2012. szeptember 29., szombat

Tóth Árpád: Őszi alkonyat

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszint fen szét,
Ó most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.
Ó most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyulván
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít s nehéz főm félrebillen...
S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok
És ébred a szivemben egy-egy bús, régi emlék
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyu talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...
És hanyatt terülök a fűben s csendesen
Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva
Mint dombos homlokom s csillognak e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése