2012. április 15., vasárnap

Benkő Samu: Bánffy Miklós a közéletben


Az embert az Úristen nemcsak a maga képére és hasonlatosságára teremtette, hanem megközelíthetővé tette számára a teremtés titkait is. Ki-ki az ingyenkegyelemből kapott talentumoknak vagy tudós szóhasználattal élve: örökül kapott genetikai kódjának függvényében építheti meg a maga egyéniségét, az alkotó embert. Csakis e determináltság erőterén belül serkenthetik vagy éppen gátolhatják a külső energiák a tehetség célirányos kibontakozását.

Örökül kapott tehetség és családi, iskolai, társadalmi létfeltételek sok irányba torkolló pálya befutásának az ígéretével kecsegtették a fiatal Bánffy Miklóst. A szülői és nagyszülői otthon bensőséges tere volt a természeti világgal való megismerkedésnek. Rétek és kaszálók, gabonatáblák, veteményes- és virágoskertek, parkok és erdők fái, a sok háziállat és az erdő-mezőn élő vadak, a folyók és patakok vízivilága legalább olyan mély természetélménnyel tarisznyálták fel a grófi csemetét, mint a kastély szomszédságában felnövekvő erdélyi parasztgyermekeket. Természetlátása, vonzódása a mezőgazdasághoz, különösképpen a lótenyésztéshez és a gyümölcstermesztéshez mélybe gyökerező gyermeki élmények továbbélésének a bizonyságai.

Iskolái kitűnőek voltak. Nyelvi, irodalmi, történelmi ismeretekkel – mind nemzeti, mind egyetemes tekintetben – bőven feltarisznyálták. De korán jelentkező művészi hajlama nem elégszik meg annyival, mint amennyit az iskola nyújt. Székely Bertalantól magánórákon rajzot és festészetet tanul, s a gimnazista legszívesebben művészi pályán keresné a boldogulását. De érettségi után apja kívánságára a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi karára iratkozik be, majd a budapesti egyetem hasonló fakultásán folytatja tanulmányait. A közélet kérdéseiben mégsem az egyetemen tanultak a legfontosabbak, hanem azok a családi körben szerzett ismeretek, melyeket nagybátyja, Károlyi Sándor jóvoltából tesz magáévá. Unokatestvérével, Károlyi Mihállyal a nagybácsi környezetében olyan iskolát járt ki, ahol el kellett olvasni Marx Tőkéjét, meg kellett ismerkedni a szocializmus és a szövetkezés kérdéseivel. A korszak gazdasági és szociális problémáira a nagybácsi tereli a figyelmét: „Ültem vele szemben a sötét szobában, szótlan hallgatva az öregúr előadását – írja visszaemlékezéseiben. – Ha azok, akik az OMGE, a HANGYA és a hitelszövetkezetek mindennapi ügyeiben utasításait és parancsait átvették, hallották volna, amit itt, a kandalló előtt oly ékesszólóan elmondott, bizony elcsodálkoztak volna. A világ továbbfolyásáról, a társadalmak átalakulásáról beszélve, a nagybirtoknak, sőt a magántulajdonnak a megszűnéséről, átidomulásáról jövendölt; a szociális tanok valamely formában, de okvetlenül bekövetkező érvényéről, melynél ő a szövetkezeti megoldást állította oda mint az emberiségre nézve megváltó eszmét, mint majdan megvalósítandót, de korántsem mint az egyetlen lehetőséget... És némi öngúnnyal mondott néha igen könyörtelen ítéletet a mai társadalomról, melynek egyik oszlopa éppen ő maga volt.”

A nagybácsitól, az egyetemen tanultakból okulva és tanulmányait befejezve a fiumei tengerészeti hatóság hivatali szobáiban tapasztaltakból 1902-ben már könyvet ad ki a külkereskedelmi politika eszközeiről. A munkát kézikönyvnek szánta azoknak, akik a külkereskedelem terén tevékenykednek, illetve annak kérdései iránt érdeklődnek, mint mondja, olyan időben, amikor ezekről magyar nyelvű munka még soha nem jelent meg, s éppen ezért a nemzetgazdaság egészének összefüggéseiben az érdeklődő olvasó nehezen juthatott megfelelő információknak a birtokába. Megállapítja, hogy az ilyen jellegű, közkézen forgó német munkák is jócskán elavultak. A 188 lap terjedelmű munka szakszerűségét már a fejezetcímek is bizonyítják: „Alapfogalmak. A kereskedelmi szerződések. A legtöbb kedvezményi jog. A tilalmak. A vámok. Tarifarendszerek és tarifatörvények. A kedvezményes vámelbánás. A belföldi adórendszer és a kiviteli kereskedelem. Az idegenek jogállása és az idegen áruk belföldi adózása. Egészségügyi intézkedések. A nemzetközi forgalmi politika eszközei.” Érdekességként említem meg, hogy a legtöbb kedvezményi jogról beszélve példaképpen az Osztrák–Magyar Monarchiának azt a szerződését említi, melyet 1893-ban Romániával kötött, és amelyről megállapítja, hogy az fejezi ki „a legszabatosabban a bevitelre és kivitelre vonatkozó előírásokat”. Méltatva ezt az 1893-as kereskedelmi szerződést, külön hangsúlyozza, hogy véget vetett az 1886-ban kitört vámháborúnak, melynek kirobbantásában nagy szerepe volt azoknak az állatbetegségeknek, amelyek Oroszország felől Románián keresztül jutottak be a Monarchia területére, és veszélyeztették annak állatállományát. Az eljövendő diplomata érdeklődését jelzik azok a megállapításai, hogy a konzuloknak jogban és gazdaságtudományban egyaránt képzetteknek kell lenniök, mert a nemzetközi szerződések alkalmazása feletti őrködés mellett fontos feladatuk szolgálati helyükön az ipar és a kereskedelem állapotának folyamatos szemmel tartása, ezekről olyan jelentések készítése, melyek hozzáértéssel elemzik a külföldi konjunktúrákat, és bátran vállalkoznak ilyen értelmű javaslatoknak a megfogalmazására.

A gazdasági kérdéseket hozzáértéssel kezelő szakember szavai hangzanak el abban a beszédében, amelyet Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként 1910-ben a magyar képviselőházban tartott. Egy külkereskedelmi szerződés ratifikálása volt terítéken. A hústermelésről, annak kiviteléről és behozataláról szólva Erdély gazdasági helyzetének mérlegelését ajánlja a magyar képviselőház figyelmébe: „kifejezésre akarom hozni azt a talán lokálpatriotizmusnak nevezhető indulatot – mondotta –, amellyel az erdélyi viszonyok alakulását nézem. Szerény személyem volt egyike azoknak, akik először kezdeményezték egy erdélyi akció szükségességét. Ezen akció alatt azonban ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez valami partikularizmusnak, valami külön egyéni érdeknek vagy egyéni érvényesülésnek volna útja, hanem ezt szükségesnek tartottuk, hogy az erdélyi közvélemény előálljon, az erdélyi képviselők összetartsanak azokban a dolgokban, amelyek Erdélyt közvetlenül érintik, és felvilágosítsák a mélyen tisztelt Házat, az egész magyar közvéleményt. Mert azok a viszonyok, amelyek között élünk, speciális viszonyok. Azok más viszonyoktól lényegesen különböznek, és azok megértése éppen nem olyan egyszerű azoknak, akik ezen viszonyokat közelebbről nem ismerik.” Mint Kolozsvár városának a képviselője képviselőtársaival ekképpen érzékelteti a maga közéleti feladatát: „Magam részéről természetesnek tartom, hogy mindenki arról beszéljen itt, ami neki közelebb fekszik, és minthogy nekem mint erdélyi embernek az erdélyi ügyek feküsznek a legközelebb, szabadjon a kereskedelmi szerződéshez Erdély szempontjából úgy, ahogy én fogom fel, hozzászólni.” A földművelés általános európai kérdéseivel úgy is megismerkedik, mint a földművelésügyi minisztérium berlini szakcsoportjának munkatársa, és első jelentősebb közéleti funkciója akkor kezdődik, amikor 1906-ban Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja lesz. Az első világháború idején mint összekötő tiszt az egyik német hadseregcsoport parancsnokságán teljesít szolgálatot, de hamarosan diplomáciai küldetésben Isztambulban és Szófiában is megfordul. 1918-ban felesküdött a Nemzeti Tanácsra, és részt vett a Székely Nemzeti Tanács megalakításában. Különleges szerepet töltött be a magyar közéletben, mikor is 1921. április 14-től 1922. december 14-ig Magyarország külügyminisztere volt. Meg kellett szerveznie az önálló magyar külügyminisztériumot, a követségeket, a konzulátusokat, és vállalnia kellett azt a sok-sok sajátságos feladatot, melyek a legyőzött ország külügyminisztereként a békeszerződés előírásainak végrehajtásában reáhárultak. A zaklatott időnek a legmaradandóbb eredménye az, hogy az ő nevéhez fűződik a nyugat-magyarországi részek, közöttük Sopron megmentése.

Annak illusztrálására, hogy az országos gondokkal küszködő külügyminiszter mennyire nem fordított hátat a művészetnek, egy, a budapesti polgármesterhez intézett levelét idézem. A Külügyminiszter jelzésű levélpapíron ezeket írta: „A Szépművészeti Múzeumnak egyik tanára, Stróbl Zsigmond műterme, mint azt múltkori látogatásom alkalmával tapasztaltam, jéghideg. Úgyhogy Stróbl tanár részben kész, részben pedig munkában lévő agyagmintái a hidegtől tönkremennek, részben pedig súlyos károkat szenvednek. Stróbl tanár pedig kénytelen, ha dolgozni akar, bundát és botost húzni, a hideg agyag a dermesztő hidegben kezeit véresre marja. Ezen a lehetetlen állapoton szeretnék segíteni akkor, amidőn arra kérlek, hogy Stróbl Zsigmond számára egy fél vagon igazi kokszot kiutalni kegyes légy... Nagyon közelről érint a magyar művészet fájdalmas helyzete, s ezért újból kérlek, hogy az ügyet pártfogásodba venni kegyeskedjél.”

A külügyminiszteri bársonyszéket saját elhatározásából hagyta ott, és úgy döntött, hogy munkáját művészi, írói vágyainak szenteli. A háború után először 1923 nyarán látogatott haza Erdélybe. Ezt írja erről: „Fájdalmas volt, de ebbe a fájdalomba öröm is vegyült. Először akkor láttam viszont gyönyörű otthonomat, Bonchidát. Minden még úgy volt, ahogyan otthagytam utoljára 1918-ban. Erdélyi látogatásom erősen hatott reám. Ottlétem alatt először villant meg bennem az a gondolat, hogy végleg visszajöjjek szülőföldemre, és távol minden politikától, újra irodalmi munkába fogjak.” Végül is 1926-ban tért vissza Erdélybe, vette fel a román állampolgárságot, és tett ígéretet a királynak, hogy 10 évig politikával nem foglalkozik. Annál inkább vállalt feladatot az erdélyi magyar irodalom megszervezésére. Az Erdélyi Helikon című folyóirat megindítása, a marosvécsi írói találkozók rendszeresítése, az Ellenzék című kolozsvári napilap korszerűsítése és vasárnapi irodalmi rovattal való bővítése, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói munkájának föllendítése azok a művelődéspolitikai tettek, amelyek jelzik Bánffy Miklós erdélyi jelenlétének a hatékonyságát. De szervezőkészségét egyháza, az erdélyi református egyház és az erdélyi gazdákat tömörítő szervezet, az EMGE is jótékonyan élvezheti.

Föltétlenül le kell szögeznünk, hogy Bánffy Miklós életében és munkásságában rendkívül nehéz s már-már lehetetlen szétválasztani a művészt és a közéleti embert. Olykor a művész alakja búvik ki a politikus köpenye alól, máskor meg éppen fordítva, közéleti célokat szolgál egy-egy művészi ábrázolás. Hadd említsek mindkettőre egy-egy példát. A külügyminiszter egy sokra becsült olasz diplomatával és annak éltesebb kedvesével vacsorázik egy előkelő itáliai vendéglőben. Ezt írja Huszonöt év (1945) című visszaemlékezésében: „Hármasban vacsoráltunk. Ahogy ott ültem a vendéglőasztalnál, az volt az érzésem, mintha régi szenvedélyes románc csendülne meg halkan a vörös hajú, agyonpingált ezen öreg nő és a még jóképű, de már kövéres és kissé kopaszodó háziúr társalgása mögött, miközben semmitmondó szavakat váltottak egymással. Mint íróember elraktároztam ezt az adatot, és elgondoltam, milyen jól használható volna egy regényben.” Amikor viszont 1932-ben megköszöni Schöpflin Aladárnak szép méltatását, melyet a Prágai magyar hírlapban írt Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja című tréfás-apokrif emlékiratáról, elárulja, hogy ez az írása „igazában nem művészi kedvtelésből keletkezett”. Így vall az írói műhelytitokról: „Midőn román állampolgár lettem, néhány itteni magyar vezető ember azt hitte, hogy politikai vezérségre aspirálok. Ezek korántsem örültek annak, hogy ide visszatértem, és elég ügyetlenül még román vezető emberek előtt is kifejezték ezt. Ekkor írtam az Ellenzék kolozsvári napilap irodalmi mellékletében az első Fortélyost – a többi is ott jelent meg –, a Szent Ferencet, melynél az erdélyi vadak nagyon barátságtalanul fogadják a »jövevényt« és az öreg kuvasz az ő »koslapockáját« félti tőle. Később, midőn Bukarestben természetszerűen végiglátogattam azokat a román államférfiakat, kik honpolgárságomat megcsinálták, ugyanazok a magyar urak világba kürtölték, hogy én román–magyar perszonáluniót tervezek! – ez a híresztelés az egész világsajtót bejárta (még japáni lapokban is megjelent!), és végeredményben nemhogy káromra nem volt, de olyan reklámot csinált nekem, mint semmi olyan, amit valóban tettem. Erre vonatkozik a Rágton rágás oskolája, mert azt akartam, hogy észbe vegyék, hogy én igen jól tudom, honnan fúj a szél; de minthogy magyar emberekről van szó, semmi polémiát kezdeni velük nem akartam. Ilyen háttere van minden egyes kis történetnek.”

Bánffy közéleti szerepvállalásában fordulatot jelent, hogy a romániai politikai pártok működésének betiltása után létrehozott Nemzeti Újjászületési Front keretén belül megalakul a Magyar Népközösség, elnöki tisztére őt kérik fel. A Népközösség alakuló ülésén kijelentette, hogy nem kereste az elnöki széket, a megbízatást ideiglenes jellegűnek tekinti, és – mint mondotta – „mihelyt lehetőség nyílik arra, hogy népünket megkérdezhessük”, a romániai magyarság rendelkezésére bocsátja mandátumát, „mert valódi erő csak az, ami a nép közös akaratából fakad”.

Bánffy Miklós nem érte meg azt az időt, amikor az erdélyi magyarságot megkérdezték afelől, hogy kit kíván vezetőjének. A bécsi döntés után behívták a magyar országgyűlés Felsőházába, s amikor a Szovjetunió elleni háborúban részt vevő Románia vezető körei rádöbbennek arra, hogy a németek ügye vesztésre áll, a magyar kormánynál tapogatóznak közös román–magyar kiugrás lehetőségéről. Bethlen István tanácsára Kállay Miklós miniszterelnök Bánffy Miklóst kérte meg, hogy utazzon Bukarestbe, és vegye fel a kapcsolatot régi személyes ismerősével, Iuliu Maniuval. Csakhogy mire Bánffy elért Bukarestbe, és találkozott a román nemzeti parasztpárti vezetővel, a román politikust Eduard Beneš már rávette arra, hogy a románok ne a magyarokkal közösen keressék a háborúból való kilábalásnak a lehetőségét. Itt emlékeztetek arra, hogy a bécsi döntést követő hónapokban az észak-erdélyi román vezető férfiak Bánffy „tapasztalt és bölcs” együttműködési készségében bizakodnak, hogy „egyes személyek esetleges kalandos cselekedetei ellen” megegyezés jöhet létre románok és magyarok között. Egyébként bukaresti útjára Bánffyt Raoul Şorban kísérte el.*

Bánffy Miklós közéleti szerepvállalásának utolsó eredményesnek minősülő tette az, hogy közvetít a budapesti központi hatalom és az észak-erdélyi magyar ellenállási mozgalom között, és sikerül parancsot továbbítania a magyar honvédség második hadserege parancsnoka, dálnoki Veress Lajos tábornoknak, hogy Kolozsvárt ürítse ki és kímélje meg a hadműveletek rémségeitől. A háború után Bánffy Miklós bonchidai otthonának már csak üszkös romjait láthatja, mivel a távozó hitlerista csapatok felgyújtják a kastélyt. Őt mint kolozsvári Király utcai palotájában szerényen élő íróembert még láthatjuk mi, diákok, hiszen az ő épületében tanítanak a Bolyai Tudományegyetemnek olyan professzorai, mint György Lajos, Szabó T. Attila, Benedek Marcell, Gunda Béla. Olvassuk a Józsa Béla Athenaeum kiadásában megjelent Bűvös éjszaka című könyvét, és örömmel fedezzük fel az 1946. június 22-én először megjelenő Utunk című lapban Kisbán Miklós nevét. Írásának címe szomorúan sokat sejtető: Beszéljünk semmit. Még diákok voltunk, amikor hallottuk, hogy gépkocsit fogadott, fölment a Feleki-tetőre, Bonchida felé nézett, és elbúcsúzott Erdélytől.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése