2011. november 20., vasárnap

Gérecz Attila: Széthullt fényeken

Széthullt fényeken

Kedves vagy így, Anyám, hogy most fölém
borul hajadból mind a hófehér,
és úgy dajkálsz szemed sötét ölén,
hogy megszeret az ég és fölcserél;
s így szinte jó, ha széthullok én,
mint fény a felkavart patak vizén.

Szeretlek így, ha látlak könnyesen,
hogy összesimult sok emlék-parány:
tisztaszavú a csöppnyi ágy, s kezem
imára kulcsolja az est, Anyám.
Ne sírj! Talán nem is költői kép,
hogy megálmodtam Istent, aki szép.

Egy perc múlva talán már más leszek;
új sebbel gyógyít minden pillanat.
S te látod, hogy mi furcsán szétesett:
szemedben minden arcom új maradt.
Így kitakarod, lásd, az életem,
hogy szertehulljon könnyes fényeken.

Szétszórt szemed, s így egyszerűbb vagyok.
A lámpafény most egybehull veled;
hajadban is békéltebben ragyog.
A fájdalom csak bársonyos keret:
puhán elém ölel egy kis darab
sötéttel, mely még hajadban maradt.

Magamból adsz a legtöbbet nekem.
Szemedben dajkált arcom tiszta már;
mosolyt cserélt a széthullt fényeken,
s e szelíd, gyermeki önzés kitár:
ujjongok hulló könnyed harmatán
– szeretni így tanít a kín, Anyám!

Gérecz Attila: Az Isten balján

Nekem már szitok az Isten szó a számon.
Én nem a haldoklót, az élőket szánom.
Már a tavaszban is csak öldöklést látok,
minden új élet új, Istenre szórt átok.
Születünk, s ez nem cél, csak istenítélet,
percnyi örömünkért fizet meg egy élet.
Élek, s ez gesztus csak; vezeklő ígéret:
“Amíg te élsz anyám, addig én is élek.”
S ő sejti, hogy vágyom, vágyom sírbadőltét,
hívő, szent mosolyát könnyek összetörték.
A kedvesem beteg. Oly szép, imahalvány...
és szeret míg a láz fest csókszínt az ajkán.

Ím vedd Uram a sorsom; úgy lankad Elébed,
mint Krisztus-fő amely már tövisekkel érett!

(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.)

Tóth Árpád: Isten oltó-kése

ISTEN OLTÓ-KÉSE

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

Tóth Árpád: Őszi beszélgetés

Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Üres berek
Fölé lehajló
Vaksi öreg.

Hej, égi testvér,
Didergő bolygó,
Tüzet keresnél,
Vén, őszi golyhó?
Lenyomva orcád
Földhöz közel,
Bámulod holtát,
S nem hiszed el?

Vagy csöndes őszbe
Halkan leszállván,
Megbújni jössz-e
A bús Föld vállán:
Két hűlő csillag,
Két régi bú,
Egymáshoz ballag,
S meghalni bú?

Míg hulló lombok
Rőt fénye rebben,
Ó, mit is mondtok
Egymásnak ketten?
Hold mondja: "Már csak
Jegem ragyog",
Föld mondja: "Várj csak,
Fáradt vagyok".

"Várj türelemmel,
Jövök már, meglásd,
Átkom, az ember,
Kiirtja egymást,
És csend lesz aztán,
Mély, őszi csend,
S az égi pusztán
Holt por kereng..."

Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Sötét terek,
S öldöklő, gyarló,
Rossz emberek...

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?

Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz

Szép este volt. Éreztem: az utolsó
Ragyogó est! Egy csendes kerti lak
Sötéten állt már: nagy, komor koporsó
A bánatos és tiszta ég alatt:
Igen, az volt, a holt Nyár koporsója,
Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt,
Melyek lombját az alkony meggyújtotta,
Mint sárga füstü fáklyák fellobogtak.

S ím, ezüst vígság csattant át a csenden:
Gyerekcsapat hancúzott, körbeálltak;
Néztem, s lassan szivemre tódult minden,
Minden, ami egy csüggedt órán fájhat:
Ó, rendes élet! gyerek! feleség! -
Szivem! mi kincsed van e dús világon?
Vergődő kis szerelmek, szerteszét
Gurult tervek, ó, tépett ifjuságom!

Huszonhét esztendőm viszem batyumban,
Elfáradt vándor, céltalan uton,
Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van,
Miért is hurcolom még, nem tudom,
S miért a versek, ez a fájó, éber
Ösztön: árulni halk bánatomat,
Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? -
Így sírtam ott a hűvös fák alatt.

S költőm! akkor Te jutottál eszembe,
Te is nézted Debrecen fasor-rácsát,
Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve,
S már nem is várja víg szabadulását.
Itt rejtegetted kínját életednek,
S itt éhezett szelíd lelked halálra,
Mert már nem izlett, rossz ínyű betegnek,
A remény hamujában sült pogácsa...

S mégis, magányod csendes, hűs ölén,
- Mert a magány ád végső menhelyet:
Ez a preri, hol mint sötét bölény,
Nagyhomlokú tünődés lépeget,
Mély dzsungel, hol a vén boa constrictor,
A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, -
Magányodban, betegen, árván, titkon,
Mégis maradt egy felpihegő vágyad:

Csokonaim! halál pálmái árnyán,
Debrecen magány-prerijén bús farmer,
Mint ácsolgattad vágyad! mit se várván,
Bús kedvtöltésül, lassan, türelemmel;
Épül-e össze valami belőle:
Nagy és egész mű? - rezignáltan lested:
Fő, hogy idejét az ember elölje,
S ki tudja? tán boldog csoda is eshet!

Egy éneket kezdtél tervelni itt,
Hogy fájó életed beléfelejtsed,
A haza honfoglaló hőseit
Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet;
Ki elveszítéd sorsod tartományát,
Szerelmet, hitet, egészséget, mindent,
Feléd az unt lét tikkadt nyomorán át
A megnyert haza drága képe intett!

Ó, mester! ím a késő famulus
Megért: ha minden más kötés laza,
Mi még a léthez fűzi ferde, bús
Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza!
Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen,
Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák
Képét, magány s csönd, - s megindultan, szépen
Utolsó álmunk: boldog Magyarország!

A magyar remény-korszak kezdetén
Így kezdtél új dalt, reménytelen költőm,
Mert ez a végső, szent virtus: szegény
Magyar költő, bár félholtan is, költsön:
Hátha a magyar Jövő szebben épül,
Ha szívünk vérét vakolatul venné:
Elénk bús szimbólummá ekként szépül
A balladás Kőmíves Kelemenné!

Ezen merengtem én el akkor este,
S felszegte fejét szívemben a bánat,
S látott új eget s új földet, a messze
Jövőben látta dús, boldog hazámat!
És szóltam: Néki zengem énekem!
Néki áldozom koldus kincsem, híven,
E gyűszű könnyet: ifjú életem,
És e marék vért: eldobogó szívem!

Vemhes az Idő új honfoglalással,
Költőm! én is honszerzést dalolok,
Tán bús dal lesz, kevés fénnyel, sok árnnyal,
S hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok;
Tehozzád méltó hősül illett Árpád,
Enyém bukik, s tán én is féluton
Kidőlök, ám nincs vágyam, élőbb, drágább,
Mint dalba sírni, ahogy épp tudom.

Csokonaim! ne szálljon ez az ének,
Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó,
Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed:
Tiéd e csendes invokáció!
S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán!
Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba,
Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván
Egy vérző szív a kormányzó pilóta...

2011. november 18., péntek

Tamási Áron: Himnusz egy szamárral

1


Öröme hajtotta, mint benzint a motor.
Gyorsan jött. Ruhája katona, lábbelije bakancs, sapkája semmi, maga Gábor.

Hirtelen kanyarodóhoz ért, de akkor meglátta faluját, s egyszerre megállt. Érezte, hogy szemébe hull az egész nagyközség, csak a torony akad fel homloka csontján. Az öröm kibuggyant egy szóban a száján:

- Templom! - mondta.

Szemei nedvesen remegtek. Fáradt lábai újraszülettek. Az októberi hideg szél neki sem szél, sem hideg nem volt. De a hátizsák szárny lett egybe a vállán.

A határbeli földeknek került, nehogy az emberek bár egy szóra lefogják. Jól számított, s hamar ment. Kicsi háza felett kerítés volt, arra felhágott s túl felől leesett. Azonban jaj helyett azt mondta nevetve:

- Ház!

Felállt és lassítva jött tovább. Csak a szemeivel kapdosott ide és tova, de nem találta bennvalóján a rendet, az életet, a gondosság nyomait. Hanem a kicsi udvart burjánban bokáig, a csűrt nagy szájakkal a fedelén, s a házat vetkezés alatt. És minden ami még volt, cudarul. Cudarabbul, mint ember valaha.

Megdermedt arccal kiáltott egyet.

- Sári!

Ez a felesége lett volna.

Néhány őszirózsát látott a ház mellett, de Sárit egyet sem látott.
Gerjedelem rázta meg. Az ajtónak rontott, de az engedelmesen kinyílt: szégyenében, kifosztottan állott a szoba is. Régi levegővel. Néptelen csenddel. Ahogy körülhordozta szemeit, egy nagy darab papírost látott lámpának támasztva az asztalon. Odament lassan, elromlott arccal, s hát valami óriás papírzacskó, amilyenbe lisztet vagy pityókát csomagol a boltos. De mintha írás lett volna rajta.

Felvette.

Nem merte rávetni azonban ott helyben a szemét. Hanem kihozta, leült az alsó lépcsőre, s akkor megnézte az írást, amely nagy ákombákom betűkkel így szólt:

"Nem győztelek várni. Sári."

Ahogy elolvashatta, éktelent mondott sárga szájjal. Aztán leejtette a fejét, és nézte a földet. Majd megolvasta megint, hogy mit tudott Sári. De most már kacagott felette. Keserűen, mérgesen, kirúgva még a nevét is. Majd szájához emelte a papírzsákot, felfújta feszesre, s a térdéhez suvasztotta hirtelen, hogy nagyot csendült a levegő.
Utolsót lőtt a katona.



Még ott ült a lépcsőn, amikor lassan, szelíd örömmel béjött egy öregember. Már messziről köszönt.

- Hazavezérelte a jó Isten, Gábor?

Rá sem nézett Demeter Gábor.

- Engem haza, hát honnét tudta?

- Hallám, hogy Sárit szólítád, s puffantál is egy jó nagyot.

Nem szólott Gábor semmit rá. Az öreg melléje húzódott a falépcsőre.

- Hadd el, kapsz eleget - mondta.

Gábor megnézte az öreget.

- Ide bé nem egy is többet.

- Jó, jó. Meggyógyul az ember. S aztán sokat odavotál, s ő is ember s kellett neki.

- Mi a nyavalya kellett?

- Hát amit megkóstolt.

Nem szólott erre Demeter Gábor. Az öreg azt hitte, eltemették Sárit, ha nehezen is.

- Három esztendeig voltál fogoly katona, ugye? - kérdezte.

- Addig.

- Azt mondják, a taliánoknál.

- Hát aztán kivel ment el?

- Sári-e?

- Nem is a Mariska.

- Egy alföldi magyar teve szert reá - mondta az öreg.

- Hát nem tudta valaki széjjelütni?

A szomszéd legyintett.

- Hadd a kecskebékába. Ha előbb megtette, később is megtette volna. Az ember ne kívánjok sokat egy fehérnéptől: amíg fogja, addig van.

- Fogja a görcs! - hirtelenkedett Gábor.

Megint hallgattak egy darabot.

- Sok pénze van-e a taliánnak? - kérdezte az öreg.

- Annak annyi, mint a zsidónak.

- De itthon mégis jobb, Gábor. Mit mondasz?

Gábornak egyebütt járt azonban az esze.

- Hát aztán legalább hogy hítták? - kérdezte.

- Azt az alföldit-é? Azt valami Juhásznak. Juhász Mihály vagy János, János-János. Itt őrizte sokáig a muszka foglyokat, s úgy kaptak össze.

Gábor felállt, és a hátizsákját a burján közé dobta.

- Az Istent is megtagadom! - tüzelt.

Harangoztak estére.

Az öreg levette kalapját.

- Azt ne tedd - mondta-, mert egyebünk sem maradott. Hanem hozz asszonyt, egy másikot. S neki az új életnek!...Szőke volt-e Sári, vagy barna, te?

- Az barna, vesse ki az Alföld! Mert a magyar rabolja meg most is a magyart.

- Nohát, akkor véssz egy szőkét.

- Én nem soha fehérnépet! - szegezte le Gábor.

- Jó, jó, sokat beszél egyszer-egyszer az ember... - bólogatott a kapu felé az öreg, s onnét még visszamondta:

- Én ügyeltem a házadra, hé.

- Jól ügyelt - köszönte meg Gábor, s ahogy az öreg elmehetett, állt még imbolygó értelemmel valameddig. Majd belékapott egy útba, s valamint a sebes futású motor, úgy járta bé a múltat s annak emlékkertjeit.
Templomokat látott.
Aztán éneklő apró gyerekeket, számtalant.
És sok-sok talián szegény embert, akik valahányan egy Istennel és egy szamárral élték éltüket. Látta a sok szamaras embert, és nézte sokáig őket. S akkor valahol a mélységben, ahol az ember sorsa ül, új élet csírája pezsdült.

Érezte, hogy Istene van már. S felujjongott egyszerre helyből:

- Szamarat veszek, s új életet kezdek!

Gyorsan megindult, fát kerített, tüzet rakott, kenyeret evett, fütyült. És lefeküdt.
És sokan lefeküdtek a haza és igazság romjain, hogy virradatra új életet nyerjenek valahogy.


2

Bomlani kezdett a tavasz.
És Demeter Gábornak örömet trombitáltak a szemei. Kacagó kicsi udvarán készen állott immár a szekér. Ügyes, új kisded szekér volt, amilyent egy szamárnak tiszta öröm húzni.

Egy csütörtök reggel útra öltözött fütyörészve, s bészólt a szomszéd öreghez:

- Néhány napig ügyeljen a házra.

Az öreg kacagott.

- No, no - mondta. - Hát hová mész? Aztán szőke legyen s ügyes.

- Az lesz, csakhogy négy lába lesz...

Nem folytatta Gábor. Rejtélyes ábrázattal mosolygott csupán. Másnak sem árulta volna el a tervét a világért, pedig sokan kérdezték, amíg végigment a falun.

Tudta, hogy messze kell mennie, mert e környéken szamarat ember nem látott soha. Csak ahol románok vagy szászok laknak.

Oda is volt három kerek napig.

Vasárnap reggel azonban egy szép bakszamarat vezetett be a faluba. Éppen virágvasárnap volt: az a hozsannás nap, amelyen az elveszett régi időben egy szamárral és a lélek forradalmával bévonult Krisztus az ő városába, amely Jeruzsálemnek hívatik. Gyermekek és népből való nagyok özönlének köréje és utána akkor, s rivalgának üdvöt kiáltva.

Demeter Gábort is így körülsereglette a falu gyermekhada, sőt felnőttek is ragadának utána. De ezek nem üdvöt kiáltottak, hanem csúfolódást. Nem éneket, hanem röhögést. Pedig forradalom volt ez is.

Egy új korszaknak, a megpróbáltatás új korszakának forradalma. A munka, a bizalom, az újrakezdés forradalma. A megcsalt, de a halál kapujából visszafordult ember forradalma.

Sőt forradalma a rokkant falunak, amely a mélységbe taszítva is élni akart. És egy népnek a forradalma, amely a háború kialudt tűzhelyén felemelte komor fejét.

De az Isten levette eme népről a kezét talán, mert gyermekestül és asszonyostul és férfiastul röhögte Demeter Gábort, az első férfiút, aki fölkelt a romlásból, és életet kiáltott. Aki bé merte hozni a szamarat, az igénytelenség, a kitartás, a munka példázóját a büszke faluba, az álmodozó, a káromkodó, a csodaváró faluba.

Hős volt Demeter Gábor, s mosolyogva, az öröm illatával vezette az emberhullámokon szamarát. Otthon új kötéllel békötötte, pokrócot terített a hátára szerető kezekkel, szénát rázott bóbiskoló nagy feje elé, s kínálgatta szépen:

- Egyél, segítőtársam!

Kántornak nevezte. S Kántor mérsékletesen és pocsékolás nélkül evett, mint egy családtag. S maga Gábor is kenyeret hozott szalonnával, melléje ült a jászol karfájára, s evett az ő társaságában, baráti szeretettel.

Kedvesen töltötték a hetet s nyugalomban.

És vasárnap, amelyik a feltámadás zengésével eljött, a templomba ment Gábor, s a lelke, mint az aranymadár, úgy énekelte, hogy: "Feltámadt Krisztus e napon."

És másnap reggel így szólt gyengéden a szamárnak:

- Gyere, Kántor, dolgozni!

Kivezette, az új szekerecskébe béfogta, magának színes bojtot kötött az ostorára, s meglengette, és szeplőtelen szívvel mondta, mint a himnuszt:

- Tekints le, én Istenem, és áldj meg szamarastul engemet, hogy vígan gyarapodhassunk a Te szent nevedben.

Elindultak.

Alig érkeztek ki azonban az útra, jött egy ember, akivel együtt szolgált volt a háborúban.

- Hát e mi, Gábor? - mutatott a szekér elé.

- Ez szamár, nem látod?

- Bár ne látnám.

- Hát mért vagy ellensége? - kérdezte Gábor.

A másik hegyesen veté oda:

- A székely nemes nép, hé! A szamarat nem nézheti, nemhogy tartsa!

- Jobb így élni, mint cifrán megdögleni - mondta Gábor, s azzal továbbhajtott.

Egy gyermek is meglátta a szamarat.

- Hol van az eleje, bácsi? - kiáltotta.

Nemhogy rávágott volna Gábor az ostorával, hanem számba se vette. Továbbacska egy vénember jött szembe, s reá köpött a szamárra.

- Híj, be rusnya! - mondta - nem embertől lett volt!

- De hasznos, Mózsibá!

- Tán tejet ád? - nézett bé alája az öreg.

- Azt is adna, ha úgy lett volna.

Ezalatt a gyerekek is gyűltek sűrűn.

- E majom, ugyé? - mondta az egyik.

- Ez az. Az apja az apáddal testvér volt! - felelt meg Gábor.

S akkor a legényke előrefutott, s kacagni kezdett a szamár fején.

- Nagyobb a bunkója, mint a nyele - mondta.

- Gábor bácsi - szólt a másik -, ez a maga állatja a szilvaízet megeszi-e?

- E meg aztán még a kásás vackort is.

Igen tetszett a gyermekeknek, hogy jóízűen felelgetett Gábor. Vihogva követték jó darabig a szekeret, de aztán megálltak. De Gábor visszasandított rájuk, és hallotta, amint egy nagyobbacska legényke, akit körülvettek, komolykodva így szólt:

- Hagyjátok el, mert nem akármilyen állat az! A tavaly nyáron saját magam láttam, hogy a báró úr is ilyennel egerészett.

Vígan járta meg Demeter Gábor az erdőt, s másnap is elindult. Újból udvara lett azonban csúfolódó alakokból.

Az egyik azt kérdezte, hogy a szamár reggelre szopott-é? A másik azt kérdezte, hogy az ábécét tudja-é?

De ő megfelelt játékos ésszel valahánynak, s tovább velük nem törődött, hanem hordta nyugalommal és csendes örömmel a fát, s végezte az egyszerű, áldott falusi munkát.

Egyszer aztán, úgy május farkán, hozzájött a falupolgár, s azt mondta, hogy a fegyző úr hívatja a szamár miatt. Gábor meg is jelent az irodaszobában.

- Hát a szamár hol van? - kérdezte a jegyző.

- Az otthon, mért kérdezi?

- Én azért, hogy eltakarítsd a faluból! Nem látod, hogy zúg az egész község miatta? Egyszer reádmennek, s szamarastul felaprítanak.

- Én nem félek, nem vétettem senkinek - mondta Gábor.

- Add el vagy csapd a fenébe!

- Az nálam jó helyt van.

A jegyző megütötte öklével az asztalt.

- Tüntesd el a szamarat, azt parancsolom!

Gábor megindult az ajtó felé.

- Ha sokat lármáznak, még társat veszek neki... - mondta és kiment.

S ahogy hazafelé tartott, észrevette, hogy némelyik ember nem is üdvözli őt. És ő sem köszönt senkinek többé, mintha néma lett volna a szája, s a karja súlyosabb a vasnál.

3


Akkor este legények ittak a kocsmában. Rajtuk ült a szegénység átka, mint a keselyű. Keseredetten énekeltek, és döngették az asztalt. Hajnalig azonban ki haza, ki menyecskéhez, ki leányhoz elment.

Csak kettő maradt. Két fiatal legény, virtusnak vadjai. Égett bennök a sok ital és a vér.

- Gyere, megkapunk valakit s agyonütjük! - mondta az egyik.

- Egyhez nem is nyúlok, százat ütök agyon! - reszelte fogát a másik.

S elégedetten jót ittak rája.

Egyszer aztán vigyorogni kezdett az egyik s felállt.

- Gyere, nézzük meg a Demeter Gábor szamarát!

- Gyere!

Röhögve mentek. S bé Gábornál a kapun, végig lopva az udvaron, s a kicsi pajtába bémentek. Setét volt, mint a korom.

- Gyújts valamit, te, mert beléd vágom a bicskát! - mondta a hátulsó.

Sokáig kotorászott a másik, végre gyufára kapott csakugyan, s meggyújtott nehezen egy szálat: s ott állott a szamár nyugodtan, bölcsen, s megnézte egy pillanatra őket.

- Gyútsd meg a farkát, a búros farkát! - biztatta röhögve hátul a társa.

S csakugyan új szálat gyújtott a legény, s meghajolva, vigyori pofával odatartotta a lángot, de abban a pillanatban úgy mejjberúgta a szamár, hogy nyekkenve a hídlásra esett. A másik ordított a rászakadó setétben egyet, rá nagyot bukott a küszöbnél, de felugrott, s a kapunak sietve vette az utat.

Gábor riadtan lelépett odabent az ágyról. Valami rosszat sejtett, vagy tolvajokat legalábbis. Hamar lámpást gyújtott, s egy jókora karóval megindult az istálló felé. Ahogy belépett, látta, hogy egy legény fekszik a mocskos padlón, s nyög istenesen.

- Hé, hát nem kaptál jobb helyet? - mondta.

De a legény nem felelt rossz nyögésen kívül egyebet. Közelebb tartotta Gábor a lámpást, s hát a vér bugyog ki a száján. Hamar szalmát vetett bőven, s reáhúzta valahogy, ingét kigombolta, s hát megrontott melle is csupa vér. Kártyában vizet hozott, s mosni kezdte s kúrálni, mint egy szamritánus.

Így virradtak meg. S akkor emberek jöttek.

- Te ütéd-e le? - kérdezte az egyik.

- Ütötte a nyavalya.

Ismét emberek jöttek. Majd néhányadmagával a bíró, ki látván a nagy romlást, egy legénykét a csendőrök után szalasztott.

- Szólítsd a jegyző urat is! - kiáltott utána.

Gábornak fülét megütötte a sok szóból ez a szó. Körülfigyelt, s akkor látta, hogy amennyi ember, mind gonoszul néz reá. Tudta már, hogy mindenért őt okolják, s örömmel vesztik el. Kiment a pajta elébe, s ott vette észre, hogy még tiszta fehérben van, ahogy leszállt az ágyból. Bément, és ünnepi ruhát vett. S ahogy felvette a kalapját, már két csendőr állott ajtaja előtt. Recsegve rászóltak, hogy:

- Indulj előre, gyilkos!

S ekkor odajött derűben úszó arccal a jegyző, intett az egyik csendőrnek, és továbblépve összebújt vel.

- Kérem - mondta -, csúffá kell tenni, mert hiába parancsoltam, hogy tegye a fenébe azt a szamarat.

- S azt hogy gondolja, uram? - kérdezte a csendőr.

- Hát vinni kell véle a szamarat is, és künn az úton fel kell ültetni a hátára, hogy kacagjon a falu, s hogy ide szamarat hozni többet senki se merjen.

Fogták, s kivezették a szamarat. Megindultak emígy. S a népsereg utánuk tódult röhögve és szégyentelen gúnnyal. Künn az úton megállította a szamarat a csendőr, és Gábornak nekifogta a fegyvert.

- Ülj fel!

Mit tehetett volna? Megsimogatta Gábor a szamarat, és felült. Ekkor kacagni és lármázni kezdtek körül az emberek, s még a két csendőr is velük. A szamár pedig megnézte őket, a füleit hátra és a farkát felcsapta, kiugrott a tömeg közül, és vágtatni kezdett Gáborral a hátán, mint egy paripa.

- Megállj! - kiáltottak a csendőrök.

A gyermekek röhögve szaladni kezdtek, s igen a nagyok is mind.

- Lőni! - kiáltott a jegyző, de a két csendőr már az ár közepén futott.

- Fogjátok meg! - hajigálták sűrűn a szót, mint a követ.

Hanem az emberek csak kiugrottak a kapuba, és csak nézték a vágtató szamarat, aminek a hátán megbújva repült a jövendő felé Demeter Gábor.




Azon a napon, alkonyat idején, négy öreg székely beszélgetett az úton.

- Az nem is szamár volt, hanem óriási nyúl - mondta az egyik.

- De az ember, aki rajta ült, az sem Demeter Gábor volt, hiszen ő megholt a háborúban.

- Hát ki lett volna? - kérdezte a harmadik.

- Az éppen maga az Antikrisztus.

2011. november 17., csütörtök

Csokonai Vitéz Mihály: A szamár és a szarva

A niderlandi zenebonának alkalmatosságával - mellyben magam is hadi szolgálatot tettem - akadt egy kis könyvecske a kezembe, mellynek szerzője, amint a homlokírás mutatta, volt 1790-ik esztendőben Van Kooper tudós kapucinus barát. - Ezt én itthonlétemben a belga nyelv kedvéért anyai nyelvemre lefordítottam. Vedd kedvesen tőllem, Nemes Nemzetem, és ha benne valami botránkozót találsz: tudd meg, hogy itt nem a magyar hadi tiszt, hanem a szamár, vagyis kapucinus beszél, - akinek szavait, amennyire nyelvünk engedte, híven általtettem.

Mese, melly a Lessing francia fordításában (Fables de Mr. Lessing, Traduites en française, et mis en Vers par Tourneur, advocat, à la Haye 1787 in 12°) olvastatik, és amellyből van véve a kritikusok vélekedése szerint a niderlandi kapucinus szamara.


Szóról szóra:

Hosszú panegirust tartott a szabadságrul egy elszabadúlt szamár, s bosszankodva beszélte el a mezei szarvasnak a szolgaság kínjait és az ő urának tirannizmusát. Örűlt az állatszerető szarvas, hogy az édes szabadság mellett így buzog a szamár is.

Végre érkezett a hideg ősz, megszűkült az eledel a mezőben. Ordított a szamár, s ő kegyetlen urának istállóját és marok szénácskáját óhajtotta. Átkozta a szabadságot, mellyért egy kicsit szenyvedni kellett, visszafutott a rabotára. Mit mondhatott ennek láttára a nemes lelkű szarvas? Csak azt, amit mondott: Nem is szamárnak való a szabadság.

Csokonai Vitéz Mihály: A bagoly és a kócsag


[Dialogus az 1790dik Esztendőre]

Bagoly

Hová te is illy késő éjtszaka, mikor néktek alunni kellene? Micsoda kétségbeesett rettegéssel vonúltak a te több társaid amott a csoportos nádak közé, a zsombokok tövére?


Kócsag

Ártatlan nemünknek végső pusztúlása elhagyatja vélünk a valaha kedves tavakat. Sok kócsagot láttál-é ottan egybe gyülekezve a zsombokok mellett?


Bagoly

Sokat, amennyit még soha nem láttam, vén létemre.


Kócsag

De gondolnád-e, hogy mindazok a kócsagok ott vagynak, valamellyeket Békés, Bihar és Heves határi tartottak a Körös és Berettyó fakadékiban?


Bagoly

Álmomba sem. A ti nemetek szaporább, mintsem egy-két zsombokos gaz közt elférhessen.


Kócsag

Most láthattad tehát a kócsagoknak azt a szapora nemét, amint te mondod, egy rakáson egy alföldi guba helyén megférhetve.


Bagoly

De hogy lehet hát az meg? Talám sok rossz doktor s bába van köztetek? vagy a háborúba vólt szűkség húllatott el benneteket?


Kócsag

Nem találtad el, jó öreg. Egyik sem okozta. Egyedűl való bajunk a mostani Magyar Világ.


Bagoly

Hö, hö, hö! Majd el is röhögém magamat.


Kócsag

Valóságot beszéllek, véled játszani se kedvem, se üdőm nincs. A József halála, a magyaroknak hazafiúsága a kócsagoknak halál.


Bagoly

Hu, hu, hu! Mit kell még vénségemre hallanom. Hu, hu, hu!


Kócsag

Te talám a mostani magyar világba semmit sem tudsz, minthogy egész nap csak alszol, s azért nevetsz az én beszédemre. Nem verte ki szemedből azt a mély álmat a puskák ropogása, melly egész hajnalokon s estvéken nyúghatatlankodtatta körűlbelől ezen rétek csendességét. Úr, nem úr, nemes, nemtelen, vadász, kulcsár, kasznár, gazda, ispán, számtartó, tiszttartó, lokáj, szakács, kukta, fellajtár, íródeák, patvarista, kancellista, koncipista, instruktor, hofmester, frizőr, öltöztető, vetkeztető, agár, vizsla, kopó, mind aki csak vagy úr, vagy úri, hétről hétre itt tanyázott a nádasba. Ki nem mertünk a mocsár közzűl jönni, olly kedves vólt életünk. -


Bagoly

Bohók! Tán azt gondoltátok bizony, hogy az úri asztalnál kedves vendégek vagytok, főve vagy sűlve? Hahó, ordas, a kutyából nem lesz szalonna! Igazán a sneffeket lövöldözik, s ti féltek. Lám, pedig nekem csak jobban lehetett vólna tartani, akkor is bátran szúnyókáltam annak a görbe vadkörtvélyfának óldalába, amellyik ott van, ni a nótárius akla megett.


Kócsag

De, öreg, nem a húsunkért üldöznek minket, mint a sneffeket, hanem egyedűl azért az egy-két szál tollért, amellyet kárunkra adott a mostohán jól tenni kívánó természet...


Bagoly

Igen! - Mert a pávának vagy nékem nem szebb, tarkább s figurásabb tollunk van, mégis sem a pávát, sem engemet nem bántott érte az ördögök szépanyja is.


Kócsag

De valami nem-tudom-mi különös jóval kell bírni ennek a mi tollunknak, mellyet mi ártatlanúl, minden büszkeség nélkűl viselünk, a több madártársaink között. Ők pedig kevélységre és haszontalan fitogtatásra hordozzák kalpagjokon, amint egy kócsag beszéllette tegnapi gyűlésünkben, aki elevenen elfogattatván, látta, miként fűznek belőle nyalka bokrétákat, millyen dagállyal lóggott sok üres főkön, éppen mint az éretlen tököcskén az ő elszáradott, de még le nem hullott virágszála, s az volt a legderekabb ember, akinek leghosszabb s legvastagabb bokrétája volt.


Bagoly

Per consequens nagyon sokan el kellett vesznetek e nagy úri fávor miatt.


Kócsag

Hullottak szerteszéjjel a legszebb kócsagok, nem volt sem időre, sem nemre, se termetre semmi tekintet, a legelső repűlésre mindenfelől omlottak a golyóbisok; a vigyázatlan kócsagra egész nemes família is reá lőtt, s ő halva szállott le a nedves gyepre, mellyet vérivel pirosított; kit nyugtató fészkén kaptak még szerelmes párjával, s míg egymástól búcsúzni készűltek, kegyetlenűl tekerték ki nyakokból a halálos nyögést; kit hazatértekben lőttek szíven, párája fenn maradt a levegőben, a mag leesett magával a főldre, mellyet még bokrétátlan kicsinyeinek hozott messzünnen a szántóföldről, melly túl fekszik a nádasokon, mindenfelé hevertek a széjjelszórt tollak, a megaludt vérikrák, a feldúlt fészkek, a fejetlen nyakak, az éhhel eldöglött kicsinyek, mezítelenen, megmerevedve a fészkeken kívűl, irtózva néztem ki szomorú fészkemből a környékre, s mikor láttam, mint hempelygeti a dúlás szomorú jeleit a felgázolt mocsár; mikor láttam a nádak véres szálait; mikor a puskaroppanás, a döglő nyögés, a megütött főld és a kegyetlen örvendő vívátozás megcsapták füleimet, rettentő hökkenéssel ugrottam vissza belé.


Bagoly

Süvöltető irtózást lázzaszt bennem mély ínségetek, almányi könnyeket hempelygettetsz ki elmeredt szemeimből. De meg tudnád-e mondani belsőbb okát annak, hogy most így nektek-dühödve vadásznak benneteket, ami máskor nem esett?


Kócsag

Mi módon tudhatnám én, aki a réttől nem is távozok; hanem amint vettem észre hallásból, gyaníthatom belőlle a dolognak hogy létét. Elmondom, mi történt ezelőtt harmadnappal. - Csendes nyári estve volt, egy a legszebbek közzűl. Apolgató nyúgodalom űlt Ványának környékén, szelíd hallgatás a tóban és a tó felett. Csak néha rezzentette azt meg a vadkacsák bukkanása, mellyek a sás közt játszottak, vagy az estveli szellők cicája, mellytől sziszergettek a hajlékony nádszálak és ibolyák; árnyékok pedig ingott a tónak szikrádzó márványján és a zsombokok óldalain, a szelíd hóld halavány világánál, melly lekukucsált a sás ritkáján. A harmatos porcsinba sétálgatott magánosan egy ifjú ember, és az áldott szegénységgel dúdolgatott a tó szélén. Éltem mindjárt a gyanúperrel, s gondoltam magamba: ez is kócsagsinter. Illyen céllal egy rakás liliom mellé vontam magamat, s onnan sandaltam, miféle szerzet dúdolja azt a szép vespertinumot. Hát látok egy vékony nadrágos, fehér hacukás, tarka kabátos suhancot, háromszegű kalap a fejébe, a kezében pugilláris, puska a vállán. Mindjárt eszembe jutott, amit ifjontan egy oskola udvarán a por közt tengvén hallottam, hogy: "Si manus vacuas plenas tamen ceras." Éppen azon tűnődtem vala, hogy az következésképpen valami deákos és annálfogva nem bokrétázgató ember vólna, ha szinte puskát hord is a vállán, mert attól magát is inkább félni látom - éppen ezen gondolkozám vala, mondom, mikor így kezdett eleven búslakodással danolni: "Te! ki az én életemet, melly másokban szánakozást csinál, nékem magamnak boldoggá s úrivá teszed, édes nevendék Múzsám! szállj le a Parnassus kies hegyeiről velem kócsagokat lövöldözni, mert ma egy kócsagtollszál többet ér egy sonetnél. Add vissza Apollónak az ő parasztos lantját, és kérd helyébe az ő hibázhatatlan kézívét; lőjj vele a te tisztelődnek egy kócsagot, hogy azzal az ő fő hazafiai közzűl valamellyiknél becsűletet érdemeljen ma, mikor a kócsagbokréta kedvesebb az Aganippe partján termett babérkoszorúnál, melly hajdan hérós homlokok dísze volt, s a világ nagyjait bélyegezte el a halhatatlanságra. Vajha én, még a Helikon édes titkait tanúlgattam, a nyájas múzsák mennyei éneklését otromba számmal kirebegni szerencséltettem: addig az énreám és az én ínyemre finnyásan tekintő gazdag hazafia vadásszának lettem volna tanítványa, s egy tóbeli madár meglövésével most elnyerhetném azt az élesztő kegyelmet, mellyet most reménylenem sem lehet. Ti ártatlan lakosi a csendes Tónak! szelíd kócsagok! adjatok nékem önként a ti tollatokból egy-egy szálat. Ti szabadságkeresni úgysem mentek, hadd nyerjek én a ti önként való adományotok által valamelly gazdag hazámfiától annyit, amin egy kéthúrú lantocskát vehessek; nem leszek háládatlan erántatok: egy poéta sem szokott lenni háládatlan. Kijövök minden reggel még hajnalhasadtakor, és a ti réteteket zengedeztetni fogom Phillisnek, az én kedves Phillisemnek nevével. Ezt cselekszem mind akkor is, midőn a szálló nap e nyúlánk nádaknak felső bolyhokra tekintget. Adjátok meg nékem vér nélkűl, amit kérek; titeket halhatatlanokká foglak énekelni, és az én verseimet néktek dedikálom."

Így énekelgetett ő magában a porcsinba, a tó szélin. Édesdeden repesett az ő énekére minden rét. Kedves embere lehet ő az egeknek, mert alig ment ama keskeny róna mellé, melly a szigetbe vezet, s azonnal egy vadásztarisznyát talált a haraszton, rá volt kötve egy pár kócsag - egy pár gyönyörű kócsag -, mellyet a kegyetlen vadász talám szerelmes nyájaskodások közt gyilkolt meg. Ó, mint örűlt ennek láttára, hogy a más vétkével ő lehet ártatlanúl nyertes. Körülnézte újra meg újra a szerencsétleneket. Öröme rendkívül való lett volna, ha az érzékeny szánakozás nem mérséklette volna kirohanását.

"Ártatlanok! - így szólla mosolygó szánakozással. - Be gazdagon nőtt rajtatok a Magyar Patriotizmus. E két-három fehér szálak ragadják ki tehát az én kedves hazámat az ínség torkából? Ah, egyűgyű szálacskák! Ti adjátok-e meg az elsenyvedt Pannóniának az előbbi díszét? Tinálatok nélkűl nem lehet-e tehát sással fedett kunyhóinkból a közjóra kilépni, mint hajdan a mi megdicsőűlt eleink, kiknek szemrehányó porain mi, elfajult unokák, piros sarkú sárga csizmákkal tapodunk? Tibennetek állnak, gyermeki csecsebecsék! az én nemes nemzetemnek fénylő virtusai, mellyeket e kegyetlen századok is sérthetetlen eresztettek által az öszveesküdt ínségeken? Ám úgy legyen! Készítsétek el nekem azt a szerencsét, amellyet talám valamellyik szurtos kukta várt volna általatok az ő kevély ura előtt, s pedig veletek egy táskában egyebet is vesztett el."

Ekkor kinyitja a vadásztarisznyát, s íme, egy kulacs borocska egy darab sülttel s fehér cipóval vala benne. A poéta ugrott örömében, leűlt a porcsinba, kirakta véletlen szerencséjét a gyepre. A hóld vígasztalva mosolygott le az ő kulaccsára, s ő megelégedve nyúlt el a lágy pázsiton, danólgatván örömmel egész éjtszaka, míg a hajnal nedves súgárai bé nem kukucsáltak oldalra fordított üres kulaccsába.


Bagoly

Hát osztán mikor költ fel, mert én akkor már talám el is aludtam?


Kócsag

Azután nem tudom, nem is volt bizony nekem gondom rá. Ezt is azért beszéllem, mert ebből észrevettem, hogy a magyarok mostani magyarsága az ő tavaikba, a mi fejünkön terem.


Bagoly

Értem. - Hát engem, hallod-e, hogy tettek csúffá? A tarisznyájokra varrattak mint bolondot, pedig én soha afféle gyermekségekben éppen nem gyönyörködtem. Ez a meggyaláztatás nem férhet egy illyen nemes néphez, mint amillyennek én vagyok egyik vénje. A németek Pesten, Budán, Pozsonyban s Bécsben is rám pittyeztettek, selyp ajakokat, tubákkal abrakolt orraikat fintorgatták látásomra.


Kócsag

De sokakra is helyesen reáillett a bagoly címer, kik éjszaka szüntelen barangoltak a haza dicsőségére és a magyar nép méltóságára; nappal osztán hortyogtak, mint Árpád és Lehel, míg Thrézsi nem kérte a siklusokat, mellyeknek a vármegyééből kellett kitelni. De tovább veled nem beszélhetek, mert menni kell.


Bagoly

Hová a tatárba?


Kócsag

Boldogabb országba, hol az emberek nem olly buzgó hazafiak, hogy amiatt rakásra öljenek bennünket. Kedves rétek! Isten hozzátok! Nyugtassátok békével szerelmeseink elszáradott csontjait. Aludj szerencsével, édes bagolyom, eddig talám csak énreám várakoznak.


Bagoly

Menj! De ha mit én a setétbe látok, reménylem, boldogabb időket támaszt az új király és a leülepedett hazafiuság.


Kócsag

Adná a magyarok istene!

2011. november 13., vasárnap

Ábrányi Emil: Magyar nyelv




Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Örző oltárrá válik a kebel.



Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz mint villámos ég!

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érezés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bíbort!

Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos, langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem…

Hát a csapongó
Gyorsszavú tréfák
Játszi szökését,
Festi-e más nyelv
Oly remekűl?
Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész!...

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át!...

Ciklops pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő.
Százak keze vág, százak keze lő.
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyúdörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartácsa vad tánca kereng!...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti: ne bántsd a magyart!

Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve
Végsőt sóhajtva!

Kosztolányi Dezső: Nyelv és Lélek (részletek)

Öreg szavak

Élnek még? Ó, én még gyakran találkozom velök. Olykor-olykor, mint az öreg koldusok, mankóikkal kopogtatják meg az ajtónkat. Úgy tetszik, hogy még csak egypár pillanat, és összeszedik sátorfájukat, és elvánszorognak a legelső keresztúrig, békésen és alázatosan meghalni. Aztán újra visszatérnek. Halálos betegen jönnek búcsút mondani. Néha hetykén és öreges önérzettel pattognak a fülembe. Néha alig mernek suttogni. Néha viharos kacajt fakasztanak. De majdnem mindennap elém biceg egy-egy öreg szó, kiérdemült cselédje a nyelvhasználatnak, falábbal, remegő tipegéssel, hebegő nyelvvel, arcán és testén apoplexiás foltokkal, s minden mozdulatok a szenilitásról és egy utolsó csökönyös nekirugaszkodásról beszél. Ezek a szavak egy évtized múlva valószínűleg már csendes halottak lesznek. Mi a haldoklásukat nézzük végig. Némelyikük már nem is mozdul, de még nem is halt meg egészen. A másik most vonaglik utolsót. Ez sem lesz hosszú életű. Egérrágcsált sárga aktákon látjuk csak, s hangzása hivatalok bús rendjét és áporodott irodaporzók savanyú illatát juttatja eszünkbe. Azok meg állami nyugdíjat kapnak, régi intézmények menhelyein, sohasem olvasott vezércikkekben húzódnak meg, mint a szavak öreghonvédjei, akik becsülettel küzdötték végig egy jobb kor csatáit, s most bénán csoszognak el a fiatal nemzedék előtt, és távol az élettől az állam szegényes kenyerét eszik. Sokan vannak. Az egyik a lábadozó, a másik a gyógyíthatatlan beteg, a harmadik a szívós aggastyán. Az agg Miszerint, a fontoskodó, lengő szakállú öreg? Igen, még ő is él.

Nem azokról a szavakról akarok írni, amelyeket a múlt század nyelvszokása nyűtt el. Inkább arról, hogy nálunk öt-tíz év alatt egy egész új magyar nyelv alakult, s öt-tíz év alatt szinte váratlanul kicsöppent a használatból néhány komoly és becsületes szó, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, a divat és az élet kegyeltje. Sok émelygősnek, sok komikusnak, sok ízléstelennek tetszik. A kebel-t például ma már alig merjük leírni. A hon egyszerűen nevetést kelt. De humoros mellékíze van a dicső-nek, a lánglelkű-nek, a pást-nak és az ifjú-nak is. Ha egy budapesti ember a meghitt barátjáról beszél, bizonyosan tudom, hogy az ellenségét szapulja. A bú, a mű, a férfiú, a hív cimbora többnyire csak archaikus értékű, legföljebb egy kenetes pap, egy könyvszagú tanár vagy egy félművelt, nagyon idealista szüzecske szájába illő. A lantos és a dalnok meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni, s meglátod, másnap elküldi hozzád a segédeit.

Sok-sok ilyen szó kopott el, rozsdásodott meg és devalválódott mostanában, régente váltópénze a gondolatnak, ma pedig értéktelen és csillogó cafrang csupán, mellyel a kávéházakban az irodalom fenegyerekei, a humoristák tan-tuszoznak. Egykor valószínűleg nagyon divatosak voltak. Majomszeretettel becézték és agyonnyaggatták. Érzelmes költők verseiben unos-untalan visszhangzottak, míg eljutottak korai és dicstelen halálukig. Megfigyeltem, hogy néhányat a rossz fordítások járattak le. A régimódi angol, francia és német „műfordítás"-nak megvolt a maga siralmas tolvajnyelve. Innen ered az ominózus miközben és az eget és földet rázkódtató, mindent betetőző és túllicitáló szó, a harag dörgedelmes szuperlatívuszának testet öltése, a cenk, melynek jelentése egészen a humorba billen át. A nyelv azonban ezáltal nem szegényedett el. Az új szavak mechanikusan kiszorítják a régieket; amit az egyik oldalon veszt a nyelv, visszanyeri a másikon. Olyanforma művelet ez, mintha egyik zsebünkből a másikba csúsztatjuk a pénztárcánkat. Vagyoni egyensúlyunk azért nem inog meg. Ma kapkodunk ugyan és fáradságos parafrázisokhoz kell folyamodnunk, ha véletlenül egyik honfitársunkról írunk, de például az üdvvei a dagályos iróniának oly elfinomultan különös tónusát ütjük meg, amilyenre legkevésbé sem voltak képesek azok, akik egy félszázaddal ezelőtt komoly arccal és hívő szívvel írták le. A árnyalata is megváltozott. Vesztett valamit színpadi pózából és templomi egyszerűségéből. Évelgő, kedélyes és kissé cinikus szó lett belőle. Nem lehetetlen, hogy rövidesen oly átalakuláson megy át, mint a francia fille, amelyet párizsi szalonokban kimondani becsületsértés és mosdatlan illetlenség. De a legtöbb öreg szót még humoros árnyalatában sem érezzük. Csak kong és bong, ostromolja a fülünket, dobhártyánkon túl azonban nem jut. Semmi ingere sincs már ránk. Az ízlésünk, a kritikánk, a szeszélyünk nem engedi tovább. Új és friss szavak kellenek, talán egyszerűbbek, szürkébbek és kevésbé lelkesek, melyek a szokatlanság erejével hatnak, vagy új és friss emberek, akik másképpen tudják leírni. A kapcsolatokkal hasonlóképpen vagyunk. Emlékezem, hogy a poétának alig tíz évvel ezelőtt már félsikert jelentett, ha a nagy éjszaká-ról vagy a lázas ajak-ról beszélt. Most a nyárspolgárok beszélnek erről. Fanyar banalitásnak érezzük, és nevetünk rajta.

Természetesen a szavak értékét nem lehet mérleggel és rőffel mérni. A szó értéke mindenekelőtt a helyzetétől függ, s annál nagyobb művész valaki, minél inkább újat tud varázsolni a régiből. Hérakleitosz mondása semmire sem áll inkább, mint a nyelvre. Minden folyik, hullámzik és megújhodik. A nyelv is. Sőt a nyelv élete talán leginkább hasonlít a miénkhez, melyet megrögzíteni lehetetlenség, hisz múlt és jövő között örökös mozgásban halad előre, s stabilitása legföljebb ahhoz a repülő nyílvesszőéhez mérhető, melyet a fényképész rögzít meg egy ügyes pillanati felvételen. Pár évvel ezelőtt a szót - úgy látszott - örökre kompromittálta egy budapesti utcasarki népdal. Mégsem veszett el. Néhány balog, kedvesen-szentimentális szavunk is csak a naturalizmus hatása alatt vált unottá, melynek egy szellővé halkult árama mihozzánk is átfújt, megtépázva illúziónkat és érzelmes szókincsünket, szilárd erőt, nyugodt, józanul hideg szavakat követelve mind a prózaírótól, mind a poétától. Sok szó azóta ismét új erőre kapott. Abban az időben, amikor Heltai Jenő pompás szezonverseit kezdte írni, a poéták, akik legalább nem akarták, hogy verseiken mosolyogjanak, feltűnően kerülték a méla, a lenge és az eped szókat, az affektált félmúltat és az édeskedő, nyafogó, elernyedt tónust, amelyet Heltai Jenő először tagadott meg, elsőnek mutatva rá arra, aminek jönni kell, s ami ma talán már meg is érkezett. De most újra felbukkannak ezek a szavak.

Ez az érdekes jelenség nem áll elszigetelten. Minden téren kádenciát találok rá. Nem méricskélünk és selejtezünk már többé. Mindnyájan egy intuitív világszemlélet alapján állunk, bátrak és naivak merünk lenni, akár képet, akár verset írunk, akár laboratóriumokban görnyedünk, akár pedig a szavak fölött tartunk szemlét. A naturalizmus elvégezte seprő munkáját, amely részleteiben lehet igaztalan, a maga egészében azonban hasznos és üdvös volt. De a tagadás után állítanunk kell nemcsak tudományban és művészetben, hanem a nyelvészetben is, s ha az előbbi kor a kritikáé, a mostani az alkotásé, az igen-mondásé és a nyelvújításé. Dehmel újnémet nyelve felér egy nyelvújítással. Rictusé és Strindbergé is. Itt leljük meg kulcsát annak, miért tér most vissza nehány diszkreditált szavunk az új veretű kifejezések gazdag táborába, s az újmagyar líra, párhuzamban a külföldivel, miért használja fel a múlt idiómáját is, amely halottnak látszott, de csak tetszhalott volt. Újra örömmel látjuk a félmúltat, az inverziókat, amelyek néha oly kedvesen selypítenek be modem verssorainkba, már nem a verselés és a rímelés buta kolduskényszeréből, de öntudatosan, újszerűen, a művészi akarat fölényes bátorságával. Egyik pompás, mongol zamatú szavunk, a hölgy, amely egy időben már majdnem divatját múlta, otthonos nemcsak írásainkban, de köznapi társalgásunkban is. Lehet, hogy holnap jön egy fiatalember, aki az általam kiemelt szavakat egytől egyig életre galvanizálja, és oly kapcsolatot talál, amely soha nem hallott zengésre hangolja, s forradalommá és erővé varázsolja a kopott értékeket. Az ő érdeme nagyobb lesz, mint a szégyenem, hogy a fáradságom és az észrevételem hiábavalónak bizonyult.

Nyugat, 1909. szeptember 1.

Kosztolányi Dezső: Nyelv és Lélek (részletek)

Ige

Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.

Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: "Tűz van", nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.

Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem énekelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.

Ha egy férfi egy leánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: "szeretem", a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi se történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztítást okoz majd benne, mint egy tűzvész.

A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a bibliának ez a szózata: "Kezdetben vala az ige."

Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.

Pesti Hírlap, 1933. október 1.

Ma van a magyar nyelv napja

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek (részletek)

Halhatatlanságunk

Valaki egy társaságban elmesélte, hogy egy újságban ezt olvasta: „Úgy szerette az urát, hogy tejben-vajban fürösztötte meg." A társaság egyszerre hahotázni kezdett, egy igekötő miatt. Senkinek se kellett magyarázni, hogy akit szeretünk, azt tejben-vajban fürösztjük, de akit tejben-vajban fürösztünk meg, és kiteszünk ilyen fölöttébb kényelmetlen gyötrelemnek, talán nem is szeretjük. A nyelv ennélfogva nagyon pontos is. Amikor anyanyelvemen kijelentem, hogy nem, akkor nem vagyok egyszerű, hanem máris roppant bonyolult vagyok, mert nem azt mondtam: ó, nem, vagy: dehogy, vagy: egyáltalán nem, vagy: ellenkezőleg, hanem minden más értelmet kizárva ezt jelentettem ki kereken: nem. Gondolják meg, milyen különbség van e két igenlés között: igen és: ja igen. Ha beszélünk, mindig csak az a célunk, hogy ily hiánytalanul közöljük önmagunkat, s ez nemcsak; a kifejezés művészénél: a költőnél, hanem bármelyik embernél is nem pusztán gyakorlati cél, hanem sokszor szinte öncél, önmagában is kielégülés, boldogság és üdülés.

Egy példát hozok föl. Ágyban fekszem, és lázam van. Valaki a szobámba lép, s azt kérdezi tőlem, hogy beteg vagyok-e. Az illetővel nem óhajtom közölni a tárgyilagos tényt eszperantóul: Mi estas malsana, vagy franciául: je suis malade, vagy angolul: I'm ill, vagy spanyolul: Soy enfermo, vagy olaszul: Sono ammalato, vagy németül: Ich bin krank. Ez egy tény észlelése. Több nála a hallgatás. De ha véletlenül egy magyar toppan szobámba, s megkérdezi: Beteg vagy?, ezzel már szívesen társalgók végtelen lelkemnek megfelelő végtelen változatossággal, mely betegségem fokát és lelki állapotomat egyszerre jelzi, olyan billentyűzeten, melynek százezernél több a billentyűje, s a lélektani helyzethez és a köztünk levő kapcsolathoz mérten millió és trillió a hangszíne.

Ennek a látogatómnak a szükséghez képest azt felelem: Beteg vagyok, ami egyáltalán nem azt jelenti, mint a fönti több nyelvű mondat, mert látogatóm tudja és idegeivel érzi, hogy ez a felelet a kérdésének állító formában való ismétlése bizonyos hidegséget vagy nyugalmat jelent, azzal szemben, hogy így is válaszolhatnék: Felelhetném azonban azt is: Igen, semmisen és közönyösen, vagy: Aha, kedélyesen, a betegségem jelentéktelen voltát hangsúlyozva, vagy: Ühüm, kesernyés dévajsággal, vagy: Breteg, csibészesen, vagy: Ojjé, diákosan, vagy: Cefetül, ízléstelen vaskossággal, vagy ezt is felelhetném: Dögrováson vagyok. Más nyelveken is tudom körülbelül, hogy mik ezek az árnyalatok. De mit érek velük, ha az árnyalatoknak nem ismerem a múltját, a napi árfolyamát, mert a nyelvekben a szavakat mindennap újra jelzik a tőzsdén, s főképp ha nem ismerem, hogy válaszom vegyi anyaga, melyet egy lélekbe dobok, milyen csapadékot kelt majd ottan. Az ilyen nyelv nem nyelv. Csak a másik a nyelv, az anyanyelv, az emberhez méltó érintkezés, a lélekcsere, mely annyira feldühít, hogy-talán azonnal meg is gyógyít.

Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni. mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére. Én legalább bármely, kolostorban szívesen lennék karthauzi barát, ahol szerzetestársaim nem magyarok. Mit érdekel, hogy ezer vagy azon a nyelven hibátlanul tudok-e fogalmazni. A fogalmazást megvetem. Az, hogy anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése, a legközvetlenebb közlés, szabad úszás, Ösztön és élet.

Évekkel ezelőtt, amikor Hágában egész nap négy-öt nyelven kellett tárgyalnom, vitatkoznom, este elcsigázottan rogytam le egy kávéház bársonypamlagára. Hogy ne legyek egyedül, magammal vittem egyik barátomat. Ez a barátom magyar volt. A sok meddő povedálás után már nem tudtam volna egy külföldivel együtt lenni. Órákig füstöltünk és feketéztünk, anélkül hogy egy szót is szóltunk volna. Egymásra meredtünk és hallgattunk, kettesben. Hallgatásunk pedig nem holmi nemzetközi csönd volt. A mi csöndünk volt ez, mely mögött nyelvünk szelleme lappangott. Magyarul hallgatunk. Ez a hallgatás pedig, mely nemcsak némaság volt, nemcsak a beszéd hiánya, hanem valami kézzelfogható és tartalmas is, fölpezsdített bennünket.

Azok, akik szeretnek a jóslás felelőtlen mesterségével foglalkozni, mostanában gyakran mondogatják és írogatják, hogy a nemzeti nyelvek - az anyanyelvek - a közlekedési eszközök gyorsulása, a rádió, a mozi által egy messze, nagyon messze jövőben mind el fognak tűnni a föld színéről, és az emberiség leendő egységes világnyelve fogja helyettesíteni őket. Hogy ezt egy magas szempontból kívánatosnak tartom-e, arról nem tudok nyilatkozni. Nemigen valószínű, hogy ez akár kétezer év múlva meg is történjék, mert természetellenes, s így emberietlen. Jellemző azonban, hogy ez a gondolat most ötlik föl, abban a században, mely a géplelket imádja, s ellensége minden egyéniségnek. Az egyén egyéniségét lassan aláássák. Csak a tömegek élnek és uralkodnak. A nemzeti nyelvben, mely bensőséges árnyalatával és szólásaival nemzedékről nemzedékre öröklődött, valamiképp még kifejeződött a tömegek egyénisége, s a tömegek halhatatlansága. Ha a nemzeti nyelv helyett egyetlen nyelv uralkodnék a világon kényúrként, akkor a tömegek egyénisége elpusztulna, s vele együtt a tömegek halhatatlansága is, melyek akár tizenkétmillióból, akár százhetvenmillióból álltak, mégis egy meghittebb közösséget jelentettek, mint az egész. Az úgynevezett világnyelv, mely mindenkié lenne, valójában senkié se lenne. Egy ilyen közhasználati cikk túlontúl tág ékszertartója lenne az egyéni emlékek kincsének. Bármily valószínűtlen ez a folyamat, s bármily távoli időpontra helyezik az ábrándozók, a puszta elképzelésére is a nirvánánál semmibb semmi vesz körül. Beletörődöm abba, hogy megsemmisülök. De nem tudom elfogadni, hogy szellemiségemnek legalább az a töredéke ne maradjon utánam, melyet valaha átitattam lelkemmel, s hogy miután lélegzetem mindörökre elakad, legalább azok a szavak ne lebegjenek sírom fölött, melyeket egykor a leheletemmel mozgattam, az anyanyelvem, a legközelebbi testvéreim beszéde, a lélek beszéde, mely minden elmúláson túl is olyan, mint a családi folytonosság dallama. Úgy érzem, hogy az élet e nyelvi túlvilág nélkül aljasan állati volna, s a halál még vigasztalanabb, még sötétebb.

Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.