2017. február 26., vasárnap

A szoprán hangért kasztráltak az újkorban

Önök kasztráltatnák a gyermeküket csak azért, hogy szerencsét próbálhasson a színház világában? Ma már biztosan nem, de volt idő, amikor évszázadokon keresztül több ezer család számára ez jelentette a kitörést a nyomorból: az 1700-as évek operaközönsége bolondult a nőies hangú énekesekért. Csakhogy a csillogás itt sem volt garantált minden „angyali hangú” férfinak: kevesen futottak be olyan kivételes karriert, mint ami Carlo Broschinak, alias Farinellinek, a XVIII. század ünnepelt énekesének kijutott. A kasztráltak többségére ugyanis nagyon nehéz élet várt. 


A rituális kasztráció a görögtől kezdve a föníciain keresztül a babiloniig számos antik civilizációban volt elterjedt eljárás. Létezett a nőtlenséget, s ezáltal az Isten iránti feltétlen tiszteletet és teljes odaadást biztosító autokasztráció is; az egyik legismertebb öncsonkító az i. sz. II–III. században élt keresztény filozófus, Órigenész volt.

A kasztrált templomi énekesek az ellenreformáció idején tűntek fel Itáliában. Első képviselőjük, a Spanyolországból érkezett Francisco Torres 1562. május 20-án csatlakozott a Sixtus-kápolna kórusához. Őt követte valamivel később – testvérével és unokaöccsével egyetemben – Francisco Soto de Langa.
Spanyolországban az 1400-as évek végén, az arab uralom után is rengeteg eunuch élt, akiket addigra már egy ideje a keresztény szertartásrendnek megfelelően alkalmaztak. Franciscót és társait azért hívták Rómába, hogy az énekes liturgiák során szenteknek és hősöknek kölcsönözzék a hangjukat. Ez a szerepkör nem illett az addig alkalmazott gyermekhangokhoz, a szerzetesek hangszínéhez, a falzettek vagy éppen az egyházi kórusokból 1630-ban kitiltott nők vékony hangjához. A kórusvezetők „angyali hangok” megszólaltatására törekedtek, és az angyalok, mint tudjuk, nemtelenek.
Az 1600-as évek elején Itáliában opera néven új előadóműfaj született, amely néhány évtizeden belül Európa-szerte rendkívüli népszerűségre tett szert. Az operákban megjelenített erős érzelmek, a heroikus szereplők és az olyan különleges hatást keltő elemek, mint például a kasztrált énekesek hangjának együttes hatása adta a műfaj sikerének kulcsát. Az opera, ahogy az egész barokk művészet, imádta a kontrasztokat, és a kasztráltak tökéletesen megfeleltek ennek az ideálnak. A kristálytiszta gyermeki hang egy felnőtt férfi tüdőkapacitásával ötvözve olyan virtuozitást tett lehetővé, amely elbűvölte a közönséget. Senki nem botránkozott meg, ha az ókori mitológia vagy történelem királyai, hősei (a barokk opera kedvelt figurái) szoprán hangon szólaltak meg, vagy ha egy férfi női ruhákba öltözve lépett színpadra. Sőt, a közönség minden különleges rész után azt skandálta: „Éljen a kés!”
A fiúk a kecsegtető siker reményében a véres műtéten még pubertáskoruk előtt, 12-13 évesen estek át. Mivel a kasztrált énekesek olykor a mai rocksztárokhoz hasonló népszerűségre tettek szert, családok ezrei álltak sorban a helyi hentesnél (aki minden különösebb megrázkódtatás nélkül herélte ki a disznókat és a gyermekeket is), hogy meggátolják fiúgyermekeik mutálását.



forrás

Bartók Béla: A magyar népzene


E néhány sorban a magyar népzenekutatás terén elért eredményeket szeretném lezárni és összegezni. Mindenekelőtt azonban két alapvető kérdést kell tisztáznunk, nevezetesen: „Mit kell értenünk a népzenén?”, továbbá „Hogyan kell hozzálátnunk a gyűjtőmunkához ezen a téren?”

A tágabb értelemben vett tulajdonképpeni népzene azokat a dalokat öleli fel, amelyeket valamely földrajzi szélességi fokon élő nép ma is énekel, vagy régebben énekelt, s amelyek az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői. Szűkebb értelemben véve, a népzene a melodikus alkotóművészet egésze, amely minthogy szervesen kapcsolódik valamely népréteghez, különböző stílusú ugyan, de érzelmi elrendezés szempontjából bizonyos mérvű egységet mutat. Azokat az egyszerű dalokat, amelyeket csak egyes földművelő falusi emberek énekelnek, s a nép körében nincsenek elterjedve, nem tekinthetjük a népzene mintáinak. Hasonlóképp nem tartoznak a népzene körébe a hazafias dalok sem, mert a parasztok csak az iskolában ismerkednek meg ezekkel a dallamokkal, és sohasem fejezik ki elemi erővel kollektív zenei ösztönüket. Ezek a dallamok csupán vegetálnak a paraszti rétegben és a mesterséges hatás nyomait hordják magukon. Mindamellett a népi dallamok sorába emelhetünk néhány műkedvelő, álnépi melódiát, ha azokat nem csak egyes személyek éneklik, hanem az egész paraszti réteg hosszabb-rövidebb időn át. A dalok időbeli és térbeli elterjedtségének tulajdonítható, hogy a dallamokban változások mennek végbe és különféle változatokban terjednek. Ha az idegen befolyások hatására keletkezett változások egységes műfajúak, azonos irányban haladnak és hosszú életűnek bizonyulnak, akkor egész sor olyan dallam forrásává válhatnak, amelyeknek már bizonyos stílusegysége van, más szavakkal kifejezve: olyan zene keletkezik ily módon, amely már a népi alkotás félreismerhetetlen jegyeit viseli magán.

Mindazonáltal nagyon könnyen és gyakran azonosítják az igazi, eredeti népdalokat a műkedvelő álnépdalokkal, az un. műdalokkal. A műdalok szerzői kétségtelenül rendelkeznek bizonyos zenei kultúrával, de a városból importált zenei kultúrával. Ezek a szerzők azonban rendszerint kontárok, s éppen ebből adódik, hogy dalaik a városi muzsika agyoncsépelt sablonos formáit keverik a népzene sajátságos, egzotikus stílusjegyeivel. Ezzel magyarázható, hogy az ilyen dallamok, annak ellenére, hogy bizonyos egzotikus nyomok vannak bennük, túlságosan vulgárisak ahhoz, hogy valóban értéket képviseljenek. Az igazi népi dalokban mindig tökéletes stílustisztaságot találunk.

Ami a második kérdést illeti („Hogyan kell hozzálátni a népzenei gyűjtéshez?”), a vélemények sokáig megoszlottak, de az idők folyamán kikristályosodtak, s néhány szigorúan meghatározott elvre épültek fel. Nem elegendő, ha a dallamokat csupán művészi szempontból jegyezzük fel, hogy később kiválogassuk közülük a zenei értékkel rendelkezőket. Mindenekelőtt tisztán tudományos elveket kell szem előtt tartanunk: lehetőleg minden dalt, a nép által énekelt minden dallamot össze kell gyűjtenünk, függetlenül zenei értéküktől. Az sem elegendő, ha a gyűjtő csupán hallására támaszkodva jegyzi fel a dalokat; fonográfot vagy gramofont kell használni még akkor is, ha egészen egyszerű dallamokról van szó, mert a népi éneklésmódnak különféle jellegzetességei vannak, így pl. a hanghordozás, az irracionális ritmizálás stb., amelyek megérdemlik a pontos feljegyzést, megörökítést; az ilyen finom eltéréseket lehetetlenség rögzíteni a hagyományos feljegyzési módszerek segítségével. Az is fontos, hogy a gyűjtött dallamok több variánsban szerepeljenek, ezek ékesszólóan tanúskodnak a dallam ősi jellege és az igazi népi dallamok életképessége mellett. Teljes határozottsággal állíthatjuk, hogy az olyan dallam, amelynek nincs variánsa, amely nem kapcsolódik más, közeli vagy hasonló dallamhoz, nem tekinthető igazi népi dallamnak, amelyet a tudományos mérlegelésben fel lehetne használni.

Nem könnyű feladat a népdalgyűjtés. A legegyszerűbb, legszegényebb és a vasúttól legtávolabb élő néprétegek közt kell kutatnunk, ha tiszta, hamisítatlan formákat, típusokat akarunk találni, ha olyan dalokat akarunk gyűjteni, amelyeket a városi hatások nem torzítottak el. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen „szűz területeket” lakó nép bizalmatlanul fogadja az ajtaján kopogtató idegent. Hasztalanul bizonygatja jöttének célját, hiába mondja el, hogy elfelejtett régi dalokat szándékozik gyűjteni. A helybeliek nem értik, hogy a „nagyvárosi úr” csupán azért vállalja a kényelmetlenséget, hogy régi paraszti dalokat hallgasson. Sok parasztasszony azt hiszi, hogy a látogató új adó kivetését jelenti, ezentúl a zene után is adózniok kell majd! Az aggályokhoz járul még a szégyenkezés is, mert hát lehet, hogy az „úr” nevetni fog egyszerű, naiv dalaikon. A folklórkutatónak tehát sok időt és nagy türelmet kell szentelnie az akadályok legyőzésére.

(1929)

2017. február 24., péntek

Gyurkovics Tibor: Ország


Csak megalázó helyzetekben
alakul ki a szív a jellem
és így majd egyszer összefog
a magyar és a magyarok
talán majd összeesküszik
ha a bajokban áll szügyig
addig dalol - jól szól a nóta -
dalol dalol az idióta
Kossuthokért Széchenyikért
és ki tudja hogy még kikért
ellengősen és fellengősen
dalolja hogy magyar erősen
Egyszer egy ember kellene
talán a bája jelleme
hogy összeférjünk mint a baj
magyar a magyarjaival
Sebezhetetlen Nem Zsilinszky
aki Áchimot leteríti
és nem is a zsidó Radnóti
katolikusként haldokolni
Nem is Mátyás nem is szent István
erőszakosan alapítván
nem is Petőfi-Petrovics
kit Segesvár halálba visz
Hanem egyként egy magyar nemzet
összeállhatna mint a selymet
szövik száz szálból együvé
rabok tovább nem leszünkké
Petőfiből Mátyás királyból
Zsilinszky Áchim Andrisából
Kossuth dühödt Széchenyijéből
Radnóti sártépett verséből
egy olyan ország születik
határtalan határokig
amely összeáll mint a jellem
a megalázó helyzetekben.

Nemes Nagy Ágnes: Az aranyecset

 
 
 
Keleti mese

Az óriás zsebkendője

Élt egyszer régen, valahol az Óriás-hegy alatt, egy ember meg egy asszony. Szegények voltak, a kunyhójuk alig volt nagyobb egy vakondtúrásnál, de ők azt se bánták – csak lett volna gyermekük. Hanem bizony gyerek az nem volt. Addig-addig búslakodtak, emésztették magukat, míg egy napon azt mondta az ember:
– Én fölmegyek az óriáshoz tanácsot kérni.
Megijedt erre az asszony, de nem szólt, csak lehajtotta a fejét úgy, hogy még a szép, nagy, fekete kontya is félrebillent, aztán sütött útipogácsát, föltarisznyázta az urát, s útra bocsátotta.
Az meg ment, ment, fölfelé a hegyoldalon. Szép volt az út eleinte, a rét csupa de csupa kikerics, mintha lila tóban gázolna bokáig – mert éppen ősz felé járt az idő. Bizony az ember le is hajolt volna virágot szedni, ha nem röstellte volna az efféle haszontalanságot. Egy maroknyi akáclevelet leszakított azért, amint ment át a ligeten, zsebébe gyűrte, egyet pedig a szájára tett, s azon át zümmögött, rezegtetett valami nótát.
Ment egy nap fölfelé, ment másnap; addigra elmaradt az akác, elmaradt a kikerics. Nem volt más, csak fenyő, mindenütt csak fenyő – azután az se.
Harmadnapra leesett a hó. Először csak ritkán hullott, nagy, tenyérnyi pelyhekben, azután sűrűn, mintha fehér cérnával varrnák össze az eget a földdel. Sötét lett, fehér sötét; az ember az orráig se látott.
Egyszerre csak ott állt előtte három medve. Olyan hirtelen-váratlan, mintha a hóesésből születtek volna. Nagy, szürke medve volt mind a három, hátukon, vállukon úgy állt a hó, mint a fehér köpeny. Két lábra ágaskodtak, úgy nézték az embert. Az meg úgy megijedt, hogy térdre bukott – nem is tudta, milyen okosan cselekszik. Mert aztán elnyúlt a hóban, meghemperedett benne, s úgy maradt. A három medve megint csak közelebb jött, ott álltak szorosan az ember mellett, és nézték.
– Ember – mondta az egyik.
– Holt ember – mondta a másik.
– Medve – mondta a harmadik.
– Medve?! – mordult föl az első. – Miért volna ez medve?
– Olyan, mint mi. Szürke és fehér. Kismedve.
– Kismedve az eszed tokja! – bömbölte az első. Ezen aztán elkezdtek veszekedni, hempergették az embert le-föl a hóban (csak úgy recsegett a bordája), aztán az első odacsapott egyet a harmadik füle közé – a másik alig bírta őket szétválasztani. Szóval nem tudtak megegyezni sehogy sem. Nagy nehezen elcammogtak végre, de még messziről is hallatszott, amint föl-fölhördült az első:
– Kismedve! Még hogy kismedve!
Örült az ember, örült és lapult, aztán gyorsan, óvatosan kúszott tovább. Még jobban örült, amikor egyszerre csak fölszakadt a felhő, kisütött a nap, így végig látta a temérdek nagy hegyoldalt, s figyelhette a földön a medvenyomot – hogy azt aztán elkerülje. De bizony ez volt a baj. Mert egyszer hirtelen úgy érezte, mintha hátulról megütötték volna, vagy mintha valami rettentő súly zuhant volna a bal vállára – és máris emelkedett, szállt fölfelé, útitarisznyája lebegett az oldalán.
Egy óriás saskeselyű tartotta a karmában. Elszédült az ember egy kis időre, csak csüngött a madár körme között, mint valami üres zsák, aztán kinyitotta a szemét – de gyorsan mindjárt be is csukta rémületében. Sziklák, hógörgetegek, szakadékok vonultak alattuk sebesen, mintha fagyott tenger fölött szállnának, néha egy-egy hullámszirt magasba csapott, kis híján elérte őket. Aztán elsimult a vidék, végeláthatatlan, ferde hómező fölött repültek, csak egy kis fekete állat futott, futott, körözött a havon szüntelen, mindig a nyomukban, az éles napsütésben. De nem volt az kis fekete állat – az árnyékuk volt.
Akkor lassacskán ereszkedni kezdett a saskeselyű. Hintáztatta magát jobbra-balra, mint egy fáról hulló levél; közel lehetett már a fészke. Az ember akkor elővette a handzsárját. S mikor úgy gondolta, nincs messze a földtől, hirtelen lehasította a bal válláról a ruhát. A madár, hogy így váratlan elhagyta a terhe, megzökkent, felszökkent, az ember meg zuhant lefelé, bele a hóba, és mászott, kúszott, hempergőzött, ahogy csak erejétől telt, be egy sziklapárkány alá. Onnan leste a saskeselyűt. Az iszonyatosat vijjogott, s ott keringett, pörgött a feje fölött, óriás motollaszárnyával csapdosva a sziklát. Nem is mert az ember előbb elindulni, mint alkonyatkor. Akkorra már csönd volt, csak a hó világított. Ő meg ment, ment fölfelé egész éjszaka. Mennie is kellett, mert hideg volt, egyre hidegebb. Nem érezte már sem a lábát, sem a vállát. És mikor fölkelt a nap – óriás, rézszínű nap az egyik sziklahát mögül –, akkor se lett jobb. Mert melegített ugyan a napkorong, de úgy fénylett, úgy szikrázott a teméntelen havon, hogy az ember minduntalan a szeme elé kapta a kezét. Csak ment, ment a saját árnyéka nyomán – nem mozdult már semmi más a rettentő magasban –, de már az árnyékát se nagyon látta. Tüzes karikák rajzottak előtte, mintha milliom kis napot látna kergetőzni szüntelen, aztán, amikor az utolsó kapaszkodóhoz ért, egyszerre lerogyott a hóba. Nem látott semmit.
– Hát most kell itt maradnom, a hóban-fagyban, amikor majdnem elértem a tetőre? – nyűglődött magában félig vakon az ember. Végigtapogatta szakadt lábbelijét, széthasított köpenyét, aztán a zsebébe tévedt a keze. S kihúzott egy marék akáclevelet. Bizony, össze volt az már pöndörödve, de az ember szépen szétsimítgatta, megnyálazott közülük kettőt, s ráragasztotta a szemére. Hát, amint lassan kinyitotta a pilláját, mintha a szép zöld világosságtól megifjodott volna a szeme. Lassan-lassan elcsitultak a tűzkarikák, elhalványult a szikra-eső. Az ember fölkelt, és kapaszkodott tovább.
Az óriás ott ült a hegytetőn. Látta ő már jönni az embert, látta messziről, de nem szólt. Az ember megállt előtte, meg is hajolt illendően, és nekifohászkodott a mondókájának.
– Tanácsot kérnék tőled, óriás – kezdte, de az óriás mindjárt közbekiáltott.
– Micsodát? – bömbölte, de olyan erősen, mintha mennydörgés hasogatná a téli eget; a hegyek körben mind visszaverték a hangját, a sziklaöbölben megpendültek a jéglapok, mintha milliom cintányér verődne össze egyszerre, s tizenkét lavina kezdett lefelé csúszni a hegyoldalon. Még tiszta szerencse, hogy az ember hóban állt térdig, így nem bukott fel rémületében. Állva maradt hát, s mikor a legkisebbke visszhang is elült, csak elölről kezdte:
– Tanácsot szeretnék, óriás.
– Úgy! Tanácsot. – Most nagyon halkan beszélt. – Persze amikor minden kötél szakad, akkor hozzám szaladtok. De bezzeg máskor, amikor jól megy dolgotok, képpel se fordultok felém. Ötezer éve nem látogatott meg senki! Ötezer éve!
Már megint ordított. Az ember behúzta a fejét a válla közé, várta, míg elül a visszhang. Akkor megszólalt szép csöndesen:
– Már megbocsáss, óriás, de nem gondolod, hogy nagyon is messze találtál költözni? Nem valami barátságos hozzád járogatni.
Azzal elmondta, mi minden érte, amíg idáig eljutott. Elmesélte a három medvét, a saskeselyűt és hogy kis híján megvakult a hómezőn. Az óriásnak tetszett a történet, nevetett rajta, de úgy hahotázott, hogy valóságos vihart kavart vele, annyira, hogy a nevetése szele kiemelintette az embert a hóból, és sodorta, sodorta lefelé a hegytetőről. Alig bírt megkapaszkodni egy sziklataréjban. Visszamászott megint csak a tetőre, de nem nagyon tudta fölérni ésszel, hogy mi ebben a nagy mulatság. Annál kevésbé, mert most már az óriás egy szót sem szólt, csak ült, ült, és csak bámult valahová messzire.
Gondolt egyet az ember, lekanyarintotta válláról a tarisznyát, elővett egy pogácsát, és fölnyújtotta az óriásnak.
– Nézd csak, mit hoztam neked.
Az óriás fölcsippentette a pogácsát, rátette nagy, dimbes-dombos tenyerére, megnézte jobbról, megnézte balról.
– Ni! Pogácsa! – mondta, de valósággal rikkantotta. Aztán bekapta azt a kis falatot egy szempillantás alatt; úgy eltűnt a szakálla bozontja közt, mintha sose lett volna. De azért ízlett neki, mert közelebb hajtotta a fülét az emberhez.
– No, mondd hát, mit akarsz?
Erre az ember elmondta szépen, hogy gyermeket szeretnének, de nincsen. Az óriás elgondolkozott.
– Gyereket? Hm. Figyelj csak jól. Le kell menned a föld alá, a harmadik barlangba, ott el kell kérned a kulcsot. A többit majd meglátod.
– A föld alá? A föld alá kell mennem?
Az ember elszomorodott. Hát nem elég, hogy megmászta ezt a pogány-nagy hegyet?
– Ott ugye, sok minden érheti az embert?
– Ott sok.
Hallgattak egy darabig. Az ember sóhajtott.
– De keserves tanácsot adtál, óriás! – mondta végül.
– Keserves? Ez keserves? Bár mehetnék én a föld alá! – mondta az óriás, és sóhajtott ő is, de akkorát, hogy a sóhajtása szele megint elsodorta az embert, megint majd levitte a hegytetőről, s újra csak egy sziklataréjban kellett megkapaszkodnia. Mire visszamászott, nagyon meggyűlt benne az indulat.
– Bolond vagy te, óriás – vágta oda. – Miért nem mehetsz a föld alá, ha olyan nagyon akarod?
– Mert engem nem érhet semmi baj – mondta az óriás, de addigra már sírt, zokogott, csak úgy ömlött a sok dinnye-nagy könnycsepp a szeméből. – Engem nem érhet soha, semmi baj. Én örökkétig élek – bömbölte, és rángatta elő a zsebkendőjét, hogy a könnyét szárogassa. De addigra már az ember messze járt. Belátta, hogy nincs több keresnivalója az óriásnál, és mászott lefelé minél hamarább a hegyoldalon. Csak a sziklaperemről kiabált vissza:
– Köszönöm a tanácsot! Isten áldjon!
De az óriás is utánakiáltott:
– Ne menj még! Alig beszélgettünk! – S hogy az ember nem fordult vissza, gondolt egyet, s utánavágta a zsebkendőjét. – Fogd csak! Te szöcskelábú!
A könnye meg folyt tovább, de az is hiába folyt, mert mihelyt a szakállába ért, megfagyott, s lógott körben az arca körül, mint a jégcsap.
Az embert majd ledöntötte a lábáról a rengeteg-nagy zsebkendő.
Olyan volt, mint a zsákvászon, de égszínkék. Nem bánta, legalább beleburkolózott a hidegben. Futott, futott hazáig, de bizony a háza előtt kis híján összeesett. Az asszony segítette át a küszöbön.
Bent elnyúlt a szalmazsákon, úgy mesélte el, mit végzett az óriással. Az asszony csak nézte, nézte; látta, hogy sebes a lába térdig, s megesett rajta a szíve. Fölkapta az útitarisznyát, megtapogatta, volt még benne egy-két pogácsa. S máris indult az ajtónak.
– Hova mész? – kérdezte az ember.
– Csak megetetem a rigókat – felelte vissza az asszony, s máris szaladt, szaladt, egyenest az erdő felé. Ott megállt a nagy juharfa alatt. Bokáig ért a szép, sárga avar – mert éppen ősz felé járt az idő –, azt az asszony szétkotorta, végignyúlt a földön, s betemette magát hullott levéllel. De még az arcát is elburkolta vele bőven. Várt, várt egy ideig; nem is kellett soká várnia. Egyszerre érezte, hogy süllyedni kezd.
Sötét lett. És ő szállt, szállt alá a sötétségben, mintha átlátszatlan tengerbe merülne. Aztán mintha sziklát érzett volna a talpa alatt. Megállt. Hiába erőltette a szemét, nem látott semmit. Aztán lassan-lassan valami halovány világosságot látott derengeni, a világosság nőtt, közeledett, és egyszerre csak ott állt előtte a Kutyafejű. Alacsony emberke volt, nem is magasabb, mint az asszony, a feje kutyafej, rajta kis perzsa sipka. Kezében lámpást tartott.
Az asszony érezte a pálmaolaj szagát – ilyen olajat hoztak néha délről a kereskedők –, az égett a lámpásban.
Ott állt a Kutyafejű, és nézett rá. Végül megkérdezte:
– Miért jöttél?
– Hogy elkérjem a kulcsot – felelte az asszony.
– Minek a kulcs?
– Gyermeket szeretnénk.
Hogy így kikérdezte, a Kutyafejű megint csak nézett rá egy darabig, aztán azt mondta:
– Erre tessék.
Megérintette a sziklafalat, ott nyílt egy folyosó, azon elindultak. Egyszerre kiszélesedett a folyosó: eljutottak az első barlangba. Óriás, sötétzöld pálmalevelek nyúltak föl a barlang fekete magasságába, ismeretlen, nagy levelű bokrok szegélyezték az utat. De minden növény nehéz volt, súlyos, mintha sötétzöld drágakőből volna faragva. És meleg volt, egyre melegebb. Az asszony alig tudott lélegzetet venni. Végül már valósággal fulladozott és azt mondta: jaj! Erre a Kutyafejű megérintette a sziklafalat, és megnyílt egy második folyosó. Mentek, mentek jó darabig, s akkor megint kiszélesedett a tárna. Sokkal nagyobb barlangba jutottak, mint az első.
És az a barlang tele volt vízzel. Óriás tó szélesedett a föld alatt, s a tóban csak úgy nyüzsögtek az állatok. De milyen állatok! Az asszony legszívesebben visszafordult volna, olyan rútak voltak ezek a nagy varangyos békák, kígyófélék, tarajos krokodilusok. A tó közepén keskeny gát vezetett végig, azon kellett menniük. Bizony félve lépett az asszony a gáton, imbolygott járás közben, vissza-visszalesett a Kutyafejűre. Egyszerre csak látta, hogy a Kutyafejű benyúl a köpenye alá, s kivesz egy kis piros labdát. Azt bedobta a tóba, a víziállatok közé. Azok erre hirtelen abbahagyták az utálatos szörcsögést, s mind kapkodni kezdtek a labda után. Volt ott lárma, csak úgy zúgott a barlang. Dobálták a labdát, úsztak utána, lebuktak a víz alá, meg magasra vetették magukat.
– Nekem! Nekem is! – kiabálta egy kis sárga szalamandra. S amint apró öklével megütötte a labdát, az éppen átszállt a gát fölött. Erre a Kutyafejű gyorsan lekapta a kis perzsa sipkáját, s ügyesen, de még milyen ügyesen visszafejelte a labdát a vízbe, egyenest a szalamandrának. Lett erre hejehuja, örültek a víziállatok, de örült az asszony is, mert éppen végére értek a gátnak. Megint új folyosó nyílt előttük, elkanyarodtak a tótól. Akkor az asszony visszafordult, ránézett Kutyafejűre.
– Köszönöm szépen, Kutyafejű, a szívességedet – mondta. Azt hitte megörvendezteti, de az hirtelen ráncba vonta a homlokát. El nem tudta gondolni az asszony, mi a baj. Mentek egy darabig némán. Akkor megszólalt Kutyafejű:
– Admata a nevem – mondta. S mentek tovább.
Mentek, mentek, sokáig. Aztán valami sárga fény kezdett szivárogni a folyosón, s ők beléptek a harmadik barlangba. Ez még sokkal nagyobb volt, mint az első kettő, végeláthatatlan. Sárga fény derengett benne, s a halovány világosságban, a nagy, sötét sziklák mellől mindenütt fekete alakok emelkedtek fel, amint elhaladtak mellettük. Talpig sötét lepelben, a fejük is eltakarva, némán fordultak utánuk, fekete napraforgók. És csend volt itt, néma csend, csak a saját lépteik neszét hallották, amint a sziklaösvényt súrolta a talpuk. Egyre melegebb lett a levegő, egyre tüzesebb, a sárga fénybe lassan rózsaszín vegyült. Egyszerre csak, az egyik forduló végén, valami nagy, kénsárga lángot látott felvillanni az asszony. Akkor Admata megállt.
– Most már egyedül kell továbbmenned – suttogta, s előretolta az asszonyt.
– Nem jöhetsz tovább, Admata? – kérdezte az asszony.
Admata némán ingatta a fejét.
– Hát akkor – mondta a másik –, hadd búcsúzzam el tőled. – Azzal lekanyarította a válláról az útitarisznyát, kivett egy pogácsát, s odanyújtotta Admatának. Az csak nézte, aztán gyorsan letette a lámpását, két kézre fogta a pogácsát, úgy kezdte enni. Mikor az utolsó falatkát is bekapta, összesúrolta a két tenyerét, mintha morzsát verne le róla – pedig nem maradt ott egyetlen csepp morzsa sem –, s azt mondta:
– No jó. No jó. Hát akkor gyerünk. – Egy szikla mellé állította a lámpását, még meg is támasztotta egy lapos palakővel, s elindult az asszony előtt. Csakhogy most négykézláb. Az asszony görnyedten követte. Olyan forróság volt már, mintha tüzet lélegeznének. Az asszonyt kiverte a verejték, alig-alig vonszolta magát. Admata végre megállt, s megint maga elé tolta a másikat. Akkor látta az asszony, hogy óriás sziklakatlan peremén állnak, s onnan száll ki a fény, onnan csapnak fel a temérdek-nagy, néma, sárga lángnyelvek.
– Most kérd a kulcsot – suttogta hátul Admata.
– Kérem a kulcsot – mondta az asszony. Halkan mondta, mégis megzendült bele a barlang. A katlanból akkora láng cikázott fel, hogy az asszony térdre bukott, talán bele is esett volna, ha meg nem kapaszkodik Admata nyakörvében. De mintha hirtelen az egész barlang tűzbe borult volna, villámok csaptak át a fejük felett, minden aknaszáj kigyulladt, tüzesen tátongott rájuk minden üreg, lángoló szél perzselte az arcukat, kapta le a szempillájukat. S mikor a nagy, sárga láng lassan visszaereszkedett a katlanba, még akkor is ki-kigyulladt egy-egy sziklaodú, mint egy lassan juházó, dühös vadállat szeme. Némán, hunyt szemmel, összehúzódva lapultak a sziklaperemen. Akkor egyszerre pendülést hallott az asszony, fölemelte a fejét, s ott feküdt mellette a kulcs. Gyorsan felkapta, Admata is felugrott.
– No, most sebesen! – súgta az asszonynak, s elkezdtek futni, rohanni visszafelé, végig a teméntelen sok folyosón, aknán fel, tárnán keresztül, míg egyszerre csak előttük volt egy nagy fatörzs, hogy öten se érték volna körül nyújtott karral, s félig bele volt nőve a sziklába. Egy keskeny ajtó látszott rajta.
– Nyisd ki – mondta Admata. Az asszony gyorsan kinyitotta az ajtót a kulccsal, s már lépett is be a fába. Félig belülről szólt vissza:
– Köszönöm, Admata, köszönöm! – De meg kellett állnia, mert a másik egyszerre csak belekapaszkodott a szoknyájába.
– Te – mondta Admata –, te! Nincs… nincs még egy pogácsád? – Erre az asszony megint levette a válláról az útitarisznyát, könyökig túrt bele, míg megtalálta az utolsó pogácsát. Admata gyorsan vette ki a kezéből, és teli szájjal kiáltott az asszony után:
– Jó szerencsét! Jó szerencsét!
Az asszony pedig kezdett fölfelé mászni a fában. Végeérhetetlen csigalépcső volt ott; ahol kikoptak a fokok, keskeny létra pótolta. Bizony a sötétben el-elvétette az asszony, majdnem leesett, úgy kapaszkodott meg a létrafokban. Lassan azért derengeni kezdett előtte valami világosság. Egyre kékesebb, egyre áttetszőbb lett körülötte a levegő, s mire véget ért a lépcső, éles fénycsíkok vetődtek be a fa oldalán, mintha zsalun át szűrődnének. A lépcső végén megint ott volt egy keskeny ajtó. Az asszony kinyitotta, és kilépett a fából.
Ott állt az erdőben, a juharfa alatt. Káprázott a szeme a szép délelőtti napsütésben, s akkor vette észre: kezében a kulcs egy szál őszi kikerics. A sárga avar úgy tündöklött, mintha virágmező volna. Annak is nézte az erdő minden maradék pillangója, mert ott cikáztak fölötte, zümmögő dongókkal, méhekkel vegyest. És az avarmező közepén ott feküdt egy kisgyerek. Szép kisgyerek volt, és néha-néha utánakapott az elszálló kék pillangóknak. Az asszony odafutott hozzá, fölkapta, és máris indult hazafelé. Ideje is volt, mert az ember ott topogott a ház előtt.
– Hol voltál? – kiáltotta már messziről. De az asszony nem szólt, csak a kezébe adta a kisgyereket, s máris futott be a házba, hogy keressen valamit, amibe beleburkolhatná a gyereket – mert éppen ősz felé járt az idő. Föl is kapta az óriás zsebkendőjét. Olyan volt, mint a zsákvászon, csak égszínkék. Abba belebugyolálták Szádelit – mert így nevezték el a gyereket –, de később is jól jártak vele, mert belőle szabták a kisfiú ingét. Az aztán sose maradt le a gyerekről – mert hiszen az óriás zsebkendőjét nem lehet kinőni.



Az öregember ajándéka

Élt egyszer régen, messzi vidéken,
Óriás-hegynek épp a tövében,
akkora házban, mint a lepényke,
Szádeli néven élt egy legényke.
Alighogy megnőtt három araszra,
meghalt az anyja, meghalt az apja.
Hogyan is éljen az istenadta?
Rőzsét szedett ő, aztán eladta.
Avarba túrva kotorta össze,
Perjefü szárral át is kötözte,
mint hátiputtonyt hátára vette,
bakhátas úton hazacepelte.
Nagyobb volt nála
rőzsenyalábja,
nagy volt az ág és kicsi a hát,
mind, aki látta, megkérdezgette:
azt a fiúcskát hova viszed te,
hova viszed te, rőzsenyaláb?
Telt hét a hétre, hónapra hónap,
szedte a gallyat tűzrevalónak.
Járt a hegy-élen,
sűrü cserében –
jégmadár szárnya villant az égen.
Ő meg azonmód, ahogy csak bírta,
targally hegyével homokba írta.
– Hiába vágtál a magas égnek,
jégmadár,
szép madár,
itt van a képed.
Járt partszegélyen,
sás közepében,
pettyes hal perdült folyó vizében.
Ő meg az ujját megmeritette,
vizes ujjával, ahogy tehette,
képét sziklára sikeritette.
– Hiába vágtál gyorsan a mélynek,
falatka,
halacska,
itt van a képed.
Járt a hegyélen, sűrű cserében,
parti szegélyen, sás közepében,
mégiscsak egy járt mindig eszében:
festeni,
festeni,
festeni szépen.
Nodehát festő hogy is lehetne?
Sohase tellett néki ecsetre.
Egy reggel ment az iskola mellett,
látta a mestert, odabent festett.
Vékony vonással, ahogy akarta,
szép lett a képe, szép tuli-tarka,
festette lassan, festette egyre,
fínom ecsettel fínom selyemre.
Foga kocódott, Szádeli fázott,
nagy-bátran mégis elébe állott.
– Szépen megkérlek, iskolamester,
festeni vágynék, vékony ecsettel!
– No, mi az ördög! Lassan a testtel! –
Így kiabált az iskolamester.
– Koldus vakarcs, te! Ecsetre vágyol?
Kipenderítlek az iskolából!
Tette, mint mondta. Szádeli ottan
térdre bukott a fekete porban.
Porolta némán térde kalácsát,
nézte a mester iskolaházát.
– Madár se szállhat,
hal se cikázhat,
hal se cikázhat gyönge habon,
hogy le ne fessem, megfogadom,
targally hegyével,
ujjam begyével,
festő leszek majd, megmutatom!
Azontul festett hóban és hőben,
rőzse alatt is görnyedezőben,
véste a képet vakarókővel,
kente bambusznád ól-meszelővel,
pingálta kínban, mázolta lázban,
kifestett minden falat a házban,
föl, föl, a kamra mennyezetéig,
festette volna akár az égig –
mért is ne? Minden igazi kép volt,
ecset a szálfa, selyem az égbolt,
falra festette a szalmazsákot,
zsákvászon ingét, bársonypalástot,
mind, amit látott,
mind, ami megvolt,
mind, amit vágyott,
mind, ami nem volt.
Egy este aztán, hogy elcsigázva
feje ledobbant a szalmazsákra,
fölneszelt mindjárt valami zajra,
nevén szólító távoli hangra.
Szádeli,
Szádeli –
szólt a hang –, talpra!
Egy öregember állt a homályba,
földet söpörte ezüst szakálla,
ezüst szakálla éji sötétben
derengett, mint a Tejut az égen.
Látja, ecset van ráncos kezében,
feléje nyújtja, s szólal eképpen:
– Vigyázz, vigyázva tartsd a kezedben,
varázserő van ám az ecsetben!
Szádeli fogta, nehéz volt, fényes,
vert arany nyéllel ragyogva ékes.
– Jaj, sose láttam ennyire szépet,
köszönöm,
köszönöm,
köszönöm néked!
Még ki se mondta végit a szónak:
nyoma se volt az ecsethozónak.
Fölriadt akkor. Álom volt, álom.
Hiszen ott fekszik a szalmazsákon.
Jaj, sebes álom! Álom volt? Mégsem.
Hiszen ecsetje ott a kezében,
ott a kezében, látja kelőben,
nyári csillagnál tündökölőbben.
Szádeli akkor, percbe se tellett,
fogta ecsetjét, festeni kezdett,
madarat festett, égszínü kéket,
hát amint festi, hát amint kész lett,
azt hitte váltig,
szeme káprázik,
mert a madár a falból kiválik,
gyöngyszeme fénylik, moccan a lába,
égszínü szárnyát repülni tárja,
nagy surrogással kiszáll a képből,
visszatekint a hajnali égből.
– Szádeli, hallod? Szádeli, látod?
Hajnali égben cikázva szállok,
életet adtál, légi világot,
Szádeli, hallod? Szádeli, látod?
Ecseted kézből ki ne kerüljön,
szemed derüljön, szíved örüljön,
láthatod: élek, hallhatod: élek,
köszönöm,
köszönöm,
köszönöm néked!
Szádeli akkor, percbe se tellett,
fogta ecsetjét, szép halat festett.
Hát amint festi, hát amint kész lett,
pikkely-ezüsttel fényleni éled,
penderedik már, uszonya moccan,
tiszta folyóba, hopp! belecsobban.
– Szádeli, hallod? Szádeli, látod?
Életet adtál, vízivilágot,
láthatod: élek, hallhatod: élek,
köszönöm,
köszönöm,
köszönöm néked!
Szádeli szólna, ugrana táncra:
néma a szája, béna a lába,
csak szive ugrik, táncra dörömböl,
csak szeme fénylik szótlan örömtől:
száll a madárka,
úszik a márna,
légi világba,
vízivilágba,
ékes a tolla, pikkelye fényes,
gyönyörü,
gyönyörü,
gyönyörüséges!
Kelt fel a nap már, körbesugárzott,
ecsete fényén visszaparázslott.
Szádeli nézte, azt, ami nem kép:
kezétől szakadt két elevenjét.
Látta: cikáznak, látta: keringnek,
s aranyecsettel utánuk intett.



A ponty-király

Milyen is a hegyi folyó? Fent ugrál szikláról sziklára, mint az antilopborjú, és zúg, zubog, sistereg, mintha forrna – pedig nem forr, inkább jéghideg. Lejjebb aztán csöndesül, szétterped, sötétbarna gyékénybuzogány köríti, mint szempilla a szemet.
De sokat nézett Szádeli a folyó szemébe! Járt, járt, csörtetett a nádban, aztán kiült egy lapos kőre, lógatta a lábát, s nézett, nézett a vízbe. De nemcsak azért nézett, mert vízbe nézni jó – nem. Nagyon szeretett volna találkozni a márnával. Mármint azzal a márnával, amelyet ő festett a falra, s az mindjárt megelevenedett, s beszökött a folyóba. Mert az aranyecsettel festette. Bizony, az aranyecsettel!
Ült Szádeli a lapos kövön, s tapogatta az aranyecsetet; ott lógott az zsinóron a nyakában. De a márnát azt nem látta sehol.
Amint ott ült, egyszerre csak hangot hallott az egyik kis iszapos öböl felől.
– Kisfiú! – szólt a hang. – Kisfiú!
– Ki szólít? – kérdezte Szádeli.
– Én – felelte a hang, s egy jókora ponty bukkant ki a vízből egy pillanatra. Csodálkozott Szádeli, mert ritka volt ott a ponty, különösen az ilyen kövér.
– Kisfiú – bugyborékolt tovább a ponty –, te vagy az a kisfiú, akit Szádelinek hívnak?
– Én – felelte Szádeli.
Erre a hal iszonyú pocskolást csapott a vízben, mind felkavarta az iszapot maga körül, valósággal elfulladt a hangja, úgy mondta:
– És mondd, igaz, amit hallottam rólad? Hogy te elevent festesz az aranyecsettel?
– Honnan tudod?
– Beszéltem a márnával, akit te festettél.
– A márnával? – Szádeli felugrott a kőről. – Hol a márnám?
– Hát, őszintén szólva, az elúszott jó messzire, azt mondta lemegy ő egész a tengerig, s mindenkinek elmeséli, hogy a falból született. Nem… nem hinném, hogy visszajön.
Szádeli visszaült a kőre. Szóval elment. Életre kelt, és máris elúszott a tengerig.
– Szádeli – bugyborogta a ponty –, Szádeli! Nézz már rám egy cseppet! Mit bánod azt a márnát! Tudod te, milyen nehéz a ponty élete?
– Nehéz?
– Nehéz, de még mennyire. Naphosszat úszkálhat azért a kis moszatért, amit megeszik, és itt – a ponty lehalkította a hangját –, itt néha még csukák is akadnak. Persze milyen más volna, ha… Szádeli! – A ponty megint pocskolni-fröcskölni kezdett, zavarta-kavarta az iszapot.
– No? – kérdezte Szádeli.
– Szádeli, Szádeli, szép deli Szádeli! – Azt hihette volna az ember, hogy a hal énekel.
– Mit hízelegsz, ponty? – mondta Szádeli.
– Zétárnak hívnak.
– Hát Zétár.
– Neked az semmi. Mármint azt akarom mondani… vagyis hogy, mi lenne, ha fogat festenél nekem?
– Fogat?
– Fogat.
– Egyet?
– Hát… talán kettőt. Vagy hármat-négyet.
Szádeli fölállt.
– Gyere csak közelebb – mondta Zétárnak. Lehajolt az öblöcske fölé, elővette az ecsetjét, s gyorsan két fogat festett a hal kitátott szájába. Ki is nőtt a fog rögtön, s Zétár a víz közepéről kiáltotta vissza:
– Köszönöm, köszönöm, Szádeli!
Szádeli aztán hazaballagott, egy gyékénybuzogánnyal suhogtatta a levegőt egész úton, de nem a pontyra gondolt, hanem a márnára.
Pedig jó lett volna, ha a pontyra is gondol. Mert alig telt el egy fél holdfordulásnyi idő, egy este neszezést hallott a kunyhójában. Felkönyökölt a szalmazsákján, s abban a szempillantásban egy levelibéka ugrott az orra elé. Hátrahőkölt a fiú, de a béka is mindjárt visszaugrott a döngölt földre, s félig a szalmába bújva nyiszogta:
– Szádeli!
– Mit akarsz? – mondta a fiú mogorván. – Álmos vagyok.
– Szádeli, én már régóta itt ülök a sarokban, de nem mertem szólni. Most megijedtem, hogy elalszol.
– Mért nem mertél szólni?
– Mert te olyan nagy vagy, Szádeli.
Szádeli elcsodálkozott. Hát ő nagy?
Mindig úgy tudta, hogy ő kisfiú. De hát egy levelibéka…
– No jó. Gyere fel. – A béka visszaugrott. Világított a szeme, mint két kis karbunkulus, pici zöld lábán öt pici ujj volt – helyes kis levelibéka.
– Te, Szádeli, én követségben jöttem.
– Követségben?
– Abban. A pontyok küldtek hozzád. Tudod, te Zétárnak, annak a nagy pohosnak festettél két fogat. Még tiszta szerencse, hogy nem hármat vagy tízet, mert így se lehet elviselni. Hogy mi van azóta a folyóban! Öli, gyilkolja a halakat, senki meg nem állhat előtte. Saját fajtáját sem kíméli, folyik a pontyvér a vízben, menekül, aki bír. Gonosz, gonosz lett Zétár, mióta foga van. Azt mondja, ő a ponty-király. Ezen csak te tudsz segíteni.
– Én? Hogyan?
– Azt én nem tudom, Szádeli, de módolj ki valamit. Könyörög neked minden kisponty, keszeg, balin, de még az ebihalak is. Jaj, az ebihalak!
A levelibéka a torkára tette pici kezét, ott lüktetett a vére, látni lehetett minden dobbanását. – Én futok is haza! – Azzal elugrott, csak egy piros kis villanást lehetett látni a félhomályban, amint visszanézett.
Gondolkozott Szádeli, míg el nem aludt, aztán másnap kiment a folyóhoz. Járt, járt, csörtetett a nádban, s fel-felkiáltott:
– Zétár! Hallod-e, Zétár!
De nem válaszolt senki. Végre valahonnan a folyó közepéről megszólalt mély, zsíros hangon valaki:
– Ki szólítja a ponty-királyt?
– Én, Szádeli.
– Úgy? Szádeli? Üdvöz légy, te ügyes gyermek.
S megvillant a vízben Zétár nagy, pohos háta.
– Gyere csak, Zétár, beszélni szeretnék veled.
– Velem? Haha! Azt gondolod, velem csak úgy beszélgethet akárki fia? Én Zétár vagyok, a ponty-király!
– Jó, jó, tudom, de azt a két fogadat mégis én festettem a szádba!
Pocskolni kezdett erre Zétár, zavarta a vizet, visszaszólt bugyborogva:
– Mit kiabálsz? Mit kell az ilyesmit elkiabálni?
– El nem kiabálnám, ha csöndesen is beszélhetnék veled.
– Azzal beszélek, akivel akarok, azt teszem, ami nekem tetszik! – kiáltotta Zétár. – Hopp, várj csak!
Hirtelen lebukott a víz alá, kettéharapott egy vigyázatlan vízisiklót, s úgy merült fel megint, hogy a széles pofáján kétoldalt lógott a sikló teste, mint egy vastag, pikkelyes bajusz.
– Látom, nagyúr lettél – mondta Szádeli. – De mégsem teszed azt, amit akarsz. Mert azt meg nem tudod tenni, hogy eljöjj hozzám látogatóba, hiába vagy ponty-király.
– Hogy én nem tudok elmenni? Hogy én? Látsz te csudát ma este! Elvárhatsz a kunyhódban!
Azzal Zétár nagy pöffeszkedve feldobta magát a vízben, s visszabukott, eltűnt.
Szádeli már alkonyatkor otthon ült. Hitte is, nem is az ígéretet, várta is, nem is a pontyot. Hát éppen akkor, amikor a hold fölbukott az Óriás-hegy mögül (telihold volt, jól lehetett látni), egyszerre csak félrehúzódott az ajtaján a gyékényszőnyeg. Két vipera siklott elöl, mindegyik hosszú sásszálat tartott egy-egy pikkelye alatt, mint valami szablyát, utánuk meg lassan, ünnepélyesen behullámzott egy hatalmas, kivájt tökhéj. Tizenkét varangyos béka tartotta a hátán, egyszerre ugrottak és aprót, hogy ki ne löttyenjen a tökből a víz. Mert a tökhéj színültig volt vízzel, s abban terpeszkedett a ponty-király.
– Üdvöz légy, ügyes gyermek – mondta Zétár a tökben, és kegyesen integetett az uszonyával. – Amint látod, itt vagyok. No ugye, most leesett az állad?
A tizenkét varangyos béka leengedte a hátáról a héjat, s fújtatott. A két vipera odacsúszott melléjük, magasra emelt sásszállal, mintha tisztelegnének. Szádeli még mindig nem szólt, gondolkozott erősen.
– Hát ami igaz, az igaz – mondta végül. – Ezt nem hittem volna.
Zétár hangosan nevetett. A két vipera némán, mereven szögezte szemét a fiúra, minden mozdulatát figyelték.
– Hát akkor – mondta Szádeli – megengeded talán, felséges úr, hogy az aranyecsettel szórakoztassalak?
– No lássuk – intett kegyesen Zétár.
Szádeli akkor gyorsan odalépett a falhoz, elővette az ecsetet, s amilyen sebesen csak bírta, két ölyvet festett.
Az ölyvek hirtelen kiszálltak, egy félkört írtak a szűk kunyhóban, s máris lecsaptak a viperákra, felkapták őket, s huss! kirepültek a kunyhóból.
Amint ezt látta a tizenkét varangy, úgy megijedt, hogy ahány volt, annyifelé menekült. A tökhéj megdőlt támasz nélkül, loccsant kifelé belőle a víz, annál is inkább, mert Zétár csapdosott, pocskolt benne, s rekedten kiabálta:
– Szádeli! No de Szádeli! Mit csinálsz, egyetlen jótevőm!
Akkor Szádeli odament, átkapta Zétárt, akárhogy is veckelődött, s zöldszín festékkel hirtelen keresztülhúzta mind a két fogát. A két fog el is tűnt, de mindjárt – a fiú meg visszatette a tökhéjba a nyöszörgő Zétárt. Bizony annak már csak az alján zötykölődött egy kis víz. A fiú megfogta a héjat, mint valami fületlen üstöt, s vitte kifelé.
– Szádeli! – bugyborgott Zétár. – Szép deli Szádeli! Add vissza a fogamat!
– Még mit nem! – mondta a fiú. S visszadöntötte Zétárt a folyóba.
Ezért nincs a pontynak foga.



A szerencsés falu

Néztél-e tűzbe, mikor kigyullad?
Azt hinnéd, mindjárt hamvába fullad,
azt hinnéd, mindjárt vége a lángnak,
vékonyka ujjal fogja az ágat,
aztán erősebb, aztán vidámabb,
három oldalról pattogva támad,
falja a vastag bükkfa-hasábot,
nyelné, ha bírná, mind a világot –
Így terjed híre csoda esetnek,
elevent festő aranyecsetnek.
Beszéli egyik, tódítja másik,
gyorsan elér a falu sarkáig,
hallani innét, hallani onnét:
– Hallod-e, pajtás, hallod-e, szomszéd?
Akkora házban, mint a lepényke,
él a falunkban, él egy legényke,
Szádeli,
Szádeli,
hallottál róla,
egész falunknak rőzsehozója,
csoda ecsettel festi a képet,
akármit fest is, mindjárt megéled,
madarat rajzol:
kiszáll a falból,
halacskát rajzol:
kiúszik abból.
Sose esett még ilyen eset:
elevent fest az aranyecset.
– Nem igaz.
– De igaz,
igaz, ha mondják.
– Nem igaz.
– De igaz.
– Tiszta bolondság.
Odalép akkor öreg anyóka:
– Emlékszem jól a rőzsehozóra.
Fagy csipi lábát, dér csipi arcát,
adtam is néki télen egy almát.
Annyit mondok csak: vigyázzatok,
ami itt történt, csodadolog.
– Menj el, anyóka,
– nézd meg, anyóka,
– fülelj, fülelj a rőzsehozóra!
Ajtó csikordul, surrog a gyékény –
madárka moccan Szádeli képén.
Anyóka mellett nyilallva röppen,
ajtónyíláson szabadba szökken.
– Jaj – szól anyóka.
– Jaj – szól legényke.
Ijedten néznek egymás szemébe.
Szádeli végül fölveti arcát:
– Te adtál nékem télen egy almát.
Anyóka akkor karját kitárja:
– Szememmel láttam: száll a madárka,
tudtam: igazság, tudtam, hogy úgy van,
mégis eljöttem, hogy tudva tudjam.
Boldog legényke, nagy hire támad,
nagy hire támad
majd a csodának,
megyek, elmondom ország-világnak! –
Fut az ajtóhoz, küszöb csikordul,
de megáll háttal, de visszafordul.
– Szádeli, hallod?
– Hallom, anyóka.
– Mi volna, hogyha…
– Mi volna, hogyha?
– Nem merem mégse.
– Anyóka, mért ne?
– Röstellek szólni, fiú, fióka.
– Mondd csak, anyóka, hallom, anyóka.
– Öreg vagyok már, ágrólszakadt,
erdőn az ág is belémakad,
étkem falatka, hajam is ritka,
befonva szürke egér-farkinca,
kontyom belőle picike, nézd meg,
azt hinnéd róla: cinege-fészek,
ülök soványan, ülök sötétben –
holdforduláskor széttört a mécsem.
Az az igazság, széttört a mécsem,
egy agyagmécsest festenél nékem?
Szádeli akkor, percbe se tellett,
bronzzal futtatott vasmécsest festett,
falból kiválik, domborodik már,
szép, hosszu láncon csillogva hintál.
– Jaj, sose láttam ennyire szépet,
köszönöm,
köszönöm,
köszönöm néked!
Szalad anyóka: – Nézzétek, mécses!
Szép, hosszu lánccal csillogva ékes,
kanóca, mint a virágkehely:
nézzétek,
nézzétek,
szerencsejel!
Ajtó csikordul, surrog a gyékény –
Szádeli ámul a falu népén.
Szaladnak innét, szaladnak onnét,
itt van a sógor, itt van a szomszéd.
– Egyetlen ásóm rozsda megette,
festenél másik ásót helyette?
– Öreg kapámnak nyele kikorhadt,
szépen megkérlek, festenél jobbat?
– Vén faekémet nem bírja markom,
festesz helyébe újat, ha mondom?
– Oda a vödröm, benn van a kútban!
– Jaj, széna-villám elhagytam útban!
– Jaj, szomorúság, jaj, nyomorúság!
Tíz tél lerágta rólam a gúnyát!
– Fosztos a kendőm, rongyos az ingem,
pendely szétvásott a kölykeinken,
hallod-e,
hallod-e
Szádeli, kincsem?
– Várj csak, no várj csak, meglesz itt minden!
Nyitva az ajtó, nem is csikordul,
Szádeli térül, Szádeli fordul,
mint a motolla,
úgy jár a karja,
festi, amit kell, festi a falra.
Beront egyszer csak Csaó kordélyos,
két válla széles, esze fortélyos,
de most óbégat, áttör a népen:
– Megdöglött jaj, jaj, drága öszvérem!
– Hűha, az öszvér! Mi lehet ebből?
Telik-e öszvér aranyecsettől?
Szádeli akkor kilép a házból,
kívül a falra szép öszvért mázol.
A füle hosszú, a csűdje karcsú,
szép nyaka, mint a fekete hattyú –
felibe hagyja negyedik lábát.
– Nem lép ki, csak ha meglátja párját!
– Párját? Hisz meghalt a párja, mondom!
– Nézzétek csak meg burjános dombon!
Emberek futnak, futnak a dombnak,
nagy-kiabálva visszaloholnak:
– Él, él az öszvér! Csaó, hazudtál:
Ott van kikötve az által-útnál!
No most az öszvér kilép a falból,
de Csaó,
de Csaó,
nem eszel abból!
Hogy sose essék ilyen eset:
soha Csaónak,
soha csalónak
nem fest csalónak aranyecset!
Egy napba tellett, tíz napba tellett,
az is lehet, tán száz napba tellett,
megkapta
mindenki
azt, ami kellett.
Szádeli aztán járdogált körbe,
benézett házba, kiment a földre,
kezében mindig aranyecsetje,
s akit csak látott, megkérdezgette:
– Kinek van gondja? Minek van híja?
Ecsetem gyorsan a falra írja,
falból kiszállni elő is hívja,
nyomoruságnak itt van az írja!
Meglátott egyszer egy kicsi majmot.
Az csak didergett, az csak nyavalygott,
fölhozták Délről, az csak kuporgott,
a füle fázott, a hasa korgott.
– Kapsz most, majomka, valami jót,
festek tenéked kókuszdiót!
Ugrott majomka fára meg földre,
kókuszdióval táncot járt körbe,
Szádelit gyorsan megölelgette,
nyakába vígan magát vetette.
– Ugrálj, majomka,
táncolj, majomka,
fogd magad aztán, ülj a karomra,
haza is viszlek, házamba veszlek,
kókuszdióval dosztig etetlek,
van már topánkám, van már kabátom –
majomka,
majomka,
légy a barátom!



Majomka

Szádeli, a kisfiú, és a majomka nagyon összebarátkozott. Kint szaladgált Szádeli az udvaron, a kunyhó előtt, nyakán lovagoltatta Majomkát, és azt énekelte:

Jó majomka drága kincs,
jó majomnak párja nincs.

Majomka meg boldogan kapaszkodott a nyakába. Egyszer aztán esett az eső. De esett nagyon. Bent kucorogtak a kunyhóban, egyik a szalmazsák fejénél, másik a lábánál, és nem volt kedvük semmihez. Kint suhogott, suhogott az eső, mint a súlyos zab aratáskor, pergett, pergett a háztetőn.
– Figyelj csak – mondta egyszerre Majomka. – Mesélek valamit. – Szádeli fölült a szalmazsákon.
– Az úgy volt – kezdte Majomka –, hogy akkor mindig sütött a nap. Mert az délen volt, egy nagy-nagy pálmakertben. Minden csupa zöld volt és csupa arany a naptól, és néha vékony, barna emberek mentek át a pálmafák közt piros meg kék ruhában. A fülükben arany fülönfüggő lógott le a vállukig, a lábukon aranyszandál, térdig fölkötözve, keresztbe-kasul, mint egy aranyinda. S felettük, körülöttük hullámzott az a temérdek pálma meg mirtuszbokor, mintha átlátszó aranyoszöld tengerben úsznának tarka, ünnepélyes halak. Néztem őket sokáig, aztán egyszerre felkúsztam a saját pálmafámra. Volt a ketrecemben egy külön kókuszpálma, egyenesen a földből nőtt. Mert akkor én a császári ketrecben laktam. Szádeli, te ugye árva vagy?
– Az.
– Hát én is. Sose ismertem a szüleimet. Én csak erre a pálmakertre emlékszem meg a ketrecre. Mondom, volt külön kókuszpálmám, de nekem mégsem tetszett igazán. Különösen mert akkoriban egyedül laktam. Még szólni sem tudtam senkihez, vagyis hát… éppen erről akarok beszélni. A szomszéd ketrecben lakott Párszandáta. Ugye, ki se lehet mondani a nevét? Pár-szan-dá-ta. Én Párinak hívtam. Különben fekete párduc volt, nagyon gőgös. Csak járt körben a ketrecében, rám se nézett. Ha éppen odatűzött a nap, látni lehetett, hogy a fekete párducon is vannak foltok, fekete folt fekete irhán, mint kis, fekete bokrok az éjszakában.
– Milyen érdekes – mondtam neki illedelmesen –, rajtad is vannak foltok! – Nem válaszolt. Én fent ültem egy ágon, gondoltam, nem hallja. Meghintáztam magam, lejjebb ugrottam.
– Nem fáradsz el, ha mindig körbejársz? – kérdeztem.
Nem válaszolt. Megint nem válaszolt, egy kutya szót sem.
No, gondoltam, süsd meg magad. Elkezdtem vízimogyorót enni, annak elég nagyocska héja van, azzal dobálóztam, feldobtam, elkaptam. Egyszerre csak átrepült a mogyoróhéj a rácson, Pári képébe. De ne hidd, hogy akartam, igazán… igazán véletlen volt. Erre Pári egyetlen ugrással ott termett a rács mellett, s akkorát ordított, hogy majd hanyatt estem. Láttam azt az iszonyú, vörös torkát-ínyét, benne az óriás, sárga fogakat. A szemfoga! Mint két kard, piros bársony közt. Odapenderültem a pálmatörzs mögé, s reszketett a hangom, alig ismertem rá.
– De… de Pári, én csak egy kis majom vagyok – makogtam.
– Te! Te! – hörögte Pári, a szemében zöld fény csapott fel, mint jelzőtűz a hegyen, aztán megperdült, hátat fordított, s a ketrec túlsó sarkából köpte vissza a szót:
– Egy hitvány bunder majom!
Ami igaz, az igaz, én bunder vagyok, a majmok közt is incifinci. Meg egy kicsit gyáva is vagyok. De azért nem kellett volna így ordítani velem. Attól kezdve én féltem Páritól, nem is szóltam hozzá többé.
Akkor se, amikor Pári beteg lett.
Az volt a szokása, hogy minden alkonyatkor fölugrott a rácsra, megkapaszkodott, pedig neki az nem könnyű, morgott-hörgött magában, és kibámult a pálmák közé. Aztán valósággal leesett a rácsról, elterült a földön, s úgy maradt egész éjszaka, egész nap. Az ételét se ette. Végignyúlt a földön, nem emelintette a fejét sem. Egy éjszaka hallom, amint megszólal. Halkan beszélt, mintha dorombolna.
– Majom – mondta. – Szólj egy szót, majom.
Én féltem, reszkettem, még jobban összekucorodtam egy pálmalevél mögött, de nem válaszoltam egy szót sem. Ő megint csak kezdte.
– Hallod, te bunder majom! – mondta hangosabban. – Egyetlen szót szólj hozzám. Sötét van. Magunk vagyunk.
Nem válaszoltam.
Aztán mégis mondtam annyit:
– Én csak egy kis majom vagyok. Én nem akarok a Kés meg a Vés közé kerülni.
– Mi az a Kés meg a Vés?
– A két szemfogad.
Erre visszaejtette a fejét a földre, és nem szólt többet. Én se.
Persze az őrök is észrevették, hogy Pári beteg. Úgy gondolták, ketrec-betegsége van. A magánytól meg a ketrectől. Be is tettek mellé két gepárdot.
A két gepárd eleinte a ketrec sarkában kushadt, onnan nézték Párit. Különösen akkor nézték, amikor enni kapott, rettentő nagy húsdarabokat. Őket külön etették. Aztán rájöttek, hogy amikor Pári alszik, elszedhetik a maradékot.
Később már előre lemarták a hús felét, mert Pári csak feküdt, oda se nézett, talán aludt akkor is. És egyre soványabb lett.
De, bevallom, erre én nem nagyon figyeltem. Mert tudod, milyen a ketrec? Páriék előtt csak párhuzamos rács volt, de előttem rézháló is. Mivelhogy én kicsi vagyok. De éppen mert kicsi vagyok, ki törődik azzal, ha naphosszat ott ülök a rézháló előtt, és kapirgálom a földet? Nekem kicsi a fogam, kicsi a kezem, és rettentően félek. De azért addig-addig ástam, amíg a földben elértem a drótháló végéig. Mi lenne, ha alávájnám a ketrecet? Csak egy kis darabon. Csak annyira, hogy kiszuszakoljam magam rajta. Ástam egy nap, ástam két nap – harmadnap beleütköztem egy kőbe. Jaj, milyen nagy kő volt az, milyen nehéz kő! Átöleltem a kókuszpálmát, és csak ültem egész nap. Hát, amint nekitámasztom a fejem a törzsének, egyszerre csak észrevettem, hogy milyen is a pálma. Láttam én azt milliószor, de csak most gondoltam bele. Az a törzs pikkelyes is volt, meg szakállas is. Ha most egy nagy pikkelyt lehasítanék, akkor… Mindjárt elkezdtem feszegetni az egyiket. Fájt a körmöm, fájt a karom, s féltem, rettentő féltem, hogy észreveszik, mert tudod, én gyáva vagyok. Akkor jött az úton egy arany fülönfüggős, bíborruhás ember. Erre én előreugrottam, fölmásztam a fára, hintáztam az ágon, ettem, lármáztam, csak hogy észre ne vegyen semmit. Azt mondta:
– Kedves majom. – S elment.
Rohantam vissza a pikkelyt feszegetni. Így ment ez egész nap. Alkonyatkor kezemben volt a pikkely. Alighogy az utolsó szilánkot is eltörtem, ami a fához kötötte, rettentő ordítás hallatszott a szomszédból. Megijedtem, bújtam a lomb közé. A két gepárd veszekedett Pári ételén. Most láttam csak, hogy már az egészet elmarják. Amint ott sürögtek, az egyik nekidűlt a párducnak, az meg hirtelen fölemelkedett fektéből, és pofon legyintette. Odarepült a társához. Akkor nem szóltak semmit. De hallom ám éjszaka a morgó suttogásukat:
– Hajnalban – mondta az egyik.
– Hajnalban – felelte a másik. Azzal csend lett. Csak a pálmafák zúgtak a kertben, csak egy páva rikoltott. Meg én neszeztem a ketrec alján. Mert mondanom se kell: egész éjszaka túrtam a földet a kő körül a pikkellyel – erős szerszám volt. De hát ki törődött velem?
Pitymallat felé egyszer abbahagytam a munkát. Aztán nem is kezdtem újra, mert valami neszt hallottam a szomszédból. Tudod te, milyen az, amikor egy gepárd hasa súrolja a földet? Olyan csöndes, pici nesz, mintha kígyó siklana téglán. Fölemelkedtem. Abban a szempillantásban láttam átvágódni a levegőn két fekete foltot. És fölharsant az ordítás, de úgy, hogy a környék beleremegett. A két gepárd ugrott rá Párira, egy a fejére, egy a gerincére. Pári aludt. A gepárdharapásra ébredt, földobta magát, és ordított. Összegabalyodtak.
Én persze féltem, lapultam, úgyhogy a hasam is belefájdult. Aztán mégse tetszett nekem ez a dolog, fölvettem egy kókuszdiót, s amennyire a félsötétben láttam, megcéloztam az egyik gepárdot. Pári már félig elnyúlt a földön, a gepárd a torkán. Megcéloztam, mondom, s hiába reszketett a kezem a félelemtől, jól kupán vágtam a kókuszdióval. Hörgött, bömbölt a gepárd, erre megint fölvettem egy kókuszdiót, s megdobtam a másikat. Pári valahogy feltápászkodott, és most kezdett csak igazán verekedni, én meg hajigáltam tovább a kókuszdiót. De már jöttek is az őrök, rohantak fáklyákkal, nagy rézdorongokkal, bezúzták a ketrecajtót, óriás fémhálót dobtak a gepárdokra, úgy húzták ki őket a ketrecből. Pári ott feküdt, sebesülten.
És én szerencsétlen! Akkor vettem észre, hogy a nagy hajigálásban a pálmapikkelyt is átdobtam a szomszéd ketrecbe! Lassan hajnalodott. Odalopóztam a szomszéd rácshoz. Világosan láttam a pikkelyt a földön. De ott láttam Párit is, hiába volt sebesült – ettől a mancstól elég egy legyintés. Megfogtam a rácsot, átdugtam a fejem – persze hogy átfértem. Kicsi vagyok.
Majom nem osont még halkabban, mint én abban a hajnali ketrecben. Már kezemben volt a pikkely, amikor fölnéztem. S láttam a párducketrec rácsát feketén, amint belevágódik a piros, hajnali égbe. De ez a rács RITKA volt.
RITKA RÁCS
Mintha ez lett volna az égre írva. Mármint ritka volt nekem. Párducnak dehogyis. Csakhogy a RITKA RÁCS előtt ott feküdt a PÁRDUC. Most másszak át egy fekete párducon? Én? Egy kétarasznyi bunder majom?
Akkor megmozdult Pári. Úgy megijedtem, hogy moccanni se tudtam. Felém fordította a fejét, rám villant a sárga szeme. Nekem akkor semmi se jutott eszembe.
– Jó reggelt – makogtam végre.
– Jó reggelt – mondta Pári. – A pálmapikkelyt keresed?
Nekem erre leesett az állam a csodálkozástól.
– Én… én csak egy kis majom vagyok – nyöszörögtem. – Én gyáva vagyok.
– Úgy – mondta Pári, és fölemelkedett a két mellső lábára. – Úgy. Kiásod a ketreced földjét. Átjössz a ketrecembe. És gepárdokat hajigálsz.
Erre nem szóltam semmit. Pári csak nézett rám. A torkából szivárgott a vér, csapzott volt a fekete foltos irhája.
– Nélküled már nem élnék – mondta végre. – No, ugorj a fejemre.
A fejére? Mármint én ugorjak a fejére? Gondolhatod, hogy reszkettem. De mit cifrázzam a szót? Ráugrottam a fejére. Ő meg fölemelt, odaemelt a rácshoz.
– Isten veled – szólt utánam. – Sok szerencsét, bunder majom.
Én akkor már messze jártam. Ugráltam, dobtam magam pálmáról pálmára, s legszívesebben rikoltoztam volna, de azt azért nem mertem. Mert hiszen, tudod, egy kicsit gyáva vagyok.
Így szöktem meg a császári ketrecből – mondta Majomka.
Szádeli akkor fölpattant a szalmazsákról.
– No látod! – kiáltotta. – Igaza van az éneknek! – S azzal gyorsan a nyakába kapta Majomkát, s föl-le ugrált vele, amennyire fért a kunyhóban, és megint csak énekelte:

Jó majomka drága kincs,
jó majomnak párja nincs.



Szádeli meg a földesúr

Történt egyszer, hogy futva, loholva,
az országúton jött-jött két szolga.
A faluszélen végre megálltak,
s kérdezték mind, kit előtaláltak:
– Hol a legényke?
– Milyen legényke?
– Hát az a fickó; eljöttünk érte.
– Jó, jó, a fickó; node miféle?
– Hát az a híres; értitek végre?
– Érti a macska.
– Urunk parancsa.
– Mondjátok végre, mi a parancsa.
Akkor két szolga
nyögve, sipolva
elmondta végre,
mi volna dolga.
– Földesurunknak szolgái, ketten,
azt a legénykét keressük itten,
ki csodamódra festi a képet,
akármit fest is, mindjárt megéled,
aranyecsettel festi a falra,
s kiszáll belőle, amint akarja.
Szádeli,
Szádeli,
nem tudtok róla?
A falutoknak rőzsehozója. –
Ott állott körben a falu népe,
Szádeli köztük, kilépett végre.
– Te vagy az, öcskös? Gyerünk az úrhoz.
Megfogták vállon, vitték az úrhoz.
Ott ült az úr a palota-házban,
bíborsaruban, selyemsubában,
két szolgájának intett csak, kurtán,
nagy holdkő-gyűrű villant az ujján,
villant melléje
a szeme fénye,
mint aratáskor két sarló éle.
Szádeli akkor így szólt magában:
De jó is volna nem palotában,
de inkább erdő téli sarában,
lenni a kunyhó hideg zugában,
de jó is volna (mondta magában),
most köd előttem, most köd utánam.
Akkor az úr szólt: – Hallottam rólad,
híre van már a rőzsehozónak:
aranyecsettel fested a képet,
mondják, a képed mindjárt megéled,
madarat rajzolsz: kiszáll a falból,
halacskát rajzolsz: kiúszik abból.
No, fess most nékem valami szépet. –
Szádeli így szólt: – Nem festek néked. –
– Nem festesz nékem valami szépet?
Akkor hazugság, amit beszélnek.
Csak lefetyelnek erre meg arra,
hogyan is tudnál festeni falra?
Ecseted sincsen, honnan is volna?
Akkor szolgának jól menne dolga.
Milyen tökfilkó! Milyen eset!
Még azt se tudja, mi az ecset!
Ha tudod, fess most akármi képet.
Szádeli így szólt: – Nem festek néked.
– Vigyázz, te fickó, mert megcsapatlak!
Ecseted
kell nekem.
– Nem adom.
– Elveszem,
vagy inkább éhen halatlak! –
Azzal nagy gyorsan meg is fogatta,
egy istállóba be is dobatta,
zárta az ajtót, zárta lakatra:
– Nem festett nékem,
haljon meg éhen,
pusztuljon éhen az ördögadta!
Eltelt három nap. Negyednap reggel
látta az úr, hogy hullik a hó.
Hull, hull a földre szép takaró,
pilinkélt reggel, sürüdött délben,
hullott és hullott korai éjben,
hullott a fákra,
fekete ágra,
fehér zsinórral jól kicifrázta,
hullott a házra,
húsz ablakára,
ablakközépig nőtt, nőtt a párna,
olyan fehér volt, olyan kövér,
öntötte,
ontotta,
döntötte,
bontotta
dunnáját estig a tél,
libák szaladtak fészkelni ólban,
sárga volt minden liba a hóban,
olyan fehér volt, olyan kövér,
világított a korai éj.
Látta az úr a havat az éjben,
kezét dörzsölte nagy örömében.
– No, az a fickó havat kapott,
ha éhen nem halt, megfagyhatott. –
Hol az a kucsma?
Hol az a bunda?
Lámpását bunda alá bedugta,
caplatott lassan, csülökig hóban,
fiút megnézni az istállóban.
Hát amint éppen ajtóig érne,
vörös fény villan fekete éjbe,
az ajtórésen szürődik által,
mintha bent kályha izzana lánggal.
Második réshez ágaskodik:
finom ételszag mitől van itt?
Harmadik résen végre meglátta:
jászol mellett áll nagyhasu kályha,
porcelán kályha széles hasába
lobog a bükkfa, hasáb hasábra,
mellette széna, azon egy vánkos,
Szádeli ott ül, kezében lángos,
szép meleg lángos, azt eszegette –
ott kint az úr meg csöndbe sziszegte:
– Hej, ördögadta!
hej, szedtevette! –
mivel a méreg majd szétvetette.
Honnan a drága
nagyhasu kályha?
Honnan a vánkos?
Honnan a lángos?
Aranyecsettel a falra csapta,
hej szedtevette, hej ördögadta!
Kiáltott: – Szolgák, inasok, hajtók!
Rúgjátok szét az istállóajtót!
Istállóajtót ha betörtétek,
ezt a bitangot torkon verjétek,
torkon verjétek, meg is öljétek,
aranyecsetjét el is vegyétek!
Szalad a szolga, ugrik a hajtó,
porzik meg reccsen,
szilánkja freccsen,
szétdöntve már az istállóajtó,
beesnek rajta egymás nyakába,
senki se tudja, melyik a lába,
melyik a lába,
melyik a válla,
öreg kocsisnak hol a szakálla?
Puff! Most a kályhát, azt elsodorják,
egy nagy doronggal jászolnak tolják,
porcelán kályha úgy pukkan széjjel,
beszórva őket miljom cseréppel,
mintha az égbolt hullna-dörögne,
s szikla-szilánkot szórna a földre –
ajaj! még tűz lesz! olvad a rács,
lobban a széna, hull a parázs.
– Vigyázz, vigyázz te! – Gyorsan elnyomják,
kabáttal,
zekével,
papuccsal,
tenyérrel,
sebesen oltják,
elparáholják. –
Keserű füst van. Hol a legényke?
Hát csak egy létra mered az éjbe.
Ott, hol a falnak híja van hátrább,
nekitámasztva látják a létrát.
– Még be se jöttünk, ő már kilépett!
Utána,
utána,
rajta legények!
Futottak széjjel, mint a bolondok.
Akkor az úr a létrának rontott,
nagy szuszogással fölhágott rája,
harmadik foknál billent a lába,
billent a lába, ő maga csusszant,
istálló-földre nyögve lehuppant.
Odaszaladtak, fölsegitették,
s alighogy
talpára
ráegyengették,
– Jaj – így kiáltott –, hol van a létra?
Mivelhogy nem volt sehol a létra.
Elszállt a létra, akár a pára,
kiguvadt szemmel néztek utána,
nézte az úr is, száját eltátva,
s némán kotródtak vissza a házba.



Rózsa-rózsa

Nem könnyű a dolga annak, akinek aranyecsetje van. Már úgy értem, olyan aranyecsetje, amivel elevent tud festeni. Szádeli is éppen hogy megmenekült a földesúr istállójából – s ott kellett futnia a havas, téli erdőben. Mert eleinte futott, hogy majd kiszakadt belőle a lélek – félt, hogy utolérik a földesúr szolgái –, aztán mikor alig bírta a lába, lassan vánszorgott bokortól bokorig. Az aranyecset ott lógott a nyakában, zsinórra fűzve. Jó is lett volna, ha kabátot vagy szánkót fest magának, de nem volt mire fesse. Átgázolt egy hófúváson – combig ért a hó –, egy nagy fenyő felé tartott. De a magas hóban beleütötte a lábát egy kőbe, úgyhogy egyenest nekiesett a fenyőfának.
– Jaj – mondta Szádeli, s fájdalmában belevágta a handzsárját mélyen a fába (apjától örökölte ezt a handzsárt). Pedig igazából csak egy kis kéregdarabot akart hasítani róla, hogy arra festhessen.
– Ejnye – mondta a fenyőfa.
– Jaj, ne haragudj – kérlelte Szádeli –, csak kérget akartam hasítani, hogy festhessek rá, de kőbe botlottam.
– Festeni akarsz? Itt? Most?
– Festeni, igen, mert aranyecsetem van. Akármit festek, megelevenedik.
– Festeni – mondta a fenyőfa –, festeni. A handzsárod éles. A nyelved fürge.
– Nem hiszed?
– Nem vagyok már fiatal – szólt a fenyőfa, és kihúzta magát. Szép szál fenyő volt. – Egyedül vagyok. Elviselem a havat, elviselem a szelet. Elvisellek.
– Nézd… – kezdte Szádeli, aztán elharapta a szót. Gyorsan előkapta az ecsetjét. – Megsebeztelek – mondta közben –, de kérlek, most figyelj. Figyelj ide.
Az égen szétszakadoztak a felhők, előbújt a félhold. A vékony fényben lenézett a fenyőfa a saját törzsére, ahova sebesen, sebesen rajzolt valamit Szádeli.
És látta, amint az ecset nyomán egy vékony ág búvik ki a törzséből, recés levelet hajt, majd az ág végén lassan, sziromról sziromra kinyílik egy rózsa.
Maga Szádeli is elnémulva nézte, milyen különös is az a fehér rózsa a holdfényben, a nagy, sötét fenyő törzsén. Áttetsző árnyéka ott himbálódzott a havon.
– Mit érzel? – kérdezte Szádeli.
A fenyő megrázkódott. Úgy szólt, mint aki álomban beszél.
– Mintha… mintha madár szállt volna rám, Szádeli – mondta. – De mintha… belülről szállt volna a madár.
Álltak egy darabig némán. Akkor egyszerre fölsírt a rózsa:
– Jaj! Milyen hideg van itt! – zokogta.
– Hideg? – kérdezte a fenyő nyugtalanul. – Majd betakargatlak az ágaimmal.
– Az ágaiddal? Azokkal a szúrós ágaiddal? – mondta a rózsa. – Én nem maradok itt! Nem maradok.
– Nézd – próbálta rábeszélni a fenyőfa –, ne félj, majd én vigyázok rád. Hiszen talán még sose nőtt fenyőfán rózsa.
Szádeli nem szólt közbe, csak hümmögött, és az ecsetjét tapogatta. Azok már egészen megfeledkeztek róla.
– Ne sírj – kérlelte a fenyő a rózsát –, ne sírj már annyira. No, figyelj ide egy kicsit. Hadd mondjak el egy történetet. Egy csókától hallottam. – Azzal átfogta két gallyával a rózsát, úgy mesélte:
– Ez odalent történt, messze-messze, ahol már nincsenek hegyek, ahol nincs hó, nincs tél, ahol a városok réztetői úgy szikráznak, mintha minden toronyra külön kis napot tűztek volna ki, és ahol a nagy folyóra könyökölnek a kertek. Mert ott sok kert van, mindenütt kert, és lépcsőről lépcsőre ereszkedik le a temérdek kert a folyóra. És minden kertben tízezer rózsa nyílik. De minden kert minden rózsája közt abban az időben Rózsa-rózsa volt a legszebb. Azért is hívták Rózsa-rózsának, mert éppen száz szirma volt.
Történt pedig egyszer, hogy lakoma készült a palotában. Fehér gyapjú, kék és bíbor szőnyegek voltak erősítve ezüstkarikákon és fehér márványoszlopokon. Rakták sorba az ezüstkereveteket a padlón, a padló meg alabástromból volt, vörös márványból és gyöngykőből. Már ott álltak az aranypoharak, már fényesítették a pávakék csempével kirakott medencét: abból szökik majd a bor-szökőkút. Akkor a kertészek elindultak a kertbe. Elöl ment a főkertész, utána libasorban a többi. A főkertésznek csupa apró, fekete csigába göndörödött a szakálla; néha egy-egy csigát rácsavart az ujjára, és akkor minden kertész csavargatni kezdte a szakállát, még a sor végén a szakálltalan kertészsihederek is az állukhoz nyúltak. Mondom, a főkertész rácsavart egy szakáll-csigát az ujjára, aztán egy-egy virágbokorra mutatott. Akkor gyorsan szétrebbent a kertészcsapat, és vágták nyesőollóval a legszebb rózsákat. Csak a sor legeslegutolján nem ugrott egy legényke, csak csellengett a többiek után, nézte a rózsákat. Igaz, nem volt az még kertészinas se, csak egy öreg kannahordozó fia. Olyasforma volt, mint te, Szádeli, talán valamivel nagyobbacska.
– Volt aranyecsetje? – kérdezte Szádeli.
– Az nem volt. De hallgasd tovább. Amint mentek végig a kerten, eljutottak Rózsa-rózsa ágyásához is. Rettentően megijedt Rózsa-rózsa, gyorsan elbújt egy leveles ág mögé. A főkertész szeme úgy körözött fölötte, mint az ölyű, de nem csapott le mégsem. Elkerülte, nem vette észre. A kertészcsapat továbbvonult, Rózsa-rózsa föllélegzett, s kibújt az ág mögül. Akkor ért oda a fiú. Nézegette a rózsákat, néha lehajolt, ott matatott közöttük. Amint meglátta Rózsa-rózsát, bennszakadt a lélegzete.
– De gyönyörű! – suttogta, mert nem tudott hangosan szólni. S nyúlt a virág felé, de csak úgy szelíden. Rózsa-rózsa látta, hogy ennél nincs nyesőolló, hát jól megszúrta a fiú ujját a tövisével. A fiú elkapta a kezét, egy kertészlegény hátranézett.
– Mi baj? – kérdezte.
– Semmi, semmi – mondta a fiú, s máris futott, ahogy csak bírt, le a folyóhoz. Belógatta a kezét a hűvös vízbe, de a vérzés csak nem akart elcsitulni. Átfolyt az ujján a folyó, s egy pici, rózsaszín sávott húzott magával. Egyszerre csak hallja a fiú, hogy megszólal a hullám.
– Mit áztatod itt az ujjad? – locsogta a víz. – Én meg nem gyógyíthatlak. Menj csak vissza oda, ahonnan jöttél. Az gyógyít meg, ami megsebzett.
Vissza is ment a fiú az ágyáshoz, s megszólította a virágot.
– Rózsa-rózsa – mondta halkan –, csak te gyógyíthatsz meg. Adj egy szirmot az ujjamra.
Rózsa-rózsa összehúzta erre mind a száz szirmát, és úgy felelte:
– Eszem ágában sincs, jó fiú. Tisztulj innét.
A fiú csak nézte a virágot, aztán megfordult, s bement a lugasba. Ott volt egy gyeppad, azon végignyúlt, arcát befúrta a fűbe. Kezét oldalt lógatta, és abból szivárgott, egyre csak szivárgott a vér.
Rózsa-rózsa mindjárt hátat fordított a lugasnak, szembenézett a nappal. De azért néha visszalesett: ott van-e még a fiú. Ott volt. Eltelt dél, eltelt a fél délután, s a fiú nem mozdult. A vére meg szivárgott, kis tócsa gyűlt már a keze alatt. Alkonyat felé egyszer megmoccant, akkor dőlni kezdett a vér a kezéből. Csatakos lett a fű, piros lett körülötte minden fehér mécsvirág, és egy apró mirtuszbokor jajveszékelni kezdett:
– Jaj-jaj, mindjárt véreset virít az ágam, jaj-jaj, menj innét!
A fiú nem mozdult. Akkor Rózsa-rózsa a lugas felé fordult, és odasziszegte a fiúnak.
– No, gyere ide. – A fiú fölkelt, odament. Fehér volt az arca, mint a mosott vászon. – No, tartsd a kezed. Itt van egy szirmom, egy szirom a százból, de aztán csönd legyen! – S lehullatott egy szirmot. A fiú fölkapta, rászorította a sebére, de a vérzés csak nem akart elállni. Ült a fiú megint a gyeppadon, lement a nap, feljött a hold, és neki folyt, folyt a vére. Olyan sápadt volt már az arca a holdfényben, mint a kőszobor, s a szemét se nyitotta. Lement a hold, feljött a nap, akkor végigdőlt a gyeppadon, mint a kivágott fatörzs.
– Jaj! – mondta Rózsa-rózsa. Ő se aludt éjszaka. – Jaj! Nem tudom én ezt elviselni. No, gyere ide, te szegény.
De a fiú nem tudott lábra állni. Mégis nagy keservesen összeszedte magát, s odavonszolódott térden a virághoz. Akkor Rózsa-rózsa ráejtett még egy szirmot a kezére. Csillapult a vérzés, de nem állt el. Ráejtett még egyet, aztán megint egyet, hullatta, hullatta szirmát a fiúra. Annak egyszerre begyógyult a keze, s fölkiáltott boldogan:
– Rózsa-rózsa! Gyönyörű Rózsa-rózsa!
Igen ám, de hol volt már akkor a gyönyörű Rózsa-rózsa! Meglazult az egész virágpárta, hullott, zuhogott belőle a szirom, nem lehetett megállítani; mire a nap fönn delelt az ég közepén, ott hevert mind a száz szirom a földön. S egyetlen szál tüskés kóró volt Rózsa-rózsa. Fölsikoltott a virág:
– Hol a szirmom? Hol a pártám?
A fiú meg fölugrott, és sebesen elszaladt. Sírt a virág, de úgy zokogott, hogy a többi rózsa mind összefogózott, egymás mellé bújt rémületében.
Pedig nem is kellett volna annyira megrémülniük. Mert a fiú a folyóhoz szaladt, belebuktatta az öntözőkannát, s úgy könyörgött a víznek:
– Most segíts, folyó! Most légy jó, hullám! Meggyógyított Rózsa-rózsa, de ő belepusztul.
A folyó csak nevetett.
– No, töltsd tele azt a kannát. Merj csak belőlem, amennyit akarsz. Nem használ az semmit. Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Az gyógyítja meg, ami elpusztítja.
Lassan emelte ki a kannát a fiú a vízből. Lassan, nehezen cammogott föl a partoldalon. Egyszerre csak megállt, a vállához nyúlt. Egy réztű tartotta ott a ruháját. Kivette a réztűt, megszúrta az ujját, s belecsorgatta a vérét az öntözőkannába. Áttetsző rózsaszín lett a víz, mintha a hajnali nap sütne belé. Aztán újra megemelintette a kannát, és ment a virághoz.
Nem szólt egy szót sem, csak megöntözte, rálocsolta az egész kanna vizet. Rózsa-rózsa, aki eddig némán zörgött a szélben, egyszerre csak megrázkódott, fellobbantotta a leveleit, egyetlen szempillantás alatt tele lett újra szirommal. Később megolvasták: éppen százhuszonhét szirma nőtt. De úgy, hogy még hirtelenjében bimbót is nyitott, vagy hármat.
Attól fogva minden alkonyatkor ott ült a fiú Rózsa-rózsa előtt, és fuvolázott neki, kétágú fuvolán. A virág meg odahajolt a válla fölé.
– Hát így történt – mondta a fenyőfa.
Hallgattak mind a hárman: Szádeli, a fenyőfa meg a téli rózsa. Szádeli nézte a havat, a havon a holdfényt, s mintha temérdek rózsát látott volna hullámlani. „Eljutok én oda – gondolta. – Eljutok egyszer.”
– Nézd csak – mondta a fenyőfa a téli rózsának –, én azt hiszem: szebb vagy te még Rózsa-rózsánál is.
A téli rózsa nem felelt.
– És – mondta tovább a fenyő – ha én nem is tudok fuvolázni, azért be tudlak takargatni az ágaimmal, még ha szúrósak is. Igaz?
– I-igaz – felelte a rózsa.
Szádeli eddig ott kucorgott a fa tövében. Most lassan fölegyenesedett, kinyújtózott.
– No, én megyek – mondta. – Engem nem takargattál, én mindjárt megfagyok.
És ment is.
– De Szádeli! – kiáltott utána a fenyőfa. – Szádeli! Hasíts kérget rólam! Amennyit akarsz.
– Már hasítottam – kiáltott vissza Szádeli.
– Már hasítottál? – kérdezte a fenyő. – Már hasítottál, és én nem vettem észre?
– Nem vetted észre – nevetett Szádeli. – Sok szerencsét!
És gázolt tovább a hóban.



Csata a hóban

Valami csörtet az éjszakában.
Anyóka alszik kunyhó zugában.
Valami csörtet,
valami zörget –
talán a szél vág neki a tölgynek –
valami moccan,
valami dobban –
talán a jérce neszel az ólban,
talán egy nyúlfi jár a bozótban –
valami csattan,
valami pattan –
talán lappantyú csőre-nyitatlan,
mintha golyókat görgetne váltig,
öreg lappantyú, az gurgulázik, –
Lappantyú? télen? Ébredj, anyóka!
Nyisd ki az ajtót! Less ki a hóba!
Ajtónyiláshoz anyóka hajlott,
hallott is szólni suttogó hangot:
– Én vagyok
Szádeli –
szólt a hang –, hallod?
– Te vagy, legényke, aki a képet
aranyecsettel fested, s megéled?
Szádeli, kincsem, mi történt véled?
– Mondom, de megfagy bennem a lélek,
lábam sebeztem egy sziklakőben,
a földesúrtól menekülőben.
Anyóka akkor ajtót kitárta,
nagy gyorsan estek egymás nyakába.
– Majmod elhoztam, itt van a házba. –
Majom is ugrott fiú nyakába.
– Mutasd a lábad, éles a szikla. –
Friss patyolatba be is csavarta,
meleg levessel fiút itatta,
anyó a fiút így pátyolgatta.
– A földesúrnál mi történt véled?
– Azt mondta: Fess most valami szépet,
és legyen
eleven.
De én azt
felelem:
– Nem festek néked,
nem festek néked.
Akart veretni,
akart öletni,
alig is bírtam megmenekedni.
No de hát végül jóra kerültem,
el is fáradtam, meg is ehültem,
öreganyóka, mást nem kivánok:
falat pogácsát, nyúlfarknyi álmot,
indulok aztán ki a világba.
– Dehogyis indulsz ki a világba!
Fejed csak tedd le a szalmazsákra!
Ha üldöznének, hiába tennék,
elrejt a sógor, eldug a szomszéd,
úgy eltakar majd a falu népe,
nem takart jobban anyád köténye!
– Jajaj, anyóka, bajt hoznék rátok.
Feltúrnák értem mind a világot,
termést szálanként vízbe szóratnák,
falut kunyhónként tőből forgatnák,
tőből forgatnák, földdel temetnék,
még a helyét is sóval bevetnék.
De ha elmentem az éjszakába,
a földesúr majd kérdi hiába:
– Szádeli hol van? – Senki se látta,
feleljétek majd, senki se látta,
nincs köztünk öccse, nincs köztünk bátyja,
nincs itten nénje, nincs itten ángya,
földesurunk, te, menj a nyomába,
kucsmába,
bundába,
selyemsubába,
ötven szolgával fuss csak utána. –
Szádeli akkor szemét lezárta,
elaludt gyorsan, mély volt az álma.
Arra riadt fel: valaki rázza;
hát a Majomka ugrott az ágyra.
Kicsi kezével azt mutogatta:
Szádeli,
Szádeli,
figyelj a zajra,
füled kinyissad távoli zajra,
mint dobverő szól, rongyba csavarva.
– Okos Majomka,
ügyes Majomka,
hadd ölellek meg, ülj a karomra.
Nézd csak anyókát, elaludt szépen,
keze ölében, feje kezében,
föl ne zavarjuk,
a zajt mi halljuk,
búcsúzzunk gyorsan, el nem cepellek,
nehéz utam lesz, bajba keverlek,
vigyázz anyóra, ő rád vigyázzon,
és most, Majomka, isten megáldjon.
Szádeli indult, lábujjon lépett,
ajtóküszöbről még visszanézett.
Sírt, sírt Majomka, mézgás szeméből
hullt, hullt a könny, mint zápor az égből.
– Ne sírj, Majomka,
én nagy bajomra,
visszajövök még, mondom, szavamra!
Szádeli kívül megállt a hóban.
Félhold világolt már lebukóban.
Fekete égen félhold világa,
havon a házak fekete árnya.
– Akkora házban, mint a lepényke,
itt éltem régen, apró legényke;
néma az udvar, csöndes az utca,
megyek, falucska, aludj, falucska.
Fogta ecsetjét, percbe se tellett,
a hideg falra paripát festett.
Amint a falból a ló kilépett,
fölpattant rája, s indult az éjnek.
Alig ért jégen a folyón által,
háta mögött már lódobogást hall.
Megfordult akkor a lovon háttal:
a földesúr jön, jó húsz lakájjal.
Magasra tartott kezükben fáklya,
pirosan izzott húsz fáklya lángja,
az úr kezében meztelen kardja,
meztelen kardján lángok patakja,
akár a friss vér, úgy csorgott rajta.
Szádeli így szólt: – Széplábú, táncos
paripám,
paripám,
fekete táltos,
szállj most velem,
de sebesen,
rohanj akár a veszedelem!
Repül a jó ló,
akár a holló,
de a nyomába’
villog a fáklya.
– Fekete Paripa,
fekete táltos,
sebesen szállj most,
akár a szél!
Rohan a
paripa,
repül a
paripa,
fekete
paripa,
akár a szél –
de az a húsz ló
nyomába ér.
Szádeli akkor nyúlt a nyakába,
nyakában lógott egy kis fatábla,
fekete táltos hiába rázta,
nyilat és íjat mázolt a fára.
Tollas nyílvesszőt idegre tette,
az ideget jól megfeszitette,
amig félkörbe görbült az íj –
Hijju! – az íjról süvit a nyíl.
Repül a kucsma az úr fejéről,
kantárt kiejti a bal kezéből –
Megint félkörbe görbül az íj,
hijju! a nyíl!
Süvit a nyíl!
Most meg az úrnak repül a kardja,
mert jobb kezéből a nyíl kicsapja,
lova felhorkan,
farolva torpan,
ágaskodik már, s félreugorva
fitul a nyerge, kengyele oldva,
kengyele oldva
lovasát dobja,
lovasát, hóha!
bele a hóba.
A többi ló is ágaskodik már,
hijju! a nyíl száll!
hijju! a nyíl száll!
Repül a fáklya, repül a kézből,
húsz piros ívet hasit az éjből,
hullócsillagként hóba beesve,
fekete füsttel fölsisteregve.
A szolganépség meggabalyodva
futna előre, s megfutamodna,
mint kelekótya
vágna a lóra,
s dől le a hóba,
nyakig a hóba,
van, aki fejjel zuhan előre,
csak a két lába áll ki belőle.
Hej! ordibálnak,
hej, orginálnak,
pirkadatig már talpra se állnak,
eltört az úrnak a keze-lába,
hej! a fiúnak futhat utána.
– Paripám,
paripám,
fekete táltos,
elég volt immár, szelíden szállj most! –
Szádeli vígan nevet magába’,
bele se izzadt a nagy csatába,
hallik a hangja egész határba’,
mint a száncsengő az éjszakába.



A griffmadár és a baglyok

Dob-dob – hallatszott az országúton. Aztán drab-drab. Szép lassan egymásután: dob-dob-drab-drab. Egy ló ügetett az úton. A ló hátán ott ült Szádeli, a kisfiú. Fáradt volt és álmos a hosszú lovaglástól, előredőlt, a ló nyakára hajtotta a fejét, s a zötykölődésben bizony el-elszundított. Alig fogta a kantárt, de nem is kellett fognia, mert a fekete táltos biztosan járta az utat.
– Szádeli – mondta a táltos. Szádeli nem felelt.
– Ejnye, Szádeli, nem lesz ez így jó. Fölébresztlek én mindjárt. Szádeli! Akarsz-e repülni?
– Mi-micsoda? – riadt föl a fiú.
– Azt kérdem, akarsz-e repülni.
– Már hogyne akarnék.
– Lehetne is, ha volna szárnyunk.
Szádeli erre elszomorodott.
– Szaibnezer, te csúfolódsz velem.
– A falra mondom, amelyből születtem – mert ugye, falra festettél engem, Szádeli, az aranyecseteddel? –, a falra mondom, hogy nem csúfolódom.
Szádeli megtapogatta az aranyecsetjét, megvolt, ott lógott a nyakában, vékony zsinóron.
– Hát akkor hogyan repülhetnénk?
– Úgy, hogy szárnyat szerzünk hozzá.
– S azt lehet?
– Lehet, de nehéz.
– Hát akkor próbáljuk meg, édes Szaibnezer, hiszen táltos vagy, nem? No menjünk, induljunk már! – És Szádeli rángatni kezdte a kantárt, lazította-húzta idétlenül, mint egy kordélyos kalmár.
– Ugye, sikerül, Szaibnezer, ugye, sikerül?
– Honnan tudjam? – mondta mérgesen a táltos. – Ne nyaggass már, Szádeli! Szaibnezernek neveztél, vagyis hogy Élesszeműnek, de mindent én se tudok. Aranyecseted van, te festettél a falra, hogy életre keltem – de te talán mindent tudsz?
Szádeli erre jobbnak látta, ha bölcsen elhallgat. Csak leste izgatottan, hogyan tér le a ló az útról, hogyan vág neki a mezőnek, mindig dél felé. Nem is mező volt az, inkább homokpuszta, tele éles, érdes fűcsomóval. Vágtatott a táltos egész éjszaka, s hajnaltájt észrevette Szádeli, hogy a sivatagba értek. Homok, homok volt mindenütt, és rózsaszínűen szikrázott a kelő napban. Nem is látott semmi mást, csak a hullámos homokdombokat – aztán mégis úgy vette észre, hogy a láthatár szélén három vékony, fekete szálka tűzi össze az eget a földdel. De nem voltak azok szálkák, hanem magas, keskeny sziklaoszlopok, s amint közeledtek hozzájuk, az is látszott, hogy egy-egy alak ül a tetejükben.
– Kik ezek? – suttogta Szádeli a táltos fülébe.
– Ezek a Hármak – mondta a ló.
S látta Szádeli, amint egy kőhajításnyira értek, hogy három madárember ül a sziklaoszlopokon: Hizer, Háfez, Hammadáta. Félig madártestük volt, orruk hegyes, mint a madárcsőr, s nagy, sötét-hamvas szárnyukba burkolózva csak ültek, meg se moccantak, néztek némán a sivatagba.
Amint elébük érkeztek, Szádeli lecsusszant a táltos hátáról, és illendően meghajlott földig.
– Madáremberek – kezdte –, mi azért jöttünk hozzátok, mert szárnyat szeretnénk, hogy fölszállhassunk a levegőégbe.
A Hármak erre megrezzentették a fejüket, de nem Szádelire néztek, hanem egymásra. Nem szóltak egy jó darabig semmit. Végül azt mondta Hizer, a legnagyobb:
– Talán ez az.
– Talán ez az – mondta a középső is.
A legkisebb madárember erre izegni-mozogni kezdett, és vékony hangon kiáltotta:
– Nem is lehet más! Nem is lehet más!
De aztán elhallgatott, mert Hizer ránézett erősen.
Szádeli csak állt a homokban, bokáig merült bele. Nem értett egy kukkot se az egészből, és könyökével észrevétlenül böködte a ló véknyát, hogy szóljon már az is, vagy magyarázza meg: miről beszélnek. De Szaibnezer csak dühösen felhorkant és odébblépett. Nem lehet azt mondani, hogy nagyon barátságosan nézett volna Szádelire.
Aztán újra megszólalt Hizer. Most már Szádelinek beszélt.
– Kaphattok szárnyat – mondta lassan.
– Csakugyan? – kapott a szón Szádeli. – Nagyon-nagyon örülnénk neki.
Hizer megint hallgatott egy sort.
– Kaphattok szárnyat – mondta végre. – De vigyázzatok vele. Valami… valami baj van.
Fölemelte az arcát, az égre nézett. Mindnyájan fölbámultak, nyújtott nyakkal, mint az ivó csirkék.
– Valami baj van – mondta a középső madárember is.
– Hajaj, de még mennyire! – sóhajtott a legkisebbik. – Én nem is tudom… – Itt elharapta a szót, rápillantott oldalról Hizerre, s gyorsan a szárnya alá dugta a fejét. Onnan pislogott ki néha, a fonnyadt kis öreggyerek-arcával.
– Nos hát – mondta Hizer – megkapod, amit kívántál. Hátha te vagy az, aki tehet valamit.
– Nagyon köszönöm – mondta Szádeli. – De nem mondhatnád meg, mi a baj?
Hizer nem felelt. Mind a három madárember a sivatagba nézett, valahova messzire. Aztán Hizer megmozdult, lekanyarította a válláról a szárnyat, s ledobta az oszlopról.
– Ez a táltosé – mondta. A középső is ledobta a szárnyát:
– Ez a tied, Szádeli – mondta.
A legkisebb madárember izegni-mozogni kezdett. Már ő is levette a szárnyát, s az ujján lóbálta.
– Hát ezzel mi lesz? – kérdezte.
– Az nem kell – mondta Hizer.
– Nem kell? Az én szárnyam nem kell? Az én szárnyam kutya? – kiabálta a kicsi magas hangon.
– Dehogy, dehogy – mondta gyorsan Hizer –, csak ne kiabálj. Dobd le te is a szárnyad, tegye azt a fiú a sarkára.
Úgy is lett. Felkötötték a szárnyakat, megköszönték még egyszer a Hármak szívességét, s már éppen indultak, amikor utánuk szólt Hizer, lassan, ünnepélyesen:
– A szárnyakat visszahozzátok!
– Visszahozzuk – felelte egyszerre Szádeli meg a táltos. Aztán elvágtattak, mint a szél. Szádeli örült nagyon, szárnyas sarkával csiklandozta a ló véknyát.
– Szárnyunk van! – kiabálta. – És milyen könnyen szereztük!
– Nono – mondta a ló. – Ne nyaggass, Szádeli! Meglesz még ennek a böjtje.
Azzal repülni kezdtek. Emelkedtek szép lassan a magosba, mint egy nagy madár. Már a felhők közt jártak, amikor szemberepült velük egy csapat bagoly. Volt ott zúgás, huhogás, úgy rajzották körül őket, mint óriás muslincák. Aztán, hogy ők följebb emelkedtek, elmaradtak tőlük.
– De furcsa! – mondta a táltos. – Mit keresnek ezek a levegőben nappal?
Alighogy ezt kimondta, máris szembecsapott egy másik bagolysereg, volt köztük uhu, kuvik, fülesbagoly – mindenféle.
Hirtelen leültek egy felhőre, és egy nagy, öreg egerészbagoly azt kiáltotta:
– Most mindnyájan odamegyünk!
– Dehogy megyünk! – rikoltott közbe egy fiatal, éles hangú kuvik. – Még mit nem! Bolondot beszélsz! Te eszement, te vén toklyó! – Azzal a fiatal kuvikok összeálltak, és kórusban kezdték rikoltozni:
– Agya-puha! Agya-lágy!
– Mást kell csinálni – mondta végre az éles hangú –, azt, hogy… – azzal közelvonta a társait, s olyan halkan huhukolt a fülükbe, hogy Szádeli nem hallott már semmit.
– Pocsék népek – mondta Szádeli, amint továbbemelkedtek.
A táltos csak hümgetett.
– Sokan vannak – mondta végül.
S alighogy ezt kimondta, megint csak szembecsapott velük az új bagolysereg. Ezek mind nagyok voltak, válogatott bagoly-legények, s nem is rikoltoztak, kiabáltak. Némán szálltak el mellettük, mindegyik tartott a csőrében valamit. Hogy mit, azt nem nagyon lehetett kivenni.
Szádeliék szálltak tovább. A nap fénylett a fejük fölött, mintha átlátszó aranytengerben úsznának, alattuk meg a felhők, mint óriási, virágzó almafák. Sodorta a szél, hajtogatta a felhőalmafákat, s olykor kibukkant közülük a föld. Olyan volt már, mint egy foltos tarka kendő, amit ottfelejtettek a fák alatt.
– No, most elmegyünk Szimurhoz – mondta a táltos.
– Szimurhoz?
– Hozzá, a griffmadárhoz. Jól vigyázz!
Azzal szállni kezdtek, sebesebben, mint valaha. Nemsokára megláttak egy nagy sziklát. Felhőből volt a szikla, közepén fészek, s azon ült a griffmadár. De olyan hatalmas volt a teste, olyan éles a csőre, hogy nem mertek közel kerülni. Megálltak jó távol, Szádeli lepattant a lóról – könnyen lépett, hiszen két pár szárnya is volt, a vállán meg a sarkán –, s meghajolt mélyen.
– Szimur – kiáltotta hangosan –, Szimur, a Madáremberektől jöttünk hozzád.
– A Madáremberektől? – mondta Szimur, és végignézett rajtuk. Aztán mégiscsak bizalmatlanul húzta össze nagy, sárga szemét. – Hoztatok-e cédrusmagot?
– Cédrusmagot? – dadogta Szádeli. – Azt nem hoztunk.
– Nem hoztatok? – kérdezte Szimur, és nevetni kezdett, vijjogva, úgyhogy belezengett a levegőég, s félő volt, hogy mindjárt összedől a világ oszlopa. Azzal fölemelkedett, óriási csűdje pikkelyesen fénylett, s akkor látszott, hogy egy tojáson ült eddig. Kilépett a fészek szélére, s Szádeli úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája. Belekapaszkodott a táltos kantárjába, aztán hirtelen a nyakához kapott.
– Várj, Szimur! Várj egy szempillantásig! – kiáltotta. – Mindjárt lesz cédrusmag! – Előkapta az ecsetjét, s amilyen gyorsan csak bírta, egy csomó cédrusmagot festett a felhőre. A griffmadár egy szárnycsapással ott termett, és villanó csőrrel kapdosta fel a magot. Aztán visszaült a fészkére, és csöndesen nézte őket.
– No lám – mondta. – Mégiscsak igaz járatban vagytok. Mit láttatok útközben?
Most a táltos szólalt meg.
– Furcsát láttunk, Szimur – mondta. – Baglyot. Sokat.
Szimur erre behunyta a szemét. Fölhúzta az átlátszó hártyát a szeme elé, de mintha azon is átsütött volna a tűnődő, sárga tekintete.
– Hát akkor láttátok – mondta végre. – Figyeljetek jól. Nagy baj fenyegeti a világot. A baglyok összeesküdtek ellenem. És éppen most esküdtek össze, napforduló előtt, amikor nekem ki kell költenem a Napot. – Szimur óvatosan megmoccant a fészkén, aztán a szárnyát még jobban ráengedte a Nap-tojásra. – Nem jönnek ellenem csapatostul, nem. Hanem azt találták ki, hogy addig-addig szálldostak körülöttem, míg meg nem lelték azt a felhőöblöt, ahol összegyűjtöttem a cédrusmagot a költés idejére. Azt vitték, azt hurcolták el szemenként. Én most messze nem szállhatok. Kihűlne a tojás. Cédrusmagom nincs. Gyöngülök.
Szimur megint behunyta a szemét. Hatalmas, érc-tollas nyakát is lehajtotta. Gunnyasztott.
– Mi lesz a Nappal? – mondta halkan.
– De Szimur! – kiáltott Szádeli. – Ennek nem szabad megesnie! Hogy valami baj történjék a Nappal! Itt van az aranyecsetem, festek neked annyi cédrusmagot, amennyit csak akarsz.
Szimur ránézett szelíden. Most már valósággal világított a szeme, mert alkonyodott.
– Jó, Szádeli – mondta. – Jó. Holnap majd telefested a felhőöblöt cédrusmaggal. Most bújjatok el. Vigyázzatok.
Szádeli és a táltos behúzódtak egy felhőtorlasz mögé. Ideje is volt, mert nagy zúgást hallottak, egy hatalmas tűzgolyó csapott át a fejük felett. De nem tűzgolyó volt az, hanem egy lángoló óriásmadár: maga a Nap. Minden szárnyatollából szikraeső hullott, csak úgy sistergett körülötte a levegő, csőre pedig simán villogott, mint az izzó fémkard. Ott körözött a fejük felett, lassan csillapodott a lobogása, olyan színű lett, mint a réz. S akkor egyszerre az óriás rézmadár odazökkent a fészek szélére. Nem volt még este, az ég sötétzöld volt, nem sötétkék, s a rézmadár ott izzott némán a sötétzöld égbolton, karmát a fészek peremébe vájva. Csak nézték egymást Szimurral, szótlanul. Végül megszólalt a Nap-madár:
– Megjöttem, anyám.
– Megjöttél, fiam.
Megint hallgattak. Aztán újra a Nap-madár kezdte:
– Fáradt vagyok, anyám.
– Még egy nap, fiam.
Azzal Szimur félrehúzódott, helyet engedett a Nap-madárnak. Az lassan eligazította magát a fészken, és behunyta a szemét. Amint elaludt, egyre jobban halványodott a színe, gyöngülő vörösen izzott az éjszakában, mint hűlő vas az üllőn. Az anyamadár sötéten, némán virrasztott fölötte.
Másnap aztán, hogy a Nap-madár kiszállt az égboltra, azt mondta Szimur:
– No, most induljunk. – S indultak is nagy, lassú szárnycsapásokkal a felhőöböl felé. Elérték nemsokára, s Szádeli nekifogott, hogy telefesse cédrusmaggal. Amint a keze alól egyre-másra perdült ki a mag, Szimur bizony bőségesen szedegetett belőle. Mikor már jócskán meggyűlt a felhő-katlanban a griffmadár-étek, egyszerre csak surrogást hallottak mind a hárman. Vagyis hogy Szimur hallotta meg elsőnek. Megállt, fölnyújtotta a nyakát, s odaszólt Szádelinek:
– Figyelj csak!
Szádeli leengedte az ecsetet, a táltos meg gyorsan ügetett oda melléjük. Eddig egy téres fellegen nyargalászott körbe-körbe, s jobbra-balra csapdosta a sörényét a friss, reggeli szélben.
– Halljátok?
Hallották.
Furcsa, nagy surrogás volt, mintha egy egész erdő szakadna ki gyökerestül, s temérdek levél-szárnyon repülne föl a levegőbe. És már látták is. Ezer meg ezer bagoly csapott fel körülöttük a felhők pereme alól. Mintha elégett volna az erdő, s a tűzvész után milliom pernyefoszlányt ragadna fel a szél a magasba. Jöttek jobbról, jöttek balról, jöttek szembe és oldalt – végeláthatatlan. Színültig volt a levegő bagollyal, mint békával a tó.
Szimur akkor iszonyatosat vijjogott.
– Hát mégis rám jöttök?! – kiáltotta. És csapdosni kezdett a szárnyával, vágni a csőrével. Hullt a bagoly csomóstul, de tíz helyébe megint csak jött tízezer. És akkor egyszerre kiviláglott: nem is Szimurra jöttek a baglyok.
– A kezét vágjátok! – kiáltotta hátul egy kuvikhang. És három bagoly csapott le egyszerre Szádeli keze fejére.
– Vágjátok a vállát! Verjétek ki az ecsetet a kezéből! – hallatszott a visongás. Szádeli csapdosott, ahogy csak bírt, hessegette a sötét madarakat, de nem győzte.
– A szemét! Vájjátok ki a szemét! – visongott a vezérkuvik, és Szádeli már ott hevert a felhőn, félig öntudatlan, telides-tele madárcsípéssel. Lehasalt, bal könyökkel védte a szemét, jobb kezével meg az ecsetet szorította magához. Akkor egyszerre csak mellette termett egyfelől Szimur, másfelől a táltos. A ló mellé feküdt, testével védte, szárnyával takarta, Szimur meg óriás griffcsőrével verekedett mindkettőjük helyett.
Szádeli akkor, hogy így védelembe vették, óvatosan kipillantott a könyöke mögül. Nem merte leengedni a karját, s úgy félig látva, félig vakon, az ujja közé próbálta illesztgetni az ecsetet. Nem volt könnyű, hisz csupa apró seb volt a karja, válla. De tudta: most nincs idő szeplőt számlálni. Fogta hát kínnal az ecsetet, s maga mellé a felhőre elkezdett festeni. Egeret festett, aztán mezei pockot, cickányt. Még néhány varangyot is. Alighogy kezdtek kiugrálni a keze alól az egerek, s futottak szét a felhőn, a baglyok egyszerre felrikoltottak, s az egerekre vetették magukat. Nem törődtek többet Szádelivel, vijjoghatott tőlük Szimur, ahogy akart. Űzték, kergették a pockokat, rácsaptak a varangyokra. Szádeli meg festette, festette az egérhadat, egyre több apró, bajuszos állatka rohangászott a felhőkön, bújt a torlaszok mögé, futott csigavonalban egyre lejjebb a levegőben. A baglyok utánuk.
– Baglyok! – visongott a vezérkuvik. – Hagyjátok az egereket! Ha most nem győzünk, soha többé nem juthatunk ilyen magasra!
Azok mintha nem is hallották volna, űzték tovább az egereket. Hamarosan tiszta volt az ég, csak a vezérkuvik kóválygott még egy darabig, aztán gyorsan, oldalt elcsapódott.
Szádeli fölült a felhőn. A táltos is fölemelkedett, Szimurra nézett.
– Ilyen gyerek ez a Szádeli – mondta, de valahogy nagyon büszkén mondta. Aztán közelebb lépett, s a fiú vállára hajtotta szép fekete fejét.
– Szállj föl, kisgazdám – mondta.
Szádeli lassan tápászkodott, fölkecmergett végül a nyeregbe, még a szárnyai se nagyon segítették. Jól elagyabugyálták a baglyok.
– No, Szaibnezer – mondta végül, mikor már fönt ült –, most nem veszekszel velem?
Szimur csak nézett rájuk, csupa fény volt a nagy, sárga szeme. Aztán, széles szárnycsapással, lassan úszni kezdett előttük a levegőben, haza, a fészek felé.
Oda is ért, hamarabb, mint ők. S amint megállt a fészek peremén, egyszerre fölvijjogott. Fölvijjogott, de olyan iszonyúan, hogy a táltos meghőkölt, Szádelinek meg torkába ugrott a szíve.
– Jaj! – kiáltotta Szimur. – Jaj! Vége!
– Mi történt? – futott oda a ló.
– Beütötték a tojást! Megrepedt a héja!
Ott álltak hárman a fészek körül. Fekete lék sötétlett a halványsárga tojáshéjon.
– Ez a vezérkuvik volt – mondta Szádeli. – Csak ő lehetett.
Szimur lerogyott a fészek mellé. Nyakát elnyújtotta, pillantása elhályogosodott, s valami furcsa, mézgás könny csordult ki a szeméből. Sírt a gyönyörű, nagy madár, sírt a Nap anyja.
– Szimur! – kiáltotta Szádeli. – Szimur! Várj egy szempillantásig!
Azzal leugrott a lóról, bele is botlott mindjárt a sarka szárnyába, majdnem hasra esett. De azért ment, csúszott térden a felhőn, karjából szivárgott a vér, ment a fészekhez. Leoldotta üggyel-bajjal az ecsetjét a nyakáról, s elkezte festeni a tojáshéjat. Átsiklott ügyesen a léken, átsiklott egyszer, átsiklott kétszer. Szimur meg a táltos meredt szemmel figyelték. Végre harmadszorra megmozdult a tojáshéj, egy pici pattanás hallatszott: és a tojás újra ép volt, mintha semmi se történt volna.
Igen ám, de abban a pillanatban hallották is a zúgást, és átcsapott fejük felett a tűzgolyó. Jött a Nap-madár, már ott is volt, lezökkent a fészek szélére.
– Itt az idő, anyám – mondta.
– Itt az idő, fiam – mondta Szimur, és keményen fölvetette a fejét. Látszott, minden erejét összeszedi.
Akkor a Nap-madár széttárta szárnyát, nagy, rézszínű láng csapott fel belőle – és egyszerre csak nem volt sehol. Ugyanakkor a tojás is lángot vetett, mintha egyenest belé szállt volna a fény, és sugárzani kezdett, mintha rózsaszín szivárványt villogtatna maga körül. Kopogás hallatszott belőle, pattant a tojáshéj, most erősen, aztán egyszerre szétesett – és ott állt a fészekben a Nap-madár. Új Nap-madár? Vagy ugyanaz? Bizony, Szádeli nem tudta volna megmondani.
– Itt vagyok, anyám! – mondta a Nap-madár.
– Itt vagy, fiam! – kiáltotta Szimur. – Itt vagy, és nincs semmi bajod!
És akkor mindketten fölcsaptak a fészekből, boldogan köröztek a levegőégen. A szél hirtelen langyos lett, a felhők torlasza elsimult, s a két nagy madár szárnycsapása úgy csobbant a levegőben, mint valami tavaszi ének.
Aztán a Nap-madár előreszökkent, indult neki az égboltnak. Szimur utánaintett, s visszaszállt a fészekre.
– Szádeli – mondta. – Gyere ide, Szádeli.
A fiú odaállt elébe. A griffmadár akkor kitárta nagy szárnyát, és végigsimogatta a gyereket. Abban a pillanatban begyógyult Szádeli minden sebe, s olyan könnyűnek érezte magát, mint soha még.
– Az én szárnyam gyógyítja az embert – mondta Szimur, s ragyogott, fénylett a sárga szeme. – Ugye, fiam, szeretnél délre jutni?
– Szeretnék – vallotta Szádeli.
– Hát eljutsz. Eljutsz, hiszen odajár legtöbbet az én fiam. De ne hidd, hogy ott minden fenékig tejföl. Mert az emberek… – Szimur hessentett egyet a szárnyával. – Azért te csak menj. És köszönöm.
A griffmadár még egyszer végigsimította Szádelit, ő meg felpattant a lóra, és máris szálltak-szálltak lefelé.
Hamarosan a sivatagba jutottak, mert lefelé szállni könnyebb.
A három madárember ott ült az oszlopokon. Szádeli meghajolt előttük, és mondta illendően:
– Köszönjük szépen a szárnyakat, visszahoztuk.
S máris oldozta le a tollat magáról meg a lováról, s dobta fel hozzájuk. Hizer, a legnagyobb, elkapta a szárnyát, és azt mondta:
– Mi is köszönjük, Szádeli. Fönt van a Nap.
Elkapta a középső is a szárnyat, és mondta:
– Köszönjük. Fönt van a Nap.
A kicsi, a legkisebb madárember, amikor ott tartotta a kezében a szárnyat, megkérdezte:
– Ugye hasznát vetted ennek is?
– Hogyne – mondta Szádeli –, külön köszönöm neked.
S meghajolt a kicsi előtt. Erre az izegni-mozogni kezdett, és vékonyan kiabálta:
– No ugye mondtam? Ugye mondtam? – Aztán elhallgatott, mert Hizer ránézett erősen.
Szádeli újra csak meghajolt mindegyikük előtt, aztán fölült a táltosra. Elvágtattak sebesen, mint a szél, az országút felé. Egy mérföldnyiről Szádeli visszanézett, s látta, hogy megint mozdulatlanul ül az oszlopokon a három madárember: Hizer, Háfez, Hammadáta.



A császár vitorlása

Széles országnak széles az útja.
Léptet az úton kamaszfiúcska.
Ő maga álmos, a lova fáradt,
új keresztútnak csak nekivágtat.
Sokféle bajtól megmenekedve
az éjszakát mind általügette,
poroszkált aztán meg nem is állva
hét álló napja, hét éjszakája.
Új keresztúton végre megáll most.
– Azt hinném, hogyha nem volnék álmos,
hogy amit látok, gyönyörü város,
virágos,
világos
nagy falu város,
ragyog a fényben, akár a nap,
azt hinné
valaki,
hogy nem is
igazi,
de inkább tavaszi
naptámadat,
teteje, orma
rézzel bevonva,
villámlik kéken porcelán tornya,
fölötte fényes galambcsapat,
azt hinnéd, szirmok hullámlanak.
A fiú akkor megcsípte karját.
– Érzem a körmöm, ébren vagyok hát,
igazi város, elérem délre,
meg is telepszem benne egy télre,
szülőfalumtól messze jutottam,
a földesúrtól jól megfutottam,
munkát találok, nem vagyok álmos,
fogadj be,
fogadj be,
gyönyörü város!
Tette, mint mondta. Megtelepedve
elindult hát, hogy munkát keresne.
De munka nincsen, nézi hiába,
hiába jár a nagy palotákba.
– Ejnye – kiáltott (de csak magába) –,
hiába járok száz palotába!
Én vagyok
Szádeli,
Szádeli
a nevem,
van nekem
ecsetem,
aranyos
ecsetem,
aranyecsettel festem a képet,
akármit festek, mindjárt megéled,
eleven,
eleven,
amihez érek!
De az ecsettel csínján kell bánni,
nem jó a titkát kikiabálni.
Ecsetem hogyha papírra írja,
mindegyik képnek lesz egy kis híja.
Csőr nélkül festek jégmadaracskát,
uszonya nélkül pettyes halacskát,
a füle nélkül csészét meg bögrét,
lábhegye nélkül gazdát meg ökrét,
hivatalnoknak orrát csippentem,
a hüvelykujját le is cseppentem,
semmit se festek már elevennek,
különben jaj lesz árva fejemnek!
Tette, mint mondta. Járt a piacra,
sorba a képet eladogatta.
Nem is volt baj, míg baj nem esett.
Hibázott
egyszer az
aranyecset.
Azaz, hogy az volt éppen a baj,
hogy nem hibázott – ajaj, ajaj!
Egy reggel éppen szép darut festett,
szemét kihagyta – hát amint meglett,
hát egy csepp tinta freccsent a képre,
darumadárnak szeme helyére.
Darumadárnak moccan a lába,
suhogó szárnyát repülni tárja,
egy szárnycsapással kiszáll a képből,
vissza se néz a reggeli égből.
Darumadár!
Darumadár!
Gyere no, vissza, idetalálj!
Gyere a képbe, be a keretbe,
selyempapírra, üres helyedre!
Bolydul a város, bozsdul az utca:
– Elevent festett ez a fiúcska!
Elevent festett aranyecsettel,
láttam, én láttam, a két szememmel!
– Nem igaz.
– De igaz,
igaz, ha mondják.
– Nem igaz.
– De igaz.
– Tiszta bolondság.
Tizenkét testőr a kapualjba.
Rajtuk a sujtás, arany aranyra,
paripáik meg utcán dobognak,
fülüknél apró zászlók lobognak.
– Hol az a fickó, hol a legény?
Varázserővel ujja begyén!
Aranyecsettel festi a képet,
akármit fest is, mindjárt megéled –
császári testőr, ez a nevünk,
hivat a császár, gyere velünk!
Nagy-széles lépcső nyúlik magasba,
fokai más-más ékkőből rakva,
villog a gyémánt, izzik a gránát,
veszti az ember szemevilágát,
s aranyperemmel pántolva végig,
nyúlik a lépcső, föl-föl az égig –
fönt-fönt a lépcső legtetejében
két legyező száll lenge-pihésen,
strucc-tollból kötve föl-alá billeg,
mint hogyha szállna két kicsi felleg –
két kicsi felleg most visszatorpad,
s mint hogyha látnád köztük a holdat:
néz, néz a hold a fiú szemébe,
hűha! – a császár holdvilág-képe.
De ez a hold,
de ez a hold
nem tiszta, benne fekete folt:
zsinórnyi bajsza álláig ér,
mintha csorogna fekete vér.
– Te vagy a fickó? Te a legény,
varázserővel ujjad begyén?
Aranyecsettel fested a képet,
akármit festesz, mindjárt megéled –
hát, nosza fess most valami szépet,
ott van az állvány, rajta selyem,
griffmadarat most rajzolj nekem! –
Szádeli akkor meghajlott földig,
fejével szinte kőbe ütődik,
fogta ecsetjét, percbe se tellett,
finom selyemre madarat festett.
Az a madár ott
de furcsa,
de furcsa,
a lába vastag, a szárnya kurta,
az a madár ott
de tarka,
de tarka,
nagy a taréja, magos a farka,
a csőre hosszú, ívalaku,
moccan a képen,
kilép kevélyen
és elkiáltja: kukuriku!
– Te féleszű, te! Hát griffmadár ez?
A magas égen suhogva száll ez?
Ennek az ablak, az is magas,
a szárnya kurta,
taréja furcsa,
mi volna ez más? Öreg kakas!
És hogy rikoltoz a szemtelenje!
Kukuriku!
Kukuriku!
Selyemdugót jaj! a két fülembe!
Járhat utána tizenkét szolga,
hogy a szemetjét félrekotorja!
Figyelj, te mafla! Ott a selyem!
Gyönyörü sárkányt fess most nekem!
Szádeli kétszer meghajlott földig,
míg feje kétszer kőbe ütődik,
fogta ecsetjét, percbe se tellett,
finom selyemre állatot festett.
Moccan az állat, moccan a képen,
selyemszőnyegre ugrik merészen,
de vele ugrik a fele udvar,
magasratartott selyem-kaputtal,
három hercegnő pattan kiáltva,
szoknyáját térdig sikítva rántja.
– Varangyos béka! Az! Semmi kétség!
Agyoncsapjátok a rusnya férgét! –
Maga a császár papucsát kapja,
kövér varangynak utánacsapja,
lábát fölhúzza gyorsan a trónra,
a nagy zsivajban ordítva mondja:
– No, most megjárod, pimasz bolondja!
Sose hallottad hírem-nevem?
Kegyetlen császár, ez a nevem.
Mig ideértél, nem láttál sorba
kitűzve száz főt a bástyafokra?
S te ördög-fattya, te esztelen,
te csúfolódni mertél velem?
Előre, testőr, előre, szolga! –
Köré toronylott tizenkét szolga,
tizenkét hegycsúcs, épp akkorák,
rengtek az izmok, kövér tokák,
ő meg közöttük épp akkora,
mint vérmedvék közt az őzgida.
Gyorsan egy rántás,
egy csavarintás,
már az ecsetje nincs a kezében,
ő maga tömlöc legközepében.
Örült a császár aranyecsetnek.
Hozatott selymet, festeni kezdett.
– Ej, mit is fessek? Mit is tegyek?
Festek először aranyhegyet.
Fénylett a képen aranyhalom.
– Ej, ez a kis hegy de alacsony!
Érjen az égig, úgy akarom,
három meg tíz meg ezer orom!
Festette gyorsan,
festette sorban,
festette folyton,
festette váltig,
festette napnak alkonyatáig,
ég hasadtáig,
inszakadtáig,
nagy széles selymet mind teleírta,
festette,
festette,
amig csak bírta.
Nagy széles hegylánc fénylett a képen.
Ugrált a császár nagy örömében.
De mit gondoltok, mi történt aztán,
a képírásnak végeszakadtán?
Az történt aztán: akármi nagy lett,
meddő sziklává vált az aranyhegy,
s minden aranyhegy csúcsán a szikla
omlani kezdett, úgy gurult vissza,
kidőlt a képből zúgva-morogva,
hallj oda,
hallj oda,
nagy csoda,
nagy csoda!
A császár lábát szétlapitotta.
Rohan a testőr
jobb felől,
bal felől,
megszabadítják
kő alól,
kő elől,
szája méregtől hebegve habzik,
de nézd a habzsit!
De nézd a kapzsit!
Aranyecsetjét megint csak fogja,
aranytéglát fest selyem-vászonra.
Amint a tégla kész lett a selymen,
így szólt magában:
– De keskeny,
de keskeny!
Festek melléje
nagyobbat,
nagyobbat,
így szaporul meg
vagyonnak,
vagyonnak!
Festett is aztán mind vastagabb
aranytéglából aranyfalat.
De mit gondoltok, mi történt aztán,
a képírásnak végeszakadtán?
Mozdult a nagy fal, csúszott előre,
óriáskígyó, az lett belőle,
kitárta széles, rózsaszin száját,
már falta volna mindjárt a császárt,
az ijedtében felbukott rögtön,
eszét veszejtve nyúlt el a földön.
Rohan a testőr
jobb felől,
bal felől,
megszabadítják
szörny alól,
szörny elől –
Ő meg három nap nyomta az ágyat,
száját se nyitja, szeme se támad,
mint hogyha fogná valami átok.
Negyednap így szólt: Idehozzátok. –
Hogy kit? Azt senki nem tudakolta,
tudta az udvar, tudta a szolga,
három hercegnő kulcslyukon leste:
tömlöcből jőve milyen a beste?
Hozzák, már hozzák császár elébe.
Az meg csak nézte, egyre csak nézte.
– Szádeli, hallod?
– Hallom, nagy császár.
– Énvelem, fickó, csunyán kibántál.
Ezentul nálam arany sorod lesz,
selyemruhád lesz, húsz fogatod lesz,
nagy palotád lesz, nem tömlöcöd,
gyémánttal, gyönggyel
dugig tömöd,
és feleségnek van lányom, három,
válaszd majd egyik hercegnő lányom.
Nagy uraságod vedd meg kis áron:
fesd, amit mondok, csak azt kivánom.
Szádeli hatszor hajlongott földig,
míg feje hatszor kőbe ütődik,
cseppentett mézként folyt a beszéde,
de amit gondolt, nem mondta véle.
– Fölmagasztaltad árva fejem,
amit csak kívánsz teljesitem.
– No, akkor fess most valami szépet,
hatalmas sziklás, hegyi vidéket,
a hegyre erdőt, milliom szálfát,
az erdőt fényes szarvasok járják,
hogy vadászatra kürtöt fuvassak,
tizezer szarvast lenyilazhassak.
Szólt a legényke,
méz a beszéde,
de amit gondolt, nem mondta véle:
– Hatalmas császár, esedezem,
erdőtől reszket az ecsetem,
amit előre senki se láthat:
neked rohanhat holmi vadállat.
Szebbet, különbet kinálok én,
talán a tengert, azt festeném.
– Igazi tenger lesz az a tenger?
– Nézd meg, no, nézd meg saját szemeddel!
Ecsetét gyorsan kezébe vette,
fényes tintába megmeritette,
egy vonás,
két vonás
nem kell több
semmi más,
ott van a tenger, igazi tenger,
végét nem látni emberi szemmel,
csöndesen himbál,
hullámzik is már,
ragyog a napban, akár a kristály,
egyből a színe tengernek, égnek,
mint két tükörlap, egymásba néznek,
metsződnek messze, halvány vonallal –
Szólott a császár: Mi lesz a hallal?
Mért nem festettél halat belé?
Így csak fél-földnyi égszinü lé!
Szádeli akkor ecsetjét rázta,
apró pöttyökkel telt meg a vászna,
s tajtékát tüstént magasra csapta
szivárványszínü halak csapatja.
Hullámok fodra
felsustorogva
loccsant és
csobbant és
freccsent forogva,
napfény szürődött uszonyaikra,
felvillant egy-egy, akár a szikra, –
zöldszinü napfény tenger alatt,
ott fickándoztak szines halak.
Ott fickándoztak, aztán elúsztak,
magukkal fényes barázdát húztak –
– Halászni,
halászni,
az volna jó!
Utánuk,
utánuk,
hol a hajó? –
kiált a császár. Percbe se tellett,
Szádeli pompás vitorlást festett,
beszállt a császár, császárné véle,
három hercegnő futott mögéje,
be a testőrség, tizenhat tiszttel,
száz udvaronc és kilenc miniszter,
sok cifra szolga
egymást taposta,
nagy vitorlásra felnyomakodva.
Tapsolt a császár: – Fess most szelet! –
Szádeli kapta az ecsetet,
moccant a síma, égszinü hullám,
finom fodorral megfodorulván.
– Gyönge a szél!
Gyönge a szél!
Lelappad, míg a nyomunkba ér! –
Ott állt a császár hajó hegyében,
úgy kiabálta: – Szelet fess nékem!
Szádeli kapta az ecsetet,
festett és festett nagyobb szelet,
előreszökkent a hajó orra,
dagadt a szélben harminc vitorla,
festett és festett,
mind sebesebb lett,
bődült a hullám,
feltornyosulván,
császár üvöltött: – Elég, elég!
Léket kapott a hajófenék! –
Szádeli mintha nem hallaná,
nagy felhőt fest az égbolt alá,
rázza a császár, az öklét rázza,
a főárbocnál áll bőrig ázva,
a vihart,
zivatart
túlkiabálja,
no de a hangja ide nem ér,
fütyül a szél,
süvit a szél,
égig verődik iszonyu hullám,
csattan a,
villan a,
lobban a villám,
robban az ég,
roppan az árboc,
iszonyu hullám rántja magához,
reccsen a borda
és a vitorla
a mélybe,
a mélybe,
a mélybe sodorva.
Császár-halálnak nagy híre terjedt.
Még nagyobb híre aranyecsetnek.
Szádeli elment a falujába,
ott kicsi majmát vette nyakába,
a világ útját azóta járja.
Ha szegényembert lát a világba,
megtudakolja, mi is a vágya,
megfesti néki, ahogy akarja,
félvállán ott ül mindig a majma.