2011. december 26., hétfő

Fekete István: Apám (részlet)

De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt!
A frissen gereblyézett sírok földszaga összekeveredett az őszirózsa álmos, özvegyi illatával, később a gyertyák nehéz lélegzetével, s amikor lebukott a nap, az apró lángok késői tüze mellett úgy ültek könnytelen öregasszonyok, mint a fakuló emlékezet.

Nekem két kis testvérem is aludt odakünt, és estefelé, mikor szüleim hazamentek, megdöbbenve láttam, hogy a kicsik sírján szinte utolsót lobbannak a gyertyák. Nem sokat tanakodtam. Hazaloholtam, elloptam a bolti könyvet, és – lesz, ami lesz – három csomag karácsonyfa -gyertyát vásároltam a javából. Ebből aztán olyan kivilágítást rendeztem a két síron, hogy angyallá lett testvéreim igazán meg lehettek elégedve ünnepelve-gyászoló buzgalmammal.

A sírok négy sarkára ültetett fenyők csendesen zsongtak az őszi sötétben, pedig a szél se mozdult, s az aranyló kis lángok meglibbentek, mintha elcsitult sóhajok szárnyaltak volna felettük.

Szép este volt ugyan, de csak látszólag lett vége azon a napon. Hónap vége felé ugyanis apám elővette a bolti könyvet, hogy sűrű fejcsóválások között összeadja az eredményt, s egyszer csak azt mondta:

- Három nagy csomag színes gyertya – és anyámra nézett. – Miféle gyertya ez?

Nagyon melegem lett egyszerre.

- Én nem hoztam semmiféle gyertyát – mondta anyám.

- Hívd be a Rozit – nézett rám.

Kimentem a konyhába Roziért. Nem, Rozi se hozott gyertyát.

- Te hoztad? – és rám nézett.

Akkor már sok volt a rovásomon, úgy éreztem, összedől a világ körülöttem.

- Gyere be!

Sokszor hallottam, hogy egyes gyerekek elfutottak a verés elől, de én ezt soha meg se kíséreltem. Lenyűgözött valami kegyetlen akarat, és én mentem a vesztőhelyre. Ez a vesztőhely a sötét szoba előtt volt. A szekrény tetején a pálca. Még láttam, amint anyám ellöki maga elől a tányért, és rettenetesen sajnáltam magamat.

Apám levette a pálcát.

- Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. Kinek adtad a gyertyát?

- Senkinek, nem adtam senkinek.

- Hát akkor minek kellett?

Hallgattam, a temetőre gondoltam, és csendesen elsírtam magam.

- Beszélj! – és felemelte a pálcát.

- A kicsik sírjára ...mindenszentekkor ... – eltakartam az arcom, és szerettem volna én is kint lenni a temetőben. Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó, és egyedül maradtam.

És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk, és amikor egyik könyvemnek a Tíz szál gyertya címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az apámtól kaptam, emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése