2011. november 18., péntek

Tamási Áron: Himnusz egy szamárral

1


Öröme hajtotta, mint benzint a motor.
Gyorsan jött. Ruhája katona, lábbelije bakancs, sapkája semmi, maga Gábor.

Hirtelen kanyarodóhoz ért, de akkor meglátta faluját, s egyszerre megállt. Érezte, hogy szemébe hull az egész nagyközség, csak a torony akad fel homloka csontján. Az öröm kibuggyant egy szóban a száján:

- Templom! - mondta.

Szemei nedvesen remegtek. Fáradt lábai újraszülettek. Az októberi hideg szél neki sem szél, sem hideg nem volt. De a hátizsák szárny lett egybe a vállán.

A határbeli földeknek került, nehogy az emberek bár egy szóra lefogják. Jól számított, s hamar ment. Kicsi háza felett kerítés volt, arra felhágott s túl felől leesett. Azonban jaj helyett azt mondta nevetve:

- Ház!

Felállt és lassítva jött tovább. Csak a szemeivel kapdosott ide és tova, de nem találta bennvalóján a rendet, az életet, a gondosság nyomait. Hanem a kicsi udvart burjánban bokáig, a csűrt nagy szájakkal a fedelén, s a házat vetkezés alatt. És minden ami még volt, cudarul. Cudarabbul, mint ember valaha.

Megdermedt arccal kiáltott egyet.

- Sári!

Ez a felesége lett volna.

Néhány őszirózsát látott a ház mellett, de Sárit egyet sem látott.
Gerjedelem rázta meg. Az ajtónak rontott, de az engedelmesen kinyílt: szégyenében, kifosztottan állott a szoba is. Régi levegővel. Néptelen csenddel. Ahogy körülhordozta szemeit, egy nagy darab papírost látott lámpának támasztva az asztalon. Odament lassan, elromlott arccal, s hát valami óriás papírzacskó, amilyenbe lisztet vagy pityókát csomagol a boltos. De mintha írás lett volna rajta.

Felvette.

Nem merte rávetni azonban ott helyben a szemét. Hanem kihozta, leült az alsó lépcsőre, s akkor megnézte az írást, amely nagy ákombákom betűkkel így szólt:

"Nem győztelek várni. Sári."

Ahogy elolvashatta, éktelent mondott sárga szájjal. Aztán leejtette a fejét, és nézte a földet. Majd megolvasta megint, hogy mit tudott Sári. De most már kacagott felette. Keserűen, mérgesen, kirúgva még a nevét is. Majd szájához emelte a papírzsákot, felfújta feszesre, s a térdéhez suvasztotta hirtelen, hogy nagyot csendült a levegő.
Utolsót lőtt a katona.



Még ott ült a lépcsőn, amikor lassan, szelíd örömmel béjött egy öregember. Már messziről köszönt.

- Hazavezérelte a jó Isten, Gábor?

Rá sem nézett Demeter Gábor.

- Engem haza, hát honnét tudta?

- Hallám, hogy Sárit szólítád, s puffantál is egy jó nagyot.

Nem szólott Gábor semmit rá. Az öreg melléje húzódott a falépcsőre.

- Hadd el, kapsz eleget - mondta.

Gábor megnézte az öreget.

- Ide bé nem egy is többet.

- Jó, jó. Meggyógyul az ember. S aztán sokat odavotál, s ő is ember s kellett neki.

- Mi a nyavalya kellett?

- Hát amit megkóstolt.

Nem szólott erre Demeter Gábor. Az öreg azt hitte, eltemették Sárit, ha nehezen is.

- Három esztendeig voltál fogoly katona, ugye? - kérdezte.

- Addig.

- Azt mondják, a taliánoknál.

- Hát aztán kivel ment el?

- Sári-e?

- Nem is a Mariska.

- Egy alföldi magyar teve szert reá - mondta az öreg.

- Hát nem tudta valaki széjjelütni?

A szomszéd legyintett.

- Hadd a kecskebékába. Ha előbb megtette, később is megtette volna. Az ember ne kívánjok sokat egy fehérnéptől: amíg fogja, addig van.

- Fogja a görcs! - hirtelenkedett Gábor.

Megint hallgattak egy darabot.

- Sok pénze van-e a taliánnak? - kérdezte az öreg.

- Annak annyi, mint a zsidónak.

- De itthon mégis jobb, Gábor. Mit mondasz?

Gábornak egyebütt járt azonban az esze.

- Hát aztán legalább hogy hítták? - kérdezte.

- Azt az alföldit-é? Azt valami Juhásznak. Juhász Mihály vagy János, János-János. Itt őrizte sokáig a muszka foglyokat, s úgy kaptak össze.

Gábor felállt, és a hátizsákját a burján közé dobta.

- Az Istent is megtagadom! - tüzelt.

Harangoztak estére.

Az öreg levette kalapját.

- Azt ne tedd - mondta-, mert egyebünk sem maradott. Hanem hozz asszonyt, egy másikot. S neki az új életnek!...Szőke volt-e Sári, vagy barna, te?

- Az barna, vesse ki az Alföld! Mert a magyar rabolja meg most is a magyart.

- Nohát, akkor véssz egy szőkét.

- Én nem soha fehérnépet! - szegezte le Gábor.

- Jó, jó, sokat beszél egyszer-egyszer az ember... - bólogatott a kapu felé az öreg, s onnét még visszamondta:

- Én ügyeltem a házadra, hé.

- Jól ügyelt - köszönte meg Gábor, s ahogy az öreg elmehetett, állt még imbolygó értelemmel valameddig. Majd belékapott egy útba, s valamint a sebes futású motor, úgy járta bé a múltat s annak emlékkertjeit.
Templomokat látott.
Aztán éneklő apró gyerekeket, számtalant.
És sok-sok talián szegény embert, akik valahányan egy Istennel és egy szamárral élték éltüket. Látta a sok szamaras embert, és nézte sokáig őket. S akkor valahol a mélységben, ahol az ember sorsa ül, új élet csírája pezsdült.

Érezte, hogy Istene van már. S felujjongott egyszerre helyből:

- Szamarat veszek, s új életet kezdek!

Gyorsan megindult, fát kerített, tüzet rakott, kenyeret evett, fütyült. És lefeküdt.
És sokan lefeküdtek a haza és igazság romjain, hogy virradatra új életet nyerjenek valahogy.


2

Bomlani kezdett a tavasz.
És Demeter Gábornak örömet trombitáltak a szemei. Kacagó kicsi udvarán készen állott immár a szekér. Ügyes, új kisded szekér volt, amilyent egy szamárnak tiszta öröm húzni.

Egy csütörtök reggel útra öltözött fütyörészve, s bészólt a szomszéd öreghez:

- Néhány napig ügyeljen a házra.

Az öreg kacagott.

- No, no - mondta. - Hát hová mész? Aztán szőke legyen s ügyes.

- Az lesz, csakhogy négy lába lesz...

Nem folytatta Gábor. Rejtélyes ábrázattal mosolygott csupán. Másnak sem árulta volna el a tervét a világért, pedig sokan kérdezték, amíg végigment a falun.

Tudta, hogy messze kell mennie, mert e környéken szamarat ember nem látott soha. Csak ahol románok vagy szászok laknak.

Oda is volt három kerek napig.

Vasárnap reggel azonban egy szép bakszamarat vezetett be a faluba. Éppen virágvasárnap volt: az a hozsannás nap, amelyen az elveszett régi időben egy szamárral és a lélek forradalmával bévonult Krisztus az ő városába, amely Jeruzsálemnek hívatik. Gyermekek és népből való nagyok özönlének köréje és utána akkor, s rivalgának üdvöt kiáltva.

Demeter Gábort is így körülsereglette a falu gyermekhada, sőt felnőttek is ragadának utána. De ezek nem üdvöt kiáltottak, hanem csúfolódást. Nem éneket, hanem röhögést. Pedig forradalom volt ez is.

Egy új korszaknak, a megpróbáltatás új korszakának forradalma. A munka, a bizalom, az újrakezdés forradalma. A megcsalt, de a halál kapujából visszafordult ember forradalma.

Sőt forradalma a rokkant falunak, amely a mélységbe taszítva is élni akart. És egy népnek a forradalma, amely a háború kialudt tűzhelyén felemelte komor fejét.

De az Isten levette eme népről a kezét talán, mert gyermekestül és asszonyostul és férfiastul röhögte Demeter Gábort, az első férfiút, aki fölkelt a romlásból, és életet kiáltott. Aki bé merte hozni a szamarat, az igénytelenség, a kitartás, a munka példázóját a büszke faluba, az álmodozó, a káromkodó, a csodaváró faluba.

Hős volt Demeter Gábor, s mosolyogva, az öröm illatával vezette az emberhullámokon szamarát. Otthon új kötéllel békötötte, pokrócot terített a hátára szerető kezekkel, szénát rázott bóbiskoló nagy feje elé, s kínálgatta szépen:

- Egyél, segítőtársam!

Kántornak nevezte. S Kántor mérsékletesen és pocsékolás nélkül evett, mint egy családtag. S maga Gábor is kenyeret hozott szalonnával, melléje ült a jászol karfájára, s evett az ő társaságában, baráti szeretettel.

Kedvesen töltötték a hetet s nyugalomban.

És vasárnap, amelyik a feltámadás zengésével eljött, a templomba ment Gábor, s a lelke, mint az aranymadár, úgy énekelte, hogy: "Feltámadt Krisztus e napon."

És másnap reggel így szólt gyengéden a szamárnak:

- Gyere, Kántor, dolgozni!

Kivezette, az új szekerecskébe béfogta, magának színes bojtot kötött az ostorára, s meglengette, és szeplőtelen szívvel mondta, mint a himnuszt:

- Tekints le, én Istenem, és áldj meg szamarastul engemet, hogy vígan gyarapodhassunk a Te szent nevedben.

Elindultak.

Alig érkeztek ki azonban az útra, jött egy ember, akivel együtt szolgált volt a háborúban.

- Hát e mi, Gábor? - mutatott a szekér elé.

- Ez szamár, nem látod?

- Bár ne látnám.

- Hát mért vagy ellensége? - kérdezte Gábor.

A másik hegyesen veté oda:

- A székely nemes nép, hé! A szamarat nem nézheti, nemhogy tartsa!

- Jobb így élni, mint cifrán megdögleni - mondta Gábor, s azzal továbbhajtott.

Egy gyermek is meglátta a szamarat.

- Hol van az eleje, bácsi? - kiáltotta.

Nemhogy rávágott volna Gábor az ostorával, hanem számba se vette. Továbbacska egy vénember jött szembe, s reá köpött a szamárra.

- Híj, be rusnya! - mondta - nem embertől lett volt!

- De hasznos, Mózsibá!

- Tán tejet ád? - nézett bé alája az öreg.

- Azt is adna, ha úgy lett volna.

Ezalatt a gyerekek is gyűltek sűrűn.

- E majom, ugyé? - mondta az egyik.

- Ez az. Az apja az apáddal testvér volt! - felelt meg Gábor.

S akkor a legényke előrefutott, s kacagni kezdett a szamár fején.

- Nagyobb a bunkója, mint a nyele - mondta.

- Gábor bácsi - szólt a másik -, ez a maga állatja a szilvaízet megeszi-e?

- E meg aztán még a kásás vackort is.

Igen tetszett a gyermekeknek, hogy jóízűen felelgetett Gábor. Vihogva követték jó darabig a szekeret, de aztán megálltak. De Gábor visszasandított rájuk, és hallotta, amint egy nagyobbacska legényke, akit körülvettek, komolykodva így szólt:

- Hagyjátok el, mert nem akármilyen állat az! A tavaly nyáron saját magam láttam, hogy a báró úr is ilyennel egerészett.

Vígan járta meg Demeter Gábor az erdőt, s másnap is elindult. Újból udvara lett azonban csúfolódó alakokból.

Az egyik azt kérdezte, hogy a szamár reggelre szopott-é? A másik azt kérdezte, hogy az ábécét tudja-é?

De ő megfelelt játékos ésszel valahánynak, s tovább velük nem törődött, hanem hordta nyugalommal és csendes örömmel a fát, s végezte az egyszerű, áldott falusi munkát.

Egyszer aztán, úgy május farkán, hozzájött a falupolgár, s azt mondta, hogy a fegyző úr hívatja a szamár miatt. Gábor meg is jelent az irodaszobában.

- Hát a szamár hol van? - kérdezte a jegyző.

- Az otthon, mért kérdezi?

- Én azért, hogy eltakarítsd a faluból! Nem látod, hogy zúg az egész község miatta? Egyszer reádmennek, s szamarastul felaprítanak.

- Én nem félek, nem vétettem senkinek - mondta Gábor.

- Add el vagy csapd a fenébe!

- Az nálam jó helyt van.

A jegyző megütötte öklével az asztalt.

- Tüntesd el a szamarat, azt parancsolom!

Gábor megindult az ajtó felé.

- Ha sokat lármáznak, még társat veszek neki... - mondta és kiment.

S ahogy hazafelé tartott, észrevette, hogy némelyik ember nem is üdvözli őt. És ő sem köszönt senkinek többé, mintha néma lett volna a szája, s a karja súlyosabb a vasnál.

3


Akkor este legények ittak a kocsmában. Rajtuk ült a szegénység átka, mint a keselyű. Keseredetten énekeltek, és döngették az asztalt. Hajnalig azonban ki haza, ki menyecskéhez, ki leányhoz elment.

Csak kettő maradt. Két fiatal legény, virtusnak vadjai. Égett bennök a sok ital és a vér.

- Gyere, megkapunk valakit s agyonütjük! - mondta az egyik.

- Egyhez nem is nyúlok, százat ütök agyon! - reszelte fogát a másik.

S elégedetten jót ittak rája.

Egyszer aztán vigyorogni kezdett az egyik s felállt.

- Gyere, nézzük meg a Demeter Gábor szamarát!

- Gyere!

Röhögve mentek. S bé Gábornál a kapun, végig lopva az udvaron, s a kicsi pajtába bémentek. Setét volt, mint a korom.

- Gyújts valamit, te, mert beléd vágom a bicskát! - mondta a hátulsó.

Sokáig kotorászott a másik, végre gyufára kapott csakugyan, s meggyújtott nehezen egy szálat: s ott állott a szamár nyugodtan, bölcsen, s megnézte egy pillanatra őket.

- Gyútsd meg a farkát, a búros farkát! - biztatta röhögve hátul a társa.

S csakugyan új szálat gyújtott a legény, s meghajolva, vigyori pofával odatartotta a lángot, de abban a pillanatban úgy mejjberúgta a szamár, hogy nyekkenve a hídlásra esett. A másik ordított a rászakadó setétben egyet, rá nagyot bukott a küszöbnél, de felugrott, s a kapunak sietve vette az utat.

Gábor riadtan lelépett odabent az ágyról. Valami rosszat sejtett, vagy tolvajokat legalábbis. Hamar lámpást gyújtott, s egy jókora karóval megindult az istálló felé. Ahogy belépett, látta, hogy egy legény fekszik a mocskos padlón, s nyög istenesen.

- Hé, hát nem kaptál jobb helyet? - mondta.

De a legény nem felelt rossz nyögésen kívül egyebet. Közelebb tartotta Gábor a lámpást, s hát a vér bugyog ki a száján. Hamar szalmát vetett bőven, s reáhúzta valahogy, ingét kigombolta, s hát megrontott melle is csupa vér. Kártyában vizet hozott, s mosni kezdte s kúrálni, mint egy szamritánus.

Így virradtak meg. S akkor emberek jöttek.

- Te ütéd-e le? - kérdezte az egyik.

- Ütötte a nyavalya.

Ismét emberek jöttek. Majd néhányadmagával a bíró, ki látván a nagy romlást, egy legénykét a csendőrök után szalasztott.

- Szólítsd a jegyző urat is! - kiáltott utána.

Gábornak fülét megütötte a sok szóból ez a szó. Körülfigyelt, s akkor látta, hogy amennyi ember, mind gonoszul néz reá. Tudta már, hogy mindenért őt okolják, s örömmel vesztik el. Kiment a pajta elébe, s ott vette észre, hogy még tiszta fehérben van, ahogy leszállt az ágyból. Bément, és ünnepi ruhát vett. S ahogy felvette a kalapját, már két csendőr állott ajtaja előtt. Recsegve rászóltak, hogy:

- Indulj előre, gyilkos!

S ekkor odajött derűben úszó arccal a jegyző, intett az egyik csendőrnek, és továbblépve összebújt vel.

- Kérem - mondta -, csúffá kell tenni, mert hiába parancsoltam, hogy tegye a fenébe azt a szamarat.

- S azt hogy gondolja, uram? - kérdezte a csendőr.

- Hát vinni kell véle a szamarat is, és künn az úton fel kell ültetni a hátára, hogy kacagjon a falu, s hogy ide szamarat hozni többet senki se merjen.

Fogták, s kivezették a szamarat. Megindultak emígy. S a népsereg utánuk tódult röhögve és szégyentelen gúnnyal. Künn az úton megállította a szamarat a csendőr, és Gábornak nekifogta a fegyvert.

- Ülj fel!

Mit tehetett volna? Megsimogatta Gábor a szamarat, és felült. Ekkor kacagni és lármázni kezdtek körül az emberek, s még a két csendőr is velük. A szamár pedig megnézte őket, a füleit hátra és a farkát felcsapta, kiugrott a tömeg közül, és vágtatni kezdett Gáborral a hátán, mint egy paripa.

- Megállj! - kiáltottak a csendőrök.

A gyermekek röhögve szaladni kezdtek, s igen a nagyok is mind.

- Lőni! - kiáltott a jegyző, de a két csendőr már az ár közepén futott.

- Fogjátok meg! - hajigálták sűrűn a szót, mint a követ.

Hanem az emberek csak kiugrottak a kapuba, és csak nézték a vágtató szamarat, aminek a hátán megbújva repült a jövendő felé Demeter Gábor.




Azon a napon, alkonyat idején, négy öreg székely beszélgetett az úton.

- Az nem is szamár volt, hanem óriási nyúl - mondta az egyik.

- De az ember, aki rajta ült, az sem Demeter Gábor volt, hiszen ő megholt a háborúban.

- Hát ki lett volna? - kérdezte a harmadik.

- Az éppen maga az Antikrisztus.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése