szelid lelkek, a hű nő, ki egész életén át betegét ápolta, a roskatag apa, és a kegyes anya, ki olly örömest váltotta volna őt meg önnön életével, olly szegényen, olly gyámoltalan maradnak itt, mint minden magyar költő családja..…

Körülem magasztos, szomoru énekhangok zengnek ez elhunyt költő tiszteletére: lelkemen pedig az a gondolat borzong végig: menjek-e én is tovább azon az uton, mellyen Garay elment, mellyen járt Vörösmarty, Bajza és Czakó, mellyen bevégezte futását Nagy Ignácz? Vagy megforduljak innen s felkeressem az ősi barázdákat, és szántsak és vessek és elrejtsem magamat ugy, de ugy, hogy soha hiremet se hallja senki? ….

Jókai Mór.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése