Liszt Ferenc (1811 - 1886)

Liszt Ferenc a magyarországi kis Doborján faluban (mai, osztrák neve Raiding) született 1811. október 22-én, a Nagy Üstökös évében.

A közelben táborozó cigányok káprázatos jövőt jósoltak a kisbabának. Apja Liszt Ádám Esterházy herceg birtokán volt tiszttartó - annál a családnál, amelynek udvarában Haydn harminc évig szolgált; ahol Mozart tanítványa, Hummel karmesterként dolgozott; ahová Cherubini egy alkalommal ellátogatott. Ádám, aki maga is játszott a legtöbb hangszeren, hozatott egy zongorát fiának, mihely az fel tudott ülni a zongoraszékre.

az ifjú Liszt Ferenc
 Fia nevelése érdekében Ádám felmondta állását, és feleségével, Annával együtt Bécsbe, Európa zenei fővárosába költözött. Fia tanárául Hummelt szemelte ki, de végül túlságosan drágának találta, ezért inkább Czerny mellett döntött.
Carl Czernyt oly mértékben elképesztette a fiatal Liszt tehetsége, hogy semmiféle díjazást nem fogadott el. Liszt első látásra bármit el tudott játszani, ragyogóan improvizált, bár nem hallott harmóniáról.
Ám beteges gyermek lévén a megerőltetéstől majdnem leszédült a zongoraszékről (ezt részben annak tulajdonították, hogy terhessége alatt anyja beleesett egy kútaknába).

Carl Czerny Beethoven legkitűnőbb tanítványa, s egyben Liszt legfontosabb bécsi tanára.
A maga korában jóhírű zeneszerző is volt, ám ma a zongoratanítást segítő művei a legismertebbek.
Megvolt az a rémisztő szokása, hogy "ujjaival a billentyűzeten ide-oda kapkodott". Czerny a hiányzó önuralmat és fegyelmet akarta belenevelni a fiúba, de a "repülő ujjak" továbbra is megmaradtak.

Lisztet bemutatták Beethovennek. Egy közvetítő rávette a kor zenei óriását, hogy látogasson el a fiatal tehetség egyik hangversenyére; Liszt gyakran mesélte, hogy az előadás végén Beethoven felszaladt a színpadra, és megölelte, megcsókolta őt.

Beethoven és Liszt
Ezt a jelképes találkozást azonban egyes, szűkkeblű kritikusok nem másnak, mint puszta kitalálásnak tartották, hiszen Beethoven akkoriban már majdnem teljesen süket volt. Liszt azonban nem szorult rá efféle reklámra: bécsi hangversenyeiről özönlöttek az elragadtatott beszámolók. "Egy fiatal virtuóz szállt alá a fellegekből - áradoztak. - Egy isten jár közöttünk."

Mikor Liszt tizenkét éves lett, Czerny kijelentette, hogy már nincs mit tanítania neki, s azt ajánlotta, hogy a párizsi konzervatóriumban tanuljon tovább. Párizsba való elutazása előtt búcsúhangversenyt adott Pest-Budán, és visszafizette az addig rendelkezésére bocsátott pénzt.
Párizs kezdetben csalódást okozott: Cherubini, a konzervatórium igazgatója ragaszkodott ugyanis ahhoz a szabályhoz, hogy külföldieket nem vehetnek fel.

Sébastien Erard
A zongorával kapcsolatos legfontosabb találmánya a double échappement-nek nevezett rendszer volt.
Ez lehetővé tette, hogy a játékos egymás után nagyon gyorsan meg tudjon szólaltatni egy hangot, és ezzel út nyílt az igazán virtuóz zongoristák előtt.
 A híres zongorakészítő, Sébastien Erard azonban hallott a fiatal Liszt tüneményes sikereiről, és  agyafúrt reklámfogással új felépítésú hangszert ajándékozott neki, amelyen gyorsan lehetett ugyanazt a hangot ismételni. Ennek birtokában Liszt egy csapásra meghódította Párizst.
Az egyik korabeli újságíró e szavakkal fejezte ki lelkesedését: "Tegnap este óta hiszek az újjászületésben... Ez maga Mozart. Kis karjai alig érik át a billentyűzetet, lába elig ér le a pedálig."

Játszott a francia királyi családnak, az ország ragyogó hölgyei ünnepelték, arcképét minden boltban árusították.
A fiatal Liszt 1824-ben debütált Londonban. A zongorista Moscheles nagylelkűen kijelentette, hogy "erőben és a nehézségek legyőzésében minden eddig hallottat meghalad".
Ezt követően kimerítő franciaországi és írországi körutak következtek, melyek csúcspontja az volt, amikor IV. György királyi parancsára Windsorban játszott.

Lisztről, a szupersztárról készült karikatúra.
A korábbi közönség gőgös érdektelenségével szemben megdöbbentő kontrasztot jelentettek a megrészegült női rajongók: tapsoltak, elájultak, szemeztek, virágokat dobáltak felé.
Tizenhat éves koráig már hét évet töltött a rivaldafényben; a megerőltetéstől legyengült fiút apja Boulogne-ba vitte tengeri gyógykezelésre.
Liszt szokása szerint ekkor is a vallásból merített erőt, de az utazásoktól elfáradt apja tífuszt kapott és meghalt. Fiához intézett utolsó szavai szó szerint: "Féltelek a nőktől" .
Apja halála után Liszt megelégelte a sztárságot, úgy érezte, művészete "alig több, mint egy ipar... melynek a cégére a divatos társaság szórakoztatása". Nem lépett fel többé, hanem Párizsba ment, hogy nyugodtan éljen anyjával. Tanításaiból mindkettőjük számára eleget keresett.

1830-ban Párizsban kitört a forradalom. Ekkoriban találkozott azzal a három emberrel, akik zenéjére hatással voltak: Paganinivel, Berliozzal és Chopinnel.
A fiatal zongoristát elbűvölte az "ördöggel cimboráló" Paganini hátborzongató virtuozitása.

Hatalmas kezeit és állkapocsműtétei miatt eltorzult arcát nézve könnyű megérteni, hogy Paganini hátborzongató virtuozitását ördöginek érezték. Megismételte a 18. századi hegedűvirtuóz Tartini pályáját.
Tartini híres Ördögtrilla szonátáját egyik álma alapján írta meg, amelyben a sátán "tökéletes tudással" hegedült.
Berlioz, a meggyötört romantikus kibővítette a zenekart, akárcsak Paganini a hegedűjáték terjedelmét - Liszt ugyanezt akarta elérni a zongorán.
Chopin hatása másfajta volt: megnyugtatta, és összehozta első nagy szerelmével.
Chopin egyik impromptu estélyén Liszt hajnalig játszott a kiváló művésztársaság, Heine, Delacroix, Rossini, Meyerbeer és George Sand előtt. A siker természetesen nem maradt el, de a legnagyobb hatást Liszt mégis a hatodik vendégre, Marie d'Agoult-ra tette.

Marie d'Agoult grófnő
Tisztességén nem esett folt Liszttel való viszonyáig, amelyből három gyermeke született.
Viszonyuk nehezen és botrányokkal telve indult, ami mindkettőjüket meggyötörte. 1835-ben szakítottak a konvenciókkal, Svájcban telepedtek le, ahol közös életük rendeződött. Ott született első kisbabájuk, Blandine.
Marie tanította meg Lisztet arra, hogyan kell a divatos világban fellépni, önmagát kelletni, s az ő hatására tanulmányozta Goethét és Dantét. Ekkoriban kezdett komponálni: megírta az Années de pélerinage-t (Zarándokévek), Marie-val tett utazásainak lírai felidézését.





1827-ben Itáliában született második lánya, Cosima (aki először apja kedvenc tanítványa, Hans von Bülow, majd a Liszt által annyira csodált és támogatott zeneszerző, Richard Wagner felesége lett.)
Magyarosan öltözködött, ugyan még gyerekkorában elhagyta hazáját, "gyökereit" azonban sohasem felejtettel el.
Röviddel Cosima születése után Liszt végre talált ürügyet az egyre fullasztóbb otthoni környezetből való kiszabadulásra: mikor eljutott hozzá a dunai árvíz híre, újra felfedezte a "haza" szó értelmét. "Oh, vad és távoli hazám! Oh, ismeretlen barátaim! jajkiáltásotok visszahozott hozzátok."

Mikor Liszt Ferenc értesült a pesti árvízről, elhatározta, hogy Bécsbe utazik és koncertet ad az árvíz károsultjai javára. Bécsben összesen nyolc koncertet adott, melyeknek a bevételeiből 25 ezer forintot utalt át az árvíz áldozatainak.

Johann Hürlimann: Árvíz a pesti Színház-téren, 1838 (színezett akvatinta)
Gyermekkora óta először látogatott Magyarországra, s újból hallotta a cigányok annyira szeretett zenéjét. Fellépett a fővárosban és Pozsonyban, s javasolta egy magyar nemzeti konzervatórium megalapítását.





Mivel régóta nem játszott már pódiumon, fejébe szállt a siker. Nem meglepő, hogy ezzel kezdődött a Marie-val való végleges szakítás; visszatért ugyan hozzá, de túlságosan édes volt a hírnév íze. Harmadik gyermekük, Daniel születése után fényes turnékra indult, s bejárta egész Európát.
Valóságos vagyon keresett, melyből futotta Beethoven emlékművére és jótékony célokra is.
Mindenütt nagy tisztelet övezte: örjöngő lelkesedéssel fogadták, hangversenyei szenzációt jelentettek.
A diákok a városon kívül gyakran mérföldekre követték kocsiját. Ha öt percig várnia kellett a vonatra, az állomás zongoráját kicipelték a peronra, hogy játsszony az őt mindig körülvevő tömegnek.
Férfiúi bája vetekedett zenészi képességeivel, így sikeres volt a társaságban is.

Liszt előadja virtuóz mutatványát, a Galop chromantique-ot, amellyel majdnem minden koncertjét befejezte.
A rivaldafény rabja volt, így nem csoda, hogy 1839-ben újrakezdte az utazó virtuóz zaklatott életét.
 Szupersztár, az udvarok és szalonok dédelgetett kedvence volt. Marie-nak megírta hódításait: Bettina von Arnim, Goethe és Beethoven közeli barátja "vonzó intelligenciáju kis ördög", Charlotte von Hagn, "két király háremhölgye", Caroline Unger énekesnő, Camille Pleyel zongorista, Mariette Duplessis, a kaméliás hölgy.
Néha kínos ügyekbe keveredett: Lola Monteztől, a szilaj táncosnőtől (az őrült bajor király, Lajos későbbi szeretőjétől) például csak úgy tudott megszabadulni, hogy bezárta őt hotelszobájukba, majd sietve eltűnt a városból.
Az őt körülvevő tömeghisztéria nem befolyásolta Lisztnek Marie-hoz fűződő húséges viszonyát, de végérvényesen megváltoztatta a zenész társadalmi stőtusát. Korábban alig volt több egy háttérzenét adó szolgánál, akinek játéka kitöltötte a társalgásban beállt kínos szüneteket. Mostmár olyasvalaki volt, akinek udvaroltak, akit tehetsége feljogosított az igazi híresség címére.
A sokat szenvedett Marie-nak 1847-re elege lett: kapcsolatukat levélben fejezte be.
Mit kezdjek egy elbűvölő semmirekellővel, egy jöttment Don Juannal, egy félig szélhámossal és félig zsonglőrrel, aki ruhaujjában eszméket és érzelmeket tüntet el, önelégülten tekint a neki tapsoló, megvadult közönségre? Tíz év illúzió! Nem ez a legfennköltebb pazarlás? Adieu, a szívem megszakad a keserűségtől!

Marie eltűnésével egy másik domináns természetű asszony lépett be Liszt életébe, akivel 1847-ben, harminchat éves korában találkozott. Karolyna Sayn-Wittgenstein, a huszonnyolc éves lengyel hercegnő.




1847 november havában visszavonult a csendes Weimarba, hogy ezentúl ott működjék több mint egy évtizedig (1861-ig) mint dirigens, oktató és zeneköltő. Ide követte őt néhány hónap múlva Sayn Wittgenstein Karolina hercegnő, leánynevén Iwanowska.
Kiváló inteligenciájú s a zenéért rajongó nő, egy lengyel nemes leánya volt, s már 17 éves korában (1836) férjhez ment az orosz hadseregben mint százados szolgáló Wittgenstein Miklós herceghez. A házasság nem volt boldog.
A hercegné Liszttel 1847-ben ismerkedett meg, midőn utóbbi Odessában hangversenyezett. Tíz éves leánykájával, Mária hercegnővel, 1848 április havában elhagyta férjét és Oroszországot. Miután Liszttel még Lichnowsky Félix herceg Gratzi kastélyában találkozott, ő is Weimarban telepedett le, ahol a nagyhercegné Altenburg nevű kastélyában lakott. Ugyane kastély egyik oldalszárnyát rendezték be később Liszt számára lakosztályként.

Ettől kezdve Európa zenetörténetében egy új fejezet kezdődött, a zeneköltészetnek és zeneművelésnek egy példáját rikító fénykora. Weimar már egyszer, Goethe korában kultúrközpont volt, amikor Goethe köré  -   a szépművészetet maecenásilag pártoló Károly Ágoston nagyherceg égisze alatt  -  oly fényes csillagok sorakoztak, mint Schiller, Herder és Wieland.

Most Liszt által ismét szellemi gócpont lett Weimar, a zenei kultúra szent helye. Ide zarándokolt minden új zenei tehetség, mely Liszt géniuszának lángjától akart megihletődni, új utakon haladni az örökszép felé. Liszt új utat nyitott előttük, merész röptével magával ragadva őket a klasszikus zene sablonjait elhagyó romantikus zeneköltészet birodalmába.
E zene gondolatbeli és érzésbeli elképzeléseket fejez ki hangokban, teljes szabadsággal idomítva hozzá a formát a kifejezendő eszméhez. Ez a „programzene” Liszt zeneköltészetében legfőkép  „szimfonikus költemény”-eiben nyilatkozott meg.

Tudjuk, hogy Wagner Richárd volt emez új zenei iránynak egyik legpregnánsabb zászlóvivője, bár e merész reformátor, ki az egész 19. század zenéjére rányomta egyéni bélyegét, csak mellesleg mívelte a tulajdonképeni programzenét (Faust-nyitány stb.). Teljes erejével a zenés dráma kiképzésére vetette magát. Liszt korán felismerte Wagner tehetségét és azonnal lelkes híve, pártfogója és barátja lett. Ő volt az, aki Wagnert egész haláláig önzetlenül támogatta és Wagner is beismerte, hogy Liszt, és Lisztnek kongeniális Cosima leánya nélkül, ki később neje lett, valamint II. Lajos bajor király rajongó segélye nélkül, célját sohasem érte volna el. Liszt volt az, aki pl. Wagner svájci számkivetése idején legelőször hozta színre a „Lohengrin”-t, még pedig Weimarban, 1850-ben.

Richard Wagner

De Liszt minden más törekvő fiatal zenei tehetséget, akár a produktív akár a reproduktív zeneművészet terén, egyenlő önzetlenséggel és jóakarattal támogatott és irányított. A tanítványok egész serege vette őt körül, hogy az ő mesteri vezetése alatt képezzék ki magukat. Liszt tanítványa lenni, ez nagy kitüntetésszámba ment akkor. Az új vizeken járók, az antifiliszterek egy csoportja Liszt vezetése alatt magát tréfásan „Murl”-oknak (szóképzés a „Moor” szóból) nevezte; ezekhez tartoztak Cornelius, Raff, Klindworth és mások. A Liszt-követők zászlójukra Beethovennek egy mondását írták jeligének: „Szabadság, haladás, ez a művészetnek is ép úgy célja mint az egész nagy teremtésnek is”.

A következő tizenkét évben Liszt és a hercegnő város szélén álló nagy villában laktak. Egyes látogatók nem nézték jó szemmel a vadházasságban élő párt, de amint ez lenni szokott, a kritika főleg Karolynát érte.
A szívós és művelt hercegnő többet tett annál, mint hogy pénzzel támogatta zseniális társát. Karolyna hatása alatt írta legjobb zongoraműveit, köztük a zongoraverenyeket.





Liszt beérett zeneileg, de ennél is fontosabb, hogy Európa legnagyobb zenei hírességeként elfoglalt stőtusát más zeneszerzők, különösen Richard Wagner támogatására használta.
Ezen túlmenően bárki elmehetett hetente háromszor adott ingyenes óráira; törekvő zongoristák és zenészek csapatostul özönlöttek Weimarba, hogy "tanoncai" legyenek.



Amikor a hercegnő válása 1860-ban döntő szakaszba jutott, Karolyna Rómába ment, hogy megszerezze a Vatikán áldását házasságukra, amelyet Liszt 50. születésnapjára tűztek ki Rómában.
Mielatt az esküvő előestéjén a már virágokkal borított templomban Liszt és Karolyna imádkozott, csuklyás küldönc érkezett, és valódi operai stílusban közölte, hogy a hercegnő férjének családja újabb követeléssel állt elő: férje csak úgy egyezik bele a válásba, ha számára elegendő pénzt állapítanak meg. Így elmaradt az esküvő, mely Liszt lánya, Cosima szerint inkább "gyászszertartás" lett volna egy magát többre hivatottnak érző férfi számára.

Ez az epizód fordulópontot hozott mindkettőjük életében. A hit eddig egyesítette, most azonban szétválasztotta őket. Nem voltak szeretők, de közeli barátok maradtak.

1862-ben, a házasság meghiúsulását követő évben Liszt Blandine nevű lánya gyerekszülésben meghalt. Ez és Karolyna elvesztése ismét a vallás felé fordította.

Liszt életében kisebb közjátékokkal egyik vallásos fellángolás a másikat követte. 1865-ben felvette a katolikus egyház négy alsó rendjét, amivel életre szóló elkötelezettséget vállalt.
Hamarosan a Rómán kívül fekvő mesés Villa d'Este egyik lakásába költözött, ahol a kert szépsége és a híres kutak kötéletes környezetet biztosítottak számára a zeneszerzéshez.

Villa d'Este

A pap Liszt új, feketeruhás és tonzúrás imázsa növelte misztikáját és személyes boldogságát, de egyházi zenéjének visszhangja kiábrándító volt: a katolikusok túlságosan újszerűnek találták, a protestánsok pedig gyanakvással fogadták.
Ezt írta egyik bizalmas barátnőjének: "Nem változtam meg, mindössze egyszerűbben rendeztem el az életem."

Hogy ugyanaz maradt, aki volt, jól mutatja a derűs Villa d'Este díszletei között zajló utolsó drámai kalandja.

Egy fiatal orosz nő, a "kozák grófnő", Olga Janyina azért utazott Rómába, hogy elcsábítsa. Tizenkilenc évesen már színes múlt állt mögötte. Gyermekkorában vadászott és telivér lovak között élt, tizenöt éves korában ment férjhez, ám hites urát a házasságkötésük utáni reggelen megkorbácsolta, és elhagyta; tizenhat évesen lányt szült. Nem sokkal később zongorázni kezdett tanulni, belebolondult Liszt zenéjébe és óhatatlanul magába a férfiba is.

Kapcsoltuk viharos volt. Liszt megbánta, hogy megszegte a cölibátust, és nem akarta többé látni. Olga megfenyegette, hogy mindkettőjüket megöli, mérget vesz be, levágja a saját csuklóját. Egy hét múlva ismét a szeretője volt.
Olga, az önjelölt koncertzongorista egy szólóesten háromszor is belesült a játékba. Liszt durva viselkedése elszomorította, és zavarba hozta a közönséget. A szegény lány hazament, bevett egy adag laudanumot (ópiumtintúrát), és 48 óráig nem tért magához.
Fenyegetőzött, hogy mindkettőjüket lelövi, de Liszt rávette, hogy utazzon el.
Mint Marie grófnő, Olga is egy könyvvel vígasztalódott, amelyben feltárta Liszt megosztott személyiségét.

Élete vége felé Liszt fárasztó életrend szerint kezdett élni, úgymond "háromlábú egzisztenciát" alakított ki: az évet Róma, Weimar és Budapest között osztotta meg, idejét a zenének, a vallásnak és a szerelemnek szentelte.
Cosima
 1857-ben Cosima hozzáment von Bülowhoz, de 1864-ben Wagner felesége lett, miután hosszú ideig viszonya volt vele, és két gyermeket szült neki. A botrány kitörésekor Liszt lojális volt vejével szemben, mert öt éven keresztül megszakította a kapcsolatot Cosimával és Wagnerrel. Később kibékült velük; Wagner 1883-ban bekövetkezett halála felettébb lesújtotta.

Liszt, Wagner és Cosima
1875 márciusában Budapesten kinevezték a Zeneakadémia elnökévé. Készséggel segítette a magyar zenekultúra új központjának fejlődését, és szívesen vállalta, hogy az év néhány hónapjában itt tanítson.
Ő maga tulajdonképpen már a weimari letelepedés óta visszavonult a koncertezéstől, bár alkalmilag olykor még pódiumra lépett. Életcélját azonban végérvényesen a zeneszerzésben látta.
A weimari évek alkotói termése jelentős mértékben eltér az egykori világjáró zongoravirtuóz műveinek stílusától. A tetszetős csillogás és ördöngös technika eltűnt ezekből a kompozíciókból, hogy helyet adjon az újat kereső – harmóniai szempontból egyre merészebb, formai szempontból egyre egyszerűbb, mondanivalóját tekintve egyre mélyebb – alkotásoknak.
Az egy témára épült zongoraversenyek, a h-moll szonáta monumentális tömbje, a Haláltánc-változatok keserű hangja, a Faust-szimfónia drámai víziója egy-egy állomás e fejlődés útján.
A kései zongoraművek: az utolsó Elfelejtett keringők, a végtelen magány ihletéből született vad és nyers Csárdások pedig egyre meredekebben ívelnek e muzsika kései örököse és folytatója, Bartók felé. Az a Liszt, aki 75 éves korában, 1886-ban Bayreuthban elhunyt, valóban közvetlen előde volt Bartóknak.

1886-ban Bayreuth-ba utazott, és émegfázott. Kupéját egy nászutas párral osztotta meg, akik a nyitott ablakon át csodálták a holdat. Bayreuth-ba érve tüdőgyulladással ágynak dőlt, és július 31-én szenvedés nélkül meghalt.






Liszt Ferenc: Magyar rapszódia






Liszt Ferenc: Faust szimfónia(részlet)


Faust-szimfónia Liszt egyik legjelentosebb, a legtávolabbi jövobe mutató nagyzenekari alkotása. Goethe Faustjának problematikája régóta foglalkoztatta a zeneszerzot, de a kérdés filozófiai mélységét csak akkor próbálhatta meg zenében kifejezni, mikor már túljutott ifjúkorának kísérletezo korszakán; mikor életét végérvényesen az alkotó munkának szentelve, bátran nyúlt új eszközökhöz, és olyan formát teremtett, amely alkalmas lehetett a Faust-téma feldolgozására. Liszt Faust-ábrázolása nem éri be a programzenei ábrázolások lehetoségeivel. O nem Faust regényes életútjának megjelenítésére vállalkozik, hanem az alkotó, küzdo ember belso vívódásainak kifejezését tekinti muvészi céljának. Így kovácsolódik megbonthatatlan egységgé a kompozíció három — mint Liszt nevezte —„jellemképe”. Az elso tétel címe: Faust. Lassú bevezetés mutatja be a hos két alapveto jellemvonását, a töprengo magábamélyedést és a tettre való eltökéltséget. Ez utóbbiban szöveg nélkül is mindenki számára nyilvánvalóan tolmácsolja Goethe szavait: „Im Anfang war die Tat” (Kezdetben volt a tett). A tétel forésze drámai összecsapásoktól mozgalmas, végso kicsengése a diadalé és elszánásé. A lassú tétel címe: Gretchen. Nemesen daloló muzsikája Bellini törékeny finomságú belcantóját idézi. A Mefisztóról elnevezett harmadik tételben Faust arcvonásait eltorzítva, szinte darabokra törve idézi elénk a zeneszerzo. A korábban hosünket jellemzo dallamok arányai eltolódtak, kifejezésüket megmásította a sátán gúnyos kacaja, démoni tagadása. Csak Margit lénye állhat ellen ennek, az o profilja töretlen marad a harmadik tétel során is.

Az 1854-ben komponált szimfóniához Liszt három évvel késobb énekkari finálét illesztett. Akárcsak Beethoven IX. szimfóniájában, a Faust-szimfónia befejezésében is az emberi hang nemes szárnyalása uralkodik, amely Margit dallamából szott költoi tenorszólót vesz körül megbékíto, humánus zengéssel.




Liszt Ferenc: Les Preludes