2012. november 4., vasárnap

Gérecz Attila : Örök arcunk


Ha zárkám festeni kéne, a kép zord
lenne. A táj faláról, mint sötét
keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld
lángjaival fürtös főt hajt föléd.
Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld,
mint végtelennek véges küszöbét...
S a középen, keresztbetett lábakkal
Kamil ül, mint szokott, szemben a nappal.

Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett
az Isten lágy agyagból – gondolom –,
s most a fájdalommal lesz az enyészet
drágább a végtelennel oly rokon
arcon, mint évszázados repedések
ifjú mosolyú Buddha szobrokon.
Ül, mint kit a Sátán el sohasem nyer.
Ha élni kell, ily halálos az ember.

Ha élni kell, s az ember még halálos
angyalarcával egyszer visszaint.
Művészetünk, az egyetemi város
– amit fölépítünk –, a gyáraink
s vén földünk vert, ráncos arca, hová
rozs-szíjak hegén gyümölcsös árnya int,
– lesz örök arcunk, s pár sosemhalott dal.
Más mi lehet itt még a magyarokkal?

Oly meztelenek és szánalmat keltők.
Takarnók őket, meg ne fagyjanak.
Zúzos lelkem óvná, mint téli szellők
belehelik a gyönge gallyakat.
Ha tél jönne és férgesét leszelnők,
talán, ha fáj is, nem maradna mag.
Szikrázzon hát lelkünkkel zúzmarásan,
csak századok szívébe fagyva lássam!

Sötétedik. Az alkony már szemünkre
gyújtogatja vöröslő mécseit.
A felhő, mintha hegykereszten függne
(ember nincs is, csak szenvedése itt),
sebet tajtékos oldalába ütve
az esti fény megváltó kése nyit.
Majd szétcsorog a vér, vádnál sötétebben,
s én megmosom arcom s kezeim a sebben.

Kihűl a Szépség, homlokára alszik
s majd bűnjelül hordja, ki nincs miért
lemeztelenítse az ember-arcig.
A vers körülvesz, mint ezüstös vért.
Csak néha hagyjuk el, kemény a harc itt,
és elveszik, ki harcán győzni vélt.
Mint árad a vér, a kín, mint a tenger,
s föllebeg hátán a könnyebb: az ember.
              (Márianosztra, 1955.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése