2011. december 26., hétfő

Herczeg Ferenc: Bujdosó bábuk

Az idő már erősen éjfélnek hajolt.
A sötét gyermekszobában mély csend honolt, csak a kályhában pattogott még néhány haragos parázs, az öreg fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.
Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész délután lihegve
gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben, no meg a kert alatti réten is, bár az apa szigorúan megtiltotta.
Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet), a hálószoba csendjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok sípolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.
– Jaj, a karom, óh, a karom! – sipította egy vékony hang. S az ágy alól egy kétarasznyi Paprika Jancsi mászott elő, kit Tibor karácsony estéjén kapott. Piros csörgősapkát és kék bugyogót viselt. Tehetséges Paprika Jancsi volt: ha az ember megnyomta a gyomrát, összezörrentett két réztányért, melyet két kezében tartott.
– Jaj, a karom! – sopánkodott az apró legény.
– Mi baj, János gazda? – kérdezte egy másik hang. Egy közel álló kosárból csinos kis huszár szökött elő, ki két nap óta szintén Tibor szolgálatában állott és aranysujtásos atillát viselt.
– Nagy a bajom, vitéz uram! – jajgatott Jancsi –, képzelje: a gazdánk tegnap kicsavarta a karomat, a kezem most is a hátamon áll.
– Ezen talán segíthetünk –, mondta a huszár. Azzal megfogta Jancsi karját és szépen visszagörbítette drótcsuklóját.
– Köszönöm alássan –, szólt Jancsi, ki a műtét alatt kissé felszisszent.
– Aj – kiáltotta a vitéz –, hiszen a hasad is ki van lyukasztva!
– Nini, arról meg is feledkeztem. A gazdánk tegnap látni akarta, hogy milyen belülről és kivágta az ollóval.
Jancsi savanyú arccal tekintett végig magán, amint azonban észrevette, hogy testéből közönséges kóc kandikál elő, hirtelen eltakarta a vágást két réztányérjával. (Ő azt szokta mondani, hogy finom lószőrrel van kitöltve.)
– Mi ugyan rossz kezekbe kerültünk – mondta a huszár búsan –, engem is megmosdattak
tegnap a hóban –, a bajuszom egészen össze van mázolva.
E pillanatban halk zokogás ütötte meg a fülüket: a szoba sarkából egy újabb alak közeledett feléjük. Linka új bábuja volt, ennivaló csinos baba, vállára hulló aranyhajjal, búzavirágkék szemekkel, melyeket le is tudott hunyni, ha lefektették.
A vitéz katonásan szalutált. Régóta ismerte a babát, már a játékkereskedésben is egy
állványon laktak, porolások alkalmával hébe-hóba találkoztak is.
– Miért sír, kisasszony? – kérdezte résztvevően.
– Nagyon szerencsétlen vagyok – zokogta a baba. Annyira örültem, hogy végre elhagyhattam a kereskedést, hol egész nap a sötét skatulyában kellett feküdnöm; úgy vágyódtam a csillogó karácsonyfa, s a kacagó gyermekek után! – de most jobb szeretném, ha újra ott lehetnék a régi helyemen… Szívtelen gyermekek kezébe kerültem. Képzeljék: Tibor úrfi leharapta az orromat – azt hitte, hogy csokoládéból van…
A boldogtalan baba görcsösen fuldoklott, – hallgatói iszonyodva kiáltottak fel. A huszár elfelejtette, hogy nőtársaságban van, s azt találta mondani: teringettét! Aztán vigasztalni kezdték a babát: a huszár azzal, hogy babánál is fő a jó szív, Jancsi pedig azzal, hogy vannak művészek, kik egy kis viaszból új orrot tudnak csinálni.
– Ha már első nap így bánnak velünk – mondta a baba, – mi lesz később, ha ránk untak?
– Fogadni mernék – jegyezte meg Jancsi –, hogy két hét múlva már dirib-darabra leszünk tépve.
– Én nem félek a haláltól – szólt a vitéz, de mégis szomorú dolog volt egy vásott gyermek keze alatt elpusztulni. Mindhárman elhallgattak, végre a huszár elszántan mondta:
– Barátaim! Ezt nem tűrhetjük – indítványozom, hogy meneküljünk innen. Szökjünk vissza a játékkereskedésbe, ott feküdjünk szépen régi skatulyáinkba; meglehet, hogy jövő karácsonykor jobb kezekbe kerülünk.
Jancsi rögtön beleegyezett a tervbe, a baba kissé ellenkezett. Végül azonban ő is rávétette magát.
A szoba ajtaja csukva volt. Jancsi, ki tudott tornászni, felmászott a kilincshez és belecsimpaszkodva addig rángatta, míg nem az ajtó halk zajjal megnyílt.
A szökevények dobogó szívvel lesték, nem ébredt-e fel valaki, aztán lábujjhegyen kisompolyogtak a folyosóra.
Alig haladtak néhány lépést, midőn a baba, ki előre ment, ijedten sikoltott fel. Az utat egyike amaz éjjeli fenevadaknak állotta el, melyeket az emberek – egereknek szoktak nevezni.
Az egér csillogó szemekkel, harcos cincogással csapott eléjük. A huszár kardja után nyúlt – oh! most jutott csak eszébe (mit ismerősei előtt gondosan titkolni szokott), hogy a kardot nem lehet kirántani: egy darabból van készítve. Szerencsére, ott volt Paprika Jancsi, az az orra előtt hirtelen összecsapta két réztányérját – csinn! A fenevad megrökönyödött és hosszú szökésekben iramodott barlangjába.
A bujdosók, a huszárral az élükön, tovább mentek. A folyosón találtak egy elejtett kötőtűt; a huszár magához vette – jó lesz lándzsának.
Most már csak egytől féltek: Kokótól, a papagájtól. Az öreg folyosóajtó mellett lakott állványán, árulkodó, zsémbes madár volt, néhány gorombaságot tudott emberi nyelven rikácsolni; ezért azt képzelte, hogy ő a föld legnagyobb tudósa. A bábukat ki nem állhatta, s ha csak szerét ejthette, feléjük vágott kampós csőrével. A menekülők attól tartottak, hogy Kokó, ki álmatlanságban szenvedett, mint a legtöbb öregúr, fel találná lármázni az egész házat.
– Ohó! Ohó! Szöktök? Szöktök?! – kiáltotta most egy hang a homályban. Nem Kokó volt,
hanem egy fertelmes kis néger, ki egyéb csecsebecsék társaságában a sarokállványon állt. A bujdosók látásból ismerték, de nem barátkoztak vele –, nagyon közönséges gipszfigura volt, aki egyebet se tudott, mint vigyorogni.
A kormos fickó most majomügyességgel kúszott le az állványról, aztán cigánykereket
hányva karikázott a három szövetséges körül.
– Hallod, Ali basa – mondta Jancsi a feketéhez –, csak nem fogsz ránk árulkodni?
– Dehogy! – vigyorgott a szerecsen –, én is veletek szököm!
Mit volt mit nem tenni, magukkal kellett vinniük a fekete fickót. Jancsi talált a földön egy régi levélborítékot, ebbe lyukat vágtak, s belebujtatták a szerecsent, hadd legyen valami ruhája. Kokó aludt, így szerencsésen kiértek a pitvarba. A baba ijedten tekintett végig a nagy udvaron: – Istenem, hát ilyen nagy a világ?!
– Még sokkal nagyobb – bizonyította Jancsi –, én egyszer végigröpültem a fél világon, mikor Tibor úrfi ledobott a padlásablakból.
A fellegek közt óriási arany korong úszott, sápadt fénnyel árasztva el az udvart.
– Mi az odafenn? – kérdezte a baba.
– Az éjjeli nap – magyarázta Jancsi, ki szeretett tudományával kérkedni.
– Istenem, én félek – jobb szeretnék visszafordulni –, mondta a baba.
A huszár azonban kézen fogta.
– Legyen nyugodt, kisasszony, én megvédem utolsó csipet lószőrömig.
– Az udvaron mély hó volt, a baba vigyázva tipegett a huszár után. A szerecsen hátul ment és mezítelen lábain ugrálva, dideregve kiáltotta: ohó!Melegebb égaljhoz volt szokva.
Jó ideig haladtak, a szegény baba térdig gázolt a hóban és halálfáradt volt.
– Nem tudok tovább – mondta, pedig még csak az udvar végén voltak.
Szerencsére, volt a közelben ház; nagy nyitott kapuja mellett hosszú vaslánc függött.
– Sobri komondor szállása – mondta Jancsi –, oda betérhetünk, a komondor jó ismerősöm.
Sobri nem volt honn, éppen hivatalos szemlét tartott a kert-kerítés mellett.A társaság befészkelte magát a meleg, zizegő szalmába, s amint fáradt tagjaikat jótevő
meleg kezdte átjárni, csakhamar visszatért bátorságuk is. A szerecsen jókedvében valami négertáncot kezdett járni, furcsán kalimpálva lábával és rekedt hangon dalolva –, Paprika Jancsi előkereste réztányérját s muzsikált hozzá. A baba ezüsthangon kacagott.
Aztán az indulásra gondoltak.
– Ő nagysága bájosan fog gyalogolhatni – mondta Jancsi –, majd körülnézek a közelben,
hátha találok bérkocsit vagy legalább omnibuszt. A ketrec mellett most hirtelen hatalmas,
fehér alak ágaskodott fel…
– Uram Isten! – kiáltott Jancsi rémülten –, jegesmedve!
Nem volt jegesmedve, hanem fehér nyúl, Tibor úrfi tengeri nyula. A füles maga is megszeppent, és hátsó lábaira ülve ijedten mozgatta hosszú füleit.
Paprika Jancsi illedelmesen jó estét kívánt neki, aztán elmondta, mi járatban van. A nyúl kíváncsian hallgatta végig, aztán búsan mondta: bizony, János úr, nem csodálom, hogy elhagyja a házat, nekem is nehéz sorom van: Tibor úrfi mindig a fülemnél fogva hurcol…
– Akkor tessék velünk tartani – indítványozta Jancsi –, jöjjön a játékkereskedésbe.
– Vannak ott nyulak?
– Hogyne volnának! – fehér, fekete nyulak, apró kocsin ülnek, előttük egy dob, ha az ember kihúzza a kocsit, ütik a dobot…
– Az kellemes lehet – mondta a nyúl. – Nem is lehet nehéz megtanulni. Mit kapnak enni?
– Enni? – szólt Jancsi –, azok nem éhesek, mert ki vannak tömve szalmával – ön is kitömetheti
magát…
A nyúl nem értette ugyan meg teljesen a dolgot, de azért ráállt. Jancsi elvezette a kutyaólhoz és bemutatta társainak. Mikor a nyúl meglátta a babát, csodálkozva meresztette rá nagy üveges szemeit, a szerecsentől kissé megijedt, s izgatottan mozgatta orrát.
A huszárnak jó ötlete támadt.
– Ha Nyúl úr szíves lenne megengedni, hogy a hátára üljünk, akkor szépen lovagolhatnánk.
A nyúl jószívű fiú volt és nem ellenkezett.
A huszár a nyakába ült, két hóna alá fogva a hátas füleit, aztán jött a baba, Jancsi és végül a
néger, szorosan egymás derekát fogódzva.
– Mehetünk! – kiáltott a huszár. A nyúl néhány jó nagy szökést tett.
– Ohó! – kiáltotta a néger, ki a hóba pottyant. A nyúl bocsánatot kért és megígérte, hogy lassabban fog menni, aztán hason kúszva, hosszú léptekben haladt előre.
Pompásan ment. Gyorsan haladtak az udvaron, végig a kerten és mivel a rétre vezető
rácsos ajtó szerencsére nyitva volt, csakhamar künn voltak a hóval borított síkon.
A hátas egyszerre megállt és szimatolni kezdett, hosszú fülei idegesen mozogtak.
– Mi a baj? – kérdezte a huszár.
– Azt hiszem, Sobri komondor jön.
És valóban a kerítés mögül csaholva vágtatott elő a komondor. Érezte, hogy kerületében valami rendetlenség történik. A nyúl egyszerre elveszítette minden bátorságát, megfeledkezett mindenről és hanyatt homlok nekiiramodott a rétnek… Az egész társaság, mindjárt az első szökések után, a hóba szédült. Megdermedve a félelemtől, visszafojtott lélegzettel feküdtek ott, míg Sobri, ki nem ismert barátságot, ha hivatalában volt, sorra szaglálta őket. Aztán elvetette
magát s a nyúl után vágtatott és hosszú ívben visszakergette a kertbe. A többi szökevénnyel nem törődött többet.
A huszár volt az első, ki ismét talpon volt, aztán felsegítette a babát és Jancsit.
– Hol van a szerecsen? – kérdezték.
A szegény rosszul járt, esés közben egy mérföldkőre zuhant és gyászos halálát lelte – gipszdarabjai ott feketéllettek a hóban. A baba elfedte szemeit az irtóztató látvány elől… A bujdosók belátták, hogy legjobb lesz visszatérni a házba.
Mentek, mentek, sokáig mentek, egy-két óra is elmúlhatott már és még egyre nem láttak
mást, mint havat, kétségbeejtő fehér havat.
– Úgy látszik, eltévedtünk – mondta a huszár. A baba szomorúan jelentette ki, hogy ő nem tud már tovább menni, de kérte társait, hogy mentsék meg saját életüket és hagyják magára. A huszár hallani sem akart erről.
– Együtt élünk, együtt halunk!
Paprika Jancsi komolyan hagyta rá, hogy legyen úgy! A baba nagyon fázott és remegve
támaszkodott a huszár karjára. Később elgyengült és térdre esett. A vitéz melléje térdelt és testével védte az éles hófúvás ellen. Jancsi is nehéznek érezte már fejét és leült a hóba.
Sok idő múlt el így, a hó már félig eltakarta a három barátot, Jancsinak már csak a piros sapkája látszott ki…
A baba sápadt mosollyal tekintett barátjára, beszélni már nem tudott. A huszár kétségbeesetten tekintett végig a végtele hó síkon, mely halottas lepelként borult a rónára.
Odafenn az égen az öreg Tél hajtotta jegesmedve nyáját, amint lomhán összetorlódtak,
mérgesen csördített közéjük viharkarikásával, a fehér pelyhek csak úgy porzottak.
– Havazik – mondták az emberek.
Már virradni kezdett, a huszár nehéz pillákkal tekintett körül. Semmi segítség? E pillanatban zavaros hangokat hallott a távolból, a fehér síkon ugrándozó, fekete foltok közeledtek.
Hollók voltak, egy lármás hollótársaság, mely kiáltozva és veszekedve indult zsákmány
után. A szegény huszár szíve összeszorult –, ha a vad martalócok észreveszik, el van veszve.
Egy vén holló, kinek feje már kopaszodni kezdett, most meglátta a baba aranyhímzésű ruháját.
Tolvaj szemei csillogtak a kapzsiságtól, s örömkrákogással esett neki…
Alig hogy rút csőre megérintette a babát, hatalmas ütés koppant a fejére –, a huszár felemelt lándzsával állt előtte. A rabló visszaszökött, aztán széteresztett szárnyakkal csapott támadójára.
Rekedt káromlására elősiettek cinkosai is, most az egész falka megrohanta a vitézt, aki testével védte a kiszenvedett babát.
Az egyenlőtlen harcnak csakhamar vége lett: egy csőrvágás elzsibbasztotta a hős karját, egy második halálosan érte homlokát…A huszár haldokolva esett a baba mellé.
A rablók éppen fosztogatásnak akartak látni, midőn közeledő lépteket hallottak –, erre
lomha szárnycsapásokkal fellendültek a ködös magasba…
Az úton egy asszony jött, a tejes asszony, ki a reggeli tejet vitte a házba. Az anyóka most lehajolt, s csodálkozva tekintett a hóban fekvő bábukra, aztán felszedegette őket, megtisztította a hótól és a kötőjébe rakta. Kissé távolabb ismét megállt, s egy kis négerfiú eltört gipszszobrát emelte föl.

* * *

Linka és Tibor az asztalnál ültek és nyugodt lelkiismerettel aprították reggeli tejükbe a vajas kenyeret, midőn az apa szigorú arccal lépett a szobába.
– Gyermekek, hol jártatok tegnap délután, mikor a mamával a néninél voltam?
Linka és Tibor ijedten tekintettek össze.
– Csak az udvaron játszottunk, egy kicsit… – mondta Tibor elvörösödve.
– A réten nem jártatok?
A két testvér lesütötte szemeit, mindkettőnek szája sírásra állt.
Az apa szigorúan mondta:
– Engedetlen, rossz gyermekek vagytok. Tilalmam ellenére kifutottatok a rétre – a kis gipsznégert összetörtétek, a játékszereiteket meg elszórtátok. A drága bábuk mind tönkrementek az éjjel a hóban. Ezért bűnhődni fogtok. Nem kaptok semmiféle játékszert addig, míg be nem bizonyítottátok, hogy érdemesek vagytok rá. Úgy lesz!
Mikor az apa kiment, Linka és Tibor keserves sírásra fakadtak. A mama vallatóra fogta őket – beismerték, hogy jártak a réten, de bábuikat nem hagyták ott, biztosan tudják, hogy nem hagyták ott…
Mivel én nem hihetem, hogy egy gyermek saját anyja arcába hazudni tudjon, föl kell tennem, hogy igazat mondtak, s hogy a bábuk csakugyan maguktól mentek a rétre, amint azt elmondtam…
Mit gondoltok, gyerekek?

1889-1890/1-2.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése