2012. április 15., vasárnap

Benkő Samu: Bánffy Miklós a közéletben


Az embert az Úristen nemcsak a maga képére és hasonlatosságára teremtette, hanem megközelíthetővé tette számára a teremtés titkait is. Ki-ki az ingyenkegyelemből kapott talentumoknak vagy tudós szóhasználattal élve: örökül kapott genetikai kódjának függvényében építheti meg a maga egyéniségét, az alkotó embert. Csakis e determináltság erőterén belül serkenthetik vagy éppen gátolhatják a külső energiák a tehetség célirányos kibontakozását.

Örökül kapott tehetség és családi, iskolai, társadalmi létfeltételek sok irányba torkolló pálya befutásának az ígéretével kecsegtették a fiatal Bánffy Miklóst. A szülői és nagyszülői otthon bensőséges tere volt a természeti világgal való megismerkedésnek. Rétek és kaszálók, gabonatáblák, veteményes- és virágoskertek, parkok és erdők fái, a sok háziállat és az erdő-mezőn élő vadak, a folyók és patakok vízivilága legalább olyan mély természetélménnyel tarisznyálták fel a grófi csemetét, mint a kastély szomszédságában felnövekvő erdélyi parasztgyermekeket. Természetlátása, vonzódása a mezőgazdasághoz, különösképpen a lótenyésztéshez és a gyümölcstermesztéshez mélybe gyökerező gyermeki élmények továbbélésének a bizonyságai.

Iskolái kitűnőek voltak. Nyelvi, irodalmi, történelmi ismeretekkel – mind nemzeti, mind egyetemes tekintetben – bőven feltarisznyálták. De korán jelentkező művészi hajlama nem elégszik meg annyival, mint amennyit az iskola nyújt. Székely Bertalantól magánórákon rajzot és festészetet tanul, s a gimnazista legszívesebben művészi pályán keresné a boldogulását. De érettségi után apja kívánságára a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi karára iratkozik be, majd a budapesti egyetem hasonló fakultásán folytatja tanulmányait. A közélet kérdéseiben mégsem az egyetemen tanultak a legfontosabbak, hanem azok a családi körben szerzett ismeretek, melyeket nagybátyja, Károlyi Sándor jóvoltából tesz magáévá. Unokatestvérével, Károlyi Mihállyal a nagybácsi környezetében olyan iskolát járt ki, ahol el kellett olvasni Marx Tőkéjét, meg kellett ismerkedni a szocializmus és a szövetkezés kérdéseivel. A korszak gazdasági és szociális problémáira a nagybácsi tereli a figyelmét: „Ültem vele szemben a sötét szobában, szótlan hallgatva az öregúr előadását – írja visszaemlékezéseiben. – Ha azok, akik az OMGE, a HANGYA és a hitelszövetkezetek mindennapi ügyeiben utasításait és parancsait átvették, hallották volna, amit itt, a kandalló előtt oly ékesszólóan elmondott, bizony elcsodálkoztak volna. A világ továbbfolyásáról, a társadalmak átalakulásáról beszélve, a nagybirtoknak, sőt a magántulajdonnak a megszűnéséről, átidomulásáról jövendölt; a szociális tanok valamely formában, de okvetlenül bekövetkező érvényéről, melynél ő a szövetkezeti megoldást állította oda mint az emberiségre nézve megváltó eszmét, mint majdan megvalósítandót, de korántsem mint az egyetlen lehetőséget... És némi öngúnnyal mondott néha igen könyörtelen ítéletet a mai társadalomról, melynek egyik oszlopa éppen ő maga volt.”

A nagybácsitól, az egyetemen tanultakból okulva és tanulmányait befejezve a fiumei tengerészeti hatóság hivatali szobáiban tapasztaltakból 1902-ben már könyvet ad ki a külkereskedelmi politika eszközeiről. A munkát kézikönyvnek szánta azoknak, akik a külkereskedelem terén tevékenykednek, illetve annak kérdései iránt érdeklődnek, mint mondja, olyan időben, amikor ezekről magyar nyelvű munka még soha nem jelent meg, s éppen ezért a nemzetgazdaság egészének összefüggéseiben az érdeklődő olvasó nehezen juthatott megfelelő információknak a birtokába. Megállapítja, hogy az ilyen jellegű, közkézen forgó német munkák is jócskán elavultak. A 188 lap terjedelmű munka szakszerűségét már a fejezetcímek is bizonyítják: „Alapfogalmak. A kereskedelmi szerződések. A legtöbb kedvezményi jog. A tilalmak. A vámok. Tarifarendszerek és tarifatörvények. A kedvezményes vámelbánás. A belföldi adórendszer és a kiviteli kereskedelem. Az idegenek jogállása és az idegen áruk belföldi adózása. Egészségügyi intézkedések. A nemzetközi forgalmi politika eszközei.” Érdekességként említem meg, hogy a legtöbb kedvezményi jogról beszélve példaképpen az Osztrák–Magyar Monarchiának azt a szerződését említi, melyet 1893-ban Romániával kötött, és amelyről megállapítja, hogy az fejezi ki „a legszabatosabban a bevitelre és kivitelre vonatkozó előírásokat”. Méltatva ezt az 1893-as kereskedelmi szerződést, külön hangsúlyozza, hogy véget vetett az 1886-ban kitört vámháborúnak, melynek kirobbantásában nagy szerepe volt azoknak az állatbetegségeknek, amelyek Oroszország felől Románián keresztül jutottak be a Monarchia területére, és veszélyeztették annak állatállományát. Az eljövendő diplomata érdeklődését jelzik azok a megállapításai, hogy a konzuloknak jogban és gazdaságtudományban egyaránt képzetteknek kell lenniök, mert a nemzetközi szerződések alkalmazása feletti őrködés mellett fontos feladatuk szolgálati helyükön az ipar és a kereskedelem állapotának folyamatos szemmel tartása, ezekről olyan jelentések készítése, melyek hozzáértéssel elemzik a külföldi konjunktúrákat, és bátran vállalkoznak ilyen értelmű javaslatoknak a megfogalmazására.

A gazdasági kérdéseket hozzáértéssel kezelő szakember szavai hangzanak el abban a beszédében, amelyet Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként 1910-ben a magyar képviselőházban tartott. Egy külkereskedelmi szerződés ratifikálása volt terítéken. A hústermelésről, annak kiviteléről és behozataláról szólva Erdély gazdasági helyzetének mérlegelését ajánlja a magyar képviselőház figyelmébe: „kifejezésre akarom hozni azt a talán lokálpatriotizmusnak nevezhető indulatot – mondotta –, amellyel az erdélyi viszonyok alakulását nézem. Szerény személyem volt egyike azoknak, akik először kezdeményezték egy erdélyi akció szükségességét. Ezen akció alatt azonban ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valami partikularizmusnak, valami külön egyéni érdeknek vagy egyéni érvényesülésnek volna útja, hanem ezt szükségesnek tartottuk, hogy az erdélyi közvélemény előálljon, az erdélyi képviselők összetartsanak azokban a dolgokban, amelyek Erdélyt közvetlenül érintik, és felvilágosítsák a mélyen tisztelt Házat, az egész magyar közvéleményt. Mert azok a viszonyok, amelyek között élünk, speciális viszonyok. Azok más viszonyoktól lényegesen különböznek, és azok megértése éppen nem olyan egyszerű azoknak, akik ezen viszonyokat közelebbről nem ismerik.” Mint Kolozsvár városának a képviselője képviselőtársaival ekképpen érzékelteti a maga közéleti feladatát: „Magam részéről természetesnek tartom, hogy mindenki arról beszéljen itt, ami neki közelebb fekszik, és minthogy nekem mint erdélyi embernek az erdélyi ügyek feküsznek a legközelebb, szabadjon a kereskedelmi szerződéshez Erdély szempontjából úgy, ahogy én fogom fel, hozzászólni.” A földművelés általános európai kérdéseivel úgy is megismerkedik, mint a földművelésügyi minisztérium berlini szakcsoportjának munkatársa, és első jelentősebb közéleti funkciója akkor kezdődik, amikor 1906-ban Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja lesz. Az első világháború idején mint összekötő tiszt az egyik német hadseregcsoport parancsnokságán teljesít szolgálatot, de hamarosan diplomáciai küldetésben Isztambulban és Szófiában is megfordul. 1918-ban felesküdött a Nemzeti Tanácsra, és részt vett a Székely Nemzeti Tanács megalakításában. Különleges szerepet töltött be a magyar közéletben, mikor is 1921. április 14-től 1922. december 14-ig Magyarország külügyminisztere volt. Meg kellett szerveznie az önálló magyar külügyminisztériumot, a követségeket, a konzulátusokat, és vállalnia kellett azt a sok-sok sajátságos feladatot, melyek a legyőzött ország külügyminisztereként a békeszerződés előírásainak végrehajtásában reáhárultak. A zaklatott időnek a legmaradandóbb eredménye az, hogy az ő nevéhez fűződik a nyugat-magyarországi részek, közöttük Sopron megmentése.

Annak illusztrálására, hogy az országos gondokkal küszködő külügyminiszter mennyire nem fordított hátat a művészetnek, egy, a budapesti polgármesterhez intézett levelét idézem. A Külügyminiszter jelzésű levélpapíron ezeket írta: „A Szépművészeti Múzeumnak egyik tanára, Stróbl Zsigmond műterme, mint azt múltkori látogatásom alkalmával tapasztaltam, jéghideg. Úgyhogy Stróbl tanár részben kész, részben pedig munkában lévő agyagmintái a hidegtől tönkremennek, részben pedig súlyos károkat szenvednek. Stróbl tanár pedig kénytelen, ha dolgozni akar, bundát és botost húzni, a hideg agyag a dermesztő hidegben kezeit véresre marja. Ezen a lehetetlen állapoton szeretnék segíteni akkor, amidőn arra kérlek, hogy Stróbl Zsigmond számára egy fél vagon igazi kokszot kiutalni kegyes légy... Nagyon közelről érint a magyar művészet fájdalmas helyzete, s ezért újból kérlek, hogy az ügyet pártfogásodba venni kegyeskedjél.”

A külügyminiszteri bársonyszéket saját elhatározásából hagyta ott, és úgy döntött, hogy munkáját művészi, írói vágyainak szenteli. A háború után először 1923 nyarán látogatott haza Erdélybe. Ezt írja erről: „Fájdalmas volt, de ebbe a fájdalomba öröm is vegyült. Először akkor láttam viszont gyönyörű otthonomat, Bonchidát. Minden még úgy volt, ahogyan otthagytam utoljára 1918-ban. Erdélyi látogatásom erősen hatott reám. Ottlétem alatt először villant meg bennem az a gondolat, hogy végleg visszajöjjek szülőföldemre, és távol minden politikától, újra irodalmi munkába fogjak.” Végül is 1926-ban tért vissza Erdélybe, vette fel a román állampolgárságot, és tett ígéretet a királynak, hogy 10 évig politikával nem foglalkozik. Annál inkább vállalt feladatot az erdélyi magyar irodalom megszervezésére. Az Erdélyi Helikon című folyóirat megindítása, a marosvécsi írói találkozók rendszeresítése, az Ellenzék című kolozsvári napilap korszerűsítése és vasárnapi irodalmi rovattal való bővítése, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói munkájának föllendítése azok a művelődéspolitikai tettek, amelyek jelzik Bánffy Miklós erdélyi jelenlétének a hatékonyságát. De szervezőkészségét egyháza, az erdélyi református egyház és az erdélyi gazdákat tömörítő szervezet, az EMGE is jótékonyan élvezheti.

Föltétlenül le kell szögeznünk, hogy Bánffy Miklós életében és munkásságában rendkívül nehéz s már-már lehetetlen szétválasztani a művészt és a közéleti embert. Olykor a művész alakja búvik ki a politikus köpenye alól, máskor meg éppen fordítva, közéleti célokat szolgál egy-egy művészi ábrázolás. Hadd említsek mindkettőre egy-egy példát. A külügyminiszter egy sokra becsült olasz diplomatával és annak éltesebb kedvesével vacsorázik egy előkelő itáliai vendéglőben. Ezt írja Huszonöt év (1945) című visszaemlékezésében: „Hármasban vacsoráltunk. Ahogy ott ültem a vendéglőasztalnál, az volt az érzésem, mintha régi szenvedélyes románc csendülne meg halkan a vörös hajú, agyonpingált ezen öreg nő és a még jóképű, de már kövéres és kissé kopaszodó háziúr társalgása mögött, miközben semmitmondó szavakat váltottak egymással. Mint íróember elraktároztam ezt az adatot, és elgondoltam, milyen jól használható volna egy regényben.” Amikor viszont 1932-ben megköszöni Schöpflin Aladárnak szép méltatását, melyet a Prágai magyar hírlapban írt Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja című tréfás-apokrif emlékiratáról, elárulja, hogy ez az írása „igazában nem művészi kedvtelésből keletkezett”. Így vall az írói műhelytitokról: „Midőn román állampolgár lettem, néhány itteni magyar vezető ember azt hitte, hogy politikai vezérségre aspirálok. Ezek korántsem örültek annak, hogy ide visszatértem, és elég ügyetlenül még román vezető emberek előtt is kifejezték ezt. Ekkor írtam az Ellenzék kolozsvári napilap irodalmi mellékletében az első Fortélyost – a többi is ott jelent meg –, a Szent Ferencet, melynél az erdélyi vadak nagyon barátságtalanul fogadják a »jövevényt« és az öreg kuvasz az ő »koslapockáját« félti tőle. Később, midőn Bukarestben természetszerűen végiglátogattam azokat a román államférfiakat, kik honpolgárságomat megcsinálták, ugyanazok a magyar urak világba kürtölték, hogy én román–magyar perszonáluniót tervezek! – ez a híresztelés az egész világsajtót bejárta (még japáni lapokban is megjelent!), és végeredményben nemhogy káromra nem volt, de olyan reklámot csinált nekem, mint semmi olyan, amit valóban tettem. Erre vonatkozik a Rágton rágás oskolája, mert azt akartam, hogy észbe vegyék, hogy én igen jól tudom, honnan fúj a szél; de minthogy magyar emberekről van szó, semmi polémiát kezdeni velük nem akartam. Ilyen háttere van minden egyes kis történetnek.”

Bánffy közéleti szerepvállalásában fordulatot jelent, hogy a romániai politikai pártok működésének betiltása után létrehozott Nemzeti Újjászületési Front keretén belül megalakul a Magyar Népközösség, elnöki tisztére őt kérik fel. A Népközösség alakuló ülésén kijelentette, hogy nem kereste az elnöki széket, a megbízatást ideiglenes jellegűnek tekinti, és – mint mondotta – „mihelyt lehetőség nyílik arra, hogy népünket megkérdezhessük”, a romániai magyarság rendelkezésére bocsátja mandátumát, „mert valódi erő csak az, ami a nép közös akaratából fakad”.

Bánffy Miklós nem érte meg azt az időt, amikor az erdélyi magyarságot megkérdezték afelől, hogy kit kíván vezetőjének. A bécsi döntés után behívták a magyar országgyűlés Felsőházába, s amikor a Szovjetunió elleni háborúban részt vevő Románia vezető körei rádöbbennek arra, hogy a németek ügye vesztésre áll, a magyar kormánynál tapogatóznak közös román–magyar kiugrás lehetőségéről. Bethlen István tanácsára Kállay Miklós miniszterelnök Bánffy Miklóst kérte meg, hogy utazzon Bukarestbe, és vegye fel a kapcsolatot régi személyes ismerősével, Iuliu Maniuval. Csakhogy mire Bánffy elért Bukarestbe, és találkozott a román nemzeti parasztpárti vezetővel, a román politikust Eduard Beneš már rávette arra, hogy a románok ne a magyarokkal közösen keressék a háborúból való kilábalásnak a lehetőségét. Itt emlékeztetek arra, hogy a bécsi döntést követő hónapokban az észak-erdélyi román vezető férfiak Bánffy „tapasztalt és bölcs” együttműködési készségében bizakodnak, hogy „egyes személyek esetleges kalandos cselekedetei ellen” megegyezés jöhet létre románok és magyarok között. Egyébként bukaresti útjára Bánffyt Raoul Şorban kísérte el.*

Bánffy Miklós közéleti szerepvállalásának utolsó eredményesnek minősülő tette az, hogy közvetít a budapesti központi hatalom és az észak-erdélyi magyar ellenállási mozgalom között, és sikerül parancsot továbbítania a magyar honvédség második hadserege parancsnoka, dálnoki Veress Lajos tábornoknak, hogy Kolozsvárt ürítse ki és kímélje meg a hadműveletek rémségeitől. A háború után Bánffy Miklós bonchidai otthonának már csak üszkös romjait láthatja, mivel a távozó hitlerista csapatok felgyújtják a kastélyt. Őt mint kolozsvári Király utcai palotájában szerényen élő íróembert még láthatjuk mi, diákok, hiszen az ő épületében tanítanak a Bolyai Tudományegyetemnek olyan professzorai, mint György Lajos, Szabó T. Attila, Benedek Marcell, Gunda Béla. Olvassuk a Józsa Béla Athenaeum kiadásában megjelent Bűvös éjszaka című könyvét, és örömmel fedezzük fel az 1946. június 22-én először megjelenő Utunk című lapban Kisbán Miklós nevét. Írásának címe szomorúan sokat sejtető: Beszéljünk semmit. Még diákok voltunk, amikor hallottuk, hogy gépkocsit fogadott, fölment a Feleki-tetőre, Bonchida felé nézett, és elbúcsúzott Erdélytől.


Az utolsó magyar polihisztor

Losonczi gróf Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.): író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus, külügyminiszter. Az egyik legnagyobb erdélyi földbirtokos család tagja. Vele férfi ágon kihalt a losonczi Bánffy család grófi ága. 



Kevés olyan színes, tehetséges, hasznos, tisztességes alakja volt a múlt század magyar kultúrtörténetének - és történetének -, mint gróf Bánffy Miklós. Az Operaház intendánsaként megújította az intézményt. Kiharcolta Bartók műveinek színrevitelét. 


Mint díszlet- és jelmeztervező új stílust hozott az elaggott színházba.

BÁNFFY MIKLÓS
tervei saját művéhez, A nagyúr c. drámához, 1942.

 Külügyminiszterként oroszlánrésze volt abban, hogy Sopron magyar maradt. 
Megszervezte és népszerűsítette a két világháború közti erdélyi magyar irodalmat. Nagyszerű drámákat írt, és egy felejthetetlen nagy regényt, az Erdélyi történetet.


 Hatvanezer holdas nábobként született, és koldusszegényen halt meg. 

Bonchidai kastélyát, amit Erdély "Verszáliája"-ként emlegettek, a németek felgyújtották. Egész életén át mindig csak használni akart, akivel csak lehetett, jót tett - nem is őrizte emlékét a "hálás" utókor. 



 

560 éve született Leonardo da Vinci

Leonardo di ser Piero da Vinci (1452. április 15. – 1519. május 2.) olasz (akkor még itáliai) származású polihisztor, azaz: festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író.

A Vinci melletti Anchianóban született Toszkánában, Itáliában egy nótárius, Ser Piero da Vinci, és egy parasztlány, Caterina törvénytelen gyermekeként. Mai értelemben véve nem volt vezetékneve, a Da Vinci ’Vinciből való’-t jelent. Születésekor teljes neve Leonardo di ser Piero Da Vinci volt, ami azt jelenti, hogy ’Leonardo, ser Piero fia Vinciből’.

Leonardót sokszor nevezik a reneszánsz ember őstípusának, akinek láthatólagos végtelen kíváncsisága csak a felfedezéseinek erejével volt egyenlő. Széles körben az egyik legnagyobb festőnek tartják, és egyes vélemények szerint akár ő is lehetett minden idők legműveltebb embere. 


Leonardo da Vinci


Tudomány és művészet
(részletek)


(Tudomány és tapasztalat)

   Azt mondják, hogy a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos, amely az elmében születik, és ott végződik. Ami pedig a tudományból fakad és kézművességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygésekkel. Márpedig ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt, mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak, és valójában megtörténik, hogy ahol hiányzik az értelem, ott a lárma foglalja el a helyét, ami a dolgokkal nem esik meg, ha megvan a bizonyosságuk.
   Ezért állítjuk, hogy ahol sok a lárma, ott nincs igazi tudomány, mivel az igazság csak egyféleképpen végződhetik, mely, ha nyilvánosságra kerül, a további vita mindörökre megsemmisül, s ha mégis újratámadna, akkor hazug és zavaros volt az a tudás, nem pedig újjászületett bizonyosság. Az igazi ismeret pedig az, amelyet a tapasztalat érzékszervek által szerzett meg, csöndet parancsolva a vitatkozók nyelvének. Ez nem ábrándokkal táplálja kutatóját, hanem mindig első, az igazi, ismert alapelvekből kiindulva fokról fokra halad előre mindvégig helyes következtetésekkel. Ezt láthatjuk a matematika elemeinél, amelyek a számon és a mértéken alapulnak, az úgynevezett aritmetikán és geometrián, és a legteljesebb igazsággal tárgyalnak nem folyamatos és folyamatos mennyiségekről. Itt nem lehet arról vitatkozni, hogy kétszer három több-e vagy kevesebb hatnál, sem pedig arról, hogy a háromszög szögeinek kisebbnek kell-e lenniük két derékszögnél, hanem örök hallgatásban semmisül meg minden ellenkező érvelés. Ezeket a tudományokat békén élvezhetik híveik, ami nem lehetséges a csalóka, tisztán spekulatív tudományoknál.


(Mi különbség van a festészet és a költészet között?)

   A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani, a költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni. Tehát ez a kétféle költői alkotás - vagy ha akarod: festői mű - itt felcserélte azokat az érzékszerveket, melyek által be kellene hatolniuk az értelemig. Ha ugyanis az egyik is meg a másik is a szemen keresztül akar behatolni az érzékletet felfogó központig, vagyis a nemesebbik szerven keresztül, vagy ha mindkettőt költői műalkotásnak vesszük, és a kevésbé nemes szerven, a fülön keresztül kell bejutniuk, akkor, ha a festményt siketnémának adjuk, a költői művet pedig vakon születettnek, abban az esetben, ha a festményen az alakok mozdulatai megfelelnek azon lelkiállapotnak, amelyekben éppen vannak, a süketnéma kétségtelenül meg fogja érteni a mester művét és intencióját, de vakon született soha nem fogja megérteni, amit a költő elébe tár, s amitől a költemény nagy lehet. A költészet nemes tulajdonságai közé tartozik ábrázolni a történés mozzanatait és összetevőit, ábrázolni a szép és kies helyeket áttetsző vizeikkel, melyeken keresztüllátszik áramlásuk zöld mélye, és hogy mint enyelegnek a hullámok, melyek réteken és finom fövenyen (haladva tova) a fűszálakkal és az ide-odasikló halakkal: az ilyen finom részleteket inkább lehetne elmondani egy sziklakőnek; mint annak, aki vakon született, aki soha nem látott semmit a világ szépségéből, sem a fényt, sem a homályt, a színt, a testet, az alkatot, a helyet, a távolságot, a közelséget, a mozgást és a nyugalmat, ezt a tíz dolgot, melyek a természet ékességei. A süket azonban, aki egy kevésbé nemes szervet vesztett el, noha a beszédképességét is elvesztette (mivel soha nem hallott beszélni, és nem tudott megtanulni semmilyen nyelvet), mégis inkább meg fogja érteni az emberi testnek minden mozdulatát, mint olyasvalaki, aki beszél és hall. Hasonlóképpen föl tudja fogni a festők alkotásait, valamint mindazt, ami bennük elénk van tárva, és amit az alakok kifejeznek.

***

   A festészet néma költészet, és a költészet vak festészet.

Egyik is, másik is a természetet utánozza, amennyire képességeitől te-lik, és egyikben és másikban is kimutatható nagymérvű erkölcsi tartalom, mint Apellész csinálta a "Rágalom"-ban.
De a festészetből, minthogy a szemet, ezt a nemesebb érzékszervet szolgálja, harmonikus arány származik, vagyis: ahogy sok különféle hang egy időre összesítve harmonikus arányt támaszt, mely annyira kel-lemetes a hallószerv számára, hogy a hallgatók az ámuló csodálattól szinte magukon kívül vannak, még sokkal többre képes egy angyali arc harmonikus aránya, ha képre festik. Valamilyen harmonikus összhang származik ebből az arányosságból, mely ugyanannyi idő alatt tesz eleget a szemnek, mint a zene tesz a fülnek. Ha a szépség ilyen összjátékát megmutatják azon hölgy szerelmesének, akinek szépségét lefestették, kétségtelen, hogy ámuló csodálat támad benne, összehasonlíthatatlan, minden más érzést felülmúló öröm.
   De ha a költészetnek kellene valamely tökéletes szépség ábrázolását elénk tárni, annak minden részét formába öntve, amiből az említett harmónia a festőnél megszületett, csak annyi kellem származik belőle, amennyi hallható volna a zenében, ha minden hang külön, különböző időben szólalna meg; ebből nem támadhat semmiféle összhang. Mintha mi egy arcot részről részre akarnánk bemutatni, mindig betakarva azt, amit előbb mutattunk: ebből a mutogatásból a feledés következtében nem jöhet létre semmiféle harmonikus arány, mivel a szem látóképességével nem tekinti át őket egyszerre.
   Ugyanez történik bármely, költő által kigondolt tárgy szépségével, mert részeit különböző időben mondják el, s az emlékezetnek nincs része harmóniában…


 Ha te, költő, a véres csatát akarod ábrázolni, ahol homályos, fekete a levegő, a rettentő, halált hozó masinák füstje miatt, ahol a levegőt sűrű por szennyezi, ahol a borzalmas halál elől menekülő nyomorultak rettegő futása látszik, ebben az esetben a festő felülmúl téged, mivel előbb kopik el a tollad, mielőtt tökéletesen leírhatnád mindazt, amit a festő az ő tudásával közvetlenül eléd tár, és nyelvedre szomjúság rak bilincset, testedre pedig álmosság és éhség, mielőtt szavakkal bemutatod azt, amit a festő egyetlen pillanat alatt mutat meg néked. Ebből a képből csak a lefestett dolgok lelke hiányzik, de minden egyes testből teljesen ábrázolva van az a rész, ami egyetlen szemszögből megmutatkozik. De hosszú és unalmas lenne a költészetnek végigsorolni egy ilyen háború résztvevőinek valamennyi mozdulatát, a tagok részeit, azok díszét: mindezen dolgokat a festészet nagy gyorsan és híven állítja eléd, s eme bemutatásból nem hiányzik egyéb, mint a gépek zaja, a rettentő győző ordítása, a rettegők sikolyai és sírása. Mindezt azonban a költő sem tudja a hallószerv elé tárni. Úgy mondjuk tehát, hogy a költészet olyan tudomány, amely legfőképpen a vakoknál háthatós, a festészet viszont ugyanígy van a süketekkel. De annyival nagyobb a festészet rangja, amennyiben előbbrevaló érzékszervet szolgál.
   Egyedül igaz hivatása a költőnek, hogy megformálja a szavakat, melyeket az emberek egymással váltanak: csak ezt tudja nyújtani a hallószervnek ugyanúgy, mintha természetes lenne, minthogy a beszéd már önmagában is természetes, hiszen az emberi hang teremti meg. Minden továbbiban felülmúlja a festő. Hasonlíthatatlanul gazdagabb variációi vannak a festészetnek, mint a költészetnek, mert végtelen sok dolgot tud megcsinálni a festő, amit szavakkal nem lehet elmondani, mivel nincsenek megfelelő kifejezések hozzájuk. Hát nem látod, hogy az ötletek micsoda bőségével csapong a festő, ha pokolbeli állatokat vagy ördögöket akar ábrázolni?


(Ki tudja a tavaszi táj szépségeit megörökíteni, a festő vagy a költő)

   Mi vesz rá téged, ó, ember, arra, hogy elhagyd tulajdon városi lakhelyedet, hogy elhagyd rokonaidat és barátaidat, és elmenj vidékre, hegyre, völgybe, ha nem a világ természeti szépségei, melyeket, ha jól átgondolod, csak a látószerveiddel tudsz élvezni. Ha a költő azt tartja, hogy még ebben az esetben is felér a festővel, akkor miért nem fogod ezeket a költő által leírt tájakat, és maradsz otthon, ahol nem ér a nap roppant heve? Nem járna ez számodra több haszonnal és kevesebb fáradsággal? Hisz gyorsan érnél célhoz, anélkül, hogy meg kellene mozdulnod, anélkül, hogy betegség veszélyébe kerülnél. De a lélek ez esetben nem élvezhetné a szemek áldását, melyek lakhelyének ablakai, nem fogadhatná magába a kies tájak képét, nem láthatná az árnyas völgyeket, melyeket kígyózó folyók öntöznek enyelegve, nem láthatná a különféle virágokat, melyek tarka színeikkel harmóniákat tárnak a szem elé, vagyis semmi olyasmit, amit ilyenkor a szem megláthat. Ha azonban a festő téli zord, fagyos időben ugyanezen és más tájakat lefestve rak eléd, amerre te valamikor gyönyörűséggel lakoztál, valamely forrás mellett, ha viszontláthatnád magad szerelemben, szerelmesed oldalán, a virágzó mezőkön, a zöld fák édes árnyai alatt, nem merítenél belőle egészen más gyönyörűséget, mintha költő leírásában hallanád?

(Mátyás király válasza a költőnek, aki versenyezni akart a festővel)


   Mátyás király születése napján egy költő elvitte hozzá művét, melyet ama nap dicsőítésére írt, amikor a király e világ javára megszületett. Viszont egy festő is megajándékozta szerelmese arcképével. A király nyomban becsukta a könyvet, a festmény felé fordult, és azon akadt meg a pillantása nagy álmélkodással. Ekkor a költő erősen méltatlankodva így szólt:
"Királyom, olvass, olvass csak, magvasabb dolgot fogsz hallani, mint amit egy néma kép ád!"
Észrevette a király, hogy feddésben részesült, amiért néma dolgokat szemlél, és így válaszolt:
"Hallgass, költő, nem tudod, mit beszélsz. Ez a festmény nemesebb érzékszerveknek van a szolgálatára, mint a tiéd. Az csak a vakoknak való, ez pedig olyasvalamit ád nekem, amit láthatok és érinthetek, és nem csupán hallhatok. Ne kárhoztasd az én választásomat, hogy a te művedet a karom alá dugtam, a festőét pedig két kezemmel fogom, és szemem elé tartom, mert a kezek önmaguktól választották a hallásnál nemesebb érzékszerv szolgálatát. Én magam azon a véleményen vagyok, hogy a festő tudása úgy viszonylik a költőéhez, mint azok az érzékszervek viszonylanak egymáshoz, amelyekkel rendelkeznek. Nem tudod, hogy a lelkünk harmóniából van teremtve, a harmónia pedig azokban a pillanatokban születik, amikor a tárgyak arányossága láthatóvá, illetve hallhatóvá válik? Látod, a te művészetedben nincs meg az ugyanegy pillanatban megteremtett arányosság, hanem inkább az egyik rész a másikból fakad folytatólagosan, és a következő sor meg nem születik, míg a megelőző meg nem hal. Csupán emiatt tartom a te mesterségedet sokkal alacsonyabb rendűnek a festőénél, mivel belőle nem alakul ki összehangzó arányosság. Nem elégíti ki a hallgató vagy szemlélő lelkét úgy, ahogy a szépséges formák arányossága, melyek ez arc isteni szépségének összetevői, itt előttem, és amelyek ugyanabban az időpontban összefonódva akkora gyönyörűséget okoznak isteni arányaikkal, hogy nem hiszem, volna emberi alkotás a földön, mely nagyobbat adhatna. Nincs olyan bolond, aki, ha felteszik neki a kérdést, mit akar inkább választani, örökös sötétségben lenni, vagy inkább akarja elveszteni a hallását, azonnal azt ne felelje, hogy inkább akarja elveszteni a hallását a szaglással együtt, mintsem megvakulni. Hiszen aki elveszti látását, elveszti a világ szépségét a teremtett dolgok összes formáival együtt, a süket pedig csak a hangot veszti el, ami a megrezdült levegő mozgása által keletkezik, és lényegtelen dolog a világon.
   Te azt állítod, hogy az a tudomány előrevalóbb, amelyik nemesebb tárgyra vonatkozik. Ennélfogva tehát többet ér valamilyen hamis foga-lom az isten lényegéről, mint valamely kevésbé magas dologról alkotott fogalmunk. Erre azt feleljük: a festészet, ha csupán az isten műveire vonatkozik is, előkelőbb, mint a költészet, mely csupán emberi művekről való hazug képzelgésekre terjed ki. Érthető panasszal fájlalja a festészet, hogy ki van űzve a szabad művészet köréből, pedig ő a természet igazi leánya, és előkelőbb érzékszerv hozza létre. Ezért ti, írók, rosszul tettétek, hogy kihagytátok az említett szabad művészetek közül, mivel nemhogy a természet alkotásaira, de végtelen sok olyanra is kitér, amit a természet soha nem alkotott."

(Végkövetkeztetés a költő és a festő közötti vitában)

   …Mert aki elveszti látását, elveszti a világmindenség látványát és szépségét, és ahhoz lesz hasonlatos; akit elevenen sírba zártak, hogy ott mozogjon és éljen. Nem látod, hogy a szem az egész világ szépségét felöleli? A szem vezérli a csillagászatot, a szem írja le a világot, ő a tanácsadó és a javító minden emberi művészetnél. A szem viszi át embert a világ különféle tájaira, a szem a matematika fejedelme, a rajta alapuló tudományok bírnak a legfőbb bizonyossággal. Ő méri meg a csillagok magasságát és terjedelmét, ő találta meg az elemeket és azok elhelyezkedését, a csillagok pályáiból ő mondta meg előre az eljövendő dolgokat. A szem nemzette az építőművészetet és a perspektívát, sőt magát az isteni festészetet. Óh, te legkiválóbbja az Isten által teremtett dolgoknak! Mely dicséret tudná kifejezni a te nemességedet, milyen nép, mely nyelv tudja majd teljesen leírni a te valódi művelkedeteidet? Te vagy az emberi test ablaka, amelyen keresztül kitekint útjára, és élvezi a világ szépségeit. A lélek így éri be az emberi test börtönével, szem nélkül gyötrelmére szolgálna. Az ő segítségével találta meg a tüzet, mely által a szem visszaszerzi azt, amitől a sötétség előbb megfosztotta. Ő díszítette a természetet földműveléssel, kies kertekkel.
   De mi szükség van arra, hogy ily magasröptű és hosszú fejtegetésekbe bocsátkozzam? Melyik dolog készül nélküle? Ő mozgatja az embereket napkelettől napnyugatig, ő találta ki a hajózást: sőt annyiban felül is múlja a természetet, hogy míg az egyszerű természeti tárgyak változatlanok, azok a műalkotások, melyekre a szem a kezeknek parancsot ad, végtelen sokak, mint ez kiviláglik a festőnél, mikor a számtalan állati és növényi formát, fákat és jeleneteket kigondolja.

Kardos Tibor fordítása