2011. december 30., péntek

Babits Mihály: ÁLDÁS A MAGYARRA...

"Lám,igaz jószágunk visszatért kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze,
Mert erős a fegyver és nagy a hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja,mint a Dunának és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmi se megy kárba,
Magyarok sem lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned,veled már az Isten.
kelnek a zsarnokok,tűnnek a zsarnokok.
Zsibbad a szabadság,de titkon bizsereg,
és jön az igazság,közelebb, közelebb.."

Ady Endre: Boldog újévet!

Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.
Boldog új évet kivánok,

Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

Babits Mihály: Új esztendő beköszönt…

1. Új esztendő beköszön
régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót igér,
minden napja cél és
minden éje kéj.

2. Vízkereszt: a világ vár
csillag ég az égen
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év,
minden napja szép,
minden éj egy álom
minden nap egy kép.

3. Gyümölcsoltó: boldogan
angyal kél a szélben,
a Megváltó megfogan
tiszta szűz méhében.
Ej haj mély az év,
minden napja mély,
születés a nappal,
foganás az éj.

4. Kelj vasárnap Palmárum
bujj elő, zöld zsenge:
Krisztus urunk szamáron
megy Jeruzsálembe.
Ej haj nyől az év
bársony barkaként:
barka síma, bársony
macska talpaként.

5. Nagypénteken délután
szél nyög a kereszten,
fenn a bús Kálvárián
meghal a bús Isten.
Ej haj bús az év,
minden napja bús,
nappala borús és
éje háborús.

6. Husvét reggel felragyog
alleluja szólal,
sírból Krisztus kilobog
piros lobogóval.
Ej haj, halál ellen
balzsamír az év,
mert a nap feltámadás
és az éj csak rév.

7. Piros Pünköst mosolyával
piros rózsa éled:
tüzes nyelvek záporával
harmatoz a lélek.
Ej haj, lélekév!
meghal, mégis él:
az eleven napnak
szelleme az éj.

8. Péter és Pál: Damaskus,
fény kel az útporbul:
Paulussá Saulus
lováról lefordúl.
Ej haj csodaév
fordul és cserél,
minden éjből nap lesz,
minden napból éj.

9. Szent István a vánkoson
nyújtja koronáját,
Magyarország köszönti
régi patrónáját.
Ej haj örök év
örök reménység,
ahol a föld nem segít,
megsegít az ég.

10. Névnap: Mária neve
zengi át a tengert,
kit az Isten eleve
anyja gyanánt szentelt.
Ej haj gyöngy a nap.
Gyöngyfüzér az év:
minden nap egy névnap,
minden gyöngy egy név.

11. Mindenszentek: hideg ősz,
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.

12. Fenyőillat: Karácsony
Betlehem és jászol:
fügén élsz és kalácson,
de a szíved gyászol.
Szép az év, szép a nap,
de a szíved oly bús:
Volt egy gazdag kisgyerek,
aki most vén koldús.

13. Tizenkettő: tik, tak, tik…
Évet év most veszt el:
Versbe tizenharmadik
az öreg Szilveszter.
Klepetusán – ő az év -
minden gomb egy nap:
gimbeli-gombolja
s megint belekap.

Tompa Mihály: Új évkor

Isten házába gyűl
A hívő nép új évnek ünnepén;
Holott forró imát
A buzgó néppel híven mondok én.

És a fohász imígy
Száll ég felé: ajándokozz nekünk
Az új év kezdetén
Új szívet, új lelket, jó Istenünk!

S mig érzeménye így
Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
Ki nem feledhetem
Imámbul a lányt, imádottamat;

S imé nyilt ajkamon
Véletlenűl ez új fohászt lelem:
Maradjon, oh leány,
Kebledben a régi szív s érzelem!

Tóth Árpád: Újévi vers a vén házalóról és a fiatal vigécől

Hölgyeim és uraim,
Tizenkettőt kongott az óra,
Figyeljenek most szépen, ahogy illik,
Erre az érzelmes búcsúztatóra,
Melyet mint "hősnő" most elrebegek,
Lévén az én szerepeim
A tragikus és komoly szerepek.
Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak,
Hogy míg önök itt ölébe csücsültek
Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak,
S mulatnak,
Azalatt meghalt az öreg Náthán,
Akinek bánat-batyu volt a hátán,
Meghalt a könnyet mázoló,
Vesékbe gázoló,
Rossz portékákkal házaló
Ó esztendő,
S most új, vígabb élet kezdendő!

S hogy e vígságot stilusosan adjam,
A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,
Most levetem,
És eljátszom önök előtt
Egy lengébb s vígabb szerepem
A zord jambusokat ma csípje kánya,
Ma én vagyok Szilveszter szobalánya,
S bejelentem,
Hogy most egy új vendég érkezett,
Valami víg monoplánszerkezet
Röpítette ide,
S két nagy koffer van a két kezibe,
Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort
S más ilyen finom, kedves portékát hord.
S átnyújtotta a névjegyét,
Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét,
Hogy ő a Boldogság és Társa-cég
Kiváló s megbízható utazója,
S a neve, mely mással össze nem tévesztendő,
A neve - Boldog Újesztendő!

Kérem, ez ifjút a kofferjével
És minden drága offertjével
Fogadják szívesen!
Úgy látszik, megbízható vigéc,
Bizalomkeltő, ahogy kinéz,
Bár még Bérczinél is sihederebb,
Jóképű s elegáns gyerek,
S mivel a rendelés máris elkezdendő,
Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő,
Lássuk, hogy milyen finom árut tart most,
Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!

Vörösmarty Mihály: ÚJESZTENDEI SZÉP KÍVÁNSÁG

Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kívánunk, és óhajtunk
Újnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szívetek, mint a gyertya
Oly vidámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; -
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alul,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonul,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
És takarja el magát.
De az Isten óvjon attól! -
Éljen a szent vígaság,
Ezt óhajtja a Földvári
Tűzkármentő Társaság.

2011. december 26., hétfő

Móra Ferenc: Az ezüstszavú harang

Én már sok szépet hallottam életemben, de olyan szépet vagy hallottam, vagy se, mint mikor az öreg templom tornyában először húzták meg az új harangot. Még a toronyablakban lármázó verebek is összedugták nagy fejüket:
– Csitt csak, muzsikálnak az angyalok!
Hát azt nem tudom, hogy a verebek milyennek képzelik az angyalok muzsikáját, de az újharang szavára még a templom előtt álló kőszobor is mintha bólingatott volna a fejével.
Ez a szépen csengő hang még az öreg harangok fáradt szívét is vidám rezgésbe hozta, úgy, hogy szinte maguk se tudták, milyen nyájasan köszöntik ifjú társukat:
– Üd-vöz-lünk, üd-vöz-lünk!
Az új harang halkan csendült egyet-kettőt köszöntésképpen, de nem ereszkedett beszédbe az öregekkel. Sokkal nagyobb öröme telt abban, hogy karcsú voltának árnyékát nézhette a falon s hallgathatta a körülötte ugrándozó verebeket. A verebek úgy örültek, hogy még meg is kocogtatták a csőrükkel az új harangot:
– Ó, micsoda pompás új harang vagy te! Az ember tetőtől-talpig meglátja magát benned, mint valami nagy tükörben. Legalább ezután nem kell a patakra szállnunk, mikor fésülködünk.
Az új harang az ilyen beszédre még jobban csillogott-villogott s rá se nézett az öreg harangokra. Csak napszállat után szólította meg őket, mikor a toronyra sötétség borult s csak az óra mellett fészkelő vércse szeme villogott a sötétben.
– Meséljetek magatokról valamit! – mondta nekik. – Szeretném tudni, micsoda társaságba keveredtem.
– A legjobb társaságba – dörmögte a legöregebb harang. – Én már kétszázötven esztendős vagyok. Egyszerre születtem a templommal. Ezer meg ezer szegény ember krajcárjából olvasztottak engem össze Isten dicsőségére.
– Én annak köszönhetem, hogy itt vagyok, mert egyszer leégett a város – mesélte a második öreg harang s ennek sok szomorúság kongott a hangjában. – Amikor újra felépült, az emberek engem szenteltek arra, hogy mindig eszükbe juttassam az Isten hatalmát. Azt mondták a harangöntőnek, olyan rézből öntsön, mely vörös, mint a lobogó láng.
A harmadik harangnak nagyon furcsa hangja volt, hol rekedt, hol dörgő.
– Engem ágyúból öntöttek. Én most is azt juttatom eszükbe az embereknek, mikor megszólalok, hogy él még a szabadság istene.
A három öreg harang elhallgatott s az öregek szokása szerint azt várta, hogy az ifjú harang mondjon nekik valami szépet. Az azonban kevélyen megringázta magát a vadonatúj harangkötélen:
– Ohó, három öreg harang, most értem, mért szóltok ti olyan dörmögősen, rekedten!
Azért, mert ti közönséges harangok vagytok s elkopott a rézszívetek. Lássátok, nekem ezüstből van a szívem, mert engem a földesúr öntetett, aki még a lovaira is ezüst patkót veret.
Az új harangnak nagyon megjött a kedve, mikor észrevette, hogy ő a legelőkelőbb a társaságban.
– Tegyünk próbát – incselkedett tovább az öregekkel. – Tudtok-e olyan szépen csengő imádságot zengeni, mint én.
El is mondta imádságát szépen csengő ezüst hangon.
A rézszívű harangok, szegények, alig bírtak megkondulni a bámulattól. Bizony ők
fiatal korukban se tudtak ilyen szépen zengeni s azóta nem tanultak semmi újat.
Hanem azért csak elmondták, amit tudtak.
– Di-csér-tessék, di-csér-tessék! – mormogta a legöregebb harang, akit ezer meg ezer szegény ember krajcárjából vettek.
– Az-Úr-Isten, az-Úr-Isten! – búgta utána rézszíve legmélyéből a harang, amelyet a nagy tűz emlékére öntöttek.
– Mind-ö-rökre, mind-ö-rökre! – dörmögte rekedten az ágyúból lett harang.
Erre aztán az öreg harangok mindjárt álomba is merültek s már azt se hallották, mikor az ezüstszavú harang kikacagta őket:
– Olyan kopott már a szívetek, hogy azt se csodálnám, ha reggelre elállna a verése.
Ebben a percben hirtelen megvilágosodott a torony, mert egy nagy csillag leszaladt az égről s bepillantott az ablakon:
– Nem a csillogó külsőben, nem a szépen csengő szavakban gyönyörködik az Úr, hanem az igaz érzésben, bármilyen egyszerűen szólal is meg.
Aztán megint sötét lett, csak az óra mellett fészkelő vércse szeme világított.
Hajnalban, mikor a harangozó fölballagott a toronyba harangozni, hiába rángatta
az ezüstszavú harangot: nem adott hangot. Belevilágított a lámpásával s megcsóválta a fejét:
– Hm, biz ennek megrepedt a szíve az éjszaka. Bizonyosan nem hűlt ki egészen a harangöntőnél s valami hideg szél csaphatta meg az éjszaka.
A vércse azonban, aki az óra mellett fészkel, mást mond. Azt mondja, hogy nem csillag volt az, ami lefutott az égről, hanem egy angyal. Ő repesztette meg a kevély harangocska ezüstszívét.
S az öreg harangok pedig tovább búgták:

– Di-csér-tessék, di-csér-tessék!
– Az-Úr-Isten, az-Úr-Isten!
– Mind-ö-rökre, mind-ö-rökre!

(1909)

Herczeg Ferenc: Bujdosó bábuk

Az idő már erősen éjfélnek hajolt.
A sötét gyermekszobában mély csend honolt, csak a kályhában pattogott még néhány haragos parázs, az öreg fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.
Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész délután lihegve
gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben, no meg a kert alatti réten is, bár az apa szigorúan megtiltotta.
Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet), a hálószoba csendjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok sípolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.
– Jaj, a karom, óh, a karom! – sipította egy vékony hang. S az ágy alól egy kétarasznyi Paprika Jancsi mászott elő, kit Tibor karácsony estéjén kapott. Piros csörgősapkát és kék bugyogót viselt. Tehetséges Paprika Jancsi volt: ha az ember megnyomta a gyomrát, összezörrentett két réztányért, melyet két kezében tartott.
– Jaj, a karom! – sopánkodott az apró legény.
– Mi baj, János gazda? – kérdezte egy másik hang. Egy közel álló kosárból csinos kis huszár szökött elő, ki két nap óta szintén Tibor szolgálatában állott és aranysujtásos atillát viselt.
– Nagy a bajom, vitéz uram! – jajgatott Jancsi –, képzelje: a gazdánk tegnap kicsavarta a karomat, a kezem most is a hátamon áll.
– Ezen talán segíthetünk –, mondta a huszár. Azzal megfogta Jancsi karját és szépen visszagörbítette drótcsuklóját.
– Köszönöm alássan –, szólt Jancsi, ki a műtét alatt kissé felszisszent.
– Aj – kiáltotta a vitéz –, hiszen a hasad is ki van lyukasztva!
– Nini, arról meg is feledkeztem. A gazdánk tegnap látni akarta, hogy milyen belülről és kivágta az ollóval.
Jancsi savanyú arccal tekintett végig magán, amint azonban észrevette, hogy testéből közönséges kóc kandikál elő, hirtelen eltakarta a vágást két réztányérjával. (Ő azt szokta mondani, hogy finom lószőrrel van kitöltve.)
– Mi ugyan rossz kezekbe kerültünk – mondta a huszár búsan –, engem is megmosdattak
tegnap a hóban –, a bajuszom egészen össze van mázolva.
E pillanatban halk zokogás ütötte meg a fülüket: a szoba sarkából egy újabb alak közeledett feléjük. Linka új bábuja volt, ennivaló csinos baba, vállára hulló aranyhajjal, búzavirágkék szemekkel, melyeket le is tudott hunyni, ha lefektették.
A vitéz katonásan szalutált. Régóta ismerte a babát, már a játékkereskedésben is egy
állványon laktak, porolások alkalmával hébe-hóba találkoztak is.
– Miért sír, kisasszony? – kérdezte résztvevően.
– Nagyon szerencsétlen vagyok – zokogta a baba. Annyira örültem, hogy végre elhagyhattam a kereskedést, hol egész nap a sötét skatulyában kellett feküdnöm; úgy vágyódtam a csillogó karácsonyfa, s a kacagó gyermekek után! – de most jobb szeretném, ha újra ott lehetnék a régi helyemen… Szívtelen gyermekek kezébe kerültem. Képzeljék: Tibor úrfi leharapta az orromat – azt hitte, hogy csokoládéból van…
A boldogtalan baba görcsösen fuldoklott, – hallgatói iszonyodva kiáltottak fel. A huszár elfelejtette, hogy nőtársaságban van, s azt találta mondani: teringettét! Aztán vigasztalni kezdték a babát: a huszár azzal, hogy babánál is fő a jó szív, Jancsi pedig azzal, hogy vannak művészek, kik egy kis viaszból új orrot tudnak csinálni.
– Ha már első nap így bánnak velünk – mondta a baba, – mi lesz később, ha ránk untak?
– Fogadni mernék – jegyezte meg Jancsi –, hogy két hét múlva már dirib-darabra leszünk tépve.
– Én nem félek a haláltól – szólt a vitéz, de mégis szomorú dolog volt egy vásott gyermek keze alatt elpusztulni. Mindhárman elhallgattak, végre a huszár elszántan mondta:
– Barátaim! Ezt nem tűrhetjük – indítványozom, hogy meneküljünk innen. Szökjünk vissza a játékkereskedésbe, ott feküdjünk szépen régi skatulyáinkba; meglehet, hogy jövő karácsonykor jobb kezekbe kerülünk.
Jancsi rögtön beleegyezett a tervbe, a baba kissé ellenkezett. Végül azonban ő is rávétette magát.
A szoba ajtaja csukva volt. Jancsi, ki tudott tornászni, felmászott a kilincshez és belecsimpaszkodva addig rángatta, míg nem az ajtó halk zajjal megnyílt.
A szökevények dobogó szívvel lesték, nem ébredt-e fel valaki, aztán lábujjhegyen kisompolyogtak a folyosóra.
Alig haladtak néhány lépést, midőn a baba, ki előre ment, ijedten sikoltott fel. Az utat egyike amaz éjjeli fenevadaknak állotta el, melyeket az emberek – egereknek szoktak nevezni.
Az egér csillogó szemekkel, harcos cincogással csapott eléjük. A huszár kardja után nyúlt – oh! most jutott csak eszébe (mit ismerősei előtt gondosan titkolni szokott), hogy a kardot nem lehet kirántani: egy darabból van készítve. Szerencsére, ott volt Paprika Jancsi, az az orra előtt hirtelen összecsapta két réztányérját – csinn! A fenevad megrökönyödött és hosszú szökésekben iramodott barlangjába.
A bujdosók, a huszárral az élükön, tovább mentek. A folyosón találtak egy elejtett kötőtűt; a huszár magához vette – jó lesz lándzsának.
Most már csak egytől féltek: Kokótól, a papagájtól. Az öreg folyosóajtó mellett lakott állványán, árulkodó, zsémbes madár volt, néhány gorombaságot tudott emberi nyelven rikácsolni; ezért azt képzelte, hogy ő a föld legnagyobb tudósa. A bábukat ki nem állhatta, s ha csak szerét ejthette, feléjük vágott kampós csőrével. A menekülők attól tartottak, hogy Kokó, ki álmatlanságban szenvedett, mint a legtöbb öregúr, fel találná lármázni az egész házat.
– Ohó! Ohó! Szöktök? Szöktök?! – kiáltotta most egy hang a homályban. Nem Kokó volt,
hanem egy fertelmes kis néger, ki egyéb csecsebecsék társaságában a sarokállványon állt. A bujdosók látásból ismerték, de nem barátkoztak vele –, nagyon közönséges gipszfigura volt, aki egyebet se tudott, mint vigyorogni.
A kormos fickó most majomügyességgel kúszott le az állványról, aztán cigánykereket
hányva karikázott a három szövetséges körül.
– Hallod, Ali basa – mondta Jancsi a feketéhez –, csak nem fogsz ránk árulkodni?
– Dehogy! – vigyorgott a szerecsen –, én is veletek szököm!
Mit volt mit nem tenni, magukkal kellett vinniük a fekete fickót. Jancsi talált a földön egy régi levélborítékot, ebbe lyukat vágtak, s belebujtatták a szerecsent, hadd legyen valami ruhája. Kokó aludt, így szerencsésen kiértek a pitvarba. A baba ijedten tekintett végig a nagy udvaron: – Istenem, hát ilyen nagy a világ?!
– Még sokkal nagyobb – bizonyította Jancsi –, én egyszer végigröpültem a fél világon, mikor Tibor úrfi ledobott a padlásablakból.
A fellegek közt óriási arany korong úszott, sápadt fénnyel árasztva el az udvart.
– Mi az odafenn? – kérdezte a baba.
– Az éjjeli nap – magyarázta Jancsi, ki szeretett tudományával kérkedni.
– Istenem, én félek – jobb szeretnék visszafordulni –, mondta a baba.
A huszár azonban kézen fogta.
– Legyen nyugodt, kisasszony, én megvédem utolsó csipet lószőrömig.
– Az udvaron mély hó volt, a baba vigyázva tipegett a huszár után. A szerecsen hátul ment és mezítelen lábain ugrálva, dideregve kiáltotta: ohó!Melegebb égaljhoz volt szokva.
Jó ideig haladtak, a szegény baba térdig gázolt a hóban és halálfáradt volt.
– Nem tudok tovább – mondta, pedig még csak az udvar végén voltak.
Szerencsére, volt a közelben ház; nagy nyitott kapuja mellett hosszú vaslánc függött.
– Sobri komondor szállása – mondta Jancsi –, oda betérhetünk, a komondor jó ismerősöm.
Sobri nem volt honn, éppen hivatalos szemlét tartott a kert-kerítés mellett.A társaság befészkelte magát a meleg, zizegő szalmába, s amint fáradt tagjaikat jótevő
meleg kezdte átjárni, csakhamar visszatért bátorságuk is. A szerecsen jókedvében valami négertáncot kezdett járni, furcsán kalimpálva lábával és rekedt hangon dalolva –, Paprika Jancsi előkereste réztányérját s muzsikált hozzá. A baba ezüsthangon kacagott.
Aztán az indulásra gondoltak.
– Ő nagysága bájosan fog gyalogolhatni – mondta Jancsi –, majd körülnézek a közelben,
hátha találok bérkocsit vagy legalább omnibuszt. A ketrec mellett most hirtelen hatalmas,
fehér alak ágaskodott fel…
– Uram Isten! – kiáltott Jancsi rémülten –, jegesmedve!
Nem volt jegesmedve, hanem fehér nyúl, Tibor úrfi tengeri nyula. A füles maga is megszeppent, és hátsó lábaira ülve ijedten mozgatta hosszú füleit.
Paprika Jancsi illedelmesen jó estét kívánt neki, aztán elmondta, mi járatban van. A nyúl kíváncsian hallgatta végig, aztán búsan mondta: bizony, János úr, nem csodálom, hogy elhagyja a házat, nekem is nehéz sorom van: Tibor úrfi mindig a fülemnél fogva hurcol…
– Akkor tessék velünk tartani – indítványozta Jancsi –, jöjjön a játékkereskedésbe.
– Vannak ott nyulak?
– Hogyne volnának! – fehér, fekete nyulak, apró kocsin ülnek, előttük egy dob, ha az ember kihúzza a kocsit, ütik a dobot…
– Az kellemes lehet – mondta a nyúl. – Nem is lehet nehéz megtanulni. Mit kapnak enni?
– Enni? – szólt Jancsi –, azok nem éhesek, mert ki vannak tömve szalmával – ön is kitömetheti
magát…
A nyúl nem értette ugyan meg teljesen a dolgot, de azért ráállt. Jancsi elvezette a kutyaólhoz és bemutatta társainak. Mikor a nyúl meglátta a babát, csodálkozva meresztette rá nagy üveges szemeit, a szerecsentől kissé megijedt, s izgatottan mozgatta orrát.
A huszárnak jó ötlete támadt.
– Ha Nyúl úr szíves lenne megengedni, hogy a hátára üljünk, akkor szépen lovagolhatnánk.
A nyúl jószívű fiú volt és nem ellenkezett.
A huszár a nyakába ült, két hóna alá fogva a hátas füleit, aztán jött a baba, Jancsi és végül a
néger, szorosan egymás derekát fogódzva.
– Mehetünk! – kiáltott a huszár. A nyúl néhány jó nagy szökést tett.
– Ohó! – kiáltotta a néger, ki a hóba pottyant. A nyúl bocsánatot kért és megígérte, hogy lassabban fog menni, aztán hason kúszva, hosszú léptekben haladt előre.
Pompásan ment. Gyorsan haladtak az udvaron, végig a kerten és mivel a rétre vezető
rácsos ajtó szerencsére nyitva volt, csakhamar künn voltak a hóval borított síkon.
A hátas egyszerre megállt és szimatolni kezdett, hosszú fülei idegesen mozogtak.
– Mi a baj? – kérdezte a huszár.
– Azt hiszem, Sobri komondor jön.
És valóban a kerítés mögül csaholva vágtatott elő a komondor. Érezte, hogy kerületében valami rendetlenség történik. A nyúl egyszerre elveszítette minden bátorságát, megfeledkezett mindenről és hanyatt homlok nekiiramodott a rétnek… Az egész társaság, mindjárt az első szökések után, a hóba szédült. Megdermedve a félelemtől, visszafojtott lélegzettel feküdtek ott, míg Sobri, ki nem ismert barátságot, ha hivatalában volt, sorra szaglálta őket. Aztán elvetette
magát s a nyúl után vágtatott és hosszú ívben visszakergette a kertbe. A többi szökevénnyel nem törődött többet.
A huszár volt az első, ki ismét talpon volt, aztán felsegítette a babát és Jancsit.
– Hol van a szerecsen? – kérdezték.
A szegény rosszul járt, esés közben egy mérföldkőre zuhant és gyászos halálát lelte – gipszdarabjai ott feketéllettek a hóban. A baba elfedte szemeit az irtóztató látvány elől… A bujdosók belátták, hogy legjobb lesz visszatérni a házba.
Mentek, mentek, sokáig mentek, egy-két óra is elmúlhatott már és még egyre nem láttak
mást, mint havat, kétségbeejtő fehér havat.
– Úgy látszik, eltévedtünk – mondta a huszár. A baba szomorúan jelentette ki, hogy ő nem tud már tovább menni, de kérte társait, hogy mentsék meg saját életüket és hagyják magára. A huszár hallani sem akart erről.
– Együtt élünk, együtt halunk!
Paprika Jancsi komolyan hagyta rá, hogy legyen úgy! A baba nagyon fázott és remegve
támaszkodott a huszár karjára. Később elgyengült és térdre esett. A vitéz melléje térdelt és testével védte az éles hófúvás ellen. Jancsi is nehéznek érezte már fejét és leült a hóba.
Sok idő múlt el így, a hó már félig eltakarta a három barátot, Jancsinak már csak a piros sapkája látszott ki…
A baba sápadt mosollyal tekintett barátjára, beszélni már nem tudott. A huszár kétségbeesetten tekintett végig a végtele hó síkon, mely halottas lepelként borult a rónára.
Odafenn az égen az öreg Tél hajtotta jegesmedve nyáját, amint lomhán összetorlódtak,
mérgesen csördített közéjük viharkarikásával, a fehér pelyhek csak úgy porzottak.
– Havazik – mondták az emberek.
Már virradni kezdett, a huszár nehéz pillákkal tekintett körül. Semmi segítség? E pillanatban zavaros hangokat hallott a távolból, a fehér síkon ugrándozó, fekete foltok közeledtek.
Hollók voltak, egy lármás hollótársaság, mely kiáltozva és veszekedve indult zsákmány
után. A szegény huszár szíve összeszorult –, ha a vad martalócok észreveszik, el van veszve.
Egy vén holló, kinek feje már kopaszodni kezdett, most meglátta a baba aranyhímzésű ruháját.
Tolvaj szemei csillogtak a kapzsiságtól, s örömkrákogással esett neki…
Alig hogy rút csőre megérintette a babát, hatalmas ütés koppant a fejére –, a huszár felemelt lándzsával állt előtte. A rabló visszaszökött, aztán széteresztett szárnyakkal csapott támadójára.
Rekedt káromlására elősiettek cinkosai is, most az egész falka megrohanta a vitézt, aki testével védte a kiszenvedett babát.
Az egyenlőtlen harcnak csakhamar vége lett: egy csőrvágás elzsibbasztotta a hős karját, egy második halálosan érte homlokát…A huszár haldokolva esett a baba mellé.
A rablók éppen fosztogatásnak akartak látni, midőn közeledő lépteket hallottak –, erre
lomha szárnycsapásokkal fellendültek a ködös magasba…
Az úton egy asszony jött, a tejes asszony, ki a reggeli tejet vitte a házba. Az anyóka most lehajolt, s csodálkozva tekintett a hóban fekvő bábukra, aztán felszedegette őket, megtisztította a hótól és a kötőjébe rakta. Kissé távolabb ismét megállt, s egy kis négerfiú eltört gipszszobrát emelte föl.

* * *

Linka és Tibor az asztalnál ültek és nyugodt lelkiismerettel aprították reggeli tejükbe a vajas kenyeret, midőn az apa szigorú arccal lépett a szobába.
– Gyermekek, hol jártatok tegnap délután, mikor a mamával a néninél voltam?
Linka és Tibor ijedten tekintettek össze.
– Csak az udvaron játszottunk, egy kicsit… – mondta Tibor elvörösödve.
– A réten nem jártatok?
A két testvér lesütötte szemeit, mindkettőnek szája sírásra állt.
Az apa szigorúan mondta:
– Engedetlen, rossz gyermekek vagytok. Tilalmam ellenére kifutottatok a rétre – a kis gipsznégert összetörtétek, a játékszereiteket meg elszórtátok. A drága bábuk mind tönkrementek az éjjel a hóban. Ezért bűnhődni fogtok. Nem kaptok semmiféle játékszert addig, míg be nem bizonyítottátok, hogy érdemesek vagytok rá. Úgy lesz!
Mikor az apa kiment, Linka és Tibor keserves sírásra fakadtak. A mama vallatóra fogta őket – beismerték, hogy jártak a réten, de bábuikat nem hagyták ott, biztosan tudják, hogy nem hagyták ott…
Mivel én nem hihetem, hogy egy gyermek saját anyja arcába hazudni tudjon, föl kell tennem, hogy igazat mondtak, s hogy a bábuk csakugyan maguktól mentek a rétre, amint azt elmondtam…
Mit gondoltok, gyerekek?

1889-1890/1-2.

Fekete István novelláiból



Fekete István: Zsellérek (részlet)

"... Laci minden délután nálam volt. A március már ránk lehelt a szőlők felől, de ez a tavasz mégis mintha burokban lett volna. Amikor a leckével végeztünk, sietve kísértem Lacit haza, hogy még sötét előtt otthon legyek.

Kinyírt tarkójú, barkós idegen emberek hangoskodtak kis csoportok között.

- Csak ez segít már, emberek! Csak a proletárdiktatúra! Akkor hallottam ezt a szót először.

- Teljes egyenlőség, vagyonfelosztás, proletárhadsereg, a dolgozók uralkodása! Aki here: az pusztuljon!

- Nem nagyon sietnek pusztulni - mondta valaki -, van még elég.

- Majd segítünk nekik.

Csendes fahangon mondta ezt egy oroszsapkás ember, mégis mindenki odanézett. Én is. Hosszú fejű, sápadt arcú ember volt. Szemei, mint a jég, mégis valami ugrásra kész indulat lobogott bennük. Valami kegyetlen megszálltság. Nem nézett senkire, amikor beszélt.

- A proletariátus győzni fog az egész világon. De ehhez erősnek kell lenni. Gondoljatok éhező gyermekeitekre, megrokkant apáitokra, megbecstelenített asszonyaitokra...

- Az én feleségemről ugyan ne mondjon ilyet!... Ez nem Oroszország! - mondta egy kis fekete ember, de a tányérsapkás meg sem hallotta.

- ... ezért fizetni kell. Vérrel. Húztatok-e fel egyetlen embert is ebben a városban?

Megforgattátok-e egyetlen népbolondító papban a kést? Hány aranycsillagos fenevadat állítottatok a fal mellé?... Egyet se! Márpedig ezzel kell kezdeni. Ezekkel a kutyákkal kell megtrágyázni a vetéseket, mert amíg ezek lélegzenek, nem lesz proletárboldogság ezen a földön. Ha féltek, magatok vesztek el. Fegyvert kaptok. A diktatúra a tietek. Ha tanács kell, itt vagyok. Azért jöttem Oroszországból.

- De most még nincs proletárdiktatúra - mondták.

- Ma még nincs, de holnap már lehet. Fel kell készülni.

Úgy mentem haza, mint a megigézett. Annak a rettenetes embernek a hangjában lenyűgöző, látnoki erő volt. Borzalmas hit a vérben és halálban. Másról nem is beszélt. Eddig csak kenyérről és munkáról volt szó. Munkát! Kenyeret! - kiáltott mindenki. Ennek csak egyszava volt: halál!

Szokás szerint, Lacival utolsónak jöttünk ki az osztályból. Amint lefelé megyünk a lépcsőn, Harkát látjuk az igazgató úrral. Harka felindulva mond valamit, egymásra néznek, és hosszan kezet fognak, mintha ígéretet tennének. Önkénytelenül megálltunk.

Harka kiment aztán, az igazgató pedig fáradtan belépett szobájába. Valami nagy csend maradt utánuk, melyben alig koppantak lépteink. Mi történhetett? A hirdetőtábla fekete keretében egy nagy plakát: "A kormány átalakult Tanácsköztársasággá."

- Mi az a Tanácsköztársaság? - kérdezte Laci.

- Nem tudom. Majd megkérdem Tamás bácsitól. De Tamás bácsi se tudta, senki se tudta...

A Csikár úr-féle nagy Tanácsot új emberekkel cserélték ki. Ezek Pestről jöttek és már a Tanácskormány emberei voltak. "A régi garnitúra rossz volt és öreg - írta a helyi újság -, az új emberek majd megmutatják, hogy kell ma dolgozni."

Másnap egy páncélvonat futott be az állomásra. Ágyúit a városra szegezte. Egy-két géppuskát a város forgalmasabb pontjain állítottak fel.

- Mit akarnak ezekkel a géppuskákkal, öcsém? - kérdezte a városi altiszt. - Örülünk, ha nem látunk ilyent!

- Hogy az ilyen naplopónak szétlőjük azt a tököt a nyakán, amiről azt hiszi, hogy fej...

- Hallja, velem nem lehet így beszélni!...

Az altiszt még akart valamit mondani, de a katona úgy vágta állon, hogy sapkája elgurult,

Ő pedig csak eldőlt a fal mellett.

- Mi az itt? - jött oda egy rendőr. - Ki bántotta ezt az embert?

- Jó lesz, ha elhordja magát, apám! - és kivette revolverét.

Ha hozzám lép, lelövöm! A rendőr sietve elment.

A páncélvonat úgy állt a város mellett, mint egy szürke rém, mint egy nagy hüllő, amely felett rémes hírek szálltak, és vérszag párolgott...

Az éjszakák reszketően mélyek lettek. Valami borzalom úszott a gondolatok alatt, amiről azt hittük: talán nem igaz... De a suttogás megindult, és a helybéli újság is sűrűn adott hírt ellenforradalmakról, melyeket "vérbe folytottak".

Közben csatáztunk a csehekkel, akik pedig - Tamás bácsi szerint - nagyon akarták a békét. Csatáztunk, és győztünk. Az ellenséget visszaszorítottuk. Az ütközet egész nap tombolt, és hadaink vesztesége egy halott volt. Egy ember. Egész napi hatalmas harc után. Nem értettem. Ennyi nálunk búcsúkor szokott lenni!


De azért a tavaszi vásárt megtartották. Nappalra, mintha elültek volna a rémek. Tele volt a vásártér. A zsibongás csak olyan volt, mint máskor. Az ökrök nyugalmas szeme úgy nézett a sokadalomba, mint máskor, és az emberek már megtanulták, hogy a fehér pénz is: pénz.

Volt azért még olyan is, aki zúgolódott.

- Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben...

- Van ez is olyan jó pénz - mondta a kupec.

- Ha magának jó, hát tartsa meg!

A kupec lármázni kezdett.

- Mi van itt? - kérdezte egy katona.

- A pénzt szidja ez a paraszt. Meg a kormányt...

A katona megrántotta az ember kabátját. - Maga merte? Az öreg paraszt végigmérte a katonát.

- Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!...

A katona ordított:

- Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak...

A katona mellbe lökte az öregembert.

Az ember megtántorodott, de nem esett el. - Megütöttél, kutya? - és botjával végigvágott a katonán.

Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.

- Itt van! - mondta. - Bottal vágta fejbe, szidta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.

Közrefogták az öreget: - Előre!

- Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Bíró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most

nem hagyom. Várjanak, amíg visszajön az asszony...

Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.

- Előre!

- Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk? Sógor, vigyázzon az ökrökre - kiáltotta valakinek -, amíg az asszony visszajön!

A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már.

Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak, és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.

Itt ült össze a vésztörvényszék.

- Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák...

- Csend! Mit mondott maga a kormányról?

- Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy...

- Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ, és fejbevágott. Itt van! - és a katona levette fejéről a sapkáját.

- Majd én elmondom a törvényben, hogy volt...

- A törvényszék itt van.

- Itt?...

- Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?

- Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki...

Felállt egy ember a tábori székről.

- Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?

- Kötelet!

- Még egyszer kérdem: Mit érdemel?

- Kötelet!

Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek?

Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot... Könyörgőre fogta a dolgot: - Tiszt uram - csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját -, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!

- A kezét hátra kell kötni! Engedelmesen előre tartotta a kezét.

- Így is lehet, ha ez még hozzátartozik... Hátracsavarták kezét, és megkötötték.

A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit, és a földet nézte.

- Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!

- Uram!

A patakparton már sűrűn álltak az emberek. - Csak nem akasztják fel?

- Fenét! - mondta valaki. - Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.

De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.

Az öreget bevezették a körbe.

- Álljon fel erre a ládára! Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek?

Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen varázsa. Nem igaz... hát, hogy lehetne igaz?...

Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor csillant meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. - Mindjárt kapálódzhatsz! - és fogainak fehér ínye látszott.

Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: - Emberek, emberek! Ne hagyjatok!...

A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott.

A kiáltás átreppent a víz felett, és elenyészett.

- Isten!

A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.

A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.

- Rendben van! Az fel se nézett.

- Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.

Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját, és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost Antalosról.

Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt, és orosz tányérsapkát viselt.


Úgy ültem a szobámban, mintha temetőben lettem volna, és körülöttem csupa megásott sírgödör.

- Hogy tudta ezt, Tamás bácsi, végignézni?

- Magam sem tudom. Ott voltam a vásárban. Láttam a ribilliót, aztán csak mentem velük, mint a megrontott. Így volt ez, fiam, az Isten pusztítsa el a gazembereit... - sóhajtott, és kiment a szobámból.

Sokáig nem tudtam elaludni. Álmomban riadoztam, vergődtem. Széles utat láttam, melynek két partján úgy álltak a jegenyék, mint a ciprusok a temetőben. Egy asszony jött rajta, arcát kötényébe temetve és utána szelíd szemű, gazdátlan két magyar ökör.

Elmentek mellettem, és elvesztek a sötétben.

A jegenyék halkan zúgtak, az éjszaka beborított eget-földet, és úgy éreztem, sohase lesz virradat.

Szinte betegen ébredtem. Álmom bennem reszketett még. Ablakom alatt világosodott már a város, és világosodtak gondolataim...

A kenyér kisebb lett, a munka kevesebb, a ruha drágább, és még szólni sem lehetett.

Egyesek megpróbálták, de hamar elhallgattak...

Elnémult minden, csak a suttogás szállt embertől emberhez. Szolnokon ezt tették, Kalocsán azt. A parlament pincéjére úgy gondoltak az emberek, mint egy vágóhídra, hol iszamlósak a lépcsők a vértől, és határtalan mélységekbe hullhat a képzelet.

Pest vonaglott. Éjszakájában teherautók dübörögtek, nem tudni, honnét és nem tudni, hova. Ha valaki eltűnt: nem beszéltek róla. Vigyázni kellett a szóra is.

Az elégedetlenség nagy volt, de a bizalmatlanság és rémület még nagyobb. A napok pedig egymásba nyúltak. Az Idő ment véres terhével.

Egyik reggel apám toppant be.

- Beszaladtam. Hogy vagy? Vigyázz magadra! Sehova ne menj! Majd csak elmúlik.

- Szeretnék már otthon lenni.

- Nem sok örömed lesz benne. Cserék ma ott az urak. Meg a Compók.

Tamás bácsinak igaza volt. Otthon is három-négy ember uralkodott a falun; mely éppen olyan bódulatban és beteg tehetetlenségben feküdt a földön, mint maga az egész ország. Mintha a háború minden vért és minden akaratot kivett volna belőlük.


Lacival mindennap együtt voltunk. Az iskolában egymás mellett ültünk, mert ott most sok mindent lehetett.

- Válassza meg mindenki a helyét, mert a köztársaság a tanulónak is ad annyi szabadságot, hogy amellett üljön, aki mellett akar! - mondta Gyenge igazgató úr, mert a régi igazgatónk beteg lett, és a Közoktatásügyi Népbiztosság őt tette igazgatóvá.

Így került Laci mellém, az első padba.

Koltóy tanár úr csodálkozna, ha most belépne. De Koltóy tanár úrról semmi hír...

Ekkor már benne voltunk a nagy felelésekben, mert az idén vizsga nem lesz. Lezárják az osztályzatokat, és vége.

Prézli méltatlankodott: - Még az utolsó lehetőséget is elveszik. Tavaly is a vizsgán javítottam...

- Csak te ne beszélj, Prézli! Nektek most jól megy...

Prézli szó nélkül karon fogott bennünket. - Ide hallgassatok! De becsületszóra!

Ünnepélyesen kezet fogtunk.

- Tegnap volt nálunk Mayer bácsi, a mészáros, Hircsák bácsi, a szabómester és Herke bácsi, az építőmester. Azt mondták, ezt már nem bírják tovább...

- ők nem, de a segédek annál jobban, meg a munkások... - Ne bolondozz, hiszen róluk van szó. Azt kívánják, hogy a mesterek mondják meg végre, hogy legyen vége ennek a marhaságnak. ők dolgozni fognak, mert dolgozni akarnak. A felvonulásokból nem élnek meg. Egyszóval a segédek és munkások zúgolódnak. Azt hiszitek, nekik jól megy? Fenét! ők vannak legrosszabbul, és megéri őket csitítani, hogy hallgassanak, úgyis összedől magától az egész... Most legalább tudjátok - fejezte be Prézli az előadást.

Tehát a munkások is zúgolódnak már! ők is mást akarnak..."

Fekete István - Csí (részlet, 1940)

A magyar ember a fecskét Isten madarának is nevezi, hisz a babona szerint, amelyik portára beköltözik, ott maga Isten is jelen van.

"Hetek, hónapok múltak. Vit most már bátran suhant el a konyha táján is, mert az ott lebzselő kányák el nem érhették. Azok gonoszul néztek utána.
– Csak a csontja meg a bőre van… – mondták, és nem üldözték.
Vit most már kisurrant hajnalonkint a kikötőbe, és ringatta magát az árbocrúdon, mert a költözőknek nemsokára érkezniök kellett. A végtelen tenger pihegett alatta, és ő alig vette a nagy vizet észre, mert szeme mindig a magasságokat kutatta.
Egy reggel Ri csatlakozott hozzá.
– Úgyis arra van dolgom – mondta –, elkísérlek.
Vit nem örült ennek. Nem szerette volna, ha Csí nem egyedül találja. De azért nem küldte el, mert Ri jó volt hozzá mindig, és Csí még úgysem érkezik.
– Várd te is az asszonyod – mondta neki.
– Meg az urát… – rántotta meg Ri a szárnyát. – Nem, én most már nem várok senkit, de veled jól érzem magam, ha nem küldesz el… meg aztán hátha valamelyik fiókám erre vetődik. Annak nagyon örülnék!
így teltek a napok. Ri nem hozta többet elő a közös fészket, de most már együtt lesték az érkezőket.


Felvillogtak Kelének, a gólyanemzetségnek szárnyai, és egy-egy fecskecsapat is fáradtan elsuhogott felettük.
– Nem ismeritek Csít? – kiáltott fel hozzájuk Vit.
– Nem – szóltak le mogorván a vándorok, és úgy hulltak le, halálos fáradtsággal az árbocrudakra, mint a kődarab.
Másnap már tele volt a város fecskékkel. Vit nézte, nézte az érkezőket.
– Csí!… Csí!… – kiáltott egy-egy csapatnak. – Itt vagyok! – De nem szólt vissza senki.
Már alkonyodott. Vit kiáltására ekkor egyik csapatból kivált hét fecske.
– Nézd, Ri! Nézd! Ugye, mondtam?… – És csakugyan Csí közeledett. Vit fölreppent. – Ide! Ide! – kiáltotta, és mutatta a fáradt vándoroknak a széles vitorlarudat, melyen Ri üldögélt.
A hét kis fecske pihegve szállt le, és szótlanul hallgatott egy ideig, mert a végtelennek tetsző út minden erejüket elvette.
Vit Csí mellé ült. Nézte kedves arcocskáját, de úgy vélte: megöregedett. Az új asszony a gyerekek mellett pihent és kedves, jóravaló fecskének látszott. Ő szólalt meg először:
– Csakhogy ti itt vagytok, drágáim! – És szeretettel nézte a fiókákat.
– Hogy utaztatok, Csí? – kérdezte Vit halkan, mert furcsa szorongást érzett. Csí hallgatagon, fáradtan ült. – Mindig vártalak – folytatta Vit –, meggyógyult a szárnyam… és nézd, ez itt Ri, aki jó volt hozzám. Ő kívül lakik a városon…
Csí egyszerre vidám lett.
– Ó, de kedvesek vagytok! Vártatok ránk. – Rihez topogott. – Ri?… Hiszen ismerem!… Ejnye, Ri, hát nem emlékszel? Múlt vándorláskor együtt utaztunk. Köszönöm, hogy jó voltál Vithez. Megérdemled, hogy… szeressen… Vit majd leesett a gerendáról.
– De Csí! – kiáltotta sírva. – Hiszen te azt ígérted…
– Hát persze – mondta Csí –, mit ígérhettem volna? Olyan beteg voltál… de hát tudnod kell a törvényt. A nemzetség az első. És a fiókák…
– Ó – sírt Vit –, nagyon fáj a szívem! A fecskeasszony odarepült.
– Ne sírj! – vigasztalta. – Én már idősebb vagyok. Csí a negyedik uram, és… szeretem. Fáj. Fáj, jól tudom, de elmúlik. Nem kívánhatsz Rinél különb párt. Látom a szemén, hogy szeret. Ne akarj törvényrontó lenni, mert elpusztulsz, és pusztulna a nemzetség… és nem lennének fiókák. Ugye, ezt nem akarod?
– Nem, nem – kiáltotta Vit –, de most mennem kell, mert szomorú vagyok nagyon… és sírni akarok… Szerettelek, Csí! – kiáltotta, és hagyta magát sodortatni a széllel a város felé. Ri messziről követte.
A nagy fehér háznál lekanyarodott a levegőből, és odaült a korlátra, hol valamikor Csítől búcsúzott. Szerette volna meglátni lába nyomát, szerette volna, ha a kedves asszonykának most elpanaszkodhatik. De az asszony már meghalt.
Ekkor meglátta a szomorú embert, ki egy szőke lánnyal ült a parkban.
“Odarepülök – gondolta Vit –, elpanaszolom nagy bánatom.” Lerepült a korlátról, és a pad előtt félénken leszállt a földre.
– Csí visszajött – kezdte –, és én mégis nagyon bánatos vagyok…
A szomorú embernek szinte félelem csillant a szemén.
– Látja – mondta a lánynak –, ez a madár is szinte üldöz… hát nem érzi, hogy hozzám beszél?… El kell innen mennem! – kiáltotta. – Eddig is csupa szomorúság volt az életem, és most itt kell hagynom… magát is…
A lány kedvesen ránevetett a férfira.
– Nem kell. El vihet magával…
“Rám sem hallgatnak… akkor én elmegyek – gondolta szomorúan Vit. – Ők is tudják a törvényt…”
– Ó, de egyedül maradtam! – mondta felfelé repülve, de a korláton már Ri várta.
– Hogy maradtál volna egyedül? Én mindig itt vagyok… – És hívón felreppent a levegőbe.
“Ez a törvény” – gondolta Vit, és most már új reményekkel suhant Ri mellett, aki – hiszen tudjuk – kívül lakott a városon."

Fekete István: Apám (részlet)

De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt!
A frissen gereblyézett sírok földszaga összekeveredett az őszirózsa álmos, özvegyi illatával, később a gyertyák nehéz lélegzetével, s amikor lebukott a nap, az apró lángok késői tüze mellett úgy ültek könnytelen öregasszonyok, mint a fakuló emlékezet.

Nekem két kis testvérem is aludt odakünt, és estefelé, mikor szüleim hazamentek, megdöbbenve láttam, hogy a kicsik sírján szinte utolsót lobbannak a gyertyák. Nem sokat tanakodtam. Hazaloholtam, elloptam a bolti könyvet, és – lesz, ami lesz – három csomag karácsonyfa -gyertyát vásároltam a javából. Ebből aztán olyan kivilágítást rendeztem a két síron, hogy angyallá lett testvéreim igazán meg lehettek elégedve ünnepelve-gyászoló buzgalmammal.

A sírok négy sarkára ültetett fenyők csendesen zsongtak az őszi sötétben, pedig a szél se mozdult, s az aranyló kis lángok meglibbentek, mintha elcsitult sóhajok szárnyaltak volna felettük.

Szép este volt ugyan, de csak látszólag lett vége azon a napon. Hónap vége felé ugyanis apám elővette a bolti könyvet, hogy sűrű fejcsóválások között összeadja az eredményt, s egyszer csak azt mondta:

- Három nagy csomag színes gyertya – és anyámra nézett. – Miféle gyertya ez?

Nagyon melegem lett egyszerre.

- Én nem hoztam semmiféle gyertyát – mondta anyám.

- Hívd be a Rozit – nézett rám.

Kimentem a konyhába Roziért. Nem, Rozi se hozott gyertyát.

- Te hoztad? – és rám nézett.

Akkor már sok volt a rovásomon, úgy éreztem, összedől a világ körülöttem.

- Gyere be!

Sokszor hallottam, hogy egyes gyerekek elfutottak a verés elől, de én ezt soha meg se kíséreltem. Lenyűgözött valami kegyetlen akarat, és én mentem a vesztőhelyre. Ez a vesztőhely a sötét szoba előtt volt. A szekrény tetején a pálca. Még láttam, amint anyám ellöki maga elől a tányért, és rettenetesen sajnáltam magamat.

Apám levette a pálcát.

- Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. Kinek adtad a gyertyát?

- Senkinek, nem adtam senkinek.

- Hát akkor minek kellett?

Hallgattam, a temetőre gondoltam, és csendesen elsírtam magam.

- Beszélj! – és felemelte a pálcát.

- A kicsik sírjára ...mindenszentekkor ... – eltakartam az arcom, és szerettem volna én is kint lenni a temetőben. Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó, és egyedül maradtam.

És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk, és amikor egyik könyvemnek a Tíz szál gyertya címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az apámtól kaptam, emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.

Hamvas Béla: Az igazi jóról

Egy bizonyos: csak jót szerethetsz. Jó a föld: hegyeinek magasságával, völgyeinek mélységével, mezőinek lapályaival. Jó a termőföld a maga szépségében és termékenységében. Jó az arányosan tagolt ház a maga tágasságával és világosságával. Jók az élőlények a maguk eleven testével. Jó a szelíd, gyógyító levegő. Jó az ízletes, egészséges étel. Jó a fájdalmat, fáradtságot nem ismerő, erőtől duzzadó egészség. Jó az ember formás, az élet színét tükröző vidám orcája. Jó a barát édesen együttérző lelke szeretetének megbízhatóságában. Jó az egyenes gondolkodású, derék férfi. Jó a fáradság nélkül adakozó gazdagság. Jó az égboltozat a Nappal, Holddal és csillagokkal. Jók az angyalok szent alázatukban. Jó az Ige, amely szelíden oktatja, és illően inti azokat, akik hallgatják. Jó a dal lágyan csengő ütemeivel és mély értelmének komolyságával. Mi minden, mi minden még!

Fekete István: Karácsony éjjel

A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.
Ekkor megpendült egy húr a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a cimbalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a falakat, lengett a levegőben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a madár.
Zimányi felemelte fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte, hogy nézi. Töltött magának.
-Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide.
Ittak. A lámpa hunyorgott s a cigány visszaült a sötétbe.
-Hajajaj!
-Mért sóhajtozol, Tallér?
-Csak úgy sóhajtozok, instállom. Minek örüljek? Elmúlik minden.
-Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudjuk. Muzsikálj!
-Ma?
-Ma. Csak úgy magunknak.
A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment. A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgetne. Néha felkiáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszáló szél. Zimányi elnézett valahová, fehér haja puhán simult halántékához és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a cimbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden...
Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no. Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette, s az ajtóra nézett.
-Jár kint valaki?
A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.
-Jó estét.
-Jó estét -bólintott Zimányi- esik?
-Esik.
-Hová?
-Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.
Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...
A kocsmáros odaállt a vándorok elé.
-Mi kellene?
-Csak pihennénk, ha szabad.
Az asszony fáradtan felnézett.
-Kenyeret kérnénk. Pénzért.
Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.
-Adjon szalonnát is... karácsony van.
Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.
-Szelíd?
-Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkor harap.
Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz és megsimogatta a mókust. A kis állat megszagolta Zimányi kezét, aztán végigfutott a karján és bekukkantott a zsebébe.
-Az én zsebemet ki szokta forgatni -mondta a vándor -múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem... meg hát üres is...
-Nem adja el?
-El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...
Zimányi pénzt tett az asztalra.
-Egyedül vagyok... eljátszogatok vele... ez lesz az én karácsonyom...
Diót hozatott a kocsmárossal s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek. Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik.
-Hozass még egy üveggel, Tallér, diót is.
A mókus megszagolta a bort s a diót a kucsmába hordta.
A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kórószálak álltak az utak mellett, valahol messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak.
Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.
-Ehetsz útközben is, ha akarsz.
Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.
Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.
-Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.
Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebbő és felszaladt az öregember vállára.
-Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.
A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.
-Mit akarsz?
-Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod hol találnék szállást?
-Eredj a Bükkhöz.
A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.
-Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.
-Nem adok. Nincs, de ha lenne se adnék.
-Majd ad más.
De nem adott a Kőris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszőit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.
-Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom mért, menj, ahonnan jöttél.
Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.
Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.
A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.
Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.
-Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.
A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.
Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend ás nagy békesség lett kint és bent.
Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.

2011. december 25., vasárnap

Tóth Árpád: Karácsonyi emlék

Itt volt, elment a szép karácsony,
S amíg itt volt, jó koszton éltünk,
Cukron, fügén, mákos kalácson.

Hozott diót, mogyorót, smukkot,
Új százkoronás is volt nála,
De erről alig szólt egy kukkot.

Hogy a pénzügy is derűt öltsön,
Adott az osztrák - magyar banknak
Húsz koronát – aranyban! – kölcsön.

És hozott új választó-listát.
Mely szerint csak Lukács szavazhat,
S megválaszthatja Tisza Pistát.

A Béke is, e bús egyénke,
Jött volna vele, ám egy hídon
A strázsa belelőtt szegénybe.

Örült Prohászka is Prizrendbe,
Az udvarias szerb kormánytól
Egy sérvkötőt kapott prezentbe.

Szóval a karácsony sok kincsét
Megkaptuk és ami a legfőbb,
Megszűnt a fűtőanyag-inség.

Ez üdvöt zengem el ma számmal:
Egész télen fűthetünk majd
Egy-egy dús – karácsonyi számmal!

Ave María



Ave María,
Istennek Anyja,
Tebenned virágzik
Váltságunk aranyja.
Áldásod nyelvünk nem unja.

Mária, újul
Világ nevedben,
A föld kereksége
Megépül nemedben,
Mert a nagy Isten méhedben.

Ó drága Jézus,
Szűznek gyümölcse,
Teáltalad szűnjék
Világ rossz erkölcse,
Malasztod szívünk bétöltse.

Esedezz értünk,
Isten Szülője.
Régi magyarságnak
Te valál őrzője.
Légy minden jónknak szerzője.

Ora pro nobis,
Szép Jézus Anyja,
Szentlélek oltványa
Benned, lelki bánya,
Oltalmad néped kívánja.

Arany János: Karácsonyi éjszakán

Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.

Csillag-e vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözítőt hirdet az emberiségnek?

Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?

Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó lány – én megyek utána!

Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre – a temetőbe viszen.

Juhász Gyula: Karácsonyi ének

Szelíd, szép betlehemi gyermek:
Az angyalok nem énekelnek,
S üvöltenek vad emberek.

Boldog, víg betlehemi jászol:
Sok börtön és kórház világol,
És annyi viskó bús, sötét.

Jó pásztorok és bölcs királyok:
sok farkas és holló kóvályog,
S nem látjuk azt a csillagot!

Békés, derűs karácsony éjjel:
A nagy sötét mikor száll széjjel,
S mikor lesz béke és derű?

Babits Mihály: Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy ťmegszületettŤ!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

Dickens: Karácsonyi ének (film)

2011. december 24., szombat

Wass Albert:: Karácsonyi versek I.

I.

Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka…!

Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel…
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel…

Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek…
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt…

Plarnhof, 1945. Karácsony


II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

1946

Ady Endre: Karácsony

Sík Sándor: Karácsonyi álom

Magyar karácsony fekete-fakója
És minden, ami mostani, múljon,
Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,
Csillagos álom pelyhes takarója.
Álom, álom karácsonyi álom! –

Álom, álom… Betlehemben
Kicsike Jézus megszületett.
Szép Szűz Mária, egek ékessége,
Mi bűnös lelkünk egy édessége
Csókkal hajol a jászolka tövébe,
Kicsi Jézuskára rájanevet.
Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,
Ügyefogyott népre, ránk mosolyog
Csilló levegő-égben, boldog fényességben
Nekünk dalolnak angyali karok.

„Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek,
Békesség, békesség földön az embernek!”

Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus,
Panaszkodjunk-e teneked?
Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,
Hiszen te jól tudsz mindeneket!
S te, fényes szép angyalsereg,
A békességet is ismered!
A békesség – te jól tudod, – meleg cipő:
És édesanyja a bánsági búza.
A békesség a nagy hegyek nyugalma:
És homlokukat a Tátra koszorúzza.

A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,
Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:
De máshol még nem látják szegény magyar szemek,
Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván,
A békesség a kassai harangszó,
S a székely falukon a pásztorok miséje
Kétszerte szent!…
Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus,
Tedd, hogy legyen békesség idelent!

Dicsőség, dicsőség a magasságoknak,
Békesség a földön, békesség, békesség
Szegény magyaroknak.

Kányádi Sándor: Isten háta mögött

üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak

Dsida Jenő: Közeleg az emberfia

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,

aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ô az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ô lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ô megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ô megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ô nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ô, minden bizonnyal eljön.

1929

Alföldi Géza: Krisztus lehajolt

Hulló hó fátylán át igézett a hold

Mosolya ezüst-sugár
s a kopottan is sudár
jegenyékre szerelmesen hajolt.

A havas réten egy árva nyúl mosdott.
Nem figyelt, észre sem vett.
S míg a nyár éneke lett,
messziről egy öreg harang bongott.

Babonás, különös téléjszaka volt.
Álltam egy kereszt tövén,
s fázós, topogós fölém
kitárt karjával Krisztus lehajolt.

Budapest, 1937