2011. november 13., vasárnap

Ábrányi Emil: Magyar nyelv




Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Örző oltárrá válik a kebel.



Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz mint villámos ég!

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érezés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bíbort!

Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos, langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem…

Hát a csapongó
Gyorsszavú tréfák
Játszi szökését,
Festi-e más nyelv
Oly remekűl?
Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész!...

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át!...

Ciklops pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő.
Százak keze vág, százak keze lő.
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyúdörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartácsa vad tánca kereng!...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti: ne bántsd a magyart!

Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve
Végsőt sóhajtva!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése