2013. január 20., vasárnap

Sík Sándor: Mozart, hegedűverseny


Mozart hegedűverseny,
Ojsztrah játszik Stradivariusán.
Alázd meg magad szeleburdi versem,
Némulj imára szám.
Egy pillantás az emberarc mögé
Egy dobbanás az emberszíven át...
Ember, a szépség a hazád!
Te nem lehetsz az ördögé.
Csak egy pillantás, befelé, magadra,
Ahol e percben búg a végtelen,
Még egy szívdobbanás, és megjelen
Lelked vásznán a boldog Isten arca.

Sík Sándor (Budapest, 1889. január 20. – Budapest, 1963. szeptember 28.) piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946–49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa.

Sík Sándor: Hívők és hitetlenek

Szeretem a hivőket.
Amikor mennek a körmenetben
A méltóságos baldachin után,
És férfi, asszony, lány, gyerek
A tavaszi ég alatt egy szívvel énekli a himnuszt:
"Föltámadt Krisztus e napon!"
És a kisfiú megrázza a csengőt
És minden fej egyszerre lehajlik
A titokzatos Szentkenyér előtt.
És köztük, köztük az Isten.

És szeretem a hitetleneket:
Amint szegény kisiklott életüknek
Arcuk verejtékével gyötrelődnek
Kőmíveskedni filozófiát,
És erőlködnek úgy tagadni,
Hogy nem-hitükben hinni tudjanak,
És tagadásukkal imádják az Istent.

És a kételkedőket,
A becsületes inaszakadtakat,
Akik sem hinni, sem nem-hinni nem elég erősek,
És félszeg áhítattal tátongnak a Krisztus után,
És életük egy imádság:
"Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!"
És akiket, ó, jól tudom, előbb-utóbb
Vállán viszen aklába az Igaz Juhász,
És akikhez engem is küldött.

Ó, mind, mind szeretem őket,
Csak egy van, akit gyűlölök:
A cinikus, a röhögő.
Akinek nem szent az igazság,
És nem legnagyobb a szeretet,
Aki nem sajdul a szépség után,
És nem tiszteli az életet.
Aki a minden-mindegy hullamérgét
Oltja miazmás ördögmosolyával
Az édes élet organizmusába.
Az ilyen előtt zárva kilincsem,
Az ilyen neve ne is említtessék
Házam népe közt, (mint szentekhez illik).
Az ilyennek alkottatott
Világnak kezdetétől a Pokol:
Az ilyen, az ilyen (ha van ilyen!)
Legyen örökre átkozott!

Sík Sándor: Gonosz emberek

Nem, nem, nincsenek gonosz emberek!
Disznó a sárban azért hempereg,
Mert jónak érzi.
Ember azért jár szennyes utakat,
Mert az ösztönnek húsába szakadt
Tövise vérzi.
Mindig a jó, a szép után lohol
Akkor is, mikor sírva fuldokol
Hináros árban,
Facsarja szívét a fehér Örök,
Akkor is, mikor rekedten röhög
Vad bacchanálban.
Bús szívének igazság kellene,
De el nem bírja bedagadt szeme,
Földes vakondnak.
Erényre sólymász és a bűnbe lép:
Gáncs és tőr neki a rút és a szép,
Szegény bolondnak.
A lompos földön nem leli helyét,
Az ismeretlen neki az elég,
Csak menne, törne,
Míg falba zúzza lüktető fejét,
És marcangolja önnön kebelét
Vak vágya körme.
A tűzbe nyújtja gémber ujjait,
És bosszús jajja nem fogyatkozik,
Hogy ímhol: éget!
Lustán kifújja Krisztus mécsesét,
Aztán siratja, mint távol mesét,
A fényességet.
Minden léptén csak bajt és jajt csinál,
Aztán duzzogva a sarokba áll,
Vagy dúl jajongva.
Nem, nem, nincsenek gonosz emberek:
Az ember, mint a kényes kisgyerek,
Csak oktalanka!

Sík Sándor: Esti dal

Alszik a kert, eljött az este,
Az ég fehér és bánatos.
Az égből bús, magányos álmok
Aranyló méze harmatoz.
A házból, zsongó lombon át,
Halk zongoraszó kilopózik.
A zene zengő vizein
A lelkem némán ringatózik.
Víg dallam, csengő kacagás.
Hallgatom, némán, komolyan.
Csak tíz lépés! és - boldog Isten!
Mindez oly messze, messze van!
Egy ember jön a ház előtt,
Az ajkán pajkos, könnyű nóta.
Istenem! mintha jönne már
Hosszú, nagy, terhes évek óta.
Jön, hosszú terhes évek óta,
És én oly rég, oly rég lesem.
Jön felém, amióta élek,
És el nem érhet sohasem.
Oly messze-messze minden, minden!
Az éjszaka ölel körül.
És én fölállok, egyenesen,
A súlyos éjben, egyedül.

Sík Sándor: Három sóhajtás

Szőlő-lugasom paradicsomában
Fekszem füveim fűszeres derekalján
És szürcsölöm a csendet.
Barbár mennydörgés dörömböli végig a völgyet:
A lőgyakorlat.
- Háborútól ments meg, Uram, minket!
Új csend. Ide hallik a messzi mezőről
Cséplőgép zakatolása.
- Add meg mindennapi kenyerünket!
Csend újra megint. Csak a lomb közt zümmög a szellő.
Fújj, fújj, fura szél, fiatal szél, pünkösdnapi szél,
Frissítsd meg lomha szívünket.