2011. december 26., hétfő

Fekete István: Zsellérek (részlet)

"... Laci minden délután nálam volt. A március már ránk lehelt a szőlők felől, de ez a tavasz mégis mintha burokban lett volna. Amikor a leckével végeztünk, sietve kísértem Lacit haza, hogy még sötét előtt otthon legyek.

Kinyírt tarkójú, barkós idegen emberek hangoskodtak kis csoportok között.

- Csak ez segít már, emberek! Csak a proletárdiktatúra! Akkor hallottam ezt a szót először.

- Teljes egyenlőség, vagyonfelosztás, proletárhadsereg, a dolgozók uralkodása! Aki here: az pusztuljon!

- Nem nagyon sietnek pusztulni - mondta valaki -, van még elég.

- Majd segítünk nekik.

Csendes fahangon mondta ezt egy oroszsapkás ember, mégis mindenki odanézett. Én is. Hosszú fejű, sápadt arcú ember volt. Szemei, mint a jég, mégis valami ugrásra kész indulat lobogott bennük. Valami kegyetlen megszálltság. Nem nézett senkire, amikor beszélt.

- A proletariátus győzni fog az egész világon. De ehhez erősnek kell lenni. Gondoljatok éhező gyermekeitekre, megrokkant apáitokra, megbecstelenített asszonyaitokra...

- Az én feleségemről ugyan ne mondjon ilyet!... Ez nem Oroszország! - mondta egy kis fekete ember, de a tányérsapkás meg sem hallotta.

- ... ezért fizetni kell. Vérrel. Húztatok-e fel egyetlen embert is ebben a városban?

Megforgattátok-e egyetlen népbolondító papban a kést? Hány aranycsillagos fenevadat állítottatok a fal mellé?... Egyet se! Márpedig ezzel kell kezdeni. Ezekkel a kutyákkal kell megtrágyázni a vetéseket, mert amíg ezek lélegzenek, nem lesz proletárboldogság ezen a földön. Ha féltek, magatok vesztek el. Fegyvert kaptok. A diktatúra a tietek. Ha tanács kell, itt vagyok. Azért jöttem Oroszországból.

- De most még nincs proletárdiktatúra - mondták.

- Ma még nincs, de holnap már lehet. Fel kell készülni.

Úgy mentem haza, mint a megigézett. Annak a rettenetes embernek a hangjában lenyűgöző, látnoki erő volt. Borzalmas hit a vérben és halálban. Másról nem is beszélt. Eddig csak kenyérről és munkáról volt szó. Munkát! Kenyeret! - kiáltott mindenki. Ennek csak egyszava volt: halál!

Szokás szerint, Lacival utolsónak jöttünk ki az osztályból. Amint lefelé megyünk a lépcsőn, Harkát látjuk az igazgató úrral. Harka felindulva mond valamit, egymásra néznek, és hosszan kezet fognak, mintha ígéretet tennének. Önkénytelenül megálltunk.

Harka kiment aztán, az igazgató pedig fáradtan belépett szobájába. Valami nagy csend maradt utánuk, melyben alig koppantak lépteink. Mi történhetett? A hirdetőtábla fekete keretében egy nagy plakát: "A kormány átalakult Tanácsköztársasággá."

- Mi az a Tanácsköztársaság? - kérdezte Laci.

- Nem tudom. Majd megkérdem Tamás bácsitól. De Tamás bácsi se tudta, senki se tudta...

A Csikár úr-féle nagy Tanácsot új emberekkel cserélték ki. Ezek Pestről jöttek és már a Tanácskormány emberei voltak. "A régi garnitúra rossz volt és öreg - írta a helyi újság -, az új emberek majd megmutatják, hogy kell ma dolgozni."

Másnap egy páncélvonat futott be az állomásra. Ágyúit a városra szegezte. Egy-két géppuskát a város forgalmasabb pontjain állítottak fel.

- Mit akarnak ezekkel a géppuskákkal, öcsém? - kérdezte a városi altiszt. - Örülünk, ha nem látunk ilyent!

- Hogy az ilyen naplopónak szétlőjük azt a tököt a nyakán, amiről azt hiszi, hogy fej...

- Hallja, velem nem lehet így beszélni!...

Az altiszt még akart valamit mondani, de a katona úgy vágta állon, hogy sapkája elgurult,

Ő pedig csak eldőlt a fal mellett.

- Mi az itt? - jött oda egy rendőr. - Ki bántotta ezt az embert?

- Jó lesz, ha elhordja magát, apám! - és kivette revolverét.

Ha hozzám lép, lelövöm! A rendőr sietve elment.

A páncélvonat úgy állt a város mellett, mint egy szürke rém, mint egy nagy hüllő, amely felett rémes hírek szálltak, és vérszag párolgott...

Az éjszakák reszketően mélyek lettek. Valami borzalom úszott a gondolatok alatt, amiről azt hittük: talán nem igaz... De a suttogás megindult, és a helybéli újság is sűrűn adott hírt ellenforradalmakról, melyeket "vérbe folytottak".

Közben csatáztunk a csehekkel, akik pedig - Tamás bácsi szerint - nagyon akarták a békét. Csatáztunk, és győztünk. Az ellenséget visszaszorítottuk. Az ütközet egész nap tombolt, és hadaink vesztesége egy halott volt. Egy ember. Egész napi hatalmas harc után. Nem értettem. Ennyi nálunk búcsúkor szokott lenni!


De azért a tavaszi vásárt megtartották. Nappalra, mintha elültek volna a rémek. Tele volt a vásártér. A zsibongás csak olyan volt, mint máskor. Az ökrök nyugalmas szeme úgy nézett a sokadalomba, mint máskor, és az emberek már megtanulták, hogy a fehér pénz is: pénz.

Volt azért még olyan is, aki zúgolódott.

- Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben...

- Van ez is olyan jó pénz - mondta a kupec.

- Ha magának jó, hát tartsa meg!

A kupec lármázni kezdett.

- Mi van itt? - kérdezte egy katona.

- A pénzt szidja ez a paraszt. Meg a kormányt...

A katona megrántotta az ember kabátját. - Maga merte? Az öreg paraszt végigmérte a katonát.

- Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!...

A katona ordított:

- Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak...

A katona mellbe lökte az öregembert.

Az ember megtántorodott, de nem esett el. - Megütöttél, kutya? - és botjával végigvágott a katonán.

Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.

- Itt van! - mondta. - Bottal vágta fejbe, szidta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.

Közrefogták az öreget: - Előre!

- Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Bíró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most

nem hagyom. Várjanak, amíg visszajön az asszony...

Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.

- Előre!

- Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk? Sógor, vigyázzon az ökrökre - kiáltotta valakinek -, amíg az asszony visszajön!

A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már.

Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak, és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.

Itt ült össze a vésztörvényszék.

- Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák...

- Csend! Mit mondott maga a kormányról?

- Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy...

- Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ, és fejbevágott. Itt van! - és a katona levette fejéről a sapkáját.

- Majd én elmondom a törvényben, hogy volt...

- A törvényszék itt van.

- Itt?...

- Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?

- Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki...

Felállt egy ember a tábori székről.

- Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?

- Kötelet!

- Még egyszer kérdem: Mit érdemel?

- Kötelet!

Az öreg paraszt csak állt és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek?

Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot... Könyörgőre fogta a dolgot: - Tiszt uram - csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját -, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!

- A kezét hátra kell kötni! Engedelmesen előre tartotta a kezét.

- Így is lehet, ha ez még hozzátartozik... Hátracsavarták kezét, és megkötötték.

A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit, és a földet nézte.

- Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!

- Uram!

A patakparton már sűrűn álltak az emberek. - Csak nem akasztják fel?

- Fenét! - mondta valaki. - Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.

De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.

Az öreget bevezették a körbe.

- Álljon fel erre a ládára! Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek?

Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen varázsa. Nem igaz... hát, hogy lehetne igaz?...

Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor csillant meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta. - Mindjárt kapálódzhatsz! - és fogainak fehér ínye látszott.

Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: - Emberek, emberek! Ne hagyjatok!...

A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott.

A kiáltás átreppent a víz felett, és elenyészett.

- Isten!

A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.

A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.

- Rendben van! Az fel se nézett.

- Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.

Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját, és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost Antalosról.

Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt, és orosz tányérsapkát viselt.


Úgy ültem a szobámban, mintha temetőben lettem volna, és körülöttem csupa megásott sírgödör.

- Hogy tudta ezt, Tamás bácsi, végignézni?

- Magam sem tudom. Ott voltam a vásárban. Láttam a ribilliót, aztán csak mentem velük, mint a megrontott. Így volt ez, fiam, az Isten pusztítsa el a gazembereit... - sóhajtott, és kiment a szobámból.

Sokáig nem tudtam elaludni. Álmomban riadoztam, vergődtem. Széles utat láttam, melynek két partján úgy álltak a jegenyék, mint a ciprusok a temetőben. Egy asszony jött rajta, arcát kötényébe temetve és utána szelíd szemű, gazdátlan két magyar ökör.

Elmentek mellettem, és elvesztek a sötétben.

A jegenyék halkan zúgtak, az éjszaka beborított eget-földet, és úgy éreztem, sohase lesz virradat.

Szinte betegen ébredtem. Álmom bennem reszketett még. Ablakom alatt világosodott már a város, és világosodtak gondolataim...

A kenyér kisebb lett, a munka kevesebb, a ruha drágább, és még szólni sem lehetett.

Egyesek megpróbálták, de hamar elhallgattak...

Elnémult minden, csak a suttogás szállt embertől emberhez. Szolnokon ezt tették, Kalocsán azt. A parlament pincéjére úgy gondoltak az emberek, mint egy vágóhídra, hol iszamlósak a lépcsők a vértől, és határtalan mélységekbe hullhat a képzelet.

Pest vonaglott. Éjszakájában teherautók dübörögtek, nem tudni, honnét és nem tudni, hova. Ha valaki eltűnt: nem beszéltek róla. Vigyázni kellett a szóra is.

Az elégedetlenség nagy volt, de a bizalmatlanság és rémület még nagyobb. A napok pedig egymásba nyúltak. Az Idő ment véres terhével.

Egyik reggel apám toppant be.

- Beszaladtam. Hogy vagy? Vigyázz magadra! Sehova ne menj! Majd csak elmúlik.

- Szeretnék már otthon lenni.

- Nem sok örömed lesz benne. Cserék ma ott az urak. Meg a Compók.

Tamás bácsinak igaza volt. Otthon is három-négy ember uralkodott a falun; mely éppen olyan bódulatban és beteg tehetetlenségben feküdt a földön, mint maga az egész ország. Mintha a háború minden vért és minden akaratot kivett volna belőlük.


Lacival mindennap együtt voltunk. Az iskolában egymás mellett ültünk, mert ott most sok mindent lehetett.

- Válassza meg mindenki a helyét, mert a köztársaság a tanulónak is ad annyi szabadságot, hogy amellett üljön, aki mellett akar! - mondta Gyenge igazgató úr, mert a régi igazgatónk beteg lett, és a Közoktatásügyi Népbiztosság őt tette igazgatóvá.

Így került Laci mellém, az első padba.

Koltóy tanár úr csodálkozna, ha most belépne. De Koltóy tanár úrról semmi hír...

Ekkor már benne voltunk a nagy felelésekben, mert az idén vizsga nem lesz. Lezárják az osztályzatokat, és vége.

Prézli méltatlankodott: - Még az utolsó lehetőséget is elveszik. Tavaly is a vizsgán javítottam...

- Csak te ne beszélj, Prézli! Nektek most jól megy...

Prézli szó nélkül karon fogott bennünket. - Ide hallgassatok! De becsületszóra!

Ünnepélyesen kezet fogtunk.

- Tegnap volt nálunk Mayer bácsi, a mészáros, Hircsák bácsi, a szabómester és Herke bácsi, az építőmester. Azt mondták, ezt már nem bírják tovább...

- ők nem, de a segédek annál jobban, meg a munkások... - Ne bolondozz, hiszen róluk van szó. Azt kívánják, hogy a mesterek mondják meg végre, hogy legyen vége ennek a marhaságnak. ők dolgozni fognak, mert dolgozni akarnak. A felvonulásokból nem élnek meg. Egyszóval a segédek és munkások zúgolódnak. Azt hiszitek, nekik jól megy? Fenét! ők vannak legrosszabbul, és megéri őket csitítani, hogy hallgassanak, úgyis összedől magától az egész... Most legalább tudjátok - fejezte be Prézli az előadást.

Tehát a munkások is zúgolódnak már! ők is mást akarnak..."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése