2018. június 17., vasárnap

Anyám könnyű álmot ígér /részlet/

Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. – Budapest, 2006. szeptember 30.) Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író.



Világítunk

Ebéd után a kicsi székre telepszem a fűtő mellé cigarettázni. Otthonos, meleg sarok, itt simítgattam a kapcám gyermekkoromban. Ezen szokott üldögélni megboldogult nagyapám is, szivarozás közben a lába elé sercingetve, amitől anyám mindig felmérgelődött. Ha térdemre hajtom a fejem: a ház földjének agyagillatát érzem. A füstfellegecskékben nagyapám arcát látom, szakállának a szúrását érzem a homlokomon. Fehér virág a szakálla. Apó nevezte így, mondván, hogy halála előtt az ember kivirágzik. Nevettünk rajta. Nem ismertük a félelmet, mivel bátorságot sem kívánt semmi tőlünk az enyészet színe előtt. A puszta lét örömével dögönyöztük a hátát, tetszett nekünk, hogy mint a hordó, melynek tartalmát elitták az évek, konganak a bordái.

Most, hogy a kicsi székkel együtt reá emlékezem, sajogást érzek. A hiányával van jelen közöttünk. Sőt, észrevehetőbb és hangosabb, mint életben volt: azzal, hogy elment, rólunk is kimondott valamit. Ítéletét annyiszor ismétli meg, ahányszor eszünkbe jut, és diadalmasan mindannyiszor távol marad, mintegy büntetésül, amiért valamikor olyan közel merészkedtünk hozzá, és belehallgatóztunk a csontjaiba.

-      Tudod-e, milyen nap van ma? – kérdezi anyám.

-      Szombat.

Mosolya jelzi, hogy azt ő is tudja, a szombati napot.

-      Meg kellene emlékeznünk azokról, akik meghaltak.

Másfelé irányult hát a kérdése. Valami felé, amit begyepesedett régi szokásaink között én már nem tartok számon, és amit anyám,  talán hogy az közönyömet is pótolja, kétszeresen emlékezetébe vésett. A szeme járásán látom, hogy kerülget engem a gondolataival. Szakadékok között az ösvényt keresi, amely hozzám vezet. Tiszteli világfelfogásomat, bár Isten, örökélet és feltámadás dolgában nem ért egyet a tagadásommal. ( Így szólt egyszer: „ Majd ha szükséged lesz rá, te is visszatérsz a te istenedhez, akit elhagytál, és aki nem hagyott el téged.”) Nem ért egyet velem, de megért engem, bár nem tudom, hogy ennek a megértésnek, mi az ára. Bátortalan félmondatai, melyeket egy-egy szelíd vita alkalmával felém irányított, azt jelezték, hogy világfelfogásomat nem javamra, hanem a kor rovására írja. A ház- és kertadó mellett amolyan szellemi adónak tekinti: szerződésbeli kötelezettségnek. ( J. bátyám ezt így fogalmazta meg: aki materialista, annak ugyebár jobb a fizetése? Az általa ismert mesterségek mellé új mesterséget sorol: a hagyományostól elütő gondolkodást, azt a bizonyos hivatalbélit. ) Anyám most úgy akar pártjára állítani, hogy megőrizze köztünk a gondolkodásbeli távolságot. Mint mindig: óvni akar attól, hogy valamiképpen megbántsam őt, ezért oda irányítja szavát, ahol közös a ragaszkodásunk múló és elmúlhatatlan dolgokhoz.

-      Tudod-e, hol van nagyapád sírja?

Mondom, hogy a temető északi felében, a rokonok fertályán, de a sok egyforma hant között bizonyosan eltévednék. Enyeden, a Bethlen Kollégiumban ért a halálhíre. Később, mikor az iskola útnak eresztett, pontosabban: amikor a mozgalmi élet hívására otthagytuk az iskolát, a diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. S jövő tartotta fogva minden gondolatunkat. Amely azóta ugyancsak múlttá öregedett apó emlékével együtt.

-      Ennyire megfeledkeztél volna nagyapádról?

Semmi vád a hangsúlyában. Pusztán csak a figyelmeztetés, hogy aki menet közben, mint fölösleges terhet, eldobálja a halottait: a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább, hacsak nem oly erős ez a lelkiismeret, hogy mindent kibírjon.

-      Mivel engesztelhetném meg? – kérdem bűntudattal.

-      Világítás napja van.

Kipattant hát anyám kívánsága.

Boldog, hogy nem ellenkezem. Vagy inkább azért, hogy kibékít apó emlékével. Ő az örök oldó- és kötőanyag. Amikor ketten-hárman, testvérek összebakalódtunk, gyöngéden széjjelválasztott bennünket, kiszedegette körmünket a másik szeme alól. Azzal, hogy széjjelválasztott, mindig újra összehozott mindahányunkat. Nemcsak a fiait: az egész nagy rokonságot, ezer irányba nyúlánkozó vágyaival, föl-föllobbanó konfliktusaival. Mintha szövőszékben ülne: ahol szál szakad, menten bogoz a bogos ujjaival.

Estefelé, hogy apám is hazakerül a műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég most a falu két dombján. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt szorongatnak a hónuk alatt: abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.

-      Nem tudják, mivel játszanak – mondja mellettem egy öreg paraszt a fejét csóválva.
-      Vajon mi tudjuk-e? – kérdem.
-      Nem játék ez, uram! – tiltakozik. – Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a  szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.

Néz rám, hogy van-e kedvem vele vitába szállani. Csak formai ellenvetéseim lehetnének: az emberi értékek folytonosságában egyetértünk. Mi több: annak eredményeképp kerültünk ide a Semmi és a Volt kertjébe, a nemlét korhadt jelei közé, ahol ezerszeres ragaszkodással állapítjuk meg újra, hogy élünk s emlékezünk.

Otthonos, meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le: az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát – most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva, puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet: a jeltelenség minden irányába szerteguruló kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése: a szó makacsul a jelenhez tapad. „ Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést.” (…)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése