2012. október 19., péntek

Wass Albert: A teremtés története


Magosán fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából uralkodott ÚR-ISTEN a világ fölött, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és az éjszaka sötétjébe öltözött ÖRDÖNGASSZONNYAL együtt. Mikor a föld teremtésére került a sor, a sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR.

Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velők a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az érintés nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a szorgalmas és hasznos méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította a földre a mérges és haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a földet jó gyümölcsöt termő fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízű gombákkal, de alig végzett vele, Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és mérges gyümölcsöket termő fákat és bokrokat.

Mikor ÚR-ISTEN meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájától. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amiből megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban, amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában ÚR­ISTEN parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen, így aztán Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladt tőle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya, sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár ÚR-ISTEN tenyere, így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan a birka, és vadállatok leselkednek a legelésző jószágra.

ÚR-ISTEN úgy megharagudott ettől, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld felszínén, s annak mélységes mélyére száműzte gonosz testvérét, Ördöngöt.

Miután a föld így szépen elkészült volt, ÚR-ISTEN fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a napból. Ebből formálta az első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát.

Egy reggel az első asszony szépséges aranyvirágot talált a sátra előtt. Fölvette, kendőjébe takarta, és vitte nagy örömmel, hogy megmutassa az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a kendőt, az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki rajok mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta „édesanyám", az embernek pedig azt, hogy "édesapám".

Az ÚR-ISTEN elrendelte, hogy az első ember-fia neve Világügyelő legyen s mesterségévé tette, hogy tanítójává váljon az emberiségnek, a kezdet kezdetétől mind a világ végezetéig. Világügyelő hozzá is fogott nyomban a munkához, s megtanította az embert, az asszonyt s minden leszármazottukat, hogy miképpen készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót, megtanította őket a pásztorkodás sokféle titkára, de legfőképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtő törvényeinek.

Amikor ÚR-ISTEN látta, hogy Világügyelő irányítása alatt minden rendben haladt a maga kitűzött útján, visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta az embert saját erejére és leleményességére.

Hogy még gazdagabbá tegye az ember számára a földet, Világügyelő lehozta az égi mezőkről a tündéreket meg a törpéket, azok pedig magukkal hozták saját kincseiket: éneklő madarakat, pillangókat, illatozó, színes virágokat, szitakötőket és csigákat és mindenféle egyéb holmit.

Mélyen lent, a föld alatt, ahova ÚR-ISTEN haragja száműzte volt, Ördöngasszony megszülte gonosz leányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld felszínén élő embereket a maga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az emberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét sziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga föld alatti ajándékait. De ahogy ezeket a sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördöng gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek között a betegségeket, viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bűneit, a gyilkolást, lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút. Úgy megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyűlölettel, hogy Boldogasszony éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket.

Hiába igyekezett Világügyelő tanítani az embereket, hogy miképpen legyenek jók, szerető szívűek, becsületesek és boldogok, csak nagyon kevesen hallgattak reá. Ezek voltak a Választottak: a magyar pásztornépek, akik széles, szabad mezőkön legeltették a maguk nyájait. Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol ÚR­ISTEN vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a balban.

Ragyogó-tiszta éjszakákon látták odafönt a Hét Küszöböt, mely az ÚR sátrához vezet. Látták a csillogó Küszöb-őrét s az ÚR sátra körül a csillogó Szérűskertet, ahol Kaszás aratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata cipelte a kosarat.

Láthatták a Hadak Útját, melyen égbe lovagolnak a hősi halottak, s a Nagy Göncöl szekerét, melyen olykor-olykor ÚR-ISTEN maga szekerezte be az égi mezőket. Ilyenkor dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója csillagot ért, villám szikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain, Isten-nyilát hajított alá az ÚR a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér kereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy Mennykő.

Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga saját szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és jó gondolatokat.

Mióta Ördöng leánya, Kincs rászabadította a földre a maga gonosz szolgáit, Gyűlöletet, Irigységet, Háborúságot és a sokféle betegségeket, az emberiség nagy tanítómestere, Világügyelő kénytelen volt bujdosásba menni. Senki sem tudja, hogy hol rejtőzködik. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Ő az egyetlen titoktudó, s amikor ő eltávozik a földi életből, utolsó leheletével megsúgja utódjának a titkot, így aztán nemzedékről nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség egyetlen reménye soha el ne vesszen.

Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világügyelő, a nagy tanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezető utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga.

Ady Endre: Október


Elnézem az őszi rózsát,
Bús halottját dérnek-fagynak...
Ne higgyetek a mosolygó,
Ködöt bontó őszi napnak!

Október egy szeretkező,
Flastromos, vén, kacér asszony -
Hazug fénnyel azért csábít,
Hogy fagyával elhervasszon.

1899. október 19.

József Attila: Ide újra szeretet jön


Fejünkre tapodták a multat,
Hanem a jövő csak megérik,
Dudvából föl a magas égig,
Mely ízes gyümölcsű embert hirdet.

Már izmainkká lett a szándék,
Tél-túl a szemek már nem sírnak
S volt-göthös anyák szerelmes pírnak
A napot kendőzik magukra.

Szándékoló, roppant kohókból
Már ömlik a vas okos formába
S nótás acél zeng majd, hol máma
És tegnap aranyat imádkoztak.

Az átkok már elátkozódtak,
A vér elvérzett, széjjelmarva,
És elrothadt gonosz hatalma
A gyümölcsdögvesztő rothadásnak.

Ide újra a szeretet jön
S gonoszok vége nyögi jöttét,
Nem mint eddig, hogy leütötték
S a jókat áldozták eléje.

Ide újra a szeretet jön
S mindenkinek fakad bocsánat,
De addig jaj, kik látva látnak
S a vaknak nem adnak szemükből!

1924. jan. 22.

2012. október 16., kedd

Wass Albert: Miért


Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
miért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,

miért kell nekem a dombokat bejárni
s bújkálni mint az üldözött gonosz,
miért kell nekem a hegytetőre állni,
mikor az orkán fákat ostoroz.
Miért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és miért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
miért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell magamban mindig vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s miért kell csak mindig  rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?