2011. október 31., hétfő

Juhász Ferenc írása

Tóth Árpád megváltó elégia-mosolya


Szegény Pádi! Szegény jó Pádi!
Szájából úgy ömlött a vér, mintha egy pipacsnak lenne havi ciklusa, mintha egy piros tulipán menstruálna. Hányszor láttam én ezt a vér-okádást féltüdejű, tüdőbeteg apámtól az apró vályogdoboz konyhában ideges gyermekkoromban, szigorú és szerelmes kamaszkoromban. Lavórba, fa-kantáros fölmosóvödörbe, törülközőbe, fehér ingre, padlóra, lepedőre, dunyhára. És váratlanul jött mindig ez a vörös fölbugyogás, sugárvörös hörgés. És vérfoltos, vérpettyes lett minden gyűrtség és simaság, mint a kezdeti hajnal az örök égen, a kerti lombleveleken, a nádtető dréncsövein, a virágokon, a fehérzománc hó-kriptán a falu-mélységen. Ó, köhögve vért-hörgő Idő! Ó, tüdővészes piros nyomorúság! Ó, drága életmosoly, ó, drága halálmosoly: Tóth Árpád!

Ott olvastam csoda-varázs verseit a viaszos-vászon virágsziget konyhaasztalra kinyitva terített áhítat-könyveiből, ámulat-lapjairól. Olyan szent szorgalommal, olyan dicsőséges öntudattal, ahogy a levélvágó hangya, a több-kitinhólyagos karcsú, barna, csápos, nyúlánk, feketén izzó gombostűfej-szemű hangya viszi a vékony könnyes éjszakai faágon a függőlegesen fölmeredő zöld falevelet, a neki hatalmas zöld növényi lepkeszárnyat, a százszor szent étel-vitorlát, zöld óriás-tarajként fölágaskodó ősföldkori páncélgigász-gyíkhattyú kőpajzslevél diadal-taréját, a pórusos és zölderes szelíd élet-pajzsot, a tűhegy-karéj fogsorú szájacskával levágott függő-meredés lepedőt, mint egy vitorláshajó a szélben-kifeszült zöld vitorlát. Ó, te Gyönyörűséges Gyönyörű Elégia-Mámor Tóth Árpád!, kemény szemüveg-villogású, csillagtér-éjszaka cvikker-szikrázatú, elégia-mosolyú költő, apámmal egy tüdő-végzetű, egy tüdővérhányás kárhozatú, szelíd-mosoly Költő-Magány, az Elképzelt Isten fényes, barna Mindenség-Hegedűje Tóth Árpád! Én ettelek és ittalak, mint az Utolsó Vacsorán a Jézus jobb és baloldalán ücsörgő egyszerű és legtöbbször-kételytelen nép-emberek, a halászok, munkások, az asztali vacsoránál nekik-ajánlott és adott kenyeret és bort, az illattalan pászkát és a mészáros-bárddal átvágott nyakú marhák kénfüst szagú habzó véréhez hasonló, áldozat-illatú és halál-szagú bort. Ittalak, mint műveletlen, hörgő, köhögő, krákogó sárga-gennyes váladékot köpködő tüdőbeteg apám a pincéből kék zománcbögrében fölhozott bort, a borral telt bögrét két pókláb-ujjú tenyerével melegített végzet-italt. Hogy meg ne fázzon. Pedig apám nem volt költő, csak tüdőműtéte után gyűrt falevél-hátú, kőművesből lett hivatalsegéd, irodaszolga, vonattal Budapestre járó vöröses-szőke köhögés-csillag. Két emberlábon járó, bordás, horpadt félhát-öblű halál-ladik! És ettelek! Mint a levélvágó hangya a lombról a zöld levelet rágószervével az őserdei fáról: szívemmel vágtam le versedet, a zöld óriás vitorlatollat teremtő ihletedről, a teremtés-lomb zöld vers-fáról, s cipeltem, hurcoltam életemmel élelmemet, hogy jövőmmé-emésszem csoda-természeted te szívburkodban örök versmagzatot hordozó Szerelmes Szelíd Éden: virágpor, napfénypor, csillagpor, lepkepor, mosolygás-üdvösség, aranypor, láz-nedvesség örök emberparázs, véres szent villogás, gyönyör-könyörgés, halálos élet-vigasz, halálos megmaradás-vágy: Tóth Árpád!
Kő-szemüveges sír-szobrodnál hányszor álltam és állok ma is, mint akit szigorú varázslat ölel át, beburkolva őt a napfényes csönd, vagy behavazott csönd tüskés zöld gesztenyeburok hullás-nász köpenyébe. Költő lettem én is, s úgy lettem javíthatatlan utódod, mint akinek szárnya nőtt nehéz árnyadból az elfeketült fényre, s úgy élek szívedbe kapaszkodva, mint a selyempillanat színes festéktálca lepkék a hajnali harmat-hímlős virágokba, mint Svedenborg tűhegy-atomnyi angyalai a látomás Isten-szívébe. Halálra-ítélve és festékfolt szétkenés-pikkelyekkel bekenve, mint a lepkék a temetői sírok között és fölött bolyongva kavarogva. Most éppen a temetői kristálylepke havazásban. Éppen a télben. Nem a gyászban!
A költő nem lehet irigy, a költőnek csak fájhat, ha remekművet olvas. S ha végzetes szent remekművet olvas, s a remekművet nem ő írta. Így vagyok én veled, te szigorú mosolygás mámor képzelet, te istenség-szavú, szentséges szerelem. Hisz versed mindig velem. És szívem könnybe csordul, ha újra olvasom, vagy nehéz múltamba visszanézve újra-képzelem. „Elégia egy rekettyebokorhoz!”-írtad mámor-képző versed fölé címnek. Úgy üzentél ezzel egy másik világba, a kozmikus végtelenség-magányba, mintha egy másik égitesten virágzó önfeledt és létező titokba gyúrnál virágot, világot, hogy virágporát az örök forró tüdővérzéses fagyba szétfújva legyintene az Isten, hogy minden csöndet és minden dübörgést, tüzet és jeget, sziklát és vulkánt, égitest-bolygógyűrűt és szupernóva halál-lázadást, diadalmas szép önpusztítást, galaxis-szigetet és halálpont-feketét legyőzve megtermékenyítsen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése