2011. december 26., hétfő

Fekete István - Csí (részlet, 1940)

A magyar ember a fecskét Isten madarának is nevezi, hisz a babona szerint, amelyik portára beköltözik, ott maga Isten is jelen van.

"Hetek, hónapok múltak. Vit most már bátran suhant el a konyha táján is, mert az ott lebzselő kányák el nem érhették. Azok gonoszul néztek utána.
– Csak a csontja meg a bőre van… – mondták, és nem üldözték.
Vit most már kisurrant hajnalonkint a kikötőbe, és ringatta magát az árbocrúdon, mert a költözőknek nemsokára érkezniök kellett. A végtelen tenger pihegett alatta, és ő alig vette a nagy vizet észre, mert szeme mindig a magasságokat kutatta.
Egy reggel Ri csatlakozott hozzá.
– Úgyis arra van dolgom – mondta –, elkísérlek.
Vit nem örült ennek. Nem szerette volna, ha Csí nem egyedül találja. De azért nem küldte el, mert Ri jó volt hozzá mindig, és Csí még úgysem érkezik.
– Várd te is az asszonyod – mondta neki.
– Meg az urát… – rántotta meg Ri a szárnyát. – Nem, én most már nem várok senkit, de veled jól érzem magam, ha nem küldesz el… meg aztán hátha valamelyik fiókám erre vetődik. Annak nagyon örülnék!
így teltek a napok. Ri nem hozta többet elő a közös fészket, de most már együtt lesték az érkezőket.


Felvillogtak Kelének, a gólyanemzetségnek szárnyai, és egy-egy fecskecsapat is fáradtan elsuhogott felettük.
– Nem ismeritek Csít? – kiáltott fel hozzájuk Vit.
– Nem – szóltak le mogorván a vándorok, és úgy hulltak le, halálos fáradtsággal az árbocrudakra, mint a kődarab.
Másnap már tele volt a város fecskékkel. Vit nézte, nézte az érkezőket.
– Csí!… Csí!… – kiáltott egy-egy csapatnak. – Itt vagyok! – De nem szólt vissza senki.
Már alkonyodott. Vit kiáltására ekkor egyik csapatból kivált hét fecske.
– Nézd, Ri! Nézd! Ugye, mondtam?… – És csakugyan Csí közeledett. Vit fölreppent. – Ide! Ide! – kiáltotta, és mutatta a fáradt vándoroknak a széles vitorlarudat, melyen Ri üldögélt.
A hét kis fecske pihegve szállt le, és szótlanul hallgatott egy ideig, mert a végtelennek tetsző út minden erejüket elvette.
Vit Csí mellé ült. Nézte kedves arcocskáját, de úgy vélte: megöregedett. Az új asszony a gyerekek mellett pihent és kedves, jóravaló fecskének látszott. Ő szólalt meg először:
– Csakhogy ti itt vagytok, drágáim! – És szeretettel nézte a fiókákat.
– Hogy utaztatok, Csí? – kérdezte Vit halkan, mert furcsa szorongást érzett. Csí hallgatagon, fáradtan ült. – Mindig vártalak – folytatta Vit –, meggyógyult a szárnyam… és nézd, ez itt Ri, aki jó volt hozzám. Ő kívül lakik a városon…
Csí egyszerre vidám lett.
– Ó, de kedvesek vagytok! Vártatok ránk. – Rihez topogott. – Ri?… Hiszen ismerem!… Ejnye, Ri, hát nem emlékszel? Múlt vándorláskor együtt utaztunk. Köszönöm, hogy jó voltál Vithez. Megérdemled, hogy… szeressen… Vit majd leesett a gerendáról.
– De Csí! – kiáltotta sírva. – Hiszen te azt ígérted…
– Hát persze – mondta Csí –, mit ígérhettem volna? Olyan beteg voltál… de hát tudnod kell a törvényt. A nemzetség az első. És a fiókák…
– Ó – sírt Vit –, nagyon fáj a szívem! A fecskeasszony odarepült.
– Ne sírj! – vigasztalta. – Én már idősebb vagyok. Csí a negyedik uram, és… szeretem. Fáj. Fáj, jól tudom, de elmúlik. Nem kívánhatsz Rinél különb párt. Látom a szemén, hogy szeret. Ne akarj törvényrontó lenni, mert elpusztulsz, és pusztulna a nemzetség… és nem lennének fiókák. Ugye, ezt nem akarod?
– Nem, nem – kiáltotta Vit –, de most mennem kell, mert szomorú vagyok nagyon… és sírni akarok… Szerettelek, Csí! – kiáltotta, és hagyta magát sodortatni a széllel a város felé. Ri messziről követte.
A nagy fehér háznál lekanyarodott a levegőből, és odaült a korlátra, hol valamikor Csítől búcsúzott. Szerette volna meglátni lába nyomát, szerette volna, ha a kedves asszonykának most elpanaszkodhatik. De az asszony már meghalt.
Ekkor meglátta a szomorú embert, ki egy szőke lánnyal ült a parkban.
“Odarepülök – gondolta Vit –, elpanaszolom nagy bánatom.” Lerepült a korlátról, és a pad előtt félénken leszállt a földre.
– Csí visszajött – kezdte –, és én mégis nagyon bánatos vagyok…
A szomorú embernek szinte félelem csillant a szemén.
– Látja – mondta a lánynak –, ez a madár is szinte üldöz… hát nem érzi, hogy hozzám beszél?… El kell innen mennem! – kiáltotta. – Eddig is csupa szomorúság volt az életem, és most itt kell hagynom… magát is…
A lány kedvesen ránevetett a férfira.
– Nem kell. El vihet magával…
“Rám sem hallgatnak… akkor én elmegyek – gondolta szomorúan Vit. – Ők is tudják a törvényt…”
– Ó, de egyedül maradtam! – mondta felfelé repülve, de a korláton már Ri várta.
– Hogy maradtál volna egyedül? Én mindig itt vagyok… – És hívón felreppent a levegőbe.
“Ez a törvény” – gondolta Vit, és most már új reményekkel suhant Ri mellett, aki – hiszen tudjuk – kívül lakott a városon."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése