2017. február 21., kedd

Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel




Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom és nekivágtunk az Andrássy-útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett és megengedte, hogy szeressem.
A fiatalemberrel a Dunaparton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc-, vagy csak tizenhétéves talán… még haboztam, nem mertem elhinni… el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilalás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett, hogy álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte és maga elé tartotta; ó, jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben…
A feleségem csodálkozva nézett rám és én hebegve mondtam:
– Kérlek… várj rám… beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel…
És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélnél nyugodtan megállt és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem… Nehéz, szorongó izgalom volt ez.
– Hát… nem látsz?… – mondtam végre halkan.
– De igen, – mondta, de nem fordult felém.
Zavartan hallgattam. Aztán elszégyeltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolcéves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell hogy találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.
– Azonnal megismertelek, – mondtam hangosan – amint elmentél mellettem.
– Tudom, – mondta.
– Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?
Nem felelt. Ideges lettem.
– Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme… Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme… Majd elmagyarázom neked… Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös… De hát miért nem nézel rám?… Nézd, bajuszom van… Huszonhatéves vagyok… De furcsa vagy! Haragszol rám?
Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.
– Eh!… – mondtam. – Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már… Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog… Nem látom, hogy sokat használt neked… A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni… Na, mi az? Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!
Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe, aztán elfordult.
– Sokat beszélsz – mondta szárazon.
Megsértődtem.
– Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak… érted? Végre, idősebb vagyok nálad… és én azóta sokat láttam… és sokat tapasztaltam… te gyerek vagy… mit tudod te…
Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem és egészen halkan és zavartan mosolyogtam és halkan és zavartan felemeltem a kezem és zavartan mosolyogva suttogtam:
-… Hát mit tegyek?… hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett… én próbáltam… de igazán nem lehetett…
Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.
– Hol a repülőgép? – kérdezte rekedten.
Zavartan dadogtam:
– Hát… mit tegyek… feltalálták… Farman… a Wright-testvérek… nem voltam ott… De hidd el, ők is elég jól csinálták… egész jó, aránylag… lehet vele repülni…
– Látom – mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. – Hol az északi sark?
Lesütöttem a szemem:
– Valami Peary elérte… Kérlek, hát nem volt időm… te tévedtél… nem lehet mindent… én akkor az egyetemre jártam.
– Úgy – mondta.
Aztán:
– Hol a büszke és szabad Magyarország?
– Kérlek alássan… igazán furcsa vagy… dolgozunk rajta… én is… de az nem megy olyan hamar… az embernek élni is kell.
Hadarni kezdtem:
– De látod… azért én igyekeztem… hogy legyen valami abból… amit neked megígértem… Írtam ám… Elég jó dolgokat írtam… Nézd meg csak kérlek a kirakatokat… a nevem ismerik… jónevű vagyok… ahogy te akartad… és az emberek eléggé tisztelnek… És látod, könyveket is írtam… ahogy te elgondoltad… nézd csak… itt van egy… elég jó…
Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amelyben humoros rajzok és novellák vannak és mutattam neki.
– Nézd csak… elég jó…
Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.
– Igen, láttam már – mondta kurtán. – Elég jó.
Kinyujtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.
– Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?
Elpirultam.
– Hát kérlek… azt nem lehetett… Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni… Te tévedtél… A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész… aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj… és nem is tudnék elkészülni vele… Hanem írtam erről egy csinos szonettet… egy előkelő revű hozta… és tetszett… és azóta jobban fizetnek…
Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő… de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre szembe jutott a feleségem és nyugtalankodni kezdtem.
– Kérlek… – mondtam – jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony… értékes, nagyszerű nő… látod… és én meghódítottam… szeret engem… látod… vagyok valaki… ahogy te akartad…
Most rám nézett és a szemében végtelen gúny volt.
– Meghódítottad – mondta. – Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!… A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!… A tölgy meghódította a folyondárt és szerelmesen körülcsavarta… Miért nem jön ide a feleséged?
Összehúztam a szemem.
– Ostoba vagy – mondtam. – Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről? Téged mindenki kinevetne!
Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.
– Nem akartam megismerni az életet… azt akartam, hogy az élet ismerjem meg engem… Igaz, engem mindenki kinevetne és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek… De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!… te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi… és hogy nekem van igazam… és hogy nem nevetséges, amit én mondok… te tudod, hogy nekem van igazam… te szegény… te kicsi… te senki… Merj a szemembe nézni…
El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg…
Percek mulva, halkan tudtam csak megszólalni:
– Hová mész? Maradj… – suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:
– Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el és hogy tűntem el, beléolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé…
Ezeket nagyon messziről hallottam már és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.
A feleségem türelmetlen lett.
– Ki volt ez a fiatalember? – kérdezte.
– Egy régi ismerősöm, – mondtam neki zavartan. – Kedves fiú…
– Igen – mondta a feleségem kicsit élesen. – Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád.
Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs.
A téma szép – mondtam magamban, felvidulva. – Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.
Papírt kértem és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel…”
És csak tompán fájt már a seb.
 
 
Elemzés:
Karinthy újító törekvéseinek jellegzetes színtere a novella. A századelő modern tudományai: a pszichológia, a szociológia, az ezekhez kapcsolódó determinista és biologikus szemlélet, illetve a modern polgári filozófia hatása rendszeresen megjelenik műveiben. Az ember kettőssége (racionális én, irracionális én), tudatos és tudattalan énjének meghatározó volta írásainak központi témájává vált. A tudományos ízű pszichologizáló gondolatsort és a krokikba illő ironikus, szatirikus ábrázolást és hangot egyesíti novelláiban. A legjellemzőbb példa erre a Találkozás egy fiatalemberrel című novella.
A Találkozás egy fiatalemberrel a megkettőzött tudat racionalisztikus leírása. A tárgyilagos leírás mögött azonban ott munkál a fantasztikum, hiszen a történet hőse (maga az író) kamaszkori önmagával találkozik a Duna-parton. Kiábrándító találkozás ez, hiszen a felnőttkor határán álló, világmegváltó tervekkel felvértezett fiatalember szembesül az életben már otthonosan mozgó, a szabályokat komfortosan elfogadó, csalódott és meghasonlott felnőtt énnel. A vágyak és a valóság kereszteződése morálisan az első oldalára billenti a mérleg nyelvét. A tizennyolc éves ember keserű iróniával teszi fel a már megválaszolt kérdéseket, amelyre a realitások talaján álló ember szánandó módon ugyan, de szégyenkezve tud csak válaszolni.
A koraérett fiatalember teljes kiábrándulással és magabiztos fölénnyel tekint a minduntalan meghátrálni kényszerülő férfira, Karinthyra. A nagy tervek megvalósulatlanságával, megvalósíthatatlanságával szemben az egyetlen menekülési lehetőség a gondolkodó emberi attitűd felmutatása. Az írás és általában az örök emberi értékeket megörökítő művészeti tevékenység valóban megadhatná a felmentő ítéletet, de a racionális válasz késik, az ítélet már készen volt a találkozás első pillanatában: „te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény,... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...”
Valóban, feladni a vágyakat, álmokat, reményeket – a hétköznapi élet kényelme miatt – gyenge emberi tartásra utal. Az életre nincs mentség, a vágyak és a valóság általában ellentétei egymásnak.
Ez egyben törvényszerű is. Az élet önmagában is érték, ha nem is szegélyezik emberiségmértékű jelzőkövek. Nagyobb a baj, ha vágyak, álmok, remények nélküli az élet, mert valaminek a feladása nyilván nem küzdelem nélkül való. A küzdés az ember másik meghatározója. Ennek megfelelően a felnőtt Karinthy szembesülése ifjúkori énjével ugyan a reményvesztettség keserű érzésének szinte pszichoanalitikus újraélése, de a felidézett múlt előremutató jelet is küld.
A kissé ironikus zárás nem elutasítása a gyermek-én minden megnyerni akaró magatartásának. Ellenkezőleg: a lehetőségek közötti szabadság újbóli megtalálására törekvő kísérlet. A hétköznapi dolgokból teremtett világ ugyan nem helyettesítheti a nagy álmokat, de kitörölhetetlenül emlékeztet azokra.
A befejezés más olvasatot is eredményezhet. A fiú gúnyos búcsújának monumentális képe és az utolsó szavak egy pillanatra megállítják a lélegzetet, majd minden visszahull a hétköznapi világ szintjére. A találkozás árucikké válik: „A téma szép – mondtam magamban, felvidulva. – Versnek kicsit hosszú volna. De novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.”
Természetesen így is kitörölhetetlenforrás emléket hagy az író tudatában, mint ahogy az olvasót is szembesítésre készteti („És csak tompán fájt már a seb.”).


forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése