2012. április 15., vasárnap

560 éve született Leonardo da Vinci

Leonardo di ser Piero da Vinci (1452. április 15. – 1519. május 2.) olasz (akkor még itáliai) származású polihisztor, azaz: festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író.

A Vinci melletti Anchianóban született Toszkánában, Itáliában egy nótárius, Ser Piero da Vinci, és egy parasztlány, Caterina törvénytelen gyermekeként. Mai értelemben véve nem volt vezetékneve, a Da Vinci ’Vinciből való’-t jelent. Születésekor teljes neve Leonardo di ser Piero Da Vinci volt, ami azt jelenti, hogy ’Leonardo, ser Piero fia Vinciből’.

Leonardót sokszor nevezik a reneszánsz ember őstípusának, akinek láthatólagos végtelen kíváncsisága csak a felfedezéseinek erejével volt egyenlő. Széles körben az egyik legnagyobb festőnek tartják, és egyes vélemények szerint akár ő is lehetett minden idők legműveltebb embere. 


Leonardo da Vinci


Tudomány és művészet
(részletek)


(Tudomány és tapasztalat)

   Azt mondják, hogy a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos, amely az elmében születik, és ott végződik. Ami pedig a tudományból fakad és kézművességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygésekkel. Márpedig ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt, mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak, és valójában megtörténik, hogy ahol hiányzik az értelem, ott a lárma foglalja el a helyét, ami a dolgokkal nem esik meg, ha megvan a bizonyosságuk.
   Ezért állítjuk, hogy ahol sok a lárma, ott nincs igazi tudomány, mivel az igazság csak egyféleképpen végződhetik, mely, ha nyilvánosságra kerül, a további vita mindörökre megsemmisül, s ha mégis újratámadna, akkor hazug és zavaros volt az a tudás, nem pedig újjászületett bizonyosság. Az igazi ismeret pedig az, amelyet a tapasztalat érzékszervek által szerzett meg, csöndet parancsolva a vitatkozók nyelvének. Ez nem ábrándokkal táplálja kutatóját, hanem mindig első, az igazi, ismert alapelvekből kiindulva fokról fokra halad előre mindvégig helyes következtetésekkel. Ezt láthatjuk a matematika elemeinél, amelyek a számon és a mértéken alapulnak, az úgynevezett aritmetikán és geometrián, és a legteljesebb igazsággal tárgyalnak nem folyamatos és folyamatos mennyiségekről. Itt nem lehet arról vitatkozni, hogy kétszer három több-e vagy kevesebb hatnál, sem pedig arról, hogy a háromszög szögeinek kisebbnek kell-e lenniük két derékszögnél, hanem örök hallgatásban semmisül meg minden ellenkező érvelés. Ezeket a tudományokat békén élvezhetik híveik, ami nem lehetséges a csalóka, tisztán spekulatív tudományoknál.


(Mi különbség van a festészet és a költészet között?)

   A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani, a költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni. Tehát ez a kétféle költői alkotás - vagy ha akarod: festői mű - itt felcserélte azokat az érzékszerveket, melyek által be kellene hatolniuk az értelemig. Ha ugyanis az egyik is meg a másik is a szemen keresztül akar behatolni az érzékletet felfogó központig, vagyis a nemesebbik szerven keresztül, vagy ha mindkettőt költői műalkotásnak vesszük, és a kevésbé nemes szerven, a fülön keresztül kell bejutniuk, akkor, ha a festményt siketnémának adjuk, a költői művet pedig vakon születettnek, abban az esetben, ha a festményen az alakok mozdulatai megfelelnek azon lelkiállapotnak, amelyekben éppen vannak, a süketnéma kétségtelenül meg fogja érteni a mester művét és intencióját, de vakon született soha nem fogja megérteni, amit a költő elébe tár, s amitől a költemény nagy lehet. A költészet nemes tulajdonságai közé tartozik ábrázolni a történés mozzanatait és összetevőit, ábrázolni a szép és kies helyeket áttetsző vizeikkel, melyeken keresztüllátszik áramlásuk zöld mélye, és hogy mint enyelegnek a hullámok, melyek réteken és finom fövenyen (haladva tova) a fűszálakkal és az ide-odasikló halakkal: az ilyen finom részleteket inkább lehetne elmondani egy sziklakőnek; mint annak, aki vakon született, aki soha nem látott semmit a világ szépségéből, sem a fényt, sem a homályt, a színt, a testet, az alkatot, a helyet, a távolságot, a közelséget, a mozgást és a nyugalmat, ezt a tíz dolgot, melyek a természet ékességei. A süket azonban, aki egy kevésbé nemes szervet vesztett el, noha a beszédképességét is elvesztette (mivel soha nem hallott beszélni, és nem tudott megtanulni semmilyen nyelvet), mégis inkább meg fogja érteni az emberi testnek minden mozdulatát, mint olyasvalaki, aki beszél és hall. Hasonlóképpen föl tudja fogni a festők alkotásait, valamint mindazt, ami bennük elénk van tárva, és amit az alakok kifejeznek.

***

   A festészet néma költészet, és a költészet vak festészet.

Egyik is, másik is a természetet utánozza, amennyire képességeitől te-lik, és egyikben és másikban is kimutatható nagymérvű erkölcsi tartalom, mint Apellész csinálta a "Rágalom"-ban.
De a festészetből, minthogy a szemet, ezt a nemesebb érzékszervet szolgálja, harmonikus arány származik, vagyis: ahogy sok különféle hang egy időre összesítve harmonikus arányt támaszt, mely annyira kel-lemetes a hallószerv számára, hogy a hallgatók az ámuló csodálattól szinte magukon kívül vannak, még sokkal többre képes egy angyali arc harmonikus aránya, ha képre festik. Valamilyen harmonikus összhang származik ebből az arányosságból, mely ugyanannyi idő alatt tesz eleget a szemnek, mint a zene tesz a fülnek. Ha a szépség ilyen összjátékát megmutatják azon hölgy szerelmesének, akinek szépségét lefestették, kétségtelen, hogy ámuló csodálat támad benne, összehasonlíthatatlan, minden más érzést felülmúló öröm.
   De ha a költészetnek kellene valamely tökéletes szépség ábrázolását elénk tárni, annak minden részét formába öntve, amiből az említett harmónia a festőnél megszületett, csak annyi kellem származik belőle, amennyi hallható volna a zenében, ha minden hang külön, különböző időben szólalna meg; ebből nem támadhat semmiféle összhang. Mintha mi egy arcot részről részre akarnánk bemutatni, mindig betakarva azt, amit előbb mutattunk: ebből a mutogatásból a feledés következtében nem jöhet létre semmiféle harmonikus arány, mivel a szem látóképességével nem tekinti át őket egyszerre.
   Ugyanez történik bármely, költő által kigondolt tárgy szépségével, mert részeit különböző időben mondják el, s az emlékezetnek nincs része harmóniában…


 Ha te, költő, a véres csatát akarod ábrázolni, ahol homályos, fekete a levegő, a rettentő, halált hozó masinák füstje miatt, ahol a levegőt sűrű por szennyezi, ahol a borzalmas halál elől menekülő nyomorultak rettegő futása látszik, ebben az esetben a festő felülmúl téged, mivel előbb kopik el a tollad, mielőtt tökéletesen leírhatnád mindazt, amit a festő az ő tudásával közvetlenül eléd tár, és nyelvedre szomjúság rak bilincset, testedre pedig álmosság és éhség, mielőtt szavakkal bemutatod azt, amit a festő egyetlen pillanat alatt mutat meg néked. Ebből a képből csak a lefestett dolgok lelke hiányzik, de minden egyes testből teljesen ábrázolva van az a rész, ami egyetlen szemszögből megmutatkozik. De hosszú és unalmas lenne a költészetnek végigsorolni egy ilyen háború résztvevőinek valamennyi mozdulatát, a tagok részeit, azok díszét: mindezen dolgokat a festészet nagy gyorsan és híven állítja eléd, s eme bemutatásból nem hiányzik egyéb, mint a gépek zaja, a rettentő győző ordítása, a rettegők sikolyai és sírása. Mindezt azonban a költő sem tudja a hallószerv elé tárni. Úgy mondjuk tehát, hogy a költészet olyan tudomány, amely legfőképpen a vakoknál háthatós, a festészet viszont ugyanígy van a süketekkel. De annyival nagyobb a festészet rangja, amennyiben előbbrevaló érzékszervet szolgál.
   Egyedül igaz hivatása a költőnek, hogy megformálja a szavakat, melyeket az emberek egymással váltanak: csak ezt tudja nyújtani a hallószervnek ugyanúgy, mintha természetes lenne, minthogy a beszéd már önmagában is természetes, hiszen az emberi hang teremti meg. Minden továbbiban felülmúlja a festő. Hasonlíthatatlanul gazdagabb variációi vannak a festészetnek, mint a költészetnek, mert végtelen sok dolgot tud megcsinálni a festő, amit szavakkal nem lehet elmondani, mivel nincsenek megfelelő kifejezések hozzájuk. Hát nem látod, hogy az ötletek micsoda bőségével csapong a festő, ha pokolbeli állatokat vagy ördögöket akar ábrázolni?


(Ki tudja a tavaszi táj szépségeit megörökíteni, a festő vagy a költő)

   Mi vesz rá téged, ó, ember, arra, hogy elhagyd tulajdon városi lakhelyedet, hogy elhagyd rokonaidat és barátaidat, és elmenj vidékre, hegyre, völgybe, ha nem a világ természeti szépségei, melyeket, ha jól átgondolod, csak a látószerveiddel tudsz élvezni. Ha a költő azt tartja, hogy még ebben az esetben is felér a festővel, akkor miért nem fogod ezeket a költő által leírt tájakat, és maradsz otthon, ahol nem ér a nap roppant heve? Nem járna ez számodra több haszonnal és kevesebb fáradsággal? Hisz gyorsan érnél célhoz, anélkül, hogy meg kellene mozdulnod, anélkül, hogy betegség veszélyébe kerülnél. De a lélek ez esetben nem élvezhetné a szemek áldását, melyek lakhelyének ablakai, nem fogadhatná magába a kies tájak képét, nem láthatná az árnyas völgyeket, melyeket kígyózó folyók öntöznek enyelegve, nem láthatná a különféle virágokat, melyek tarka színeikkel harmóniákat tárnak a szem elé, vagyis semmi olyasmit, amit ilyenkor a szem megláthat. Ha azonban a festő téli zord, fagyos időben ugyanezen és más tájakat lefestve rak eléd, amerre te valamikor gyönyörűséggel lakoztál, valamely forrás mellett, ha viszontláthatnád magad szerelemben, szerelmesed oldalán, a virágzó mezőkön, a zöld fák édes árnyai alatt, nem merítenél belőle egészen más gyönyörűséget, mintha költő leírásában hallanád?

(Mátyás király válasza a költőnek, aki versenyezni akart a festővel)


   Mátyás király születése napján egy költő elvitte hozzá művét, melyet ama nap dicsőítésére írt, amikor a király e világ javára megszületett. Viszont egy festő is megajándékozta szerelmese arcképével. A király nyomban becsukta a könyvet, a festmény felé fordult, és azon akadt meg a pillantása nagy álmélkodással. Ekkor a költő erősen méltatlankodva így szólt:
"Királyom, olvass, olvass csak, magvasabb dolgot fogsz hallani, mint amit egy néma kép ád!"
Észrevette a király, hogy feddésben részesült, amiért néma dolgokat szemlél, és így válaszolt:
"Hallgass, költő, nem tudod, mit beszélsz. Ez a festmény nemesebb érzékszerveknek van a szolgálatára, mint a tiéd. Az csak a vakoknak való, ez pedig olyasvalamit ád nekem, amit láthatok és érinthetek, és nem csupán hallhatok. Ne kárhoztasd az én választásomat, hogy a te művedet a karom alá dugtam, a festőét pedig két kezemmel fogom, és szemem elé tartom, mert a kezek önmaguktól választották a hallásnál nemesebb érzékszerv szolgálatát. Én magam azon a véleményen vagyok, hogy a festő tudása úgy viszonylik a költőéhez, mint azok az érzékszervek viszonylanak egymáshoz, amelyekkel rendelkeznek. Nem tudod, hogy a lelkünk harmóniából van teremtve, a harmónia pedig azokban a pillanatokban születik, amikor a tárgyak arányossága láthatóvá, illetve hallhatóvá válik? Látod, a te művészetedben nincs meg az ugyanegy pillanatban megteremtett arányosság, hanem inkább az egyik rész a másikból fakad folytatólagosan, és a következő sor meg nem születik, míg a megelőző meg nem hal. Csupán emiatt tartom a te mesterségedet sokkal alacsonyabb rendűnek a festőénél, mivel belőle nem alakul ki összehangzó arányosság. Nem elégíti ki a hallgató vagy szemlélő lelkét úgy, ahogy a szépséges formák arányossága, melyek ez arc isteni szépségének összetevői, itt előttem, és amelyek ugyanabban az időpontban összefonódva akkora gyönyörűséget okoznak isteni arányaikkal, hogy nem hiszem, volna emberi alkotás a földön, mely nagyobbat adhatna. Nincs olyan bolond, aki, ha felteszik neki a kérdést, mit akar inkább választani, örökös sötétségben lenni, vagy inkább akarja elveszteni a hallását, azonnal azt ne felelje, hogy inkább akarja elveszteni a hallását a szaglással együtt, mintsem megvakulni. Hiszen aki elveszti látását, elveszti a világ szépségét a teremtett dolgok összes formáival együtt, a süket pedig csak a hangot veszti el, ami a megrezdült levegő mozgása által keletkezik, és lényegtelen dolog a világon.
   Te azt állítod, hogy az a tudomány előrevalóbb, amelyik nemesebb tárgyra vonatkozik. Ennélfogva tehát többet ér valamilyen hamis foga-lom az isten lényegéről, mint valamely kevésbé magas dologról alkotott fogalmunk. Erre azt feleljük: a festészet, ha csupán az isten műveire vonatkozik is, előkelőbb, mint a költészet, mely csupán emberi művekről való hazug képzelgésekre terjed ki. Érthető panasszal fájlalja a festészet, hogy ki van űzve a szabad művészet köréből, pedig ő a természet igazi leánya, és előkelőbb érzékszerv hozza létre. Ezért ti, írók, rosszul tettétek, hogy kihagytátok az említett szabad művészetek közül, mivel nemhogy a természet alkotásaira, de végtelen sok olyanra is kitér, amit a természet soha nem alkotott."

(Végkövetkeztetés a költő és a festő közötti vitában)

   …Mert aki elveszti látását, elveszti a világmindenség látványát és szépségét, és ahhoz lesz hasonlatos; akit elevenen sírba zártak, hogy ott mozogjon és éljen. Nem látod, hogy a szem az egész világ szépségét felöleli? A szem vezérli a csillagászatot, a szem írja le a világot, ő a tanácsadó és a javító minden emberi művészetnél. A szem viszi át embert a világ különféle tájaira, a szem a matematika fejedelme, a rajta alapuló tudományok bírnak a legfőbb bizonyossággal. Ő méri meg a csillagok magasságát és terjedelmét, ő találta meg az elemeket és azok elhelyezkedését, a csillagok pályáiból ő mondta meg előre az eljövendő dolgokat. A szem nemzette az építőművészetet és a perspektívát, sőt magát az isteni festészetet. Óh, te legkiválóbbja az Isten által teremtett dolgoknak! Mely dicséret tudná kifejezni a te nemességedet, milyen nép, mely nyelv tudja majd teljesen leírni a te valódi művelkedeteidet? Te vagy az emberi test ablaka, amelyen keresztül kitekint útjára, és élvezi a világ szépségeit. A lélek így éri be az emberi test börtönével, szem nélkül gyötrelmére szolgálna. Az ő segítségével találta meg a tüzet, mely által a szem visszaszerzi azt, amitől a sötétség előbb megfosztotta. Ő díszítette a természetet földműveléssel, kies kertekkel.
   De mi szükség van arra, hogy ily magasröptű és hosszú fejtegetésekbe bocsátkozzam? Melyik dolog készül nélküle? Ő mozgatja az embereket napkelettől napnyugatig, ő találta ki a hajózást: sőt annyiban felül is múlja a természetet, hogy míg az egyszerű természeti tárgyak változatlanok, azok a műalkotások, melyekre a szem a kezeknek parancsot ad, végtelen sokak, mint ez kiviláglik a festőnél, mikor a számtalan állati és növényi formát, fákat és jeleneteket kigondolja.

Kardos Tibor fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése